Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. november 4. Bán Zsuzsa: Kristálygömb Kivirult végre a nyár, házak kertjeiben érik a cseresznye, ribizli pirosodik a bokrokon, és dús virágzásából ítélve málna is sok lesz az idén. A kerítés alacsony betonperemén két tízévesforma fiú ücsörög, hallgatnak nagyokat a meleg lélegzetű nyári délutánban, távolabb tyúkok álmos káricsolása hallatszik. Ál- mosító, nyugalmas idő. Pláne, hogy megkezdődött a nyári szünet. Egyelőre nem tudják még, hogy a sok tervből, amit szerettek volna megvalósítani a nyáron, melyikkel is kezdjék. Egyelőre nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Ülnek hát egymásmelleit unatkozva, de azért békésen, amíg az egyiknek eszébe nem jut valami:- Nézz bele a gömbbe! - mondja a másiknak.- Milyen gömbbe?- A s...gömbé! - ugrik fel a gyerek, és szaladni kezd. A másik meredten ül még egy pillanatig, aztán utánaered hujjogatva. Ugyanekkor lép be Réka a javasasszony házába, egy sarokkal odébb. Annyira mohdták, hogy minden jóslata beteljesedik, meg hogy csak passzióból csinálja, és pénzt sem kér, hát tanakodott napokig, de eljött végre, hátha tud valami jót mondani. Mert hát miért is megy el az ember jósnőhöz, ha nem azért, hogy megmondja, mi jó vár rá a közeljövőben? Ugyanis néha hosszú ideig olyan reménytelenül telik az idő. Hetek mennek, hónapok, az ember dolgozik, felöltözik, levetkőzik, fürdik, bevásárol, eszik, de nem történik semmi, amit életnek lehetne nevezni. Valami kis biztatásért, jó hírért megy oda mindenki. Lehet, hogy egy hét múlva nye- 'rünk a lottón, de ha már most megtudjuk, előre örülhetnénk neki. Ki tudja, mit rejt a holnap? Hátha valami jót, és ha tudnék róla, nem lógatnám az orrom máma... Szóval Réka betért a javasasszony házába, kicsit borzongva, hátha netán valami ijesztőt lát meg hirtelen. Annyi rosszat lehet olvasni, meg a filmekben látni az ilyen asz- szonyokról, sose lehet tudni. Többször is mondta, hogy jó napot, de senki nem válaszolt, ellenben az egyik ajtó mögött valami csendes női hangot hallott. A javasasszony beszélt valakivel. Zavartan kopogtatott, de senki nem válaszolt, viszont a csendes duruzsolás folyamatosan hallatszott. Benyitotta az ajtót, és szembenézett a javasasszonnyal, aki ott ült az ablakhoz tolt konyhaasztalnál, és kávézott. A vállán tényleg egy macska volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de nem fekete, hanem szürke. Nagyban hízelkedett, odasimitgatta a pofácskáját az asszony arcához kedveskedőn, az meg neki beszélt meghitt szelídséggel. Furcsa jósnő. Rövid ujjú,piros, bő köntösben, kifestett szemekkel, szájjal, nyalogatja a kávéskanalat, a szeme sárgásbarna és barátságos.- Üljön le! Mindjárt adom a kávéját. Réka lehuppant a szemközti székre az asztal túlsó oldalán, és hirtelen nem tudta, mit mondjon. Lopva körülnézett, lát-e valami üstöt valahol, amelyben a javasasszony a ki- gyót-békát főzi, de csak egy piros lábast látott, fedővel a tűzhelyen.- Biztosai? ez egy olyan modern boszorkány - gondolta. A kávéja ott gözölgött az asztalon, cukrot tett bele, és végre meg tudott szólalni:- Izé... bocsánat, hogy ismeretlenül... Nem tesz semmit - ült vissza a helyére a jósnő még mindig a macskával a vállán -, tudtam, hogy jön.- Tudta? Honnan? A piros köntösös asszony rágyújtott.- Nagyon egyszerű - mondta. - Látta azt a bernáthegyit kint a tuja alatt, a kapunál?- Jézus! Nem láttam. Bernáthegyi? Meg is haraphatott volna.- Hát meg. Réka ivott egy kis kávét gyorsan. Végül is az a fontos, hogy az a sötétben bujkáló kutya nem harapta meg.- De mégis.... mondta - honnan tudta maga, hogy jövök?- A kutya jelzett.- Igen? Én nem hallottam semmit.- Az a fontos, ha én hallom. Réka azt gondolta, hogy itt minden olyan közérthetőnek tűnik, de valójában annál titokzatosabb, és ez, amellett, hogy kis félelemmel töltötte el, mégis megerősítette abban a hitében, hogy ez a jósnő valódi.- Kérem... jósoltatni szeretnék, ha nem lenne terhére...- Jó. Mindjárt. Az asszony kiment, de nélküle a konyha valahogy átváltozott. Az egészen egyszerű berendezés valójában díszletnek tűnt csak, ami álcázza a félelmetes lényeget. Például valami kaparászás és sóhajtozás hallatszott az egyik sarokban, s ettől Réka félrenyelte a kávé utolsó cseppjét. Egyáltalán hová ment ez a nő? Itthagyja egyedül ebben a félelmetes konyhában, ahol ki tudja, mi van a mosogató alatti szekrényben, és mi az a valami, ami a sarokban kaparász? Majdnem felsikoltott, amikor előgurult onnan egy szürke gombolyag. Amikor jobban odanézett, látta, hogy egy sündisznó. Szerencse, hogy nyilt az ajtó, és jött a jósnő vissza, kezében egy kristálygömbbel.- Izé... - mondta Réka. Mi ez az állat itt?- A Lumpapa. Egy sün. Nagyon bölcs állat. Na, ideteszem ezt a gömböt, maga meg adja ide nekem a bal kezét!- Miért? - kérdezte Réka vonakodva.- Mert a maga jövőjét akarom megnézni a gömbben, így nem foghatom a keze helyett az ajtókilincset, azért. Réka odanyújtotta a kezét az asztal fölött, és a jósnő megfogta. Mintha áram ment volna Réka testébe a piros ruhás nő ujjaiból, valami furcsa bizsergést érzett, de nem volt kellemetlen, inkább majdnem álmosító megnyugtató. Szótlanul ültek így, Réka úgy érezte, gomolyogni kezd körülötte az idő. A konyha eltűnt, helyette homokot látott, és piramisokat, valami hatalmas, végtelen térben. Ült ott, és száguldott mellette az idő - visszafelé. A homok és a piramisok eltűntek, a messzi ködből egy hatalmas fa körvonalai tűntek fel, a kép élesedett, a fa méltóságteljesen állt, rezzenéstelen, sötétzöld levelekkel, és mintha... minthavala- ki ült volna alatta. Piros köntösben volt, és a szeme sárgásbarna, barátságos... Ebben a pillanatban megszólalt a jósnö, a konyha falai visszaugrottak a helyükre, a szürke macska álmosan nyújtózkodott mellettük egy pádon.- Jót mondhatok, szerencséje van - mondta a pirosruhás. - Ma találkozik azzal a férfival, aki az igazi lesz az életében. Elengedte Réka kezét, felemelte a kis talphoz erősített kristálygömböt, és őt magára hagyta a konyhában. De hamarosan megjelent, és azt mondta:- Kikísérem. Réka ámultán botorkált a ház melletti járdán a kapuig, és ott jobbra nézve, a tuja alatt meglátott egy fehér-barna foltos bernáthegyi kutyát. Úgy tett, mintha aludna, de most egészen biztos volt abban, hogy figyel. Nem ugrott fel, nem ugatott, de olyan volt, mint aki a lehunyt szemhéja mögül is látna.- Mivel tartozom? - kérdezte felrázva magát, már kint az utcán.- Semmivel. Sok szerencsét! - mosolygott a jósnő, és szó nélkül visszafordult, a házba. Mintha nem is igazán a járdán ment volna, hanem fölötte, lebegve. De lehet, hogy ez csak beképzelés volt Szédülten indult hazafelé. Tehát ma találkozik az igazival. Egy férfival, aki az igazi lesz. De mikor? Hol? És honnan ismeri meg? Ahogy a városba ért, az első férfi, akivel találkozott, a férje volt. Két nagy cekkerrel jött szembe vele, és a melegben izzadt volt az arca.- Réka fiam, hol mászkálsz megint? Hazaérek, se téged nem talállak, se egy darab kenyér nincs otthon, a hűtő üres. Bevásároltam. Tudod mit? Főzzünk ketten egy jó vacsorát! Te meg én, mint régen, szép napokon. Vettem egy kis sört is... Réka hirtelen meglátta a férjét. Most látta igazán. Kis bűntudattal tipegett mellette hazafelé, a szivében viszont egyre nagyobb melegség és szeretet dobogott. Uramisten, hogy eddig erre nem jött rá! Hiszen ö az igazi, ő, akit évek óta észre sem vesz, mert megszokta, hogy van. Hirtelen megcsókolta az arcát, a férfi pedig úgy mosolygott visz- sza, mint aki mindent tud. Réka megfogta a nehezebbik szatyor egyik fülét, és egy ütemre léptek, úgy mentek nagy boldogan hazafelé. De ha az a jósnő nincsen... Déry Tibor: Barátaim Nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkolók kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiismeretben s a vádlottak padjára ültettem magam. Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma, egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a „suhanó" szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendültén és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban őhozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa. Öreg vagyok, 62 éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni, s ehelyett vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyilt harcot a zsarnokság ellen. Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg, óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amelyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most:“nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze, egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) J. Supervielle: Magyar barátainkhoz forog a föld forog nagy könyörtelenül minden nemzetével Magyarország körül hegye-völgye vérzik öt világrész helyett mi bűnünk hogy így kell halnotok-élnetek tárjuk ablakunkat az Irgalom felé járuljunk az Igaz Bíró színe elé kegyetlen sugárzás: semmi sem tétetett! minden kellett volna semmi nem tétetett ím térdre omolva minden hitetlenek - könyörgünk értetek. Franciából fordította: Határ Győző Nagy Gáspár: A fiú naplójából ...és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg susog a homály követeinek útján s kitünteti őket lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn... ...és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság a rémület hókuszpókusza? - akkor eljönnek ablakod alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre 1 elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek tócsafénye és fénytelen homálya... ...csupán el kéne hinned... de nem hiszed hogy éppen ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást... ...nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket és másképp vert a szívem másért pirultam el másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel Sújtva súlyos emlékek alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így mondhatom: míg szem él látni kell fele-Barátaim!... _ Földesi János: Magamról Nincs mit mondanom. Fogva tart egy ős-atom, egy ős-törvény: visz mintáz örvény, s nem tudok mást tenni: világosságot a sötétbe, emberséget a vadba csiholni, csiholni szüntelen. Tudom: ma még vadul két kezem sziklába verdesem: öntépő szent elem őrlő életem nincs bennem félelem, csak hatalmas hitem a jövendő jóban: békességben és nem golyóban! Harc a tékozlók ellen, \ kik anyagot s lelket lopnak, hiszik, hogy le nem kopnak, de: romlatlan szellem tébolyát hiába várják: kik az önzést úgy imádják. Küldetés ez!? Verébcsicsergés. Hatalmas pózok, nagy szavak bárkinél vallanak, sorra leomlanak. Erre tanúm: az egész falum. Hol boldogabb életem a porban lent meglelem, ahol élek: mit kíván a lélek, s végképpen el is válik igaz tettekben a bor a víztől, fény a sötéttől elejétől fogva, így örökre száguldó üstökös egyre csak égek, jó nekem, boldog sors: kit ön tüze eléget. Madocsa, 1984. szeptember 21.
