Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-04 / 287. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. december 4. Továbbtanulóknak Vak Bottyán Gimnázium Nyelvtanulás, műszaki rajz Nehéz dolog a pályaválasztás. Tizen- négy-tizenöt évesen kevés fiatal rendelkezik konkrét tervekkel, pedig a döntés egyik vagy másik foglalkozási ág, hivatás mellett szinte az ember egész további életét meghatározza. A csalódások, kudarcok elkerülésének egyik legfontosabb eszköze a reális önismeret, de nem árt pontosan tudni azt sem, melyik szakmára, melyik középiskola készít fel, s honnan, milyen továbbképzési lehetőségek kínálkoznak majd a tanulmányok befejeztével. Ez utóbbiban szeretnénk segítséget nyújtani a most végző nyolcadikosoknak, és szüleiknek azzal, hogy még a felvételi lapok beadási határideje előtt bemutatjuk Tolna megye középiskoláit. A Paks központjában található, s a demográfiai hullám következtében több éve túlzsúfolt iskola zömében a város, de a környező települések - Dunaszent- györgy, Németkér, Kalocsa stb. - általános iskoláiból is fogadja leendő elsőseit a szeptembertől induló Három osztályba. Azokat, akik meg tudják oldani a mindennapos bejárást, mert kollégium nincs. Az intézményben általános tantervű képzés folyik, elsősorban a diákok továbbtanulásra való alapos felkészítése, minél szélesebb körű általános műveltségük kialakítása, de későbbi munkavállalásuk segítése is cél. Ezért többféle elméleti fakultáció - magyar nyelv és irodalom, matematika, fizika, kémia, biológia, földrajz, idegen nyelvek - mellett gyakorlati fakultációk közül is válogathatnak a tanulók. Oroszból és németből (az utóbbit NSZK-beli vendégtanár tanítja) sokan középfokú nyelvvizsgát is tesznek. Gyakorlati fakultációként gépjárművezetői és ügyintézői, kellő számú érdeklődő esetén idegenvezetői ismereteket lehet tanulni, s lehet jelentkezni a régóta népszerű gépipari műszaki rajzolói fakultációra is, mely záróvizsgával fejeződik be, s a kapott osztályzat az érettségi része. Az iskola végzőseinek többsége felvételizik valamelyik főiskolára, egyetemre, s ha nem is rögtön, első menetben, de nagy arányban be is jutnak. A tovább nem tanulók közül sokan szakmát szereznek érettségi után. csi-ór Népművelő képesítés nélkül Kapkodok fűhöz, fához Könyv Tamás Menyhért: Forradások Kozma Márton - a Bukovinából Tolnába szakadt székely magyar - évtizedeken át a sokak egyike volt, akik rosszul akarták a jót. Ugyanakkor elhitték, mert elhitették velük, hogy jót cselekszenek, amikor akarata ellenére boldogítják a népet. Közben felszámolódnak emberi kapcsolataik, akár többszörösen is tönkremegy családi életük és végérvényesen magukra maradnak. Lelkileg és fizikailag egyaránt, távol természetes életformájuktól, környezetüktől, a falutól. Esetleg egy lumpenproletár bérház lichthófra nyíló szobájában, ami a valóságban se szíwidámitó, Tamás Menyhért legújabb kisregényében pedig infernális háttér. Mindez manapság „divatos” téma is lehetne, telve politikai aktualitásokkal, a szemünk láttára egyre szomorítóbban szaporodó üres vagdalkozásokkal. A szerző finom ízlését dicséri, hogy az, amit az olvasónak nyújt, még csak nyomokban se ez. Hanem a jelen és múlt idősíkjain mozgó, döccenőmentes, szép lélektani regény. Kozma Márton téeszelnök első felesége - a „zsoltáréneklő madár” - meghal. A második mindenéből kiforgatja, a harmadik befogadja, mintha csak állandó színteret óhajtana teremteni, az életformává vált, szüntelen marakodásnak. A menye gyűlöli, a nagyobbik fiával rövid látogatás erejéig se férnek meg, mert any- nyira hasonlítanak egymásra. Az anyja halálba kergetésén felbőszült legkisebb a tengerre ménekül, hogy később és későn, egy álom valóraválásaként, szinte misztikus körülmények között térjen haza. Feloldozás azonban nincs. Az embertelenné vált élet ejtette sebek menthetetlenül behegedtek, nem fakadnak fel, hanem a lelket torzító forradások maradnak. Tamás Menyhért sohasem akarja és szerencsére nem is vetkezi le bukovinai székely mivoltát. Elevenen éli ősei gyönyörű, nála szépirodalmivá nemesülő tájnyelvét. Úgy ír az óceán varázsáról, hogy nem feledi a Szucsáva vizét és azt, hogy „A Szeret martja is csillagokat tudott rúgatni a lány lábával, ha szfvárasz- tóan merítkeztünk egymásba.” A mellékes alakokig bezárlólag sincs olyan szereplője, aki ne lenne akár csak egy-két szóval, vonással kitűnően jellemzett. Alig ötíves kötete pedig a sokkönyvű író egyik legjobb munkája. ORDAS IVÁN Iregszemcsén a Bartók Béla Művelődési Házban Turcsányi Katalin az intézmény vezetője. Ebben az évben érettségizett a pécsi Radnóti Miklós Közgazda- sági Szakközépiskolában. Újiregben lakik, innen jár át szeptember óta naponta.- Most tanulom, pontosabban ismerkedem ezzel a pályával - kezdi a beszélgetéskor Turcsányi Katalin -, amivel komolyan szeretnék foglalkozni. Éreztem magamban némi tehetséget és vonzalmat e pálya iránt, de bevallom, a pár hónapos tapasztalataim alapján kicsit gondolkodóba estem...- Mert?- Nehéz hivatás ez! Az emberek mai körülményei nem kedveznek a népművelőknek. Ez nem hiszem, hogy ireg- szemcsei jelenség. Nehéz olyan dolgot csinálni itt, a művelődési házban, ami fölrázná őket!- Az a szándéka, hogy fölrázza az embereket?- Igen! Azért, hogy ne szürkeségben járjanak, fásult ábrázattal, hanem tudjanak örülni.- Mit tud ezért tenni ön, a maga tizenkilenc évével?- Programokat szeretnék. Találkozókat olyan emberekkel, írókkal, művészekkel, akiknek kicsit más a gondolkodása, mint a hétköznapibb foglalkozást űző falusiaké. Bízom benne, hogy ilyen alkalmak kicsit színesebbé tennék a sok gondtól terhes órákat. Azokat a szakköröket, klubokat is szeretném újra indítani, szervezni, amelyek korábban nagyobb számban megmozgatták a fiatalokat. Sajnos nem jártam nagy szerencsével. Sem a szövőszakkör, sem a tánciskola nem sikerült. Most aztán kapkodok fűhöz, fához. Zavarban vagyok. Éppen ezért szeretnék tanulni. Átnéztem már itt az elődeim programjait, mi az, amit fel lehetne újítni. A nyugdíjasokkal tudtak legsikeresebben dolgozni. Ez is elgondolkodtató. Nem?- Kik és milyen módon segítik Regszemcsén a népművelő munkáját? Menynyi pénzzel gazdálkodik?- A költségvetésünkben 858 ezer forint szerepel. Ebből 409 ezer a tanácsi támogatás. Most éppen azon gondolkodom, hogy decemberben mit kellene még tenni, hogy a hiányzó 30 ezer forintot bevételként el tudjuk könyvelni. Talán egy-két terembérleti díj segítene. Táncház, ifjúsági nap, közgyűlések szerepelnek az év végi terveinkben, ezekből lesz némi bevétel. Ilyenekkel kell most foglalkoznom és kevesebb idő marad a tartalmi munkára. Egy négyórás fűtő, takarító, egy pénzügyi előadó a közvetlen segítőm, de a tanács, a téesz, a tamási Ta-Lux anyagi támogatása és a néha önzetlennek tűnő társadalmi munkája sok segítséget jelent. Szakmai szempontból a tamási városi művelődési központhoz bátran fordulhatok. Tanácsaik, ötleteik átsegítenek egy-egy mélyponton.- A pár hónapos munkálkodása alatt volt-e olyan élménye, amit sikernek ítél?- A búcsúi bálnak tudtam örülni. Jól sikerült. Nem azért, mert sokan voltak, hanem jól érezték magukat. Azt mondták, hogy szeretnének hasonlót máskor is. Tapasztalatlanságomnak köszönhetem, hogy alig másfél hónap múlva szerveztem egy másik bált. Alig jöttek páran. Magam bőrén tanulok. Az azért örömmel tölt el, hogy az emberek elfogadják a köszönésemet az utcán és visszaköszönnek! DECSI KISS JÁNOS Pókember kesztyűvel Pókembert mindenki szereti. Mosolygós, barna arca hamar népszerű lett a kisvárosi iskolában. Szia, Pókember! - kiáltják örömmel a gyerekek, gyermekeink már messziről a kisöreg- nek. Könnyű őt megismerni, hiszen szeptember óta mindig ugyanabban a ruhában jár. A kopott kis öltözék ugyanúgy sajátja, mint derűt csalogató mosolya. A napokban gyűjtést rendezett a tanító néni, jön a hideg, fel kell öltöztetni melegebb ruhába, csizmács- kába. Sok gyerek érkezett aznap szatyorral, benne a másodikosok által kinőtt holmi. Pókember elsős, átlagos termetű, szinte minden darab jól állt neki. Aznap új ruhában érkezett haza, a kis házba, mely teljes család nélkül, de mégis otthona. A ruhák közt egy kesztyű is volt, melyet aznap egész délután a kezén tartott. Le nem vetette volna... ugyanis még soha nem volt kesztyűje. Történt mindez az 1989-es év novemberének utplsó napján,- csefkó Kongresszus után: írók közelről Régtől gyanítom, hogy az írókat tanácsosabb olvasni, mint személyesen megismerni őket. Utóbbi különösen vonatkozik olyan esetekre, amikor nem egyesével, hanem tucatjával, esetleg százával vannak jelen. Ilyesmire azonban szerencsére ritkán van alkalom, amivel egyáltalán nem akarom megsérteni irótársaimat, hiszen hetedik esztendeje magam is az Írószövetség (immár Magyar írószövetség, a korábbi Magyar írók Szövetsége helyett) tagja vagyok. így a fentiek természetesen rám is vonatkoznak, aki mindig nagyra becsültem az irodalmi életet. Vagyis azt, ami művekben dokumentálódik és csak igen mérsékelten az irodalmi közéletet. Egyébként ugyanez a másik szervezetre, melynek szintén tagja vagyok, épp így vonatkozik. A MUOSZ-ra, vagyis a Magyar Újságírók Országos Szövetségére gondolok. Az írók ezt megelőzően 1986-ban a Vígadóban voltak tömött sorban láthatók, november végén pedig kétnapos kongresszuson, a Kertészeti Egyetem dísztermében. Korábbi együttlétük viharos volt, amire velük együtt valószínűleg az akkor keményen megizzasztott Berecz János is emlékezik. A vihar majdnem a szövetség feloszlatásához vezetett, amit akkor nem volt szabad publikálni. Azt se, hogy az akkor kilépettek - két tucatnyian - elsősorban pártutasitásra cselekedtek. Hogy a közülük időközben visszatértek ezzel párhuzamosan az MSZMP-t is ott hagyták-e, arról nem szól a fáma. A mostani találkozó békés volt, nyugodt és barátságos. Legalábbis, ami a nem író vendégek fogadtatását illeti. A valószínűleg vasidegzetü miniszterelnök nagy sikert aratott, amikor közölte, hogy esze ágában sincs az írói mesterség dolgaiba beleszólni. Báró Eötvös József és gróf Klebelsberg Kunó után a leg kecsegtetőbbnek tűnő művelődési miniszter, Glatz Ferenc minden arisztokratai rang nélkül járt ugyanígy, mert segítséget ígért a katasztrófával fenyegető könyvkiadási helyzet javítására. A két napon át záporozó beszámolók és felszólalások közt voltak nyugodtak (Cseres Tibor), szókimondóak (Fekete Gyula), tömörek (Tatay Sándor), dühösek (Kautzky Norbert), líraiak (Kiss Dénes), a nyelvhelyességre törekvők (Bor Ambrus), Precízek (Görgey Gábor), önbizalomról tanúskodók (Sántha Ferenc), kritikusan önkritikusak (Horváth Péter), a nemzetiségi érdekeket szolgálók (Vu- jichich Sztojan) és földhözragadt anyagiakkal foglalkozók (Ordas Iván). Ezenkívül .pedig még sokfélék, melyeket a sajtóper veszélye miatt talán tanácsosabb nem minősíteni, vagy címszavak alá foglalni. Kongresszusokon szavazni is szokás. Ezen a téren az írók éppúgy bebizonyították, hogy még csak tanulgatják a demokráciát, mint a népszavazás alkalmával az egész ország. A 643 tagból kezdetkor jelen volt 430, szavazáskor 325, akik közül egy tucatnak nem sikerült érvényes szavazócédulát produkálni. így a szavazatszámláló bizottság - Görgey Gáborral az élen - késő estig dolgozott, amíg a 104 jelölt közül ki tudta választani a 71 választmányi tagot. Legtöbb szavazatot Csoóri Sándor és Göncz Árpád kapott, fej-fej mellett. Utánuk Mészöly Miklós, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Tornai József, Varga Domokos, Simonffy András és Jókai Anna következett. A többieket felesleges felsorolni, hiszen a választmányi tagság nem lóverseny és ha hátra szorult is valaki, akkor „igazi” tag, ha részt vesz az üléseken. Ami a korábbi tapasztalatok szerint egyáltalán nem mindenkire jellemző. Régi tapasztalat szerint a tanácskozások zömének leghasznosabb, legemberibb része a szünet. Ilyenkor öreg barátok, ismerősök találnak egymásra és még az is' tud lelkesedni egy már-már elfeledett arcért, aki a másik írásait még véletlenül se olvassa. A következő írókongresszus egyébként három év múlva lesz. Addig bő alkalom nyílik az írásra lapoknak, folyóiratoknak, kiadóknak és asztalfióknak egyaránt...- ORDAS Az eldugott utcában már ott álltam az épület előtt, mégis meg kellett kérdeznem, hogy hol találom. Ez jó lesz? - mutatott a megszólított lány a csúf, szürke tömbre. Valóban, az alig olvasható neon- fölirat megerősítette szavait. Nemzeti Színház. A kicsi, zsúfolt előtérben szinte egymásra tapostak az emberek. Két idős hölgy - szemmel láthatóan színházjárók- a falon lévő mozaikot arctalan szocializmusunkhoz hasonlította, s azon tűnődtek, vajon miért vesződött ilyesmivel Bar- csay... Jegyem a csöppnyi nézőtérnek pontosan a közepére szólt. Miért jön ilyen későn? - morogtak joggal néhányan annak ellenére, hogy pár perc még volt az előadás kezdetéig. Mivel az ülő nézőnek térde eléri az előtte lévő széksor háttámláját, mindenkit kénytelen voltam fölállítani ahhoz, hogy a szó szoros értelmében a helyemre furakodhassak. Már ülve azon tűnődtem, hogy mi történhetne itt tűz esetén... Aki hozzám hasonlóan hajlamos a klausztrofóbiára, jobb, ha a sor szélére szóló jegyet kér. Feltéve, ha lehet válogatni. De többnyire nem lehet, hiszen- bár több szezon óta játsszák - Sütő András Advent a Hargitán című darabján a telt ház a megszokott. Az előadás velem is minden kellemetlen mellékkörülményt feledtetett. Vidékiként különösen ritkán van része az embernek hasonló színházi élményben, olyanban, aminek sokáig hatása alatt állt. Tarvágást végzett rajtunk az idő hóhérló keze - hallom a Bódi Vencelt játszó Sinkovits szavait, a kántálók után pedig magam is mondom: add visz- sza nekik uram, a kiáltás jogát! Előadás után a szűk utcában még egyszer visszanéztem a ronda épületkolosz- szusra. Véleményem egy kérdésben alapvetően megváltozott. Eddig nem értettem „a legyen vagy ne legyen, hol legyen és milyen legyen”, évek óta tartó, újra és újra föllángoló vitát a leendő Nemzeti Színházról. Egy színház a sok közül, nincs különösebb jelentősége a huszadik század végi Magyarországon annak, hogy éppen minek nevezzük... Most úgy érzem, hogy vannak müvek, amelyek megérdemlik a NEMZETI SZÍNHÁZAT! Az Advent a Hargitán ilyen darab, ilyen előadás... _ ■ _ A Kincskereső decemberi száma „ Ó, csodálatos jégvirág / táncolva megdermedt leány... ” - Nagy László teletidéző szép versét olvashatjuk a decemberi szám első oldalán. Ezt követi az erdélyi költő, Kányádi Sándor Decemberi bárány című írása - .e reménytelenségben is reményt sugalló költői miniatűr. Kormos István verseiből is a télieket (Téli metszet..., Havas rét, Jászol, Tél közeledtén) válogatta össze a szerkesztő - ezzel is ébren tartva a nagyszerű költő emlékét. A NEVETŐ IRODALOMÓRA egy briliáns Ka- r/nfhy-karcolatot közöl - az Isteni gondviselésről. A Mátyás király évfordulóra utal már az IDŐUTAZÓK KLUBJÁ-ban közölt regényrészlet (Kiss Dénes: Jégenválasz- tott király), amely legnagyobb nemzeti királyunk gyermekkorát mutatja be. Szepesi Attila elbeszélő költeménye a nagy természettudós, Herman Ottó és egy pók találkozását meséli el finom humorral. Kovács Lajos: Becsapod maga.d Andris című novellájának gyerekhőse egy baráti kapcsolatot kihasználva az apja után kutat - sajnos, szomorú és megszívlelendő következményekkel... Az EZ FANTASZTIKUS sorozatban Nemere István írását ol- vashatjukegy tudományos kísérlet beláthatatlan következményeiről. Dávid Csaba kisregényének II. része (Történet, 1944) a lengyel ellenállókkal barátkozó magyar katonák vonzó emberi portréját rajzolja meg. Először jelentkezik Jani- kovszky Éva rovata, az AMI A SZÍVEDET NYOMJA, - a nehezen barátkozóknakad hasznos tanácsokat. Richter Ilonával, a kiváló természetgrafikussal egy ötödikes szegedi tanuló, Nagy Gergely beszélgetett - az interjút a művésznő virtuóz rajzai kísérik. Az Olvasólámpa Pilinszky János gondolataival ismertet meg, az Édes anyanyelvűnkben véget ér Deme László nyelvművelő „folytatásosa”: A beszédkultúra ábécéje. A decemberi számot Berta Róbert, Lőrincz Attila, Magyar Mihály, Pásztor Csaba és Szegszárdy Ildikó illusztrálta, az ÍGY ÍRUNK Ml gyerekirásai mellett gyerekrajzok láthatók. Az iskolai könyvtárban fakultációs órákat, szakköröket is tartanak
