Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-16 / 298. szám

II. évfolyam, 47. szám 1989. december 16. Összetört harmonika Jól bele kell kapaszkodni a súlyos, méregzöld aknatetőbe, hogy félrecsússzon. Majd’ ráfagy a kezem a fogantyúra. Dermesztő hideg van. Nehéz elhinni, hogy lent, a föld alatti betonüregben elvi­selhető a klíma. Langyos - porszagú lehelletként csap arcunkba a levegő, ahogy a nyílás fölé hajo­lunk. Belehallgatunk a csendbe. Semmi. Csak szétszórt csikkek, üvegszilánkok, rongydarabok jelzik, valaki „lakik” itt. A derékvastag melegvíz­csöveket elzáró, hatamas szelep mellett egy pla­kátot is talál a zseblámpa fénye. Öles betűk a papí­ron: AIDS. A menedék egyetlen dekorációja. Az aknatetőn rövid vallomás: „Anita, szeretlek! Vik­tor”. A vasúti sín túlsó felén két másik akna. Szin­tén üresek. Az egyik aljában szinezőpasztás tubus hever. Alig hiányzik belőle. * Talán mégis otthon kellett volna maradni. Úgyse találtok senkit, itt nincsenek hajléktalanok, intettek az ismerősök. Lehet, hogy igazuk van? A vásártér egyetlen állandó alumíniumbódéjá­hoz megyünk. Meg-meghúzódik itt egy-egy csa­vargó időnként, azt mondják. A padlón millió sö­röskupak, emberi ürülék. A lakó egyelőre .sehol. A közeli autóbusz-pályaudvaron fényárban úszik a váróterem. Finom meleg lehet odabent. De az ajtó zárva. Aki lemaradt a járatról, mehet ismerősök­höz, vagy valamelyik presszóba, étterembe, mig ott is le nem húzzák a rolót. Szemköz a vasútállo­más váróterme már sötét, hiába nyomkodjuk a ki­lincset, minden helyiség zárva. Tizenegy óra táj­ban, miután az utolsó szerelvény is elment, bezár a pályaudvar. Nem maradhat bent senki, csak plety­ka, hogy a vasutasok szemet húnynának és rázár­nák az ajtót pár szendergőre, halljuk az ügyeletes forgalomirányítótól. Vicces, a hegesztő Több üres személyszállító kocsi js vesztegel a bátaszéki állomáson. Előfordul, hogy itt valamelyik kupéban húzódnak meg azok, akik az utotsó vo­nattal lejönnek a megyeszékhelyről. Három vagont is végigjárunk, de hiába. Meg is fagyna, aki ide venné be magát. Szinte éget a hideg. Bent az új váróteremben ballonkabátos, sovány fiatalember alszik az egyik pádon. Feje alatt tömött nejlonszatyor, takarója a villanyfény. Álmában is reszket, miután felébresztem, tovább vacog. Cseppet sem ellenséges, de válaszai kissé zava­rosak. Azt mondja hazafelé igyekszik, az egyik ba­ranyai községben lakik, itt az édesanyját látogatta meg.- Miért nem tölti nála az éjszakát?- Mióta ezzel a manusszal él, valahogy megvál­tozott - dünnyögi.- Lekéste a vonatot?- Nem, stoppal megyek, csak most nagyon hi­deg van, megvárom a reggelt.- Máskor is aludt már itt?- Többször is.- Hol dolgozik?- Most sehol. Egy maszeknál voltam, kazánokat csináltunk, de elfogyott a megrendelés, így el kel­lett jönnöm. 7- Mióta van munka nélkül?- November 28. óta.- Azóta nem talált semmit?- De, most megvan egy pécsi cég címe, azokat fogom megkeresni.- Ha felveszik, lesz hol laknia?- Remélem, adnak lakást. Mert van saját házam, de abban a feleségem lakik a két gyerekkel.- Elváltak?- Még nem, egyikünknek sem sürgős.- Árulja el, hány éves.- Mennyinek néz?- Harmincötnek.- 1961. augusztus 30-án születtem. ~ - A nevét is megmondaná?- A barátaim Viccesnek hívnak. Mit hoz a véletlen? Másnap délelőtt Szekszár- don találkozunk. Vicces, mint az éjjel is, homloká­ból gondosan hátrafésült hajjal, megmosakodva, frissen lépdel az állomás felé. Megismer, udvaria­san köszön. A húgához igyekszik, azt mondja, aztán megy Pécsre. Hitetlenül nézhetek rá, mert a szatyorból bőrdossziét, abból iratokat szed elő.- Nézze, én nem hazudok, itt az ajánlás a cég­hez - mutat egy kézzel írott lapot. Egy üzemvezető­höz intézett mondatok, melyek szerint Viccest - il­letve most már megtudom, H. Jánost, kérik alkal­mazni, 50 forintos javasolt órabérrel. Nem rossz pénz, jobb, mint a mostani semmi. Persze, ha hajt az ember, akkor se sok marad a fizetésből. Vicces kezességet vállalt egy ismerősének 45 ezer forint­ra, az meg nem fizetett, így aztán tőle vonták le ha­vonta a törlesztőrészt. Nézzük a bérelszámoló la­pot. Tizenháromezer-párszáz forintból alig többet, mint ötezerhétszázat vitt haza.- Hja, Schwer ist Leben, élni nehéz - sóhajtja fá­radt mosollyal.- Beszél németül?- Persze, három évig dolgoztam az NDK-ban, ott sok ragadt rám - feleli.- Nem gondolt arra, hogy újra külföldön vállaljon munkát?- Dehogynem. Ha összejön, úgy elhúzok, mint a „messzersmitt”. Inkább legyek a négy és fél millio­modik vendégmunkás, mint itthon a százezredik munkanélküli... Közös ágyban Éjjel fél egy van. Szótlanul ülünk az autóban, igyekszünk vissza Bátaszékről Szekszárdra. Szin­te bágyasztó a meleg, zsongít a rádióból sugárzó sláger. Az Alkotmány utca 42/b. előtt fékezünk. A réges régi szekszárdi utca földszintes házai között rövid, sikátorszerű kis közön át vezet az út a rozo­ga kiskapuhoz. Onnan egy koromsötét folyosón át egy zsebkendőnyi szobába. Ezernyi lom, vödör, lavór, ócska kidobott tévé közt botorkálunk a kihalt épületben, s már fordulnánk vissza, mikor mégis észreveszünk valamit. Valakit. Valakiket. Egy ha­lom ócska rongy alatt két ember moccan a zajra. Alacsony, régi díványon kucorognak szorosan összebújva, egymást melegítve a csupasz falak rettenetes hidegében.- Itt laktam albérletben a feleségemmel, de öt és fél hónapja elvitetett Palánkra, mert nagyon ittam - mondja felkönyökölve a kívül fekvő, középkorú W. János. - Mire egy hónappal ezelőtt hazajöttem, elhurcolkodott, elvitte a gyereket, meg az összes bútort. Azóta itt élek.- Munkája van?- Alkalmi. Azzal keresek valamicskét, ami a megélhetéshez elég.- Próbált valahol segítséget kérni?- Jártam a tanácsnál, ott azt mondták, keressek munkát. Még egy darabig itt maradok, de legké­sőbb egy hónap múlva elmegyek.- Hova? _ ?- Ki alszik maga mellett?- A Sz. Pisti. Neki sincs hol laknia, befogadtam. Huszonéves, borostás, kócos fiatalember ká­szálódik elő a pokróc alól.- Itt laktam a Dobó utcában albérletben, de örö­kösöké lett a ház, engem meg kitettek - mondja hunyorogva.- Hány éves?- Huszonhárom.- Dolgozik?- Én is alkalmi munkákat keresek, szőlödrótot húzunk, ami épp akad.- Szakmája van?- Nincs. A kukásoknál voltam régebben, de úgy jött ki a lépés, hogy el kellett jönnöm. Lehet, hogy visszamegyek hozzájuk.- Ha visszaveszik, lesz hol laknia? Hosszú, tétova hallgatás a válasz. Elköszönünk. Behúzzuk magunk mögött az aj­tót. Ne szökjön ki a belehelt meleg. Két év remény Hogy hányán vannak a városban fedél nélkül, hajléktalanul vegetálók, közülük hány a jó szándé­kú, becsületes, körülményei áldozataként tengő­dő s hány a bűnöző hajlamú, helyzete könnyíté­séért mit sem tevő, közveszélyes embertársunk, nincs rá statisztika. Sümeginé Vecsei Mariann, a városi tanács egészségügyi osztályának csoportvezetője azok­ról tud csak, akik hozzájuk fordulnak szociális ott­honi elhelyezésért, segélyért. Legutóbb például egy dunaújvárosi illetőségű férfi kopogott be. Ál­lást, lakást, segélyt kért. Mint később kiderült, a holmiját az állomáson hagyta, egyenesen a ta­nácshoz ment. Ilyen esetben természetesen nem tudnak segíteni.- Azoknak, akiknek nincs hol aludniuk, de dol­goznak, a palánki alkoholelvonó intézetben nyitot­tak egy pavilont, ott érdeklődjenek - tanácsolja a csoportvezetőnő.- Két úton érkeznek hozzánk a betegek. Van, aki úgy érzi, hogy sok alkoholt fogyasztott, ezért ma­gától felkeresi a körzeti orvost, majd a területileg il­letékes ideggondozót, ez a legritkább. A többieket családjuk, munkahelyük vagy a rendőrség kez­deményezésére a tanács egészségügyi osztálya kötelezi elvonókúrára. Ez utóbbi módszert most az emberi szabadságjogok fokozottabb szem előtt tartásának korában lehet, hogy felülvizsgálják, de egyelőre ez a módszer van érvényben. - mondja dr. Fadgyas Ildikó, a Tolna Megyei Kórház-Rende­lőintézet szocioterápiás és rehabilitációs osztá­lyának vezető főorvosa. - Nálunk a kezelés szo­cioterápiás alapokra épül, egy hétig orvosi modell szerint, majd szanatóriumszerűen látjuk el a bete­geket. Dolgozniuk is kell, hiszen sokan jönnek a társadalom perifériájáról, úgy, hogy egy-két hétnél tovább még nem volt munkahelyük. A mosodában, kertészetben foglalkoztatjuk őket, bedolgozást szerzünk a számukra. Nem munkadíjat kapnak ezért, hanem napi negyven forint úgynevezett te­rápiás jutalmat. Ha egy hónap eltelik és van rá re­mény, hogy otthon kibírják ital nélkül, s ezt be is bi­zonyítják azzal, hogy négy hétvégén józan állapot­ban jönnek vissza szabadságról, akkor megkap­hatják a zárójelentést.- Mit tudnak azokról, akiknek családi körülmé­nyeik időközben megváltoznak, netán nincs hová menniük?- Sajnos nem mindig mondják el az igazat a be­tegeink, ezért behívjuk a hozzátartozókat és velük is elbeszélgetünk. Azoknak a gondozottaknak, akiknek nincs munkájuk, 2-3 hét alkalmazódási szabadságot adunk, nálunk maradhatnak, míg fel­veszik őket valahová. Akiknek pillanatnyilag sem­mi esélyük nincs arra, hogy visszamenjenek az életbe, és némi pénztartalékkal sem rendelkez­nek, az éjszakai szanatóriumban biztosítunk szál­lást. Ez egy tizenhat személy elhelyezésére alkalmas összkomfortos, korszerű pavilon, 10 férfi és 6 nő lakhat benne egyszerre. Dolgoznak, ezért fizetést kapnak, amiből legalább ötszáz forintot félre kell tenniük havonta. Két évig maradhatnak, ez alatt össze tudnak rakni annyit, hogy legalább egy ol­csó albérletre elég legyen. De ide utcáról nem tu­dunk felvenni senkit. Ez a szanatórium tulajdon­képpen átmenet a kórház és a civil élet között. János, a sírköves Ha nem lenne morbid a hasonlat, azt mondhat­nánk, K. János szerencsés fiatalember. Alkohol­beteg volt, Palánkra került, így az éjszakai szana­tórium lakója lehet. Egy évet már itt töltött, még egy éve van arra, hogy megoldja a sorsát. Frissen mo­sott hajjal, kihajtott nyakú ingben, kék munkáska­bátban ül velünk szemben a társalgó asztalánál. Ujjai egy Népszabadság sarkait gyűrögetik. Hal­kan, merengve idézi fel huszonnégy éves múltja keserű emlékeit. Hattól tizenhat éves koráig állami gondozásban élt Regszemcsén. Tízen voltak test­vérek, de szüleik nem sokat törődtek a gyerekne­veléssel. Napirenden voltak a veszekedések, gyar ­lón vendég volt az alkohol is. János az intézetből • szociális otthonba kérte magát, közösségből kö­zösségbe szeretett volna kerülni. Értény-Barnahát lett az új otthona. A faluban megismerkedett ogy/;í lánnyal, beleszeretett, együtt éltek. János elment,J sírkövesnek, tízezer forintot is haza vitt egy hónapi ban. Albérletre csak nyolcszázat fizettek, minden,T| renben lett volna, ha a lánynak nem kell közben; , egy másik férfi. Szétköltöztek, János italba fojtotta a bánatát. no a Olykor három napig is ivott egyfolytában. A tár nács indítványozta, hogy jelentkezzen Palánkon/- Egy kortyot sem iszom, jól érzem itt magam: Nem szeretnék munkahelyet változtatni, az albér- i let meg nagyon drága lenne - mondja. Hatezer­kétszáz forintot keresek, állatokat gondozok, itt a kórház telepén. Minden hónapban félréteszek öt­száz forintot, később talán többet is. A szanató­riumban fürdőszoba, mosogatóhelyiség is van, jól megvagyunk. r-.-nijt- Mihez kezd, ha lejár a két év? Milyen otthont szeretne?- Milyent? Csendeset. Ahol nincs vitatkozás, csak nyugalom. Valami kis házat, elég lenne egy szoba-konyha is. De nem a falumban, inkább itt a környéken. Az élet talán meghozza, hogy egy jóra- való társat is találok. Aki rendes, a ház körül is te­vékenykedik.- Mivel foglalkozik legszívesebben munka után? Egy pillanatra mintha fátyolossá válna a tekintete.- Zenét hallgatok. Nagyon szeretek muzsikálni. Volt egy tangóharmónikám, de az élettársam ösz- szetörte. * Üres csend ül az ipartelepen. A Séd mozdulat­lan, mocskos szürke jégkígyó. Szekszárd fényei szinte elérhetetlen távolságban pislákolnak. CSER ILDIKÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom