Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. január 27. Valaki mindig elment, s én maradtam Vendégségben Csorba Győzőnél Apró harangok, csengettyűk százai. Lenyűgözi a látvány a betérőt, aki Csorba Győző otthonába lép. A fogadószobában újabb meglepetés: ki tudja, hány óra ketyeg szorgalmasan s zenéli az időt. De vajon ennyire fontos a múló idő? Igen, a küzdelem a múló percekkel, órákkal, a reménytelennel. Az idő... Az utóbbi évtizedek és szűkebb pátriánk irodalmi élete. S a korlátok. A művészi szabadság határai, melynek fokát sokáig hozzá nem értők jelölték ki. Csorba Győző ma a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb tekintélyű alkotója. Mindig pécsi volt, harminc éve ugyanabban a csendes kis házban él.- Valaki mindig elment, s én maradtam - fogalmaz a költő, mikor az utóbbi négy évtized Dél-Dunántúlról elkerült íróiról beszélgetünk. Galsai Pongrácról, Szántó Tiborról, Bertha Bulcsúról, Lázár Ervinről... S a hivatalos, úgynevezett helyi művészetpolitikai irányításról, mely a permanensen fogyatkozó írócsoportot újabb és újabb átalakulásra késztette.- Elhatároztam, én sem kezdem újból, én is elmegyek - mondja Csorba Győző. A csere azonban sehogy- sem sikerült. Egy pesti bérházba költözni a három kislánnyal a Mecsek oldalán megbúvó házból erőt próbáló változás lett volna a család életében.- Épp, mikor havonta megjelenhetett volna, abba kellett hagynunk a Dunántúl szerkesztését. Ekkor fordítani kezdtem Brechtet, a Faustot, Petrarcát... Éjjel-nappal dolgoztam, nem tudtam, mikor van hétköznap s mikor van ünnep. A folyóiratnál is mindig változott a helyzet. A Sorsunk, a Dunántúl, a Jelenkor.- Szekszárdi szerkesztőnek neveztük ki Mészöly Miklóst. Ez persze csak névleges dolog volt, hogy őt hivatalosan is elfogadják - emlékezik Csorba Győző. Ez még szegény Vár- konyi Nándor idejében történt. Később Tüskés Tibor helyére hacsorba Győző: Ténymegállapítás 1979 végetájt eddigi fejlődésünk csúcsain mikor már csillagok között mozog és kvarkokig fürkész alá az emberész 1979 végetájt mikor mind többször hallható a kérkedés „Sok van ami csodálatos de semmi sincs ami csodálatosabb mint az ember” és alig látszik elérhetetlen cél igen 1979 végetájt mikorra a tükör mintegy kezünkbe nőtt hogy kellőképp agyon bámul hassuk magunk 1979 végetájt sok tízezer gyermek (négy unokám ilyen) sok tízezer öreg (mint volt szegény anyám) sok tízezer hal éhen vagy fog nemsoká eddigi fejlődésünk csúcsain 1979 végetájt... A költő emlékezik (2) talmi szóval új ember kerül a Jelenkorhoz.- Szederkényi Ervint nevezték ki a Jelenkor főszerkesztőjévé, aki minden tapasztalat nélkül kezdett munkához. A kezdeti merevség, súrlódások után később olyannyira megváltozott, hogy neki lettek kellemetlenségei a párttal, amely kinevezte őt. Én koromra és egészségi állapotomra hivatkozva visszavonultam, de kérték, segítsem továbbra is a folyóirat munkáját. Elérkezünk a mai Jelenkorhoz s a fiatalabb nemzedékhez a beszélgetésben.- Én igyekszem azt a hangot, amit a mai ifjak megütnek, megközelíteni, megérteni, de nem mindig sikerül. Csorba Győző évtizedeket dolgozott könyvtárban, s ha egészsége engedi, ma is bejár. Jelenleg kiadójánál, a Magvetőnél megjelenő legújabb kötetét állítja össze. Az utóbbi hetekben a Jelenkor egy munkatársa is több ízben felkereste őt, a sokórás beszélgetésből több mint négyszáz flekknyi anyag kerekedett. Ezt nézi át Csorba Győző, a tengernyi kéziratból ugyanis könyv készül, kordokumentum a költőrőí, s koráról. CSEFKÓ JUDIT László-Kovács Gyula: ballada kormos istván után 1. Vagyok mert lennem kell! s mert a világra hívtak hogy énekeljek jöttömet nem kísérte csillagárás hódolni sem jött senki legfeljebb az Isten s jöttem akár a sámánok foggal körömmel én elvetélt csúf béka halálom megjósolták úgy április tizenhatodikán de lám itt vagyok s élek aztán öreganyám a földig szeretett koporsóját őriztem s néha hajnaltájt az arca feldereng s énekelni kezdtem először halkan majd egyre hangosabban az ám! de rám senki sem figyelt később árok partjára ültem én s kamillát szedtem ujjaim közé fölöttem a szivárvány szélén ült az Isten s lábát lóbálva nézett le rám lobőncos hajú csavargóra sírtam zokogtam s ittam a bort mámorba révülten aludtam csiklandozták combom a füvek s álmodtam szelíden szép nőkkel csillagok motoszkáltak arcomnál rámszakadt az est s lágyan felébresztett az Isten. . 2. Vagyok mert lennem kell! s mert a világra szólítottak hogy énekeljek jöttömet nem kísérte csillagjárás hódolni sem jöttek a bölcsek legfeljebb az Isten s jöttem akár a sámánok foggal és körömmel én idétleh csúf béka. 3. szeretem a bort és szeretem a nőket. de jaj lassan harminckettedik évemet túllépve krisztusi korba érve megint a Jel. Esteban fekete színes fametszetei Kiállítás a Nemzeti Galériában Hildesheimi ég Esteban Fekete hazatalált. Mert azt mondanom se kell, hogy Esteban Fekete Fekete Istvánként Magyarország szülötte. Igaz, alig négyévesen családjával Törökországba költözött, ahol mérnök édesapja vasutat épített. De visszajött rokonaihoz, hogy Budapesten járhasson iskolába. A Műegyetem építészmérnöki karán tanult. Majd Párizs, Argentína, Németország, Írország életének színterei. És jelentős nemzetközi sikerek, 160 önálló kiállítás után, most Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában rendezte meg a 161. kiállítását, Esteban Fekete színes fametszetei címmel. Viszonylag késön, huszonnyolc évesen festette meg első művét. Ez már Argentínában történt, noha az indíttatást, hogy festő legyen, még Párizsban, a Bonnard emlék- kiállításon kapta. Ez a kiállítás életre szóló élménnyel szolgált, és Bonnard tanulmányozása vezette a fiatalembert festészete kibontakozásában. Buenos Airesben kapcsolatba került jeles argentin festőművészekkel, és a híres Julio E. Payro professzor tanítványa lett. Rövid egy évvel ezután megrendezte első kiállítását az argentin fővárosban. Eleinte olajfestményekkel, rajzokkal szerepelt egyre sűrűbbé váló tárlatain, aztán rátalált egy sajátos, egyéniségéhez illő műfajra, a színes fametszetek készítésére. Mint a középkori mesterek, fametszetei nyomását is saját kezűleg végzi. Egy-egy képhez 5-6 dúcot készít, és különböző színű fázisnyomatokból állítja össze a művet. Kitalálta a nyomatok maradék festékeinek felhasználását, ezekből olajképet szerkeszt. A Galéria-beli több száz híres fametszet Esteban Fekete életútjától és utazásaitól vall. Térbeli és témabeli kalandozásairól egyaránt. Mert hogy Fekete nem sokáig maradt Argentínában. Egy évtized után Németországba, Damstadtba költözött, ahol díjakkal, kiállításokkal, megrendelésekkel folytatódott sikersorozata. Nyaralót vásárolt Írországban, ahol a táj vadsága, a tenger sokfélesége ragadta meg, és adott új és új impulzust festészetének. Témái változatosak. Hol biblikus ihletésű, hol szimbólumokkal teli, máskor a táj és benne az ember adja az élményt. Új ciklusa Codex Hungaricus címet viseli, és a magyar költészet nagy alkotásait eleveníti fel. Esteban Fekete 1987-ben állított ki először Magyarországon, Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen. Majd Pécsre, Kecskemétre, Békéscsabára, Debrecenbe utazott a fametszet-kiállítás, amelyet a művész Szegednek ajándékozott. Most a budapesti kiállítás teljes anyagát felajánlotta a Magyar Nemzeti Galériának. Egy kivétellel. Azt az egy metszetet egy gimnáziumnak ajándékozta. Kádár Márta Darvas s Ferenc | Esély Szemed bársony zuhatag csendje enyém békésen pillogó szempillák játéka tekintet szelíd vitorlázása repül felém Takács Béla rajza
