Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. október 14. „Apám szépben gondolkodó, szép beszédű, mindig mai parasztember. Anyám minden munkát magára vállaló és végző parasztasázony." A fiú, felnőtt ember volt már, amikor ez a két mondat ezekkel a szavakkal fogalmazódott meg benne. Egy fedél alatt, közös háztartásban élnek szüleivel. Ám ez legkevésbé jelenti, hogy legbelsőbb titkaikról is tud a másik, akivel naponta ülnek közös asztalhoz. Serdülőkorában belepirult, mikor be kellett vallania, hogy apja és anyja paraszti munkával foglalkozik. Szépíteni igyekezett, mikor a földművelést használta hétköznapi teendőik kifejezésére. Szülei mind a ketten nyugdíjasok. Ez azt is jelenti, hogy még kevesebb idejük marad arra, hogy megálljának, mert a lélek azt kívánná. Amikor kezébe került a Társadalombiztosítási Igazgatóság I. számú határozata apja rokkantsági nyugdijának megállapításáról, kérte, üljenek le négyszemközt és beszélje el életének fél századát. Apja egy Babits-verset olvasott fel neki, a Csak posta voltál címűt. „Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak, / kérdezd a szőnyeget, mely dupla lábad / nehezét unja s rímét ismeri: / marad-e rajta valami magadból, / vagy csak az utcán cipódra ragadt por / amit emlékül továbbadsz neki?” Már óvodáskorában fogékony volt a versekre az apja. Leventeként, egyházi rendezvényeken mindig mondott verset. Természetesen fölmerült irodalmi fogékonyságának felsőbb iskolákban való éltetése, amire a főjegyző bíztatta is, de... „Nem mentem - mondja az apja. - Nem akarták. Szülikémnek volt egy hét- esztendős fia, aki játék közben beleesett egy árokba és meghalt. Engem aztán a széltől is óvott. Nem engedett ki a szárnyai alól. Még hogy én bejárjak középiskolába a városba? Később, amikor a népfőiskolát szervezték Veszprémben, oda se mehettem. Elmúltak a lehetőségek. A fölszabadulás után, amikor a 7-8. osztályt befejeztem, akkor kínálták a palánki mezőgazda- sági technikumot, de annak idején annyi gondom volt, hogy az esti tanulást nem vállaltam.” Az apjáéknak - a református fiataloknak - a Keresztyén Ifjúsági Egyesületben volt alkalmuk olyan ismeretek megszerzésére, ami az általános műveltségüket gyarapította. A lelkipásztor - Arany Dénes - túl azon, hogy Bibliát olvasott, magyarázott, olyan szakkönyveket is kezükbe adott, ami például az alumí* niumgyártásról szólt. Itt hallottak Szent-Györgyi Albert felfedezéséről, Ady Endréről is, akit a hivatalos egyház kiátkozott. Leányok, legények közös rendezvényeken együtt voltak. Ilyen alkalommal ismerkedett meg a fiú anyjával... „Mikor határozza el az ember, hogy megházasodik? - kérdi az apja. - A napokban egy tévéjáték főszereplője föltette, hogy mi is az a szerelem? Az, amikor úgy érzed, hogy mindig melletted van, ha hiányzik, ha tudod, hogy mögötted áll. Addig jártunk mi is anyáddal, amíg összeházasodtunk. A lakodalom? Az a kul- túrházban volt, ősszel. Másnap mentünk kukoricaszárat vágni... Aztán két év múlva te megszülettél. Itthon, a Szeghő doktor úr, meg Tóthné bábaasszony segített, meg azok az elmotyogott, zokogott imádságok, amik a nehéz szülést könnyítették volna. Megszülettél kicsinek, de hála Istennek, nagyra nőttél...” Ezek a fájdalmat enyhítő „motyogások" minden munkába induláskor ott voltak az apja száján. Átsegítették őt a kritikus helyzeteken. így volt ez akkor is, amikor munkaszolgálatra vitték, mint osztályidegent, 1951 őszén. „Kunmadarason voltunk-meséli az apja. Megérkezett velünk a vonat, kiszálltunk. Két munkaruhával, lapáttal szereltek föl bennünket. Egy drótsövénnyel körülkerített telep négy sarkában őrbódék voltak. Csíkos ruhás rabok vigyorogtak ránk. Két-három körletet kiürítettek nekünk. Ott kaptunk szállást. Egerek potyogtak ránk a padlásról. Mindezt elfeledtette velem az á pesti társaság, akiktől én csak tanulhattam. Egyik gróf volt, a másik nagykereskedő, ádventista prédikátor, pék, vágóhíd- tulajdonos. Együtt énekeltük teli tüdővel, hogy sződd a selymet elvtárs, magunkban meg röhögtünk... Nekünk, huszonhetesek- nek szerencsénk volt, mert egy félév múlva leszereltek bennünket. Aztán hamarosan 56 következett... A versmondásommal majdnem szereplője lettem a falunkbeli eseményeknek. Igaz, nem nagyon értettem, hogy mi folyik. Befogtam a lovakat és elmentem Páskomba. Amikor hazaértem, aggódott anyám, hogy menjek gyűlésra a szoborhoz. Himnusz, ünnepi beszéd. Úgy éreztem, nekem is oda kell lépni és elmondani azt a véf- set, hogy Magyarnak lenni, tudod mit jelent? Ekkor történt valami csoda, mert én akkor ott megbénultam és egyetlen sora sem jutott az eszembe, moccanni nem tudtam. Nemzetőrség alakult. Valakik felfestették a falakra, hogy akasszátok fel a kommunistákat, de szerencsére ablaktörésen kívül más nem volt.” Sosem esett szó a családban padlássöprésről, agitátorokról, végrehajtókról. A gyerekekkel nem akarták éreztetni kuláksá- guk - a 22 hold föld - áldott átkainak hatását. Nagyapja hitt a parasztok szövetkezésében, de mint kulákot nem vették tagnak a termelőszövetkezeti csoportba az ötvenes évek végén. Hallgatta apja szavait, a téeszben eltöltött évekről. Nem panaszosak, nem dicsekvők, csak tényszerűek, inkább jókedvű em- lékezők. Aztán a családi házuk építésének történetét, amikor mindenkinek volt feladata, öregnek, fiatalnak. A fiú forgatta a Társadalombiztosítási Igazgatóság határozatát a rokkanntsági nyugdíj megállapításáról. Hivatalosan, számokkal dokumentált, igazolt élet. Havi átlagkereset alapján a nyugdíj forintban kifejezett összege havi 3.425 azaz háromezer- négyszázhuszonöt. Az évenkénti kettő százalékos emelés egyszáz forint kiegészítésekkel 3.815 forint. Ebben a formálódó világban, társadalomban, hazában az apja nem kér, nem követel senkitől semmit a múltért. A politikai pártok mostanság megindult választási mozgolódásairól, szerveződéseiről, a kormányról, a vezetők jelöléséről, programokról a maga módján vélekedik, Áprily Lajos: Vadlúd című költeményét idézve: „... az a legelső fogta meg a szemem: az él. / Miben lehet különb a többinél? / A szárnya gyors? Iram vonala szebb, / Viharérző szimatja élesebb? / Az ösztönből sugárzó céltudat? / Mindegy. Élen jár és irányt mutat. / Jaj, volna, ha célt tévesztene, / ha szédítené a roppant égi tér / s ha nem fékezné ritmus-ösztöne. / De nem szédül. Az ék is tudja jól, / s ha élhelyéről péha visszaszól, / a népe bízó hanggal válaszol, / egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.” Este van. Harangoznak éppen. Az apja a hang irányába tekint, motyog valami gondot, fájdalmat enyhítő, holnapot váró, jövőt hitetőt. DECSI KISS JÁNOS Domokos Eszter: Október Felfércelném a fákra mind a lombot hogy el ne múljon mi köztünk leomlott az omladék akár a rőt avar örvénylik körülöttem mert vihart kavar egy rezzenésnyi emlék is ha érint hosszú az út a soktól a kevésig ne gyere értem én már nem vagyok nélküled semmi bennem alakod kimunkálta már azt a formát melynek az idő tér nem korlát. Szatmári Juhos László illusztrációja Kamaszok és olvasmányaik Decsi Kiss János: A fiú nézi az apját Kamasznak lenni ugyebár nehéz dolog. Ezt mindenki tudja, aki már próbálta. Az Értelmező Kéziszótárnak a kamaszokra vonatkozó megállapítása nagyon szolid és legalább ennyire tömör. Eszerint a kamasz: „Serdülőkorú, esetlen, félszeg fiú, ritkán leány.” Ebben van igazság, de van másban is. A kezükkel, lábukkal mit kezdeni nem tudó, mutáló hangú korunkon legtöbben már átestünk. Ilyenkor az ember mindenkinél többet vél tudni, miközben érzi, hogy egyáltalán nem tud többet. Legalább olyan nehezen viseli el a folyvást „kötözködő” felnőtteket, mint azok őt. Utálja a lányokat, mert bár szeretné, de még nem meri igazán szeretni őket. Ugyanakkor érdeklődik a világ dolgai iránt, ami olvasmányaiban is megmutatkozik. Persze csak azoknál a kamaszoknál, akik egyáltalán olvasnak... A megyei könyvtárosok segítségével, egy kérdőíves, reprezentatív felmérés erejéig utánajártam olvasmányaiknak. Ez - lapunkban írtunk róla - az írószövetség Gyermek- és Ifjúsági Irodalmi Szakosztálya budapesti találkozóján szóba került. Ösz- szességében azt hiszem 106 mai kamasz olvasmányainak összevisz- szasága gyanúsan emlékeztet arra, ami hasonló korban rám és osztálytársaimra jellemző volt. Ami engem illet, fél évszázaddal később is el tudom sorolni Edgar Wallace „Afrika- könyveinek” (Sandi, Bosambo, Sanders a folyam ura, Sandi és a többiek) szinte valamennyi szereplőjét. Ezekkel békés egyetértésben megfért Donászy Ferenc, valamennyi Verne, Jókai, Cronin: Réztábla a kapu alatt, Mikszáth, Margaret Mitchel: Elfújta a szél, Bromfield: Árvíz Indiában, A dzsungel könyve, Kodolányi Jánostól legelőször A vas fiai, majd minden, ami ehhez csatlakozott és a Sárga Regénytár szerencsére elfeledett füzetei. Hogy kiktől kaptam az olvasmányötleteket, már nem tudom megmondani. A mai fiatalok - a már említett 106 felső tagozatos általános iskolásról van szó - elsősorban egymástól. Ezután következnek a szülők, nagyszülők, majd a tanárok és csak legvégül a könyvtárosok, ami aligha dobogtathatja meg az örömtől ez utóbbiak szivét. Tulajdonképpen azok, akiknek hivatalból érteniük kell a jobb irodalomhoz, alig negyedrész arányban származnak az ötleteket adók között. Az ifjúsági lapok könyvismertetései, a tv és a rádió hasonló információi viszont egyáltalán nem. A tv szerepét azonban csak közvetve kell érteni, mert a látott krimik, sci-fik (például A Birodalom visszavág) később sűrűn szerepelnek az olvasmányok között... Mit olvas a mai kamasz a legszívesebben? Óriási fölénnyel elsősorban regényt, aztán és ezen belül, a fiatalokról szólót, majd krimit, sci-fit, történelmi regényt, ismeretterjesztő munkákat és csak legeslegvégül verset, vagy mesét. A mesét a válaszolók koruknál fogva talán szégyenlették egy kevéssé, de a verset aligha. A költők iránt alig mutatkozott érdeklődés... A nagyon jó, ránk mélyen ható könyveket általában többször elolvassuk. A megkérdezett fiúknak és lányoknak, meglepően azonos arányban (13-13 százalék) ez eszükbe se jutott. „Úgyis tudják, hogy mi lesz a vége”, tehát miért ismételgetnék az olvasást? Ami any- nyit is jelent, hogy csak a cselekményre koncentrálnak, a mélyebb olvasási élmény távol van tőlük. A nem egészen újszerű „Ki a kedvenc íród?” kérdésnél ért a következő meglepetés. A válaszadók részben a népszerű sötétvölgyi olvasótábor fiataljai voltak, részben a megyei gyermekkönyvtár beiratkozott olvasói. Utóbbiak több, mint felének teljesen közömbös volt az író személye, előbbiek 6,3 százalékának úgyszintén. A kötődés egyébként a fiúknál és lányoknál eltért és a rangsorolás a következő képet mutatta: Fiúk: I. May Károly II. Fekete István III. Verne Gyula és Nemere István IV. Rejtő Jenő Lányok: I. Verne Gyula II. Jókai Mór és Nemere István III. Móra Ferenc és Fekete István IV. Rejtő Jenő és Agatha Christie Ilyesféle kijelentést eléggé kockázatos tenni, de mégis úgy tűnt, hogy a lányok az igényesebb olvasók. Az ő olvasmányaik 65 százalékát mertem a „jobb” irodalomhoz tartozónak minősíteni, míg ugyanezt a fiúknál csak az esetek 34 százalékában tudom elmondani. A x klasszikusok népszerűsége - szerencsére - változatlan. Gárdonyi vezet, Jókai, Saint Exupery: A kis herceggel és Verne, May Károly továbbra is verhetetlen. Egyáltalán nem a korukhoz illő módon felbukkant Remarque is, vagy éppenséggel Bronte: Az üvöltő szelekkel. A többiek? Leslie L. Lawrence: A suttogó árnyak öble, Stocker: Drakula gróf válogatott rémtettei. Evelyn Marsh: A sejtsebész titka, Chase: A bűnös mindig fél, Moldova: Bűn az élet. Továbbá A csillagok háborúja, A Birodalom visszavág és Tarzan-kötetek minden mennyiségben. A válaszolók egyébként a kérdőíveket általában kritikán aluli helyesírással töltötték ki. A magyar szerzőknél és műveiknél egymást érték az elírások, ugyanakkor a legbonyolultabb nevű angolszász, vagy annak álcázott ponyvaszerzőket is kifogástalan helyesírással vetették papírra. A legfrissebben olvasott öt könyv között érezhető volt a kötelező olvasmányok súlya. Adrian Mole Titkos naplója és Újabb szenvedései nagyon sokszor szerepelt. Műveltségbeli hibám, de sajnos semmit nem tudok kezdeni velük. A mai írók közt fölényes elsőként Nemere István, aki kétségtelenül roppant termékeny, de irodalmi rangjának megítélését bízzuk az utókor szakembereire. Utána Thury Zsuzsa következett, Gergely Márta, Rónaszegi Miklós, Padisák Mihály, Kertész Erzsébet, a Bécsben élő Kővári György, Janikovszky Éva és Bálint Ágnes. Egy ilyen vizsgálódás természetesen rengeteg részletadatot is tartalmaz, melyek aligha érdeklik az újságolvasó közönséget. A könyvtárosokat remélhetőleg igen, amint, hogy azt is remélem, hpgy a fentebb elmondottak se voltak teljesen haszontalanok. ORDAS IVÁN
