Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
1990. január 2. Elmegyek a kedves falumból, ahol huszonnyolc évet töltöttem, ahol minden embert jól ismerek. Ha ismerősök elválnak egymástól, kezet nyújtva elköszönnek. S mert nem tehetem, hogy mindenkitől külön-külön búcsúzzak el, hát e sorokon keresztül szeretném módját ejteni. Csak elköszönök és megköszönöm az elmúlt huszonnyolc évet, azt, hogy naponta megérezhettem szeretetüket, jóságukat, segítő kezüket, együttérzésüket. Köszönöm, hogy velem örültek, ha úgy jött a sora, és osztoztak, ha bánat ért vagy szomorúság. Köszönöm, hogy mindig volt egy kedves szavuk hozzám, hogy olyan sokszor és sokan fogadtak bizalmukba és lettek jó barátaim nekem és a családomnak. Sok-sok kedves emlékkel megyek most el a faluból, ahol életem javát leéltem, ahol születés, halál, családi öröm és bánat egyformán íródott a bizonyos nagykönyvbe. Most elevenen sorakoznak föl előttem a történések. Az első szülés levezetése Acsá- di-völgyben, a cigánykunyhóban - azóta Erzsiké három gyermek édesanyja. Az első gyógyító injekció beadása, amit ezrek követtek. Lakodalmi vigasságok sokasága hol egyik, hol másik közeli baráttá lett családban. Aztán a szomorúság kapujában is milyen sokszor kellett megállni, látva egy-egy kedves öreg arc jéggé merevedett vonásait. Sikerélmények és kudarcok sokasága a munkámban és családi életemben. A minden idegent lelkesen keblére ölelő falutól, lakóitól és velük együtt a medinai emberektől is sok szeretettel köszönök el. Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtt egyszerre lettek ismerőssé számomra a szedres-medinái orvosi körzet lakói, amikor mint körzeti házi betegápolónő megkezdtem munkámat itt. Elköltözöm, de sokszor szeretnék majd visszajönni, hazajönni. Köszönöm, hogy sok-sok barátot hagyhatok itt a faluban, akik szeretettel visszavárnak és akiket én is mindig szeretettel várok új otthonomba. Az ajtó minden szedresinek nyitva lesz. Kérem, ne kerüljenek el, ha felénk járnak. Köszönöm, hogy akkor befogadtak, szerettek, tiszteltek és kérem, őrizzenek meg jó emlékezetükben, ha erre rászolgáltam. Szeretettel és jó érzéssel köszönök el minden szedresi öregtől, fiataltól és legkisebbektől, a kisgyerekektől, akiket nagyon-nagyon szeretek. Fogadják szeretetükbe, zárják szivükbe azt, aki az általam abbahagyott munkát folytatja majd. Biztos vagyok benne, hogy minden erejével, igyekezetével azon lesz mind, aki ezt a hivatást választja, hogy a tőle telhető legtöbbet adja magából. Köszönöm, hogy mindnyájuknak köszönetét mondhattam mindenért. Isten áldását kérem mindnyájuk életére, szerető szívvel madám néni, Ilonka, nővérke, vagy kinek hogyan tetszik. Elmondta: PRIKRYL GYULANE Addig isznak, míg egy ló lesz? (tudósítónktól> A disznóvágás izgalommal jár. A gazda idegesen toporog. Elmúlt hat óra és még nem érkezett meg sem a böllér, sem a sógor. Pedig fél hétre beszélték meg a szúrást, (így van ez már évek óta.) Néhány perc elteltével halk beszéd, kapu- csapódás. A háziak örömmel nyugtázzák: itt a két segítség. Köszönés, kézfogás, aztán mielőtt bármihez kezdenének, irány a disznóól. Hiába, meg kell szemlélni, „kivel” lesz dolguk. Méricskélnek, saccolgatnak, s úgy százhúszra taksálják a hízót.- Gyerekek! Gyertek, vegyétek be a „bátoritót” és szúrhattok! - invitálja a férfiakat a konyhába az asz- szony. Ők megkóstolván a pálinkát, dicsérik annak erejét, ízét, zamatét. Az asszony nem fukarkodik. Újra megtölti a poharakat. A sógor egyből kihörpinti az italt és szinte egy szuszra mondja:- Ne legyen Jóska a nevem, ha ez a jószág nincs meg százötven kiló. A társak rábólintanak. Közben a böllér kilép az udvarra, megtekinti forr-e a víz az üstben.- A víz éppen csak sustorog, várni kell kicsit - tájékoztatja a többieket.- Sebaj, addig iszunk még egy felest! A harmadik féldeci után a gazda megvakarja a fejebúbját, majd megszólal:- Látom, a szomszéd éppen most etet. Megyek, áthívom, segítsen lefogni, mert ez a kétmázsás állat képes megtréfálni minket... A társak rábólintanak. HUNYADI ISTVÁN C TOCNa'X NÉPÚJSÁG 5 A gyakorlat helyszíne Üzemben a technika Összevont vasúti kárelhárítási gyakorlat volt a Dombóvári Vontatási Főnökség területén. A gyakorlat elsődleges célja az együttműködés gyakorlása a vasúti és állami tűzoltóság között. A vasúti kárelhárításban a Baranya, Somogy és Tolna megyéből, valamint a megyei tűzoltó-parancsnokságról vettek részt. Pécsről, Komlóról, Kaposvárról és a taszári HM- től vonult ki összesen 6 szereskocsi. A mesterségesen előidézett eset az volt, hogy tolatás közben megsérült egy klórgázt szállító tartálykocsi, kigyulladt egy teherkocsi rakománya, valamint a szerelvényt továbbító mozdonyban az ütközés következtében elektromos tűz keletkezett. A kárhely parancsnoka Szimon János tűzoltó őrnagy volt a Dombóvári Városi Tűzoltó-parancsnokság parancsnoka. A gyakorlatot a Tolna Megyei Tűzoltóparancsnokság képviselője értékelte. Megköszönte a vasút által biztosított lehetőséget, nevezetesen, hogy a tűzoltók kiképzési tervében szereplő speciális vasúti kárelhárítás gyakorlatához a feltételeket biztosította. Ezeken túl megismerkedtek az állami tűzoltó alakulatok a dombóvári MÁV Vontatási Főnökség vegyvédelmi és tűzvédelmi felszereltségével. A sikeres gyakorlat záloga az „éles” helyzetek gyors lokalizálásának. BELES LAJOS Fotó: RAJCZI KÁLMÁN Vendéglátás - úton és útfélen A címet ne érezze rosszindulatúnak a kedves olvasó. Rengetegen járunk hazánk útjain, így, úgy, amúgy, négy keréken, két keréken, sőt olykor - sokkal ritkábban - két lábunk segítségével is. Ezenközben megállunk, mert megéheztünk, netán megszomjaztunk, vagy mindkettő egyszerre történt meg velünk. Ilyenkor az ember betér, ha van hova, oltja szomját, csillapítja éhségét - ha van hol, mivel és talán az se mellékes, hogy miként. A régi megyebeliek pontosan tudják mindazt, amit a később érkezett csak hallomásból. Eszerint valamikor - az án- tivilágban - egymást érték az útmenti fogadók, beszálló vendéglők, netán korcsmák és csárdák. Kármentövei, vagy anélkül, amiként azt a helyzet és a betérők igénye, viselkedése megkívánta. Később az ilyenek - hadd ne részletezzük most a félig közgazdasági, emellett pedig politikai körülményeket - sajnálatos módon megfogytak. Napjainkra már szaporodnak, ami cseppet sem baj. Se időnk, se módunk (ide értve az anyagi módot is) nem volt egy nagyméretű körkép festésére. Ami alább következik, az csak gyorsfénykép, vagy ha jobban tetszik - vízió. Két évtizede is elmúlt, amikor e sorok (rója a 6-os út mellett először betért a „Szépasszony csárdába”. Ezt a titulust akkor még módjával is veszélyes volt használni, mert a csakugyan nagyon szép asszony korcsmárosné ezért halálra sértődött. Pedig Dunaszentgyörgy határában és távolabb aligha akadt népszerűbb megállító hely, mint a „Vetle csárda”, mely ma is létezik, a helyi Ezüstkalász Termelőszövetkezet működtetésében. A szépasszony időközben nyugdíjba ment, így itt állítólag rövidesen hivatalosan is felveszik ezt a közismert és egyáltalán nem lekicsinylő nevet. A Vetle-Szépasszony egykor a kamionósok törzshelye voltj Ma már nem az. Dunaújváros szomszédságiban időközben megnyílt egy éjjel-nappal ny(itva tartó fogadó, ahol a kétva- gönnyi jármüvek vezetői a jelek szerint jobban érzik magukat, idejárnak. De mások (tra- bantosok és ennél nagyobb járművek tulajdo- nQsai) épp elegen. A'csárda időközben 104 férőhelyre bővült és hetente kisközségnél népesebb közönséget - másfél ezer vendéget fogad. Manapság 30-40 forintért reggeliznek itt az éhesek és 60-100-ért az ebédet kívánók. Részleteket nem sorolhatunk, az ingyen reklám nem tartozik lapunk profiljába. A Vetle csárda (avagy Szépasszony) két évtized alatt történt küllem- és átváltozása mindenesetre az igények módosulását is jelzi. Amiről az utas, Paksról Gyapapuszta felé letérve szerezheti a következő bizonyságot. Az igények Németkéren teremtették meg a Paksi Áfész-szel á „Vigadó”-t. Félezer négyzetméteres vendéglő, mely naponta 250 adag ebéddel szolgál a helyi(!) igények kielégítésére. Továbbá 70 tízórait adnak az iskolának, 100-at a napközinek. Németkér kiterjedt község. Nagyobb futa- modásnyira a „Vigadótól" akad egy büfé, amit talán így is lehet nevezni, bár szerintünk a korcsma kifejezés se sértés. Hagyományos körülmények között hagyományos igényeket elégít ki. De tv itt is van, ital persze nem kevésbé és azt csak a kitűnő tulajdonos - Keszthelyi Szabolcs - tudja, hogy mekkora forgalom. „Odaát” a Vigadóban évi 1,3 millió forint. Itt talán több, talán kevesebb, nem ránk tartozik... Körképszerű felvillanásaink nem akartak többet, csak érzékeltetni valamit a kisvállalkozások változatosságaiból. O. I. Fotó: Ó. R. Egy lelkiekben és szakmailag érintett hozzászólása Kastélypárti vagy rompárti? Én úgy vélem, ez az igazi kérdés a tamási Esterházy-kastély körül kialakult helyi, majd országossá terebélyesedett vitában, ha az épület - és sajnos, már csak az épület - jelen és jövőbeli sorsát nézem. Decsi Kiss János Kastélypárti maradok című cikkének zárómondatával egyetértve elsősorban a kastély, mint egyik és első számú érintett fél érdekeinek képviseletét kell a fő helyre tenni. Ugyanis ha romba dől, a felette - körülötte zajló csetepaték ugyebár értelmüket vesztik. Legfeljebb a romeltakarításon lehet vitatkozni. Kiürítését követően - ez a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaság elköltözését jelenti - elindult az enyészet útján. De mert a tényszerűség ebben a sajtóvitában úgy tűnik, kulcsszó - és jogosan -, tartom magam hozzá. 1981 -ben résztvevője voltam annak az épületfelmérő kis csoportnak, amelyik a pincétől a padlásig végigjárta, helyenként lepókhálózta a helyiségeket, tereket. Történt mindez a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaság mint az épület kezelője és használója megbízására, azzal a nemes céllal, hogy a kastélyt saját használatára, a funkció korszerű követelményei és a barokk kastély adta térbeli lehetőségek összeegyeztetésével átalakítsa-fel- újítsa. Az erre készült tanulmánytervnek tervezője is voltam. Már tanulmányterv készítésének idején felmerült az a változat, hogy a gazdaság új székházat épít és a kastélyt visszaadja a városi tanács kezelésébe. Ez lett a jövő. 1985-től 1987-ig a városi tanács többszöri próbálkozása - ifjúsági ház, sokcsillagos szálloda terveztetése - nem járt eredménnyel. Gazda híján az épület folyamatosan pusztult. 1987-ben jelentkezett vevőként a Mé- szöly-Horváth házaspár, aki saját és közhasználatra megvásárolta, és azonnal megkezdte a felújítási munkákat. Hasonló céllal történt már kastélyvásárlás a megyében - Tengelic, Benyovszky-kas- tély —, melynek átadása magánszemély részére zökkenőmentesen és csendben lebonyolódott. Figyelemmel kísértem a rádióriporton, sajtópublikációkon kérészül a NEB-vizs- gálat folyamatát. Úgy vélem, a dolgok „túljogászkodása” nem használ a nemzeti vagyont képviselő épületnek. A magánkézbe adás részleteit lehet vitatni, megfelelő és kultúrált jogi keretek között. Igazságéftetem örömmel olvasta Mendele Ferencnek, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójának a nyilatkozatát, miszerint nem tartaná helyesnek annak a kezébe visszaadni, aki az évtizedeken keresztül lelakta, majd végül sorsára hagyta. Idevonatkozó a mondanivalóm elején „sajnos, már csak az épület” megjegyzés is. A barokk kastélyokhoz - ehhez is - nagyméretű, megtervezett és folyamatosan karbantartott, ápolt kert tartozott, mely átúszott a távoli tájba. Ebből itt kb. két fa maradt, ápolatlan gazzal a tövében. Környékén, a kastély közvetlen közelségében, az ominózus stílustalan szolgálati lakások. A műemlékvédelmi elvek a műemléki környezetbe való ilyen szakszerűtlen beavatkozást nem engednek meg. Törvényerejű rendeletben rögzített a műemlékvédelmi hatósággal való egyeztetési kötelezettség, hozzájárulásuk beszerzése, 1949 óta. Ugyanilyen módon kötelezett a tulajdonos és a kezelő az épület fenn- és karbantartására. Hosszú ideje nyilvánvaló, hogy a tulajdonos - általában a magyar állam, közvetve a tanácsok - és a kezelő tsz-ek, állami gazdaságok, egészségügyi, szociális intézmények stb. - lehetőségeit meghaladja a kastélyok fenntartása, hasznosítása. Esetünkben nem tűnik jónak, a városi tanács kezelésébe visszaadás. Más megyékben is küszködnek hasonló gondokkal és többnyire örülnek, ha valaki ezt leveszi a vállukról. Nem szabad azonban hibát hibára halmozni. Nagy vitát kavart az 1 9’89j évi XV. műemléki konferencián ez a téma, mint az Élet és Irodalomban olvasható volt több folytatásban. Nem szabad tehetetlenségünkben kiárusítani ezeket az értékeket. Én a magam részéről szívesebben fogadok egy szerényebb helyreállítást, ha, ezt követően ott hangversenyt hallgathatok, vagy képzőművészeti kiállítást látogathatok, mint ha kerítésen kívülről nézhetem a sikeres újgazdag vállalkozót, amint esetleg épp: például a fürdőmedencéjét élvezi, vagy akár egy szuper szállodává alakítást, ahová soha be nem tehetem a lábam, mint használó. Biztosan a jelenlegi helyzetben erre is, arra is szükség van, pont az épületek megtartása érdekében. Az eladási-értékesitési feltételeket kell úgy meghatározni, hogy egy jobb jövőben ne csak hirdethető nemzeti érték legyen az épületvagyon - hiszen a helyéről elvinni tényleg nem lehet -, hanem élvezője is lehessen a magyar társadalom. Hazánkban sok szép példa van erre már most is. A műemlékek történeti és eszmei értékükből fakadóan hathassanak látogatóikra, felkeltve érdeklődésüket a múlt iránt, segítve nemzeti identitásunkat. Visszatérve Mík- lósvárra, úgy gondolom, Tamásiban azt kellene mérlegelni, hogy szeretnék-e a kastélyt a városénak tudni, úgy, hogy unokáik is lássák, vagy szívesebben vennék, ha ez a sok bonyodalmat okozó objektum eltűnne a föld színéről. Ugyanis az események az utóbbi irányába vezetnek. Megint az igazságérzetemre hallgatva meg kell azt is mondani, hogy az eredeti funkcióhoz közelálló hasznosítású felújításra legjobb lehetőségei a Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaságnak vannak, ugyanis vadászkastélynak épült. Az már csak apróságnak tűnik, hogy a korábban említett értelmében műemlék fenn nem tartása is - akárcsak szándékos megrongálása - törvénysértő. Az csak a szakhatóság, az Országos Műemléki Felügyelőség toleranciája, hogy ritkán él szankcionálási jogával, jobban bízik a szép szó és a jó példák erejében. Ezzel viszont nem illik-illene visszaélni. Nagy örömmel fogadta az önkéntességen alapuló városvédő és szépítő egyesületek és helytörténeti bizottságok szaporodását, mert működésük révén az általa áhított vélt, a fejekben való szemléletváltozást látja közelebb hoz- hatónak. Ez lenne az az idő, amikor már nincs szükség hatósági műemlékvédelemre. Én úgy érzem, messze még a Kánaán. TURÁNYI ERZSÉBET építészmérnök műemlékvédelmi szakmérnök Tolna Megyei Műemléki Albizottság elnöke BPBB| fl ■■ ■■ " _ s l"lvnc7^nA ci ívuofcUi iu ouruiv Együttműködési gyakorlat Már nem a kamionosok törzshelye
