Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-08 / 265. szám

1989. november 8. "KÉPÚJSÁG 3 Átalakítás miatt nincs zárva! A kamara: maguk a gazdálkodók Suzukik az Ikarustól? Utolsó tárgyalások a szerződéskötés előtt Személygépkocsi-összeszerelő üzem létesítéséről Magyarországon tárgyal keddtől a japán Suzuki autógyár elnöke. Több tucat, az együttműködésben szóba jöhető iparvállalatot felkeres, és találko­zik magas rangú kormányzati vezetőkkel is. Ezt követően dönt arról, hogy a több lehetséges külföldi partner közül a Suzu­ki a magyar felet választja-e a kooperá­cióhoz. Ily módon véglegesen lezárulnak a négy éve folyó tárgyalások. Az Ikarusnál - amely az összeszere­lésben leginkább érdekelt - elmondot­ták: a magyarországi gyártás a Suzuki Swift 1, illetve 1,3-as változatára vonat­kozik; évi 50 ezret szerelnének össze be­lőlük, amelyből 30 ezer a magyar piacra kerülne, 20 ezret pedig Nyugat-Európá- ban értékesítenének. A tervek szerint a sorozatgyártás 1992-ben megkezdődik. Az e célra létrehozandó többségi magyar részesdésü vegyes vállalat az esztergo­mi Labor MIM telephelyén alakítja majd ki a gyártócsarnokot 9,5 milliárd forintos beruházással, a technológiákat a japá­nok adják. Maga a vegyes vállalat 4,5 mil­liárd forintos alaptőkével jönne létre. A tőkének több mint felét egy hazai ban­kokból és iparvállalatokból álló rész­vénytársaság adná össze, a többit a ja­pán partner és a világbank fejlesztési központja, az IFC biztosítaná. Az elkép­zelések szerint kezdetben a kocsik érté­kének 20 százalékát kitevő munkát (le­mezek sajtolása, hegesztés, festés, ösz- szeszerelés) végeznének Esztergom­ban, később az alkatrészek felét (mű­anyag lemezek, kábelek, ülések, gumik, indítómotorok stb.) is itthon gyártanák, 30-40 vállalat bevonásával. Ily módon tehát, hosszabb távon csak a motor és a sebességváltó érkezne Japánból a Ma­gyarországon előállított kocsikhoz. Az együttműködés továbbfejlesztése során, egy második lépcsőben a gyártott da­rabszámot akár évi 100 ezerre növelhet­nék. Az Ikarusban elmondták még: az ösz- szeszerelési tervet a kormány is támo­gatja. Mivel a szocialista országokból hosszabb távon sem valószínű, hogy a jelenleginél (évi 100-120 ezer) több ko­csit tudunk beszerezni, s a kocsira vára­kozók száma egyre nagyobb, célszerű a hazai gyártás mielőbbi megszervezése. Időszerű érv a vállalkozás mellett, hogy a lakosság egy része pénzét feketén vett valutába fekteti, amiből külföldön vásárol kocsit. Az összeszereléssel együtt járó háttéripari korszerűsödés, a modern technológiákhoz való hozzájutás még 50 ezer jármű előállítása során is gazdasá­gos vállalkozás lehet - mondták az Ika­rusnál. w tásnak kell végbemenni, lebontva a sztá­linizmus komor, retrográd építményét. Ma Magyarország áll ennek a forradalmi folyamatnak az élén, de valami már meg- keződött a Szovjetunióban és Lengyelor­szágban is. Az lenne optimális, ha Ma­gyarországhoz hasonlóan mindenütt, a hatalmon levő kommunista pártok ma­guk állnának e csendes forradalom élé­re, levetve önként saját ideológiai gör­cseiket. Sajnos úgy tűnik, hogy egyes or­szágokban a merev sztálinista hatalmi struktúra erőszakos szétzúzása válhat szükségessé, ami próbára teheti a régió politikai stabilitását is. Ha végbemegy nálunk ez a csendes forradalom, akkor sokkal jobban fogunk a Nyugathoz hasonlítani, mint mai önma­gunkhoz. A sztálinisták szemében ezért ez „restauráció”, „ellenforradalom”, „a szocializmus föladása”, pusztán azért, mert ők még mindig a múlt századi tő­kés-bérmunkás viszony osztálykategó­riáiban gondolkodnak, nem látva a Nyu­gat hatalmas civilizációs fejlődését a ter­melési-társadalmi viszonyok terén is. Megragadnak a nyugati antikommunista, antimarxista retorika felszínénél, nem ve­szik észre a hatalom és a termelési esz­közök társadalmasodásának a mélyréte­gekben végbemenő óriási horderejű fo­lyamatát. A Nyugat részéről éppen ezért is szük­séges az antikommunista, antimarxista görcsöktől való megszabadulás, tehát annak felismerése, hogy itt nem marxi ér­telemben vett szocializmusról van szó, hanem reakciós sztálinizmusról, egy an­timarxista födelemről. (Gondoljunk Ceausescura!) A Nyugatnak nem^szabad elfelejtenie, A Magyar Gazdasági Kamara munka­társat keres önálló, kreativitást igénylő munkakörbe Szekszárdon - olvastam la­punkban a hirdetést. Miért tartja szüksé­gesnek az MGK, hogy Pécsett székelő Dél-dunántúli Bizottsága mellett Tolna megye székhelyén is kialakítson egy szervezetet? - érdeklődtem dr. Sikfői Ta­mástól, a pécsi titkártól. A Magyar Gazdasági Kamarában idén elindult egy átalakulási folyamat. Az el­nökség szeptemberi ülésén jóváhagyta azt a tervet, amely szerint az eddigi hie­rarchikus szervezet fokozatosan egy mátrix-rendszerű, szövetségi kamarává alakul át. Ebben egyrészt kialakulnak a szakmai szövetségek, mellettük pedig létrejönnek a regionális kamarák. Mind­ez egyelőre az MGK keretein belül zajlik, a márciusi közgyűlés után várható, hogy a régiók önállóvá válnak, s osztrák mintá­ra - a tartományi kamaráknak megfele­lően - működnek majd, a szervezetében és feladatkörében egyaránt „karcsúso­dó” központ tagszövetségei lesznek. A kamarai központ olyan funkciókat fog el­látni, amit nincs értelme decentralizálni - • hogy Marx a Nyugat gyermeke. A termé­szettudományok szemléletének alkal­mazása a társadalomtudományokra, a társadalom méhében működő gazdasá­gi törvények felismerése (még ha a gaz­daság túldimenzionálttá is válik Marxnál), a materialista gondolkodás és a dialekti­kus szemléletmód összeötvözése (Iste­nem, a „dialektikus materializmus” mi­lyen pejoratív kicsengéssel bír ma a sztá- lini-sztruvei-zsdanovi „kulúrpolitika” működésének gyászos eredménye­ként!), ezek mind a nyugati szellemtörté­net eredményei; mögötte ott áll az egész francia felvilágosodás, Hegel, Feuer­bach, a korai szocialisztikus eszmék, Saint Simon, Owen, stb^ Marx humanizmusa, a kizsákmányol­tak iránt érzett felelőssége, az egyén minden irányú kiteljesedését célként té­telező felfogása nagyon is a nyugati civi­lizációban gyökeredzik. Ha lehántjuk a vulgármarxista sületlenség burkát az eredeti életműről, akkor tűnik csak iga­zán ki, hogy mennyire nincs valós ellen­tét közte és a Nyugat szabadságeszmé­nye között. Figyelemre méltó, hogy a kommunista­faló Brzezinski, a Magyar Televízióban nyilatkozva nemrég, ki sem ejtette száján a marxizmust, vagy a szocializmus szót, annál többet beszélt a sztálinizmus meg­haladásának szükségességéről. Lehet, hogy ott már bizonyos körökben meg­kezdődött a marxizmus és a sztálinizmus szétválasztása? A marxizmusnak arra van szüksége, hogy be- vagy inkább visszaépüljön a nyugati szellemi civilizációba, részévé válva újra e hatalmas eszmekörnek; Ke­leten pedig megszabadulva a sztálinista például a nemzetközi kapcsolatokat ápolja -, egyébként leépül. Az alapegy­ség a regionális kamara lesz, kamarai tagnak lenni tehát annyit jelent majd, mint a regionális kamara tagjának lenni, s ezen belül szakmai szövetségekbe lehet tömörülni. A régión belül is decentralizá­ció a cél, a szakmai szövetségeknek is lehetnek helyi csoportjai, sőt sok szak­mának feltehetően a központja sem Bu­dapesten lesz. Lényeges, hogy e decent­ralizáció jegyében - ami a szekszárdi szervezetet is életre hívja, ezért volt a már említett hirdetés - alakuló egységek élet­képesek legyenek, amelyek a fölmerülő problémáikat egyedül is, szükség esetén pedig a regionális kamara vagy a köz­pont segítségével kezelni tudják. A változásokat az a fölismerés hívta életre, hogy nem bombázhatja a kamara a kormányzatot a piacgazdaság keretei­nek megteremtése igényével, hanem magának kell lépnie. Közel kell kerülnie tagjaihoz, azok problémáihoz, mert csak így élhet meg. Kapcsolatokat keresnek a pártokkal, a • helyi szervezetekkel, együttműködésre, rárakódásoktól elveszítse abszolutiszti­kus, monopolisztikus jellegét, egyik fon­tos áramlataként megmaradva a szellemi világnak. A különböző eszmék termé­keny egymásra hatása mindig is na­gyobb fejlődést eredményezett, mint az eszmék merev elkülönülése, szembenál­lása. Politikai téren a Keletnek át kell ven­nie a nyugati civilizáció több évszázados szerves fejlődése alatt felhalmozott ered­ményeit, így például a hatalmat hatéko­nyan kontrolláló többpártrendszert, a politikai váltógazdálkodás intézményeit, a parlamentarizmust, az alkotmányos jogállamot. Marx írja egy helyütt: „Egy állam polgá­rai annyiban szabadok, amennyiben kor­látozzák saját államuk velük szembeni szabadságát.” íme a Kommunista Kiáltvány utolsó előtti hatodik mondata: „A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokra­tikus pártjainak szövetkezésén és egyet­értésén munkálkodnak.” Szó sincs tehát „szalámi taktikáról”, a szövetséges pár­tok beolvasztásáról, a nem szövetséges pártok szétzúzásáról, vezetőik likvidálá­sáról, szibériai deportálásáról. Ugyanakkor a marxistáknak minden­képpen szakítani kell a proletárdiktatúra koncepciójával, ez az út legalább egy év­százada végképp lezárult, ahol később kísérlet történt rá, ott mindenütt a sztálini sturktúrába csúszott át, tehát egy zsákut­cába jutott. Marxnak igaza lett: a társadalmasítás folyamata világméretekben egyszerre halad előre a legfejlettebb régiókban és erre, mint holdudvar fűződhet föl a ke­vésbé fejlett világ. Ugyanakkor Marx té­vedett a konkrét út milyenségét illetően. sőt integrálódásra törekednek más érdekképviséleti szervekkel. Ennek érdekében az új szabályoknak megfele­lően az egyéb érdekképviseleti szervek (pl. Teszöv, Mészöv) is kamarai tagok le­hetnek. A regionális kamarák csak gazdasági Szerepet kívánnak betölteni, de azt sok­kal erőteljesebben, mint eddig. A gazda­ságnak olyan önkormányzatát alakítják ki, amelyik a piacgazdasághoz elenged­hetetlen. Jelenleg nem lenne politikus a kamarai tagság kötelezővé tétele, de hosszú tá­von - miként a fejlett piacgazdaságok­ban - csak ez lehet járható út; az egyes gazdálkodónak és környezetének, a nemzetgazdaság egészének ez az érde­ke. Szükségünk van rá, hogy a gazdasá­gi szféra fölismerje a benne rejlő lehető­ségeket. Igazi lehetőségek persze olyan ka­marában vannak, amelyik nem egy, a tagjaitól elkülönülő, őket kiszolgáló szer­vezet. A kamara; maguk a gazdálkodók, s ilyen formán csak magukra számíthat­nak. Nem egy osztályforradalom, nem a fenn­álló rend erőszakos megdöntése, hanem egy evolúciós út, egy szerves, fokozatos fejlődés visz bennünket közelebb a „min­denki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” korszakához, amelybe érve valóban lezárul az emberi­ség véres, zűrzavaros előtörténete és megkezdődik igazi nagy történelme. Hogy milyenek lesznek a konkrét tulaj­donviszonyok, a konkrét társadalmi vi­szonyok akkor, ezt ma nem tudhatjuk. Ne is próbáljuk „kitalálni”, mert úgyis csak tévedhetünk. A tulajdonosi elkülönültség a terme­lőerők fejlődésével nyilvánvalóan értel­metlenné válik. A személyes fogyasztás terén már ma is édeskevés a különbség mondjuk egy svéd tőkerészvényes és egy jól kereső mérnök között, ha az ese­tenkénti értelmetlen luxusfogyasztást le­számítjuk. A társadalmi presztízs terén hasonló a helyzet. A munka marxi érte­lemben vett létszükségletté válása is megfigyelhető Nyugaton, egyre széle­sebb rétegek számára, s ez különösen a kreativitás felértékelődésére vezethető vissza. A Keletnek kötelessége visszahe­lyezni az egyént politikai jogaiba, vala­mint gazdasági jogaiba is, ez utóbbiba pedig beletartozik ma még a magántulaj­donhoz való jog is. Ne most akarjuk elérni azokat a tulajdoni viszonyokat, amelyek valószínűleg csak évszázados mércével mérhető időhorizonton rajzolhatók meg nagy vonalakban. Uj jelszónk tehát: Kelet és Nyugat szu­verén polgárai, egyesüljetek! DR. GAZDAG LÁSZLÓ egyetemi adjunktus, Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs Telhetetlen a holló Vita a lapterjesztési díjak körül (Folytatás az 1. oldalról.) Jelenleg a napilapokat darabonként 1,70 forintért terjeszti a posta, ez az ösz- szeg azonban nem elegendő a költségek fedezésére. A számítások szerint 33 fillér az egy napilapra jutó veszteség. A posta szerint ez az állapot nem tartható, így azt javasolja, hogy 1990. január 1-jétől a helyben terjesztett napilapok darabjáért 2,30 forintot, a vidéken árusított napila­pok után pedig 2,60 forintot kapjon. Ezzel lehetővé válna, hogy az önköltség meg­térüljön és egy szerénynek mondható, átlagosan 10 százalékos nyereségre is szert tegyenek. A színes lapok terjesztését eddig és a továbbiakban is az ár meghatározott szá­zalékáért terjesztette a posta, a mostani javaslat 3-4 százalékos tarifanövelést tartalmaz. Igaz ugyan, hogy a színes la­pok terjesztése nem tekinthető vesztesé­gesnek, ám a posta úgy véli, hogy ez a minimális tarifaemelés szükséges a be­gyűrűző infláció hatásainak ellensúlyo­zására. A vitában főképpen a napilapok ter­jesztésére vonatkozó elképzeléseket ér­te támadás. A lapkiadók véleménye sze­rint a postának a tavalyj-tarifáért kellene továbbra is árusítania, illetve terjesztenie a lapokat. A posta ezt az álláspontot elfo­gadhatatlannak tartotta, már csak azért is, mert a postai dolgozók bére legalább 20 százalékkal elmarad az átlagostól. Ha továbbra is a régi tarifáért végeznék a lapterjesztést, nem lenne mód a szüksé­ges 30 százalékos béremelés kigazdál­kodására. Erre a béremelésre pedig fel­tétlenül szükség van, ugyanis a lapter­jesztők már jelezték elégedetlenségüket, és szándékukban áll sztrájkolni, ha nem elégítik ki bérkövetelésüket. A vitában az is szóba került, hogy az eddiginél diffe­renciáltabban kellene megállapítani a ta­rifákat, figyelembe kellene venni a ter­jesztési távolságokat, a helyi sajátossá­gokat, sőt még a küldemények súlyát, va­lamint a visszamaradó lapok, azaz a re­mittenda mennyiségét is. A kiadók szá­mokkal próbálták bizonyítani, hogy meg­oldhatatlan a posta javaslata, hiszen pél­dául egy 3,80 forintba kerülő Esti Hírlap árából 2,30 forint lenne a postáé. A posta elnökhelyettese végül kompromisszumos javaslatként elfogad­ta, hogy ne most döntsenek a tarifakér­désben, hanem arra november 15-ig írásban tegyenek javaslatot a kiadóválla­latok. Azt is elondta: a posta hajlandó ar­ra, hogy akár egyei megállapodásokat kössön az adott sajátosságoknak meg­felelően. Végül leszögezte, amennyiben nem sikerül néhány kiadóvállalattal az év végéig az új tarifában megállapodni, úgy a Posta a továbbiakban nem foglalkozik ezen kiadók lapjainak terjesztésével. * Megvallom, felháborít a fenti tudósítás, hisz azt vélem felfedezni, hogy a posta ki akarja használni monopolhelyzetét, ezért próbálja emelni 1990. január 1-jövel a na­pilapok terjesztéséért!?) eddig kért ösz- szeget. Véleményem szerint nem 33 fillér vesztesége van egy-egy napilapon, ha­nem 1,70 nyeresége. Ugyanis, ha nem terjesztene hírlapot, akkor is elkellene vé­geznie az összes általa felvállalt egyéb szolgáltatást... A posta elnökhelyettese - vulgárisán szólva - nem mond igazat, ugyanis - ka­cagtató érvként - begyűrűző inflációról beszél, s ugyanakkor előnyt próbál ková­csolni abból, hogy azt hangoztatja, ebből az emelésből kívánja megoldani dolgozói harmincszázalékos béremelését. De nem szól arról, hogy mi növeli a költségeit. Az elnökhelyettes nyilatkozatának befejező tétele - finoman fogalmazva - nemcsak ellentmondásos, hanem hamis is. Nem beszélve arról, hogy nevetséges a fenye­getőzés. Erről jut eszembe, érvényes még a köz­mondás; az nevet, aki utoljára nevet. (ékes) Öten vannak, éppen ebédszünetet tartanak. Egyébként napi 15-20 vagon kukoricát takarítanak be a kajdacsi Aranykalász Téesz dolgozói. A termés felét már learatták. Még egy hét és kopaszak lesznek Kajdacs kukoricaföldjei. Fotó: KISPÁL MÁRIA Ebédszünet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom