Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. december 16. A Győri Keresztény Múzeum A tanácstól vásárolták vissza az épületet Győrött a Káptalandomb .26. szám alatti ház alapjait 300 éwel ezelőtt, 1688- ban Széchenyi György püspök rakta le, majd Sinzendorff Fülöp gróf, püspök emeletet építtetett rá. Az 1763. évi pusztító győri földrengés után a püspökvári torony téglaanyagának felhasználásával Zichy Ferenc püspök építtette újjá, később Zalka János győri püspök hozzáépíttette a könyvtárszárnyat, akkor nyerte el mai formáját. Ebben az épületben működött 1910-ig a győri papnevelő-intézet, később a hittudományi főiskola, valamint az egyházmegyei múzeum és a hatalmas értékű könyvtár is. Az államosítások után az épületben diákkollégiumot létesítettek, csak a könyvtár maradt meg, igaz, állaga egyre romlott, már-már veszélyeztetve a magas értékű könyveket. Miután tavaly augusztus 9-én a győri püspökség a Győri Városi Tanácstól 9 millió 535 ezer 120 forintért visszavásárolta az épületet, úgy határoztak, hogy ott hozzák létre Győregyházmegye kincstárát - amelynek gazdagsága vetekszik az esztergomiéval a felbecsülhetetlen értékű könyvtárat is közkinccsé teszik, valamint kialakítják a győregyházmegyei papok szociális otthonát. Mindez hatalmas pénzbe kerül, Ben- kovich Ferenc püspöki irodaigazgató, székesegyházi kanonok érintkezésbe lépett a Párizsban élő dúsgazdag Jean Hindi úrral, aki az új győri Szentlélek- templom felépítését is bőkezűen támogatta. Hindi úr közölte, hogy 200 ezer dollárt utal át a győri egyházmegyének azzal a kikötéssel, hogy azt teljes egészében a Káptalandomb 26. számú ház renoválására kell fordítani. A legsürgősebb feladat a tetőzet teljes kicserélése volt. Ezután került sor a második emeleti rész felújítására, ahol kialakítottak egy 100 négyzetméter nagyságú kiállitótermet és egy 80 négyzetméternyi folyosót. Ez a rész ad helyet a kincstárnak. Átvizsgálták már az elhelyezendő csodálatos szépségű kelyheket, közöttük a magyar gótika XV. század végi, feltűnően szép példányait. Közöttük azt a kelyhet is, amelyet a szentadalberti prepostsági kanonok, Kelemen 1522-ben Bécsben készíttetett. Látható Keresztély Ágost szász herceg, püspök briliánsba foglalt smaragd püspöki mellkeresztje és gyűrűje. Kiállították Deáky Zsigmond püspök zafír gyűrűjét, amelyet az általa nevelt Don Carlos braganzai hercegtől kapott. Gyönyörködhetnek a múzeum látogatói a pozsonyi klarisszák kolostorából származó késő gót stílusú, 99 centiméter magas, aranyozott ezüst úrmutatóban; a stílszerű szobrocskákkal díszített, a XV. század végi magyar művészettörténeti emléket a németjárfalui templomból hozta Győrbe Várady Lipót püspök. Bizonyára sokan megcsodálják Bornemissza Pál erdélyi püspök 20 ezer igazgyönggyel díszített püspöksüvegét, amelynek értéke, szinte felbecsülhetetlen. Kiállítják a győri egyházmegye ezüst tárgyainak gazdag gyűjteményét is, közöttük barokk gyertyatartókat és körmeneti kereszteket, amelyeket eddig csak kivételes alkalmakkor lehetett látni. Felújították a könyvtár különlegesen szép freskóit, természetesen a könyvtár helyiségeivel együtt, és létesítettek egy kutatószobát is. Az Országos Széchényi Könyvtár irányításával 100 ezer kötet könyvet - legnagyobb részben társadalmi munkában - győri diákok, gimnazisták és egyetemisták szakszerűen megtisztítottak. A könyvtár új állványokat és tárolókat kapott, amelyekben elhelyezik a különlegességeket, közöttük 14 kézírásos kódexet; egy-egy a XIII. illetve a XIV. századból való, a többi mind a XV. században íródott. Bemutatják azt 1476-ban írt, arany iniciálékkal díszített, és Mátyás király címerével ellátott, fára vont vörös bőrbe kötött Korvinát, amelynek címe: „Blondi Forojuliensis Romai instáuratae libri trés”. Látványosság a Győri Antipho- nale, amely ugyancsak valóságos műremek. Az első emeleten, a könyvtár alatti részben helyezték el a bibliotéka nagyszámú duplikátumait. Mellette létesült az ugyancsak 100 négyzetméteres terem időszaki kiállítások rendezésére. Az épület földszintjén a 70 négyzetméternyi boltíves helyiségben kis kápolnát rendeztek be, ugyanis a földszinten az első és a második emeleten összesen 16 összkomfortos szoba áll az idős papok rendelkezésére. Bizonyára ez az épületmentés is hozzájárult ahhoz, hogy a város megkapta a régi Győrt megújító nagyszerű munkák elismeréseként a műemléki Európa-díjat. (A fényképek a múzeum kincseiből mutatnak be néhányat.) Imre Béla Tóth-Máthé Miklós: Egyszer volt keresztanyám Vannak lelki adósságaink, amit a halál törleszthetetlenné tesz. Mint fekete vonal húzódik meg a tételek’alatt, de összeadni már felesleges, mert itt, a földön visszafizetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sorrendben is igy következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lányok között középsőként látta meg a napvilágot, és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez*, pontosabban nem vitték férjhez. Hogy miért? Nem volt szép lány, így kapós sem, de egyedüli oknak ez sem mondható. Sok kevésbé szép lány, sőt kifejezetten csúnya is talál férjet magának, míg tündérszépek maradnak pártában. Keresztanyámnak is akadt kérője, egy jegyzőt emleget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll visszautasítani, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztottá. Egy olyan kisközségben, mint Karcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy számban futkároznak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér tanító, jegyző, és nincs tovább. Különösen akkor nincs tovább, ha a lányokat nem viszik világot látni, hogy szélesebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a világlátáshoz pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes karosai pap nemigen bővelkedett. Elég volta fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanítóképzőt. Maradtak még a különböző bálok Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, de az egyben a kirakat is volt, ott csak a szép lányok nem pihentek. Amíg édesanyámat, Matyu nénémet kézről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett üldögélt. Amit éppen nem nagyon bánt, hiszen nem is szeretett táncolni. Anyám férjhezmenetele után nem sokkal nagyapám is nyugdíjba ment. Tisza- lúcra, a szülőfalumba költöztek ők is, vettek egy kis házat a parókia közelében. Kisgyermekként naponta ingáztam a két „támaszpont” között, hol anyám, hol meg keresztanyám kezét fogva. Emlékfoszlányaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint magához ölelve véd csínytevéseim után a szülői szigortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon - nagyobb gyerekként már -, hogy ő diszitgeti a karácsonyfát.- Loló az angyal! Loló az angyal! - kiabáltam, és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szinte csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenevén, Lolónak szólítottam, vagy viccesen az olasz filmsztárról Lollobrigidának, és tegeztem. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gyerekek ma- gáztuk a szüleinket, így hát ez a becenevén szólitás és tegezés mindenképpen rendhagyónak számított. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és tegezték. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki nem volt igazán tekintélye. Ö „csak” Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt „valaki” a szó polgári értelmében, és ezt már a gyerekösztön is megsejti. Azóta is gondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás... stb. tekintélyt kiváltó tényezők, és például a jósággal társult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el ezeken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a családban, nem berzenkedett ellene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak közül ő az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csokoládénak (azt nagyon szerette) éppúgy, mint egy kedves szónak, ^jmogatás- nak. De még inkább örült, há másokat örülni látott. Mások önfeledt örömében így ő is osztozhatott, különösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdicsért, akit különösen szeretett. Szerete- tének fókuszában, tudom, hogy az első helyen álltam. Talán mert a benne is meglévő anyai ösztönt általam kicsit kiélhette. Ahogyan a soha nem volt szerelmet is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragikus vég felé. Kedvelt könyvét, az Elfújta a szélt már csaknem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De olvasott mindent, ami csak a kezébe akadt. Legkedveltebb időtöltésévé, szórakozásává így váltak a könyvek. Más dimenzióba kerülhetett általunk, a valóságosból az elkép- zeltbe, ahol sok minden megtörténhetett a hősök sorsán keresztül vele is. Nagyanyám halála után (nagyapám előbb halt meg) árva keresztanyám nálunk talált menedékre. Segített édesanyámnak a gyereknevelésben, a háztartásban. De amikor felcseperedtünk, mintha talaját vesztetté vált volna. Hiszen önként vállalt, egyetlen „tanult” hivatása a gyermekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unokanővérem, egyben keresztlánya, magukhoz hívta az ő gyermekeihez. Amikor ott is kitelt az ideje, ismét továbbállt egy házzal, más rokon gyerekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkophatatlan szeretetét, türelmét. A szeretet költöző madaraként így szállt fészekről fészekre, és bizony volt olyan is, amit tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a csodát, hogy a tüskét virággá nemesítse, a megbúvó jóra figyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a nagy szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik meglepődnek, ha a bennük lévő jóságot emlegeti valaki. Maguk sem hiszik ezt valami különleges tulajdonságnak, hiszen a természetükből fakad.- Ugyan, eriggy már... - mondaná -, miket hordasz itt össze rólam? Inkább arról beszélj, hogy most min dolgozol. Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospatakon lakó húgo- méktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töltötte a gyermekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonukba költöztek, elintézték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobáját albérlőként megkaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen fix keresetét jelentette. Talán ekkor volt a legboldogabb, a külön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethette. Néha egy ruhát vett magának (mindig szeretett szépen öltözködni), de inkább másokat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy pulóvert. Ahogy ő vette az első karórámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitték. Most is őrzök egy hajókiránduláson, talán a Genfi tavon készült színes képet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, kicsit félrebillentett fejjel, fehér pettyes, barna selyemruhában, mintha ezt gondolná: Istenem, hogy is kerültem én ide? A pulóvert már régen elnyűttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maradt tőle. És vajon én mit adtam neki?*Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készülhetne. Elsősorban magammal, a magam életével voltam elfoglalva, amiből csak ritkán tekintettem körül, és láttam meg őt is. Talán még azt se-vettem igazán észre, hogy már elmenőben. Jól ismeri arca egyre fakóbb lett, alakja görnyedtebb, és zihálva vette a levegőt, ha lépcsőn ment fel.- Nincs énnekem semmi bajom... - legyintett, ha valaki orvost, netán a kórházat említette neki. És ez is természetesnek tetszett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált másokat a betegségeivel, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találkozott.- Lolókám, félsz a haláltól? - kérdeztem tőle, talán egyikén utolsó beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyermekkoromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklődtem.- Na hallod... - vonta meg a vállát -, hát. miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a válasza. így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszélni, akik bizonyosak benne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reggel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentővel a füzérradványi tüdőgyógyintézetbe szállították, de mielőtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillantást vetett a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradványba, becsúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött a borítékra ragasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utána írva tollal is: meghalt, vissza a feladónak. A pénzből igy virág lett a sírjára, a levelet eltettem mementónak, hogy az is emlékeztessen egyszer volt keresztanyámra, akinek immár nem tudok visszafizetni semmit Igaz, hogy ő ezt nem is igényelné. Mint azok az emberek, akik irigylésre méltóan gazdagok, és ezért nagyvonalúan adakozók, a szeretetben. Szentkirályi Attila: HoratiUSÍ Ódák I. Önmagához Ég veled szabad sziget, gyermekkor, feledett istenarc. Álmodozás-bölcsőm ím’ megállt s kidobott magából hideg selyme. És ég veled hallgatag erdő:szándékaim - napos hegyoldal: meg nem szolgált örömök százszínű kertje. Távolodom. Hullámok pulzusa méri utam: az ősök vére bennem mint a tenger s a szabad éter horizontja, összekeveredik. Tisztulj ég, vagy engedj hamar kimásznom foltos felhőid alól! Tekintetem új partokra éhes: földrésznyi szigetet akar. Lippai Tamás rajza
