Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-10 / 240. szám
4 Képújság 1989. október 10. „Hol vannak a katonák.»?” Tv-napló Első világháborús hősi temetők Magyarországon Hol porladnak a háborúból hazájukba soha vissza nem tért magyar katonák csontjai? Ott, ahol elestek, ahol lekaszálta őket a halál. A frontvonal földjében, a fogolytáborok árkaiban, a kórházak meszesgödreiben. Néhány kivételtől eltekintve, ma már jeltelenül. Ha bajtársaik ácsoltak is számukra fejfát, az hamar elenyészett. Pedig, amint az első világháború frontköltője, Gyóni Géza énekelte: „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves. Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz... De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes, Dérlepte tarlón elhagva feküdni..." És a volt ellenfelek, akik hazánkban sóhajtottak utoljára az anya, a kedves után? A Sopronhoz csatolt Sopronbánfalva köztemetője mögött fekszik a katonai - vagy ahogyan inkább nevezik -, a hősi temető. Senki sem tudja pontosan, hány ezer katona porlad a kőből faragott fejfák alatt, mindegyikük külön sírhelyen. Álmukat hatalmas fákon kívül iskolák, intézmények, vállalatok vigyázzák, sírhalmaikat példás rendben tartják. Pedig nem csak magyarok vagy a hajdani Monarchia vitézei nyugosznak itt, hanem hadifoglyok is, ugyanolyan gondosan faragott sírkövek alatt, mintha sohasem lettek volna ellenségek. A magyar baka mellett szerb, olasz, orosz, török, osztrák, német, horvát, bosnyák közlegények, altisztek és tisztek feküsznek s kőkeresztjeiken jól olvasható mindenkinek a neve, rendfokozata, születési és halálozási éve. Mert, ahogyan ott egy kőtábla mondja: „Ellenfél voltál, idegen, majd rabja magyarnak, Kik most testvérként őrzik álmaidat!" A hősi temető története röviden: a mai Erdészeti Kutatóintézet az első világháborúig helyőrségi kórház volt, ahol a hadifoglyokat is ápolták. Nem mindenki épült fel, de a halottakat a temetőkonven- tek nem engedték elföldelni saját sírkertA sopronbánfalvai hősi temető jeikben. Ezért a m. kir. Honvédelmi Minisztérium megvásárolta azt a területet, amelyből kialakították a hősi temetőt. 1916-ban kezdtek ide temetni - a korábban elhunytakat kihantolásuk után helyezték el itt -, s azóta, a második világháborúban elesetteket is ide értve, ez lett a katonák végső nyughelye. Csót. Falucska a lankássá szelídülő Bakony alján. Jó köhajitásra a községtől nagy hadifogolytábor állt az első világháborúban. Életét ma emlékszoba mutatja be sok fényképpel, a foglyok fabrikálta emléktárgyakkal, levelekkel, iratokkal. A munkaképes katonák a faluban is dolgoztak, barátságok szövődtek. A betegséget azonban nem lehetett kirekesz- teni a táborból. És a hadifoglyok közül sokan örökre itt maradtak a magyar sírhantok alatt. Katonás rendben, ahogy illik, sorakoznak a csóti fogolytábor hősi temetőjében a sírkövek, névvel, dátummal, rendfokozattal. Közöttük néhány ápolónőé is. A járvány nem válogatott. Néhanapján külföldi autó bizonytalankodik Csót főutcáján. Aztán kiderül: a hajdani katona apa emlékét keresik. Mert a hadifogoly apa szép történeteket vitt haza a derék csótiakról. Vagy az apa sir- halmát kutatja az idegen. S ilyenkor, rábukkanva a sírkőre, friss virág kerül a tövébe. Vajon a magyar unokák - a Piáve és Isonzó sírkertjeit kivéve - hol találják meg az apáik, nagyapáik porhüvelyét rejtőőrző hősi temetőket külföldön? Cs. K. Múzeumaink kincsei: A régi rend őre 6. A paksi Vasúti Múzeum kincsei kirínának sorozatunkból, hiszen javarészt soktonnásak és sínen láthatók. Közlekedési kultúránk kezdeteinek azonban értékes dokumentumai a belső berendezések, menetrendek, különböző plakátok és modellek is. Nem kevésbé a maholnap 120 éves figyelmeztető tábla is, mely a Nyugati Vasút területén (akkor még MÁV nem volt) hívta fel a figyelmet két nyelven is mindarra, amit betartani ma se lenne felesleges... Fotó: KISPÁL M. A győri Sirály Azt mondja Illés István, a győri Sirály rendezője, hogy amikor először vitte színre a darabot, generációs drámát látott benne, ami bizony alapos félreértés volt, ahogy félreértés az is, amikor azt mondja, hogy az elmúlt negyven év hiteltelenné tette a klasszikus orosz irodalmat is. Ez egyszerűen elfogadhatatlan, mert Tolsztojt, Dosztojevszkijt félre lehetett magyarázni, de ez nem azonos a mű elutasításával, amire Dosztojevszkij esetében valóban történt kísérlet, de az életmű ezt is kibírta. Csehowal más volt a helyzet, valami olyan „ eszmeiséget" igyekeztek belemagyarázni, aminek a sztálini évtizedeket kellett volna igazolniuk, de ilyesmiről a Csehov-drámákban nincs szó, természetesen nem is lehet. Még egyik fordítója, Háy Gyula is „a forradalom irodalmához, a szocialista realista irodalomhoz” vezető utat látta Csehov műveiben, de erre szót is kár vesztegetni. A Csehov-drámákban a sorsvonal, mint körív zárja magába szereplőit, akik megpróbálnak kitörni helyzetükből, de tehetetlenek, néha oly valóságosan, mint a Cseresznyéskert öreg szolgája, Firsz, akit az eladott udvarházban felejtenek. Háy a Sirály fiatal színésznőjében látja a „pozitív hőst”, aki „sirályszárnyon szárnyal a jobb jövő felé", de szegény Nyina épp úgy áldozata vágyainak és a századvég siralmas orosz életének, mint Trepljov, akiről még az sem derül ki, hogy valóban tehetséges-e. A győri Sirály elsősorban külsőségeiben lep meg. Csehov színpadán nem látszik a tó, itt viszont a szereplők vízben topognak, amibe Trepljov, amikor lelövi a sirályt, bele is esik. A szolgák oroszul beszélnek, aminek azt kellene jelképeznie, hogy az alsóbb néposztályhoz tartoznak, utalásul Tolsztoj arisztokratáira, akik egymás között gyakran társalognak franciául, ám itt nincsenek arisztokraták, Csehov világában szolga és úr nem is válik szét oly élesen, mint Tolsztoj regényeiben. Milyen hát akkora győri színház Sirály-előadása? Kísérleti jellegű, Illés István új értelmezésében helyenként vígjátékba hajlik, pedig itt valami másról van szó, a századvég kilátástalan orosz életéről, az öncsalás reménytelenségéről, mert csak az emberek önmaguknak se merik bevallani, hogy Arkagyina rossz színésznő, Trigorin tehetségtelen író, Nyina jövője kilátástalan, mert vidéki városokban adják majd kézről kézre a színművészeinek csak így hódoló kereskedők, s Trepljovnak a vidéki udvarházban kell végeznie szegényes életét. Október 6. emléke Semmi kétség, az aradi áldozatok legyilkolása volt a leglátványosabb megtorlás, amit Haynau a bécsi udvar megnyugtatására rendezett, ezért szólítja elő őket minden évben az emlékezet, pedig a szabadságharc bukásának több ezer áldozata volt, köztük jó néhányan az Aradon kivégzetteken kívül olyanok is, akiknek életükkel kellett fizetniük. Világos után alig volt magyar család, amely ne gyászolt volna, s bár lassan megnyíltak a börtönök kapui, az emigránsok legtöbbje is hazatért, a fájdalmat legtöbben továbbra is szívükben hordozták. A kiegyezés megtörtént, de sokan tartották számon, hogy bekövetkezik-e Batthyány Lajos édesanyjának átka, mely szerint a Habsburg-ház három Zsófia nevű tagjának kell elpusztulnia s az aradiakra emlékezve összesen tizenhárom Habsburgnak. Az átok fogott, de vajon jóvátehette-e, feledtethette-e a megtorlást? Az aradi áldozatok jelképezték az egész tragédiát, s közben alig emlegettük a többieket, akik várbörtönök mélyén raboskodtak éveken át. Igaz, a dokumentumok is lassan kerültek elő, mint Földy János olmützi és josefstadti naplója, ami csak a 30-as években vált ismertté vagy Berzsenyi Lénárd rabtársairól készített rajzai. Az idei emlékezés elsősorban őket idézte, Barsi József naplója alapján, közben semmivel sem menthető kegyeletsértő akció is történt, a román hatóságok éppen ekkor rendeztek autós ügyességi versenyt az aradi emlékműnél s ezért lezárták a határt. A buta határozat önmagát minősíti, de azzal is járt, hogy a hazai megemlékezések szerteágazóbbak lettek, elmélyültebbek. így a televízió főműsora kicsit elhalványult, igaz, nem is a legjobb időben sugározták, pedig a szerkesztő rendező B. Révész László szerencsés kézzel egy alig ismert naplót választott a műsor alapjául, Barsi Józsefét, amit Berzsenyi Lénárd rajzai illusztráltak. Igaz, egy kicsit sok név hangzott el, de talán nem is fontos, mert azt érzékeltette, hogy a szabadságharc az egész magyar nép ügye volt, ahogy közös volt a gyász is, melyben a legtöbb család osztozott. A margarétás dal Tersánszky Józsi Jenő a Kakuk Marci szerzőiéként ét az olvasók tudatában, egy kicsit maga is hasonulva halhatatlan hőséhez, miközben megfeledkezünk arról, hogy Jókai mesélő kedvét idéző elbeszélő volt, szellemes, leleményes, akkor is feltalálta magát, amikor az 50-es években kiszorították az irodalomból, mert ha nem írhatta regényeit, írta gyerekeknek, s a legifjabb nemzedék mindig szívesen forgatja majd Misi mókus történeteit. 1914-ben katona lett, a galíciai hadszíntéren szolgált, majd a déli frontra került, harcolt az Isonzónál, ott volt a piavei csatában, míg végül olasz fogságba került. A háborús kaland számos munkájában visszatér, még 1916-ban írta a Viszontlátásra, drága című regényét, a Nyugat pedig 1929-ben kezdte közölni A margarétás dalt, amit sokan legjobb regényének tartanak. Háborús történet, melyben Nagy Ferenc újságíró és a szerelmes szívű Natasa felváltva idézi fel a múltat, melyen a háborús iszonyatok közepette egy beteljesületlen szerelem emléke vonul át, éteri tisztaságban. Marosi Gyula forgatókönyve és Mihályfy Sándor rendezése illő tisztelettel közeledett Tersánszkyhoz s a tévéváltozat akkor is méltó a regényhez, ha visszafogottabb, sok szempontból illedelmesebb. Egy remekmű megfilmesítése mindig kockázatos, mert valami mindig kimarad belőle, s ez itt sincs másként, mert Tersánszkyt mégis csak olvasni kell, de ez változat talán arra is alkalmat adott, hogy kedvet csináljon ennek a szokatlan klasszikusnak olvasásához, akit Illyés Gyula törvényhozóként ünnepelt. CSÁNYI LÁSZLÓ Kiballagok a vasúthoz Talán húsz éve annak, amikor újdonsült főnököm séta közben egyszer megfogta a karomat és felém fordult: „Mondd öregem, nem nehéz neked ennyi embernek köszönni, köszönésüket viszonozni?" Nem esett, nem esik nehezemre. Most sem. Bár ritkábban járom a Fasort, amely a vasúthoz visz, mégis ha arra tévedek, tucatnyi embernek kell köszönni, s nem ámulok el azon sem, hogy a Fasor, a városnak e része mennyit változott! A húsz évvel ezelőtti állapotok közül néhányat ugyan visszasírok, például a Korzó kis üzleteit, ahol még Németh Tóni bácsi kifőzdéje is működött, s a Kert, amelynek medencéjében mindig úsztak a halak, ■ sajó hírű cigányprímás, a Géza bácsi hányszor, de hányszor elhúzta a népek jó rrótáit. Van tehát a nagy tér, a pártházzal, s itt van a sajtóközpont, s az is természetes, hogy az Augusz-házat ismét renoválják. Annak idején Írtam is róla, hogy bontsuk el a házat, legalábbis a sarki részét, süket fülek voltak abban az időben az ésszerűnek tűnő javaslatok befogadására. Aztán az is szembeötlő, hogy az utca plakátjai, azaz a plakátművészet szépen fejlődött. Eltűntek a csupa nagybetűs fekete plakátok. Manapság fogyott viszont a fákra szegezett cédulák száma. Meglehetőseií sok város parkját ismerem, a kaposvári Donner-kert például „ virágos Kaposvárrá ” tette Somogyország székhelyéi. A szekszárdi parkunk azonban felülmúlja azt is, még székesfehérvári parkok sem léphetnek a nyomába. A parkokban leginkább az idősek ücsörögnek, megváltandó a világot, régi hőstetteket elevenítenek fel, azt például, hogy a mostani vezetők nem olyanok, lelkesek, harciasak, forradalmiak, mint ők voltak. S egyszer történt, talán hét éve, a pártházból az egyik titkár a nyugdíjasok padja előtt állt meg, s azt kérdezte egyik ismerősétől „Mit tudtok itt egész nap tárgyalni?!" Gyere közénk, majd megtudod - volt a válasz. Van a parknak, a Fasornak néhány jellegzetes figurája. Egyre újabbak tűnnek fel. Hetek óta látom, amint a Sajtóház előtt, közel a villogó órához - amely mindig késik az idő mérésében és a hőmérséklet mutatásában - egy öregasszony ücsörög. Ölében ott a szatyor, belebelenyúl, csíp a zsömléből, aztán csak úgy natúr kézzel tép a szalámiszeletből is. Fogatlan szája halkan őröl - és kíváncsi tekintete még azt is észreveszi, hogy a díszkút, azaz a városnak talán egyetlen közkútja - ivókútja - egész nyáron nem működött. Most mivel nyomassa le a pár falatot? - hisz már majd megfullad. Menjen a Kiskorzó büfébe, gondolom csekélyke nyugdíja, meg sokszoknyás alakja nem illik olyan helyre. Meg azok az iromba táblák sem szemet gyönyörködtetők, amelyek a pártház-erődítmény falát ékesítik, s adják tudtul, hogy miféle szervezetek kaptak a házban helyet. , Hálisten, szaporodnak a vállakózások, hol van már csak emléke is annak, amikor a dalmandi igazgató barátom előadta azon terveit, amelyekhez hasonlatosak most valósulnak meg, s az is természetes, hogy a megyei pártfórumokon majd’csaknem kinevették - azok persze, akik már leléptek a palettáról, ki tudja merre, hol sütögetik pecsenyéjüket - nem kevés nyugdíjuk parazsánál. No, de haladjunk, haladjunk, mert sohasem érünk a vasúthoz, pedig célunk elérni a délelőtti gyorsvonatot. . Látványosan öregszik-kopik a jobb sorsra érdemes művelődési ház. Ha figyelmesen nézzük, ismét láthatunk kopilit üvegeket meghasadva. A „fösték” úgy pereg a falakról, mint nyáron a napsütéstől felégett emberi bőr. Node! Miből futná az épület - annak idején gyárcsarnoknak titulálva Írtam az építkezésről - tatarozására? A rendszeres tatarozásra, téemkára - azaz tervszerű megelőző karbantartásra - volna szükség. Aztán az is a Fasor látványosságai közé tartozik, hogy a zsinagóga a művészeteknek a háza lett! ízléses az épület berendezés, műsora fővárosi színvonalú, s ha venndéged van, kedves barátom, hozd el ide is! Nézzünk csak be a Munkásotthonba. Ez otthonnak sohasem volt igaz, annak előtte míg Vitézi székház volt élénkebb életet és nagyobb nyilvánosságot mutatott. Aminthogy várható is volt, hogy a városban üresek a gyárak művelődési objektumai, este műszak után a munkás siet haza. S a munkásotthonnak azonban megmaradt a sörözője, amely a vonathoz, buszhoz futó emberek porleöblítő otthona lett. Amint hallom azonban, ez sem lesz sokáig, mert a Dátum Lap- és Könyvkiadó Rt. nyomdát akar a söröző helyére telepíteni. Nyomda is kell. Egyre több a sajtótermék. Mert legtöbbje valóban termék, olyan mint a rosszul bekötött szalmabála, a cérnától gyorsan megszabaduló nadrág, vagy a gatyagumi, amely manapság már nem is gumi. Mert kinyúlik becsülettel, de vissza nem ugrik. Tehát nem gumiról van szó. így azonban máris végighaladtunk a Fasoron. Sietős vásárlók trap- polnak a városközpont felé. A gyorsvonat éppen húz ki Bátaszék irányába. A kockásba négy bőrdzsekis fiú húzódik, támasztani a pultot csak kettőnek van kedve, mert a másik kettő leül a koszos cementjárdára. S hozza is a söröket egy kócos, villogószemű cigányleány. Egészségükre kívánom. Szívesen elfogadják, szalajtanák a csillogószeműt újabb sörért. Mondom, fröccsre vagyok beállítva. S aztán megtudom, hogy bajai csapatról van szó. Hajnalig dolgoztak. S átugrottak egy sörre, este meg - koncertre szóló jegyüket mutatják.. PÁLKOVÁCS JENŐ
