Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-03 / 2. szám

1990. január 3. i*lÉPÜJSÁG 5 Elgondolkoztató... Füstölgés Aligha csak az utca rendjének szeretete, öntevékeny köztisztasági munka. Drágább lett a tüzelő, minden elhullajtott széndarab, brikett érték... Fényképezte: (Kispál) Sorozáson Kohn sorozáson.- Erősen rövidlátó vagyok! - mondja a főtörzsorvosnak.- Hogyan tudja ezt bizonyí­tani?- Látja azt a pókot a falon?- Természetesen.- Na látja, én sajnos nem lá­tom! Az új esztendő hajnalán majd minden esendő ember megfogadja, hogy mostantól jó útra tér. Az újév a fogadalmak és újrakezdések időszaka. Felmerül a kérdés, miért kell újrakezdeni, és miért éppen most. Minden embernek vannak hibái, rossz szokásai, nem mindent úgy csinál, ahogy kellene. Jó részük (mondhatjuk úgy is, hogy jobbik részük) belátja ezt, és szabadulni szeretne a hibáktól; egészségesebben, szebben, jobban szeretne élni. Ehhez változni, változtatni kell - amit nem könnyű elhatározni, elkezdeni. Az emberi természet olyan, hogy igényli a kereteket, a biztos viszonyítási pontokat, fogódzókat. Ezek a pontok térbeliek is lehetnek (erre mondják, hogy valaki „csak a kályhától tud elindulni”, ez persze átvitt értelemben is érvényes). Hasonló „fogódzó” az íróasztal vagy a polc megnyugtató rendje, ha az ember mindig mindent ott talál, ahova tette. A viszonyítási pontok időben is fontosak. Új dolgokat hétfői napon kezd a legtöbb ember: kisebb változtatásokat ekkorra időzít, hétfőn hívja fel az ügyintézőt, új módsze­reket ekkor vezet be. A háztartási költségvetést elsejétől számítjuk, még ha a fizetés más napra esik is. Nagyobb kiadásokat vagy munkálatokat még a magánember is hajlamos negyedévekre időzíteni. A szeptember elseje igen sok családban forduló­pont’ az iskolakezdéssel megváltozik a napi időbeosztás (nemcsak az iskolás gyerme­keké), a lazább nyarat a feszesebb, dolgos ősz követi. Új szokások bevezetése lehet a születésnap, a házassági évforduló is. Mégis, mind közt a legelterjedtebb és leghatá­sosabb „új életkezdési időszak” az esztendőforduló. Nem egyénileg választott idő­pont, környezetünkben mindenkire vonatkozik, minden honfitársunkra, sőt, a határo­kon túl is érvényes sorsfordító dátum. (Kivéve persze azokat az embereket, akik nem éreznek magukban hibát, akik nem akarnak megváltozni, vagy pedig ezt csak azért is máskorra időzítik.) A fogadalmak általában valami gyökeres változtatásra irányulnak. Káros szenvedé­lyek abbahagyása, kellemes dolgokról való lemondás, nehéz feladatok vállalása - csupa olyan cselekedet, melyek elhatározásához is, még inkább a kivitelezéséhez erős akarat szükséges. Ha az akaraterejét nem érzi az ember elég biztosnak vagy tar­tósnak, akkor ezt „megtámogathatják” az említett térbeli és időbeli keretek. A változtatáshoz kell tehát a kezdeti nekibuzdulás, az első lökés - de ez egészen biz­tos, hogy nem elég. Folytatni kell a hétköznapok hosszú során át erős akarattal, szívós kitartással, másképp nem lesz belőle semmi. Nemcsak újévkor, nemcsak elsején ésmemcsak hétfőn kell megújulni, hanem min­den reggel az új nap kezdetén, sőt, talán délután a munkából hazatérve újra. A minden­napos újrakezdésekkel maga az ember is kicsit „újabb", rugalmasabb, fiatalabb ma­rgrj DR. IGNÁCZ PIROSKA Amit a jénairól, a pirexről tudni érdemes A konyhai munkákban járatosak azt hi­szik, hogy a tűzálló üvegedényekről, és a se nem porcelán, se nem üveg, hanem a két anyagot társító pirexről, ezek előnyé­ről, a velük való bánásmódról nekik már senki, semmi újat nem tud mondani, is­merik az összes tudnivalókat. Aztán kide­rül, amikor egy-egy „érthetetlenül” szét­pattan, vagy fugáiba beleég az ételmara­dék, hogy az illetők mégsem voltak min­dentudók. Márpedig több mint ötven éve annak, hogy a jénai Zeiss gyár kibocsá­totta az első hőálló üvegedény sorozatot. Akkor ez persze nagy szenzáció volt, no­ha az első darabok igencsak luxusáron kerültek forgalomba. A tűzálló főzőedény azonban a kénye­sebb izlésűek, a szép tálalásra sokat adók számára is lehetővé tette, hogy a benne készült étel átrakás nélkül, azon­mód kerülhessen az asztalra. Ma már számos országban gyártanak fehér, füst- színű, hideget-meleget egyaránt álló fő­zőedényeket, de a magyar szóhasználat­ban jénai maradt a megnevezésük. Jó néhány említésre méltó jó tulajdon­sága van a jénainak. A fedelét például nem kell felemelni ahhoz, hogy ellenőriz­ni lehessen forrásban van-e az étel ben­ne, puhul-e, színesedik-e a sütni-, főzni- való. Jó tulajdonsága, hogy hozzácsi­szolt tetejéről a pára az ételbe visszacse- peg, így jórészt a nyersanyag saját gőze is elég a puhuláshoz. Az sem lebecsülhe­tő tulajdonság, hogy a vastag öntött üveg nemcsak állja a hőt, hanem meg is tartja. A benne levő étel sokáig forró marad. A jénaitól - összes előnye ellenére - mégis sokan tartanak. Félnek a „felrob­banásától”. Vannak, akik azért nem sze­retik, mert a ráégett ételszennyet nem tudják eltávolítani, és idő múltán az edény megcsúnyul. Nézzük hát a helyes bánásmódot, az esetleges veszélyek megelőzését, a tisz­tán tartás lehetőségeit. A hőálló üvegedény használatának alapszabálya, hogy sem hideg étellel megrakva, sem üresen nem szabad tűzre tenni. Ajánlatos használat előtt meleg víz­be állítani, megtörölve megtölteni, s úgy tenni lángeloSztóra vagy a forró sütőbe, így átmelegítve nem pattan szét az üveg. De az ellenkező hőhatásra ugyanúgy kell vigyázni. A sütőből kivett vagy tűzről le­szedett edényt nem szabad hideg kőre állítani, hideg vízbe tenni. Ennek az alap­szabálynak a betartásával elhárul a szét­pattanás, felrobbanás veszélye. A jénait áztatással tarthatjuk tisztán. A kaparás, vakargatás, dörzsölés - hosz- szas erőfeszítések árán - ugyan célrave­zető lehet, de ezzel nemcsak összekar­colódik az üveg fényes felülete, hanem a karcolások finom rovátkái ugyancsak megtelnek szennyel a következő hasz­nálatkor. Mosogatószeres vízbe áztatva a szenny annyira felpuhul, hogy súrolószer és súrolószerszám nélkül is leválik az edény felületéről. A konyhaszekrényben érdemes a jé­nai számára külön rakodóhelyet terem­teni, mert záró peremei kis összeütéssel is könnyerf kicsorbulnak. Mottó: „Útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal” (Babits M.) Mindannyiunk számára van-a világon egy pont, ahol otthon vagyunk, egy hely, amely különbözik minden más helytől. Nem azért, mert a legszebb, a legjobb, a leggazdagabb, hanem mert ott szület­tünk, mert ott nyugosznak őseink, mert annak a helynek a nyelvét, szokásait, da­lait, útjait és útvesztőit ismerjük. Mert ma­gunkba szívtuk az anyatejjel az illatát, legyen az a falu szénaillata, vagy a város füstje. Ezer és ezer szállal kötődünk hoz­zá. Ha külhonból megtérünk, felléleg- zünk, itt minden más, ha jó, ha rossz, a miénk. HAZA. A mi hazánk. Azoké, akik csak vendégségbe kívánnak más or­szágba menni, akiknek a Dárius kincse sem kéne ezeken az országhatárokon túl. De mit jelent nekik? Akik itt születtek, ezt az országot érezték hazájuknak és fé­lelemmel a szívükben arra kényszerül­tek, hogy elhagyják. Itthagyják a falut, ahol születtek, ahol gyerekek voltak, ahol megismerkedtek a munkával, a szere­lemmel, ahol őseik nyugosznak. Mit je­lent nekik a hazaszeretet? Sokat ismerek közülük, tudom, hogy „odakinn” minden magyar jó hírnek szívből örülnek, tudom aggódnak a rossz hírek hallatán. Tudom, hisz gyermekkorom meghatározó élmé­nyei közé tartoztak azok a levelek, ame­lyekben foggal-körömmel őrizték a már- már legenda számba menő valót. Hány­szor vágták a szemükbe itt, hogy büdös svábok, ott-, hogy magyar cigányok. Igye­keztek mindkettőt elfelejteni, szorgal­mukkal beleolvadni az új hazába. Ott él­nek, dolgoznak, boldogulnak, de szemük a magyar Himnusztól lábad könnybe. Itthon vagy! A család 1947.-ben még tovább sza­kadt. Az egyetlen fiú a négy testvér közül és az egyik vő nem tért vissza a háború­ból. Felesége, a középső nővér az őcsé- nyi repülőtéren végzett kényszermunka alatt tüdőgyulladást kapott és huszonhá­rom évesen meghalt. Nagyapáékat a leg- ■ idősebb nővér családjával együtt kitele­pítették. Mi maradtunk. Akkor már édes­anyám hozzáment a községi jegyzőhöz és ezzel megváltotta a „jogot” az itthon- maradásra. Aztán a két öreg kint egyedül marad. Nem voltak hajlandók tovább­menni Kanadába, még messzebbre sza­kadni az óhazától. Mikor nagymama meghalt, édesapám - ahogy szokta volt mondogatni - az atyaúristenhez is írt ké­a füstölésről Mielőtt bárki azt gondolhatná: lehet, hogy vizet prédikálok, és bort iszok, sie­tősen leszögezem a sajnálatos tényt: én is a cigarettázók táborába tartozom... Tu­dom, hogy káros szenvedély, s azt is tu­dom: csak rajtam múlik, leteszem-e a bűzrudacskát, vagy sem. Többszöri ab­bahagyás és „visszaeső” újrakezdés után kijelentem: le lehet szokni róla, ha nagyon akarja az ember. Valószínűleg én még nem akartam igazán, vagy éppen a környezet ellenkezése vezetett vissza a rossz útra. Amiről most szeretném meggyőzni az olvasót, az egyformán szolgálja a do­hányzók és a nem dohányzók érdekeit. Nevezetesen az, hogyan tartsuk tisztelet­ben egymás jó, vagy kevésbé jó - de okosan formálható - szokásait. A ma­kacs önfejűség, az egymás pukkasztása, a csakazértis inkább az ellentéteket mé­lyíti el. Kezdjük az úgynevezett kocadohá­nyosokkal, akik egy-egy fekete mellé, vagy egy-egy jó ebéd-vacsora után gyúj­tanak csak rá. Ők szerencsére nem igazi dohányosok, de a környezet' állandó piszkálódása nyomán könnyen szenve­délyes dohányosokká „nevelhetjük” őket. Kár tehát állandóan rájuk szólni, előre figyelnjeztetni őket, mennyire a család vagy a környezet közutálatának tárgyai lesznek, ha rágyújtanak. Lehet, hogy éppen ezzel hívjuk fef a figyelmüket a cigarettára, amelyről - jobb esetben - el is feledkeznének. Életem rövid nem dohányzó periódu­saiban magam is éreztem, mennyire za­varó a cigarettafüst, ha más eregeti, s nem én... De nem szóltam - nem is volt hozzá sok jogalapom! -, inkább gyorsan kiürítettem a hamutartót, kiszellőztettem a szobát, s a kocadohányos ebből - min­denfajta szemrehányás nélkül - mindent értett. Nehezebb eset, ha a nem dohányzó család egyik tagja a cigarettázás rabja reimet, hogy hazajöhessen a nagyapa. Sikerült. Édesanyám már a várakozás heteiben a viszontlátás örömén túl annak is örvendezett, milyen jó lesz nekünk gyerekeknek, hogy valaki mindig otthon lesz, beszélget velünk, legalább tökélete­sen megtanulunk egy világnyelvet. A hazaérkezés izgalmas öröm volt, kaptunk egy nagyapát és sok-sok aján­dékot. Vártuk, mesél majd egy országról, ahol minden csillogó és gazdag. Mikor belépett és túljutottunk az első nevető­zokogó ölelésen, kezét a fejünkre tette és halk, de nagyon határozott hangon ma­gyarul ezt mondta. „Soha többé nem akarok németül beszélni.” Hála istennek még sokáig élt közöttünk, nyári estéken pipafüstbe burkolózva sokat mesélt a há­borúról, az ágyúkról, a lovairól, akiket emberszámba vett. Egy dologról sosem mesélt, az „ott” töltött tizenkét évről. Ha látogatóba haza­jöttek falubéliek, hiába szóltak hozzá né­metül, ő magyarul válaszolt. Kis bajusza alatt gúnyos mosolyra húzta a száját és könnyen megkaphatta tőle bármelyikük: - „Miért nem magyarul beszélsz, most itt­hon vagy!” Talpra, magyar János bácsi azok közé a svábok közé tartozott, akik nem akarták elfelejteni a magyar szót. Szinte hihetetlen, hogy a magyar nyelvet, amit a kitelepítésor sem tudott tökéletesen, úgy őrizte meg, hogy a negyven év alatt szinte semmit sem fe­lejtett. Igaz, hogy mindig olvasott magyar könyveket, járatott magyar újságokat. A magyar rokonokkal kint és itthon csak magyarul beszélt, hogy gyakorolhassa, megőrizhesse a magyar szavakat. Úgy énekelte a magyar nótákat az alsónánai pincesoron, hogy attól még az itthoni magyaroknak is könnybe lábadt a sze­mük. Az első itthoniét búcsúestjén a szoká­sos ajándékozás került sorra. Mit is ad­hatunk nekik, akik már idősek, mindenük megvan és tudjuk, nem is várnak el sem­mit. Nehéz volt. Sokat töprengtem, aztán, mint mindig, az a bizonyos szikra. De hisz János bácsi szeret olvasni, méghoz­zá magyarul, hát valami igazi magyar könyvet. A legigazibbat. A többi ajándék­ra köszönömöt mondott és bontatlanul egy csomóba rakta. Mikor mondtam, hogy ebben könyv van, mohó kíváncsi­sággal szakította fel a csomagolópapírt. Petőfi összes, piros ripszkötésben, arany betűkkel. Percekig tartotta a kezében, megszeppenve néztük fiatalok és öre­már. Ne szidjuk, mert attól - s a ki nem mondott önvádtól - még idegesebb lesz, s újra a cigi után nyúl. Inkább nyíltan be­széljük meg vele: a lakásnak melyik sar­ka legyen pöfékelésének állandó színte­re, avagy jó időben az erkélyre, az udvar­ra, a folyosóra menjen ki dohányozni. Ha kisgyerek vagy terhes asszony van a háznál, ez az elkülönítés szinte kötelező. A jóérzésű dohányos maga ajánlja fel - a gyerek egészsége érdekében. De a do­hányos egészségét is védjük, s a téli zi­mankóban ne száműzzük ki a szabadba. Tüdőgyulladásosan vagy influenzásán valóban nem fog dohányozni - de ez nem megoldás! Az emberi együttélés legalapvetőbb szabályait rúgja fel az a dohányos, aki ott is, akkor is rágyújt, ahol és amikor kifeje­zetten tilos. Hátat fordít a tiltó táblának, semmibe veszi a kérő szót, kihívóan éppen annak az arcába fújja a füstöt, aki a legjobban undorodik ettől... Éppígy fel­rúgja az együttélés és az egymással szembeni megértés szabályait az a nem dohányos, aki rögtön kiátkozza a rágyúj- tót, szemrehányások özönét zúdítja rá, majdnem rendőrért kiált... Ha például egy megrögzött nem dohányzó vendéget fo­gad, a meghíváskor udvariasan megkér­heti: ugye, a vendég mérsékelni fogja magát, mert ő nem szeretné, ha ruhájába, bútoraiba, vagy éppen kocsija kárpitjába beleivódna az áporodott cigarettafüst... Ha a szenvedélyes dohányos őszintén bevallja, hogy erre nem tud ígéretet tenni, akkor a találkozás színhelyéül - közős megegyezéssel - válasszanak inkább egy éttermet, presszót, kerthelyiséget, vagy egy kiadós-beszélgetős sétát. Társadalmi és világméretű ellentéteink között csak egy elhanyagolható semmi­ség a cigaretta. De mi lesz velünk, ha eb­ben sem tudunk felnőtt és kulturált em­berek módjára. megegyezni, és közös nevezőre jutni? (Somos Ágnes) gek, éreztük, láttuk az arcán, valamire ké­szül. Lassan felállt és hibátlanul elszavalta a „Talpra, magyar”-t. Minden, ami fontos volt az életemben Mindegy, hogy evangélikus, reformá­tus vagy katolikus, mindegy, hogy itt la­kik, vagy itt lakott, vagy csak átutazik a falun, a. döbbenet mindenki arcára ráül, ha látja mivé lett az évtizedek alatt ez a csodálatos templom. Az itthon maradt négy-öt család még a háború ejtette se­beket sem tudta tataroztatni, nemhogy a későbbi romlást megakadályozni. Voltak hírek kintről, hogy érkezett pénzkülde­mény, de hogy kinek, hová, azt valami ti­tok lengte körül. Az idén nyáron sokan voltak itthon a régi falubeliekből. Találko­zásra szólt a meghívó a templomba, se­gítségre, adakozásra, ami az övék is volt és földrajzilag bármilyen messze vannak, most is az övék. Szorongva léptem át a küszöböt, gyer­mekkorom csodálatos szentestéire gon­dolva, amikor a feldíszített karácsonyfa alatt Gyuszi bácsi - én csak így hívtam, hisz más vallású lévén csak édesanyám­mal jártam ebbe a templomba - a szere- tetről, a családról, az összetartozásról beszélt. Túlzásoktól, frázisoktól mentes volt, semmi hókuszpókusz, mintha egy nagy család lettünk volna és ő mesél ne­künk. Mikor kijöttünk, mindig esett a hó, csodaszépen csillagott és a felnőttek megkérdezték, na és mit fog hozni a Jé­zuska? Éreztem a mosolyt a számon, amikor a visszaemlékezéseimből az öreg orgona hangjai ébresztettek fel. Körül­néztem és döbbenve láttam, hogy min­denki sír. Lehet, hogy nem minden ittlé- vőnek olyan szépek az idefüződő emlé­kei mint nekem? Magamba szálltam. Idős hölgy zokogva áll az oltár előtt. Alig tudták elvonszolni onnan. Nyugtató szavak magyarul, németül. Nem hallja őket. Csak mondja, mivé lett az ő otthona, ahol konfirmált, ahol eskü­dött, ahol a gyermekét kereszteltették, a szüleit felravatalozták, az otthon, ahová a kinti nehéz órákban gondolatban mene­kült. „Minden, ami fontos volt az életem­ben, ehhez a házhoz köt, és most romok­ban látom.” Azóta megkezdődtek a munkák, a kin­tiek és az itthoniak összefogásával hogy közös otthonukat megmentsék az enyé­szettől. SAS ERZSÉBET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom