Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-13 / 295. szám
4^ÉPÜJSÁG 1989. december 13. Az MTI-Press megkérdezte: Mit akar a Kós Károly Céh? Rövid hír adta tudtunk, hogy a Kós Károly Céh országos köz- művelődési egyesület a jövő év februárjában Révfülöpre országos tanácskozásra hívja a magyar városok és falvak szabad művelődési közösségeit. A Kós Károly Céh vezetőségi tagját, Péterfi Ferencet arról kérdeztük, miben tér el az általuk patronált és terjesztett művelődési forma a hagyományostól?- A szabad művelődési bizottságok a városrészek, falvak öntevékeny és önigazgató művelődését, és a legkülönfélébb szabadidős szervezeteket felkaroló és segítő testületek. Ezekben a helyi hatáskörű bizottságokban a helyben megalakult pártok és mozgalmak, az egyházak, a különféle egyesületek, az iskolák, az érdekvédelmi szervezetek képviselői, valamint az ottani jeles értelmiségiek vesznek részt. A cél az, hogy ezek a bizottságok kérjék, kapják meg és kezeljék a település közművelődésére, a szabadidő-szervezésre, az állampolgárok művelődési és közösségi kezdeményezéseire szánt, eddig a tanács által kézben tartott pénzeket. Ez a bizottság vegye át az eddig „népművelésiként”, majd puszta névcserével közművelődésiként emlegetett tanácsi tevékenységből mindazt, amit érdemes megtartani. Támogassák a legkülönfélébb helyi, a kultúrával, a művelődéssel, a közéleti és szociális kérdésekkel foglalkozó állampolgári csoportosulásokat, legyenek gazdái és továbbítói mindazoknak az információknak, amelyek az adott település fejlesztésével, a humánusabb, nyíltabb, toleránsabb helyi közösségek megteremtésével függnek össze. Magyarországon működtek már szabad művelődési szervezetek, a hajdani koalíciós idők effajta tevékenységét az 1948 nyarán Révfülöpön rendezett tanácskozás után hatalmi szóval számolták föl, illő tehát, hogy ugyanott bontson zászlót az új szabad művelődési gondolat. A tervezett gyűlés persze nem csak a múlt felidézésére, hanem tapasztalatszerzésre, átadásra is való. A Kós Károly Céh mindezeket szorgalmazandó segítségét és közreműködését ajánlja minden olyan magyar településnek, amely ezt igényli. A tervezett révfülöpi konferenciára pedig mindazokat várja, akik tanúi voltak a hajdani, vagy immár részesei a leendő szabad művelődési tevékenységnek, akik tenni akarnak az öntevékeny, önigazgató művelődésért. Februári konferenciánk majdani résztvevőitől írásos jelentkezést várunk 1192 Budapest, Kós Károly tér 10. címünkre legkésőbb december 20-ig. Arcok a megyéből (5.) Beszédes József 1787-1852 * Az első tudatos magyar vízmérnök, aki Magyarkanizsán született és a működése szempontjából rendkívül fontos Dunaföldvárott halt meg. Az ö idejében megyénk nemcsak árvíz sújtotta vidék volt, hanem valósággal az ingoványok területe. Beszédes 1810-ben tett mérnöki szigorlatot, majd a Sárvíz szabályozásához szegődött. Megyénk mellett szinte a fél országban működött, de mindazt, ami máig is egy (siófoki) múzeum névadójává tette, ezen a tájegységen alkotta. A Kapos szabályozását (1819), * a Sió szabályozása, a Baja és Báta közti vízrendezés követte. Útitársa volt Széchenyinek, aki a Vaskapu ügyében vitte magával hajóval a Dunára. Úgy „mellékesen” részt vett a három Körös, a Tisza, a Topolya, az Ondava, a Latorca, a Labore szabályozásában és vasútépítő mérnökként se volt utolsó. 1831-ben lett a MTA levelező tagja, máig értékes könyvek tömegének szerzője volt. Dunaföldvárott van eltemetve. O. I. Fotó: Ó. R. Harminc éve a Vidám Színpadon Volt egyszer egy vadkelet, Anna csak egy van - e darabokban tapsol mostanában a közönség Csala Zsuzsának. Mármint az a nézősereg, amelynek van szerencséje a budapesti Vidám Színpadra jegyet váltani. De akik kedvelik Csala Zsuzsát, azok találkoznak vele - szó szerint - úton-útfélen.- Flányszor lép fel az ország különböző tájain?- Ahányszor csak tudok. Az utóbbi időben havonta hat-nyolc helyen igyekeztem felderíteni a kissé gondterheltté vált közönséget. Ezt hivatásomnak tekintem, s talán ez az egyik oka ahnak, hogy kezdettől mindmáig helyemen érzem magam a Vidám Színpadon. Sosem éreztem elvágyódást. De - mint kiderül - Zsuzsa egyik műfaja: a könnyed nevettetés, a másik, privát műfaja: a hűség. Hazájához, családjához, az egykor nagymamától örökölt családi nyaralóhoz, ahol összejönnek mindannyian, ahányszor csak lehetséges. Nemcsak a derűje kifogyhatatlan, hanem az energiája is. Ki hinné, hogy Csala Zsuzsa gyerekkora mindennek nevezhető, csak köny- nyednek és vidámnak nem! Pedig így volt. S bár talán első hallásra furcsán hangzik, élete, hepehupáival együtt, harmonikus. Valahogy úgy intézte a sors, hogy megtanulja: mindenért meg kell szenvedni, s hogy - mint a mesében - a jó végül is elnyeri méltó jutalmát. Meseszerű a kezdet is: egy aprócska újpesti szoba-konyhás házikóban látta meg a napvilágot, ahol egy darabig ötödmagával élt. Majd édesapja külföldre távozott. így aztán az édesanyja és három kislánya egyedül folytatták szűkös, de szeretettel teljes életüket. S amikor Zsuzsa rákényszerült, hogy - meghazudtolva természetét is - hazugságot írjon az önéletrajzába, jó sorsa ismét együttműködött vele. Beírta, hogy édesanyja munkás. És mit tett isten? Édesanyja valóban beállt gyári munkásnak, hogy eltartsa a családot. Az is mesebeli volt, ahogy színművész- nővé cseperedett. Nem szeretett tanulni, nem határozta el magát, hogy egy élete, egy halála, színésznő lesz. Csak éppen azzá vált. Iskolai szereplésen látta meg - tulajdonképpen „lebőgni” - a Színművészeti Főiskola - azóta meghalt - kitűnő színész tanára. És amit a színjátszóverseny közönsége csak azzal honorált, hogy halálra nevette magát a véresen komoly szerepet játszó'Csala Zsuzsán - azt Pártos Géza nagyra értékelte. Ritkaság a komikai tehetség. Akkoriban még ritkább volt. Csalazsuzsasága fokról fokra vált egyértelművé, és megbecsültté. Bármily hihetetlen - már kerek harminc esztendeje vidítja fel közönségét a Vidám Színpad deszkáiról. Hivatalos elismerésben is részesült -, de számára a Jászai Mari-díjnál, és az Érdemes Művész kitüntetésnél is többet ér a nézőtérről feléje áramló nevetés, taps. PERELI GABRIELLA Ókeresztény sírkamra Pécsett mm. Újra megnyitják a közönség előtt az egyik legértékesebb ókori műemlékünket, a pécsi Dóm tér alatt lévő „korsós” sirkamrát Művészettörténeti nevét a sírbolt falán látható festett korsóról és pohárról kapta. A mai székesegyház előtti területen volt Pécs római kori elődjének - Sopianae városnak - a temetkezési helye, ahol a IV. században élt ókeresztények több kápolnát és sirkamrát építettek. A „korsós” sírról pontosan ötven éve szerzett tudomást a világ. Az Országos Műemléki Felügyelőség megbízása alapján Bachman Zoltán Ybl-díjas építész, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola tanára újszerű technológiát dolgozott ki a sirkamra megóvására és bemutatására. A Bányászati Aknamélyítő Vállalat dolgozói kibontották az építményt és az egészet belefoglalták egy acéllemezzel szigetelt „betondobozba”. Képünkön a sírkamra bejárata. MTI-fotó: KÁLMÁNDY FERENC Az ember feje nem káptalan. Erről nap mint nap kénytelenek vagyunk meggyőződni, amikor emlékezetünk újra és újra kihullatja az egyszer már rögzítettnek hitt adatot, információt, képletet, gondolatot, idézetet. Ilyenkor sokszor reménykedünk abban, hogy a felhalmozott ismeretek évezredes hagyományú raktáraiban, a könyvtárakban betömhetjük a tátongó lyukakat. Reménykedünk, de sokszor csalatkozunk. Mert nemegyszer kiderül, hogy éppen a keresett könyv hiányzik, kölcsönadták, leselejtezték, elveszett, vagy nem találják. Olykor rá kell jönnünk, hogy az általunk hajszolt kiadvány nem illik az adott könyvtár profiljába, s meg kell elégednünk a tanáccsal: „fáradjon át talán a másik kerületbe”, vagy „forduljon az Akadémiához, a minisztériumhoz stb.” s ha mégis előkerül a tudásszomjat oltó nyomdai termék, kiderülhet, hogy nem lehet hazavinni, csak helyben olvasni, s ilyenkor bosz- szantó lehet, ha az olvasóteremben minden szék és asztal foglalt, vagy talán be sem lehet menni, mert író-olvasó találkozó - rosszabb esetben rovarirtás - folyik odabent. Ez a gond a világon mindenütt terheli a könyvtárszakmát, még ha egyes gazdagabb országok régen felépítették már a „tudás templomainak" legpompásabb példányait. London már kiutalt nagy pénzeket az új British Library 1991-re tervezett felépítéséhez, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár gyarapodása töretlen, a frankfurti Német Könyvtár nemrég egészült ki a technika legújabb vívmányaival, az informatika remek termékeivel, s ugyanezzel dicsekedhet a hágai Királyi Könyvtár is. Ez a néhány jól működő intézmény azonban korántsem oldja meg a könyvek fizikai túlélésének gondját. Az idővel versenyt futni szinte lehetetlen: a nyomdák ontják az újabbnál újabb köteteket, a tárolótér emiatt zsugorodik, s közben az idő vasfoga alattomosan elmajszolja a könyvkiadás régebbi gyümölcseit. A könyvtár jövője mégsem oly reménytelen, mint hinnénk, legalábbis ezt engedi sejtetni három ambiciózus terv: Franciaországban a „nagyság”, Egyiptomban a hagyományőrzés, Japánban pedig a technológia eszközével próbálnak életet lehelni a haldoklás útjára lépett könyvtárba. Útnak indult már Mitterrand francia elnök akaratából a Trés Grande Biblioté- que (TGB) programja, amely a világ legnagyobb bibliotékájának adna életet. Ha megvalósul, az államfő igencsak dicső művel állít maradandó emléket hivatali időszakának. Az emlékezet tárai Ez az elképzelés egy másik „óriás”, a Bibliotéque Nationale válságát hivatott ellensúlyozni. Az V. Károly szándékából alapított nemzeti könyvtár átélte ugyan a nagy francia forradalom viharait, de a kötetek gombamódra szaporodó súlyának és az olvasók egyre nagyobb rohamainak már kevésbé tud ellenállni. így a TGB részben a felmentő sereg szerepét is be- töltené, vagyis az utóbbi évtizedekben kiadott műveknek adna otthont saját falai között. A „tontonthéque” (Mitterrandnak „tonton” a beceneve) 1994—95-től nyitná meg kapuit az érdeklődőknek, akik között tudósok és „szürke mezei” olvasók egyaránt lesznek. Természetesen, a technika vívmányai segítik a munkát: a katalógus tökéletesen elektronizált lesz, közvetlen összeköttetésben a londoni British Lib- raryvel és a többi francia könyvtárral, képernyőn lehet felütni majd az újságokat, folyóiratokat, mindentudó robotok segítenek a művek kikeresésében és kiadásában, videolemezek őrzik majd a legértékesebb alkotásokat. A múlt értékeinek varázsa indíthatta az UNESCO keretében fogant terv indítványozóit, hogy az egyiptomi Alexandriában rekonstruálják az egykori legendás könyvtárat. Emlékét már csak lexikonok, az ókori történelmet kutató iratok őrzik, sőt, egyes tudósok még a létezését is erősen kétlik. A történelem során állítólag többször felgyújtott alexandriai könyvtár lángok táplálékaként semmisült meg, odalett tudáskincsét ma is siratják. Archívumok mozaikkockáiból azonban a hozzáértők ki tudják rajzolni, hogy milyen is lehetett a legendás épület és környezete, amely egész kulturális komplexumot alkotott: nemcsak könyvtárként szolgált, hanem valóságos kultúrközpont volt. A múlt feltámasztói most is valami hasonlót akarnak kialakítani: olyan épületeket, kerteket varázsolni a mába, ahol nemcsak olvasni lehet, hanem a világ több pontjáról meghívott előadók tarthatnak ankétokat, tanácskozótermek adnának otthont szakmai és tudományos tanácskozásoknak, és a tudósok - az ókori gondolkodók mintájára - dús növényzetű, sétányokkal átszelt parkokban szívhatnák magukba az alexandriai légkör ihletét. j A régi könyvek mélyértelmű illata, a lapozgatás és az olvasóteremben való ücsörgés bizonyára nem mindenkit vonz. Talán azokat a japán szakembereket sem, akik a jövő könyvtárából ki akarják iktatni mind a könyvet,^iind a könyvtárat, s mindkettőt a technika helyettesítené. A japán terv valóban arra épü^hogy az olvasni vágyónak ki se kelljen mozdulnia otthonról, elég, ha egy beállított terminál képernyőjére hívja le a nem létező „könyvtárból”, vagyis egy központi adatbankból a kért művet, folyóiratot, tanulmányt. Nincs mit csodálkozni azon, ha ez az ötlet megosztja majd a kultúrára szomja- zókat. Az egyik tábor joggal mondhatja majd: „végre!” nem kell órákat utazni, katalógusok rengetegében elveszni, apró kedvességgel megnyerni a könyvtáros lányt, és ha késik a kölcsönzött könyv visz- szaadása, nem kell pénzbüntetést fizetni. A másik tábor könnyen replikázhatna: hová lesz akkor a dohos régiségszag, a friss nyomdafesték illata, az olvasóterem suttogó, zümmögő háttérzaja, a nyomdaművészet tapintható, lapozható élvezete, vagyis mindaz, ami az olvasás mellett megindítja a gondolatokat, ötletet és hangulatot ébreszt? Hová lesznek a „Gondolatok a könyvtárban?” s mi lesz a méltatlankodásra képtelenekkel, a koplalásra ítélt könyvmolyokkal? - fűzi hozzá a viccesebbje. Bármelyik félnek lesz is igaza a jövő könyvtárának útjait illetően, az emlékezet tárainak megmentéséhez is a világ minden pontján, minden korban „csak” három dolog kell majd: pénz, pénz és pénz. GARZÓ FERENC
