Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám

1990. január 6. TOLNATÁJ - 7 Tátray Vilmos a zenei művelődésről Hangversenyéletünkből az utóbbi években csaknem teljességgel kiszorult a Tátray Vilmos által 32 évvel ezelőtt ala­pított Magyar Kamarazenekar. De ritkán szerepel a háború utáni hazai kamaraze­ne-kultúra egyik legtekintélyesebb kép­viselője nevét viselő, 1946-ban alakult Tátray Vonósnégyes is...- Mert annak ellenére, hogy még nem értem a tennivalóim végére, nem sokkal a 75. születésnapom előtt az Országos Fil­harmónia új igazgatója megszüntette a Vonósnégyes és a Magyar Kamarazene- kar státusát, vagyis leterelt minket a do­bogóról - mondotta Tátray Vilmos.- Az ön, s még jó néhány művész jogos sérelme nyilvánvalóan része az általános értékdevalválódásnak. Professzor úr, hogyan ítéli meg ebben a helyzetben a magyar zeneművészet mai helyzetét?- Már-már úgy érzem - és ez iszonyú gondolat -, hogy az én korosztályom szinte hiába dolgozott étvizedeken át. Mi ,1946-ban, 1947-ben azt a célt tűztük magunk elé, hogy mindazokat, akik ko­rábban kiszorultak a jó muzsika élmé­nyéből, elvezetjük a zeneművészethez. És boldog kapkodással és naivul láttunk t ehhez a munkához. De hát ennek a törté­nelmileg szerencsétlen országnak ritkán adatott meg a szellemi nevelés, nevelke­dés nyugalma. Ma, 77 évesen meggyő­ződéssel mondom: mindent csak az ifjú­sággal lehet elkezdeni. Az ifjúság nevelé­se pedig csődben van.- Ezen belül pedig a zenei nevelés szinte teljesen elsorvadt. Ön szerint is - mint sokan vélik - elsősorban a kodályi elképzelések feladása vezetett ide?- A zenei művelődés alapjának én azt tartom, hogy a gyerekek ismerjék meg az örömteli, felszabadult éneklés élményét. Ehhez hangulatos énekórákat kellene tartani, főként az alsó tagozatban. Nagy hiba szerintem, hogy annyi vita folyik a módszerről. Én sokat vitatkoztam Kodály tanár úrral, akit pedig nagyon tiszteltem, a relativ szolmizáció szükségességéről. És miközben megvádoltak, hogy „elárul­tam” Kodályt, ő csak annyit mondott: a szolmizáció mankó, s akinek nincs rá szüksége, dobja el. Nem a módszeren múlik tehát a zenei nevelés eredményes­sége. A módszer körüli viták helyett sokat kellene énekeltetni a gyerekeket, és jó zenét hallgattatni velük.- Ehhez azonban a jelenleginél jóval több, lelkiismeretes, nagy szaktudású pedagógusra, és önhöz hasonló, az isko­lai zeneterjesztést is vállaló művészre lenne szükség.- A vonósnégyessel valóban eljárunk néha iskolákba is koncertezni... Ehhez a munkához itthon nem kedveznek a kö­rülmények. Ezért is hagyták el sokan az országot. Magam is kint maradhattam volna külföldön, hiszen számtalan meg­hívást kaptam. Lajtha László, egykori ta­nárom, szellemi nevelőm arra kért, ma­radjak; hogy itt teremtsünk zenei művelt­séget. Én senkire nem haragszom, aki el­ment. De aki közülük arról magyaráz, hogy itt mit kellett volna csinálni, annak azt mondtam: maradtál volna itthon, s próbáltad volna mindazt végigcsinálni, amit mi tettünk.- Ön sokat küzdött egyebek közt Doh- nányi, sőt Bartók elfogadtatásáért.- Dohnányi megszólaltatását sokáig nem engedélyezték. Amikor először el­játszhattok a mester Zongorakvintettjét, a pódiumra lépésünk után a közönség tíz percig tapsolt. Később behívattak, s azt mondták, politikai tüntetést provokál­tunk. De nem volt könnyű Bartókot sem elfogadtatni. A kor ideológusai szerint például a IV. és V. vonósnégyese „forma­lista” alkotás, ami nem érdekli a közön­séget. Amikor mégis eljátszhattok, meg­rendítő volt látni a még a lépcsőkön is szorongó tömeget.- Azt remélem, az elmondottak ellené­re sem érzi - miként célzott rá - hiába­valónak a több évtizedes munkát.- Természetesen nem. Ha visszatekin­tek életemre, semmi önvád nem szólal meg bennem. Elképzelhetetlenül sokat dolgoztam, dolgozom ma is. Mi ezt nem annak a „sztahanovizmusnak" a jegyé­ben csináltuk, amit akkor hirdettek, ha­nem azzal a munkaerkölccsel, amit én például egykori alma materemben, a Fa­sori Evangélikus Gimnáziumban tanul­tam. SZOMORY GYÖRGY Urnasírok Etyek határában A székesfehérvári István Király Múzeumhoz érkezett lakossági bejelentés alapján Etyek határában a Nagygödör mögötti részen 3500 éves késő bronzkori, a középva- tyai kultúra idejéből származó urnás temetkezési helyet tárnak fel. A 200 négyzetmé­ternyi feltárt területen öt szelvényben kutatják a régészek a múlt maradványait. Dr. Jungbert Béla régész irányításával kerámia mellékleteket, bronz ékszereket emeltek ki az alig 30 centiméteres földréteg alól. MTI-fotó Kutak Ilona: ...és maradj ilyen! A városba cirkusz jött. Ütött-kopott, tarkára mázolt kocsijukból egész nap hirdették városszerte a cirkusz nagysze­rűségét, a világraszóló attrakciókat. Nagycsoportos fiunk már hónapok óta a kistestvérvárás izgalmában élt, egyre kevesebb türelemmel. Most ez a sokkal közelebbi, gyorsan elérhető szenzáció került érdeklődésének középpontjába. Nyomós okunk nem volt megtagadni ki­tartó kérlelését, számára nem volt elfo­gadható indok az, hogy mi nem szeretjük a vándorcirkuszt, hogy meleg lesz a sá­torban. Ök az óvó nénivel elsétáltak meg­nézni az állatokat, „az oroszlán hatalmas, van egy fiú- és egy lánymajom, nagyon aranyos kiskutyák!” Csoda csoda hátán. Ekkora lelkesedésnek önző, személyes okokból nem volt szívem ellenállni, elvit­tem a cirkuszba. Már az odavezető út sem volt szeren­csésnek mondható, egy pár perces zá­por kapott el bennünket, amit egy védel­met alig-alig nyújtó fa alatt vészeltünk át. A cirkuszi sátor kicsi és kopott volt. A nézőközönség nagy része gyerek, az őket kísérő felnőttek arcán az enyémhez hasonló megadó beletörődés. Borzasztó meleg volt, az avult ponyva eső utáni ki­párolgása keveredett a vizeletszagú fü- részpor és a bűzölgő állatok szagával. Az előadás olyan lett, mint vártam. Ki­öregedett artisták unokáikkal. Azok, akiknek már nem, és akiknek még nem volt helyük más, nagyobb porondon. Si­ralmas volt az ötven év körüli kötéltán­cosnő, lógó hasával, megereszkedett hurkás combjaival. Az oroszlán életének utolsó napjait kinlódhatta, erejéből any- nyira tellett, hogy az egyik dobozról a másikra mászott, miközben a hős ido­már - erősen túl a nyugdíjkorhatáron - nagyokat pattintott ostorával, agyondo- hányzott rekedtes hangon parancsokat kiabálva. A gyerekeket ámulatba ejtette azzal, hogy övébe egy pisztolyt dugott, védekezésül az alig támolygó fenevad el­len. Fiam szemén láttam, hogy döntött jö­vője felől, s ha felnőtt vagy oroszlánszelí- ditő lesz vagy semmi. A borzalmas előadást a gyerekek őszintén élvezték: a bohóc bárgyú tréfáit, a házaspárként szereplő majmokat, és óriási irigységgel nézték az isten tudja hányadik generációs, ügyetlenke artista­gyerekeket. Aztán következett a zsonglőr szám. A társulat többi tagjához viszonyítva fiatal nő, úgy a harmincas évei elején. Arcán vastag festékréteg sem tudta teljesen el­takarni a mérhetetlen fáradtságot, kény­szeredett mosolyát. Teste hibátlanul szép volt. Kevés, egyszerű eszközt hasz­nált; karikát, labdát és pezsgőspalacko­kat. Kezdő zsonglőr volt, más cirkuszi számból kophatott ki, láthatóan küszköd­ve az újrakezdés nehézségeivel. Négy­éves forma kislány adogatta kezébe a rekvizitumokat, néha egymásra moso­lyogtak, ezekből a kis felvillanásokból mindenki tudta, hogy a kislánya. A tüll- szoknyás kislány nagy igyekezettel vitte anyjának a három pezsgőspalackot, amik aztán a levegőbe repültek, forogtak, pörögtek, a gyerekek szemében talán egy hatalmas csillagszóró képét idézve. Cirkusz - Baky Péter festménye A szám a végéhez közeledett, két pa­lackot már sikerült elkapnia, a harmadik azonban megcsúszott a kezében,'-de hir­telen mozdulattal sikerült azt is elkapnia, és a melléhez rántotta. Arcán fájdalmas grimasz futott át egy pillanatra, amit gyor­san mosolyra igazított és meghajolt. Az első pillanatban nem tudtam, mi az a kúpos műanyag rács, ami meghajlása közben a földre esett. Mikor felegyene­sedett, a nézőtéren kitörő nevetés engem is magával ragadott. Egyik melle hetykén, lányosán meredt előre, a melltartó másik fele üresen ta­padt izzadt testére, a bélésként belera­kott műanyag szita kiesett belőle. A zsonglőr láthatóan zavarban volt, nem értette a nevetés okát, a kislányára nézett. Az ijedten felkapta a műanyag szi­tát és az anyjának nyújtotta, ettől a neve­tés újult erővel tört fel. Akkor a kisfiam ütni kezdett, és teljes erőből kiabált:- Hagyd abba, ne nevesd ki TE is! Olyan jól dobálózott és ott a kislánya is! Hát nem látod, hogy ott a gyereke is! Anyu, ne nevess! Ne nevess! Már hangosan sirt. A körülöttünk ülők, majd az egész nézőtér elcsendesedett, csak kisfiam hüppögő sírása mögül kitö­rő §zavai hallatszottak: - Ne nevess! Ne nevess! Az artistanő a fiamat nézte, míg kézbe vette a merev műanyag szitát. Lassan csúsztatta be a melltartó üres részébe, csak egy pillanatig lehetett látni a melle helyén lévő műtéti heget. A műsor ment tovább, fiam elfeledke­zett a sírásról, de mi felnőttek nem mer­tünk egymásra nézni. Az előadás után a kijárat mellett ott állt a kislányával a zsonglőr, kezében egy pezsgőspalack. Melléjük értünk, megállí­totta kisfiámat. Szomorú mosollyal nézte könnytől kivörösödött szemét, és a kezé­be adta a palackot: - Legyen a tied, és maradj ilyen - simogatta meg fiam gön­dör haját. Kézen fogta kislányát, engem pillan­tásra sem méltatva sarkonfordult és el­tűnt a lakókocsik között. László-Kovács Gyula: holdat csókolok homlokodra életed fölfedted előttem a madarak a fák a füvek benned élnek lágyan fodrozódik a víz úszol hajadba medúzák kapaszkodnak ujjaid között átsiklik a mocorgó idő arcod szigetén fölfénylenek a csillagok holdat csókolok homlokodra égető gyönyörű bélyeget

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom