Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. január 6. TOLNATÁJ - 7 Tátray Vilmos a zenei művelődésről Hangversenyéletünkből az utóbbi években csaknem teljességgel kiszorult a Tátray Vilmos által 32 évvel ezelőtt alapított Magyar Kamarazenekar. De ritkán szerepel a háború utáni hazai kamarazene-kultúra egyik legtekintélyesebb képviselője nevét viselő, 1946-ban alakult Tátray Vonósnégyes is...- Mert annak ellenére, hogy még nem értem a tennivalóim végére, nem sokkal a 75. születésnapom előtt az Országos Filharmónia új igazgatója megszüntette a Vonósnégyes és a Magyar Kamarazene- kar státusát, vagyis leterelt minket a dobogóról - mondotta Tátray Vilmos.- Az ön, s még jó néhány művész jogos sérelme nyilvánvalóan része az általános értékdevalválódásnak. Professzor úr, hogyan ítéli meg ebben a helyzetben a magyar zeneművészet mai helyzetét?- Már-már úgy érzem - és ez iszonyú gondolat -, hogy az én korosztályom szinte hiába dolgozott étvizedeken át. Mi ,1946-ban, 1947-ben azt a célt tűztük magunk elé, hogy mindazokat, akik korábban kiszorultak a jó muzsika élményéből, elvezetjük a zeneművészethez. És boldog kapkodással és naivul láttunk t ehhez a munkához. De hát ennek a történelmileg szerencsétlen országnak ritkán adatott meg a szellemi nevelés, nevelkedés nyugalma. Ma, 77 évesen meggyőződéssel mondom: mindent csak az ifjúsággal lehet elkezdeni. Az ifjúság nevelése pedig csődben van.- Ezen belül pedig a zenei nevelés szinte teljesen elsorvadt. Ön szerint is - mint sokan vélik - elsősorban a kodályi elképzelések feladása vezetett ide?- A zenei művelődés alapjának én azt tartom, hogy a gyerekek ismerjék meg az örömteli, felszabadult éneklés élményét. Ehhez hangulatos énekórákat kellene tartani, főként az alsó tagozatban. Nagy hiba szerintem, hogy annyi vita folyik a módszerről. Én sokat vitatkoztam Kodály tanár úrral, akit pedig nagyon tiszteltem, a relativ szolmizáció szükségességéről. És miközben megvádoltak, hogy „elárultam” Kodályt, ő csak annyit mondott: a szolmizáció mankó, s akinek nincs rá szüksége, dobja el. Nem a módszeren múlik tehát a zenei nevelés eredményessége. A módszer körüli viták helyett sokat kellene énekeltetni a gyerekeket, és jó zenét hallgattatni velük.- Ehhez azonban a jelenleginél jóval több, lelkiismeretes, nagy szaktudású pedagógusra, és önhöz hasonló, az iskolai zeneterjesztést is vállaló művészre lenne szükség.- A vonósnégyessel valóban eljárunk néha iskolákba is koncertezni... Ehhez a munkához itthon nem kedveznek a körülmények. Ezért is hagyták el sokan az országot. Magam is kint maradhattam volna külföldön, hiszen számtalan meghívást kaptam. Lajtha László, egykori tanárom, szellemi nevelőm arra kért, maradjak; hogy itt teremtsünk zenei műveltséget. Én senkire nem haragszom, aki elment. De aki közülük arról magyaráz, hogy itt mit kellett volna csinálni, annak azt mondtam: maradtál volna itthon, s próbáltad volna mindazt végigcsinálni, amit mi tettünk.- Ön sokat küzdött egyebek közt Doh- nányi, sőt Bartók elfogadtatásáért.- Dohnányi megszólaltatását sokáig nem engedélyezték. Amikor először eljátszhattok a mester Zongorakvintettjét, a pódiumra lépésünk után a közönség tíz percig tapsolt. Később behívattak, s azt mondták, politikai tüntetést provokáltunk. De nem volt könnyű Bartókot sem elfogadtatni. A kor ideológusai szerint például a IV. és V. vonósnégyese „formalista” alkotás, ami nem érdekli a közönséget. Amikor mégis eljátszhattok, megrendítő volt látni a még a lépcsőkön is szorongó tömeget.- Azt remélem, az elmondottak ellenére sem érzi - miként célzott rá - hiábavalónak a több évtizedes munkát.- Természetesen nem. Ha visszatekintek életemre, semmi önvád nem szólal meg bennem. Elképzelhetetlenül sokat dolgoztam, dolgozom ma is. Mi ezt nem annak a „sztahanovizmusnak" a jegyében csináltuk, amit akkor hirdettek, hanem azzal a munkaerkölccsel, amit én például egykori alma materemben, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanultam. SZOMORY GYÖRGY Urnasírok Etyek határában A székesfehérvári István Király Múzeumhoz érkezett lakossági bejelentés alapján Etyek határában a Nagygödör mögötti részen 3500 éves késő bronzkori, a középva- tyai kultúra idejéből származó urnás temetkezési helyet tárnak fel. A 200 négyzetméternyi feltárt területen öt szelvényben kutatják a régészek a múlt maradványait. Dr. Jungbert Béla régész irányításával kerámia mellékleteket, bronz ékszereket emeltek ki az alig 30 centiméteres földréteg alól. MTI-fotó Kutak Ilona: ...és maradj ilyen! A városba cirkusz jött. Ütött-kopott, tarkára mázolt kocsijukból egész nap hirdették városszerte a cirkusz nagyszerűségét, a világraszóló attrakciókat. Nagycsoportos fiunk már hónapok óta a kistestvérvárás izgalmában élt, egyre kevesebb türelemmel. Most ez a sokkal közelebbi, gyorsan elérhető szenzáció került érdeklődésének középpontjába. Nyomós okunk nem volt megtagadni kitartó kérlelését, számára nem volt elfogadható indok az, hogy mi nem szeretjük a vándorcirkuszt, hogy meleg lesz a sátorban. Ök az óvó nénivel elsétáltak megnézni az állatokat, „az oroszlán hatalmas, van egy fiú- és egy lánymajom, nagyon aranyos kiskutyák!” Csoda csoda hátán. Ekkora lelkesedésnek önző, személyes okokból nem volt szívem ellenállni, elvittem a cirkuszba. Már az odavezető út sem volt szerencsésnek mondható, egy pár perces zápor kapott el bennünket, amit egy védelmet alig-alig nyújtó fa alatt vészeltünk át. A cirkuszi sátor kicsi és kopott volt. A nézőközönség nagy része gyerek, az őket kísérő felnőttek arcán az enyémhez hasonló megadó beletörődés. Borzasztó meleg volt, az avult ponyva eső utáni kipárolgása keveredett a vizeletszagú fü- részpor és a bűzölgő állatok szagával. Az előadás olyan lett, mint vártam. Kiöregedett artisták unokáikkal. Azok, akiknek már nem, és akiknek még nem volt helyük más, nagyobb porondon. Siralmas volt az ötven év körüli kötéltáncosnő, lógó hasával, megereszkedett hurkás combjaival. Az oroszlán életének utolsó napjait kinlódhatta, erejéből any- nyira tellett, hogy az egyik dobozról a másikra mászott, miközben a hős idomár - erősen túl a nyugdíjkorhatáron - nagyokat pattintott ostorával, agyondo- hányzott rekedtes hangon parancsokat kiabálva. A gyerekeket ámulatba ejtette azzal, hogy övébe egy pisztolyt dugott, védekezésül az alig támolygó fenevad ellen. Fiam szemén láttam, hogy döntött jövője felől, s ha felnőtt vagy oroszlánszelí- ditő lesz vagy semmi. A borzalmas előadást a gyerekek őszintén élvezték: a bohóc bárgyú tréfáit, a házaspárként szereplő majmokat, és óriási irigységgel nézték az isten tudja hányadik generációs, ügyetlenke artistagyerekeket. Aztán következett a zsonglőr szám. A társulat többi tagjához viszonyítva fiatal nő, úgy a harmincas évei elején. Arcán vastag festékréteg sem tudta teljesen eltakarni a mérhetetlen fáradtságot, kényszeredett mosolyát. Teste hibátlanul szép volt. Kevés, egyszerű eszközt használt; karikát, labdát és pezsgőspalackokat. Kezdő zsonglőr volt, más cirkuszi számból kophatott ki, láthatóan küszködve az újrakezdés nehézségeivel. Négyéves forma kislány adogatta kezébe a rekvizitumokat, néha egymásra mosolyogtak, ezekből a kis felvillanásokból mindenki tudta, hogy a kislánya. A tüll- szoknyás kislány nagy igyekezettel vitte anyjának a három pezsgőspalackot, amik aztán a levegőbe repültek, forogtak, pörögtek, a gyerekek szemében talán egy hatalmas csillagszóró képét idézve. Cirkusz - Baky Péter festménye A szám a végéhez közeledett, két palackot már sikerült elkapnia, a harmadik azonban megcsúszott a kezében,'-de hirtelen mozdulattal sikerült azt is elkapnia, és a melléhez rántotta. Arcán fájdalmas grimasz futott át egy pillanatra, amit gyorsan mosolyra igazított és meghajolt. Az első pillanatban nem tudtam, mi az a kúpos műanyag rács, ami meghajlása közben a földre esett. Mikor felegyenesedett, a nézőtéren kitörő nevetés engem is magával ragadott. Egyik melle hetykén, lányosán meredt előre, a melltartó másik fele üresen tapadt izzadt testére, a bélésként belerakott műanyag szita kiesett belőle. A zsonglőr láthatóan zavarban volt, nem értette a nevetés okát, a kislányára nézett. Az ijedten felkapta a műanyag szitát és az anyjának nyújtotta, ettől a nevetés újult erővel tört fel. Akkor a kisfiam ütni kezdett, és teljes erőből kiabált:- Hagyd abba, ne nevesd ki TE is! Olyan jól dobálózott és ott a kislánya is! Hát nem látod, hogy ott a gyereke is! Anyu, ne nevess! Ne nevess! Már hangosan sirt. A körülöttünk ülők, majd az egész nézőtér elcsendesedett, csak kisfiam hüppögő sírása mögül kitörő §zavai hallatszottak: - Ne nevess! Ne nevess! Az artistanő a fiamat nézte, míg kézbe vette a merev műanyag szitát. Lassan csúsztatta be a melltartó üres részébe, csak egy pillanatig lehetett látni a melle helyén lévő műtéti heget. A műsor ment tovább, fiam elfeledkezett a sírásról, de mi felnőttek nem mertünk egymásra nézni. Az előadás után a kijárat mellett ott állt a kislányával a zsonglőr, kezében egy pezsgőspalack. Melléjük értünk, megállította kisfiámat. Szomorú mosollyal nézte könnytől kivörösödött szemét, és a kezébe adta a palackot: - Legyen a tied, és maradj ilyen - simogatta meg fiam göndör haját. Kézen fogta kislányát, engem pillantásra sem méltatva sarkonfordult és eltűnt a lakókocsik között. László-Kovács Gyula: holdat csókolok homlokodra életed fölfedted előttem a madarak a fák a füvek benned élnek lágyan fodrozódik a víz úszol hajadba medúzák kapaszkodnak ujjaid között átsiklik a mocorgó idő arcod szigetén fölfénylenek a csillagok holdat csókolok homlokodra égető gyönyörű bélyeget