Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-05 / 235. szám
1989. október 5. ( TOLNA 4 NÉPÚJSÁG * Szíriában hátizsákkal II. A régi iszlám tanítás szerint az a vándor, aki a szírek sátorkötelébe kapaszkodik, számítson a kötelezően előírt meg- vendégelésbe. Innen ered ez a szeretet, ami a vándorok, a turisták iránt mutatkozik, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Minderre példa az is, hogy Tóth István és három társa alig telepedett le a falu szélén az utolsó előtti ház padjára, s rakta le hátizsákjait, amíg a busz megérkezik, a házigazda máris nyitotta a zsalukat, s kinyújtott egy tálcán négy pohár teát. íme a sátor kötelébe kapaszkodott idegenek becsülete. Daret Ezzéből Alep- póba indultak a török konzulátusra, ahol négy nap múlva, éppen vasárnapra eső napon ígérték nekik a vízumot.- Csak nem ülünk négy napig ott, hát nekivágtunk az országnak erre a négy napra, útlevelek nélkül. A vámáru-nyilatkozatunk volt minden okmányunk. Alep- póból Homsba utaztunk. Közben keresi a szíriai vonatjegyet, ami a mi szemünknek szintén kuriózum, de annyi könnyen megállapítható volt belőle, hogy Szíriában nem túl drága mulatság a vonatozás.- Homsban az ifjúsági szállást kerestük meg, s egy idős úrral akadtunk ösz- sze, aki kiváló némettudással és jóindulattal egyaránt meg volt áldva, s ő vezette kis csapatunkat a szállásra. Az emberek mindenütt barátságosak, szolgálatkészek. Utazásainkban Palmyra következett, a romváros, s ime itt a Baal templomi belépőjegyünk. Ez mutatja, aki Szíriában történelmi emlékhelyre, templomba belép, egy szíriai fontot fizet, ami olcsó, szinte jelképes kis összeg, jó ha hat magyar forintnak megfelel. A múzeumi dolgozók is teát kínáltak, de az nem nagyon tetszett nekem, mint a numizmatika szerelmesének, hogy a teremőrök „zsebből” feketéztek a római kori pénzekkel. Száz forintért (szíriai) kínáltak egy bronzpénzt... Nem is vettem tőlük elvből sem. Itthon legalább kilopják a falak közül, úgy árulják - nevet Tóth István. Kiderül, hogy a datolyafák és eukaliptuszok között fekvő kerthelyiségben a pincér szívesen vigyázott turistáink cuccaira minden ellenszolgáltatás nélkül. Itthon, erős a gyanúm, a vendéglátóhelyek nagy részén melegen ajánlanák a csomag- megőrzőt... Éjszaka az amphiteátrumban- Az éjszakánkat a római kori amphiteátrumban töltöttük. Ez azért maradt meg viszonylag igen épen, mert a homok eltemette, csak az ötvenes évek elején ásták ki alóla. Igaz, nem sokat adtak arra a római kori vízvezetékrendszerre, amit mi olyan áhítattal csodáltunk. Szabadon, minden óvó intézkedés nélkül hagyják. Csupa szürke szikla volt minden. Mint a Szársomlyó otthon, míg a táj sivatagi jellegű. Évente 70-80 milliméter csapadék esik csupán. Palmyra is csupán egy hatalmas, s a jelek szerint kiapadhatatlan forrásnak köszönheti létét. Megnéztünk néhány keretet, fától fáig kis árkokban vezetik az éltető nedűt. Horns, majd a tenger következett, keresztesek korabeli várral, ami 1200 körül épült, s érdekessége az volt, hogy 4 ezer embert tudott falai közé fogadni, tehát hatalmas volt. Banigarba jutottunk, majd onnan Halmába. Itt egy római kori vízimalom volt a csodálnivaló, a 20 méter átmérőjű vízkerékkel. Érdekes apróság, de azon a bizonyos előre kijelölt vasárnap estén bekopogtak a követség vasajtaján, a vízumok ügyében. Összesen tíz egész perc sem telt el, és valóban kezükben voltak a vízumok, útlevelek. Az Eufrátesz kicsi folyó Vasúton Rákká felé vették útjukat, hogy a történelmi olvasmányokban oly sokat emlegetett, hatalmasnak képzelt Eufrátesz folyót is lássák.- Kiderült, hogy a Tisza Szegednél semmivel sem kisebb, bátran vetekedhet az Eufrátesszel. Ilyenek az ember apró csalódásai, ami a méreteket illeti. Reszá- fa városa következett, ahol oly sejtelmesen nőnek az árnyak estefelé. Tóth István is olyan, mint egy kiapadhatatlan forrás, amiből csak úgy egyszerűen lehet meríteni az emlékek sokaságából, sokszínűségéből. Tel Abyad átkelőhely a két ország között. Kicsi falucska, sehol semmi. Se szálló, se pihenőház... A „csodaduda” Zsebükben még 500 szíriai font lapult, persze elköltésre várva, hát irány dorbézolni. Egy kávézófélében találták magukat, ahol hat asztal, huszonnégy szék és vagy négy vendég volt. Angolul érdeklődtek, arabul hívták őket vendégségbe.- Egy öreg autó is előkerült, azzal döcögtünk a faluvégre szállásadónkhoz. A duda igen megtetszett nekem. Egy csupasz vezeték volt, amit fémhez kellett érinteni, mire hajlandó volt tülkölni. A háziak vacsorát adtak, ám előtte a fakaput egy kővel betámasztották. A gazda udvariasságból velünk aludt a tornácon, bár legjobb szobáit ajánlotta előtte. Reggelre előkerült egy motoros tricikli, az vitt bennünket a határ széléig. Persze újfent minden fizetség nélkül. A határon egy apró fondorlattal csupán a török vízumot mutatták be, amit visz- szafelé a török konzulátuson éppen vasárnap kaptak meg. így úszták meg a büntetést, mert a határőrtiszt udvariasságnak vette a kinyitva elétett útleveleket és bele sem lapozott. Utasaink szerencséjére.- Kahtában aztán láttuk, milyen egyszerű a köztisztasági hivatal dolga Törökországban, ahol az esti szél volt mindig az utcaseprő. Hatalmas klímakülönbségek voltak tapasztalhatók, s a Húsvét-szigethez hasonló jellegű szobrok kápráztattak el bennünket. Akommangén kultúra maradványai ezek, s mindez á Van tó partján van, ami hétszer akkora, mint a mi Balatonunk. Ellátogattak az Ararát lábához, 5100 méter magasban járt a szemük, majd Isak pasa karavánszerája, a Fekete-tenger partja, buszozás mogyoró- és teaültetvények között... a Sumela kolostor következett. Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű élmény, ami évekre nagyszerű emlékképek sorát képes majd visszaidézni bennük. Trabzonból 1100 kilométeres buszút Isztambulig, ahol a maradék három napot eltöltötték. SZABÓ SÁNDOR Múzeumaink kmcsei: Tűzoltókocsi (4.) Londoni, levél Színház „a sírban” Amikor a vilnai gettóban a város korábbi, híres társulatának színészei 1941-ben, a németek fogságában elkezdték a próbákat, hogy a néhány utcában összezsúfolt csaknem 30 ezer embernek ismét színházat teremtsenek, a falakon feliratok jelentek meg: „Színháznak nincs helye a sírban”. Amire Jacob Gens, a Zsidó Tanács, a Judenrat elnöke azzal felelt, hogy ez ugyan igaz, de amikor az egész élet is síri, nem szabad remegnie a kéznek, nem szabad megtörnie sem a testnek, sem a léleknek. És a „sírban” működni, nőni, terjeszkedni kezdett a társulat, sikert sikerre aratott, amig csak le nem mészárolták tagjait a gettó többi lakóival együtt, amíg csak rájuk nem borult a sírfedő a szó fizikai értelmében is. Ez az igaz történet most újra a világot jelentő deszkákra került - a londoni Nemzeti Színházban. Öt évvel Joshua Sobol izraeli író darabjának haifai bemutatója után a brit fővárosban is siker. A National Theatre „Olivier” színházában (amely nevében Laurence Olivier-re utal) több mint harmincfös együttes eleveníti meg a vilnai halottakat, köztük az egykori dráma főszereplőit. Ott van Jacob Gens, a gettó zsidó rendőrségének parancsnoka, a Judenrat elnöke, aki egyfelől - mint mindenütt a Zsidó Tanácsok vezetői - kénytelen volt teljesíteni a németek parancsait, másrészt mindent megtett azért, hogy a gettó lakói közül minél többet megmenthessen - és a gettó likvidálásakor, bár időben figyelmeztették, nem menekült el. Ott van Hermann Kruk, a gettó tudós könyvtárosa, a zsidó Szocialista Mozgalom egyik vezető alakja, aki először úgy vélte, hogy nem lehet színházat játszani a halál előszobájában, de aztán elismerte, hogy a művészek a jövőt, a reményt őrzik - akárcsak ő a könyveivel és pontos naplójával, amely megmaradt. De megelevenednek a rabtartók is. Kittel, a művelt náci tiszt, aki maga is színész volt, szaxofonozott, rendszeresen látogatta a színielőadásokat és a színésznőket, aztán a darabban legép- puskázta a társulatot. (Sablonos, teátrális „ellenségkép”? Egy túlélő visszaemlékezése szerint nem egészen így zajlott a dolog. A gettó likvidálásakor Kittel zongorát hozatott, és azon „kísérte” a drámát, majd amikor egy férfi elébe vetette magát, hogy kegyelemért könyörögjön, a náci parancsnok fél kézzel tovább játszott, míg a másikkal előhúzta a pisztolyát, és lelőtte a foglyot... Vagyis a valóság még borzalmasabb volt, s talán még színpadiasabb is.) Színre lép Dr. Paul is, aki a zsidó kultúra lerombolására létrejött „Einsatzstab Rosenberg” embereként - jeruzsálemi egyetemi tanulmányainak tapasztalataira építve - semmisítette meg a zsidó könyveket, kivéve azokat, amelyeket az „eltűnő fajnak” szentelt múzeuma számára tartott fenn. Vilna gettójának 29 ezer lakójából alig 600 maradt életben - csodálatos módon egyikük a gettószínház egykori művészeti igazgatója volt. Ő mondta el a társulat történetét a hatvanas években ismertté vált izraeli írónemzedék jeles tagjának, Joshua Sobolnak. Az író még két drámát írt a vilnai gettóról. Az egyik az ellenállásról, a másik a gettókórház dilemmáiról szól. (Ez a motívum ebben a darabban is feltűnik: egy orvosnő kér választ lehetetlen kérdésére, hogy ti. a szűkös inzulinkészlettel kezelje-e a menthetetlenül súlyos cukorbajosokat is, minden ■beteg túlélését is kockáztatva ezzel, vagy amazokat a biztos pusztulásnak kitéve próbáljon minél több embert kezelni hosz- szabb ideig?) Londonban április 27-én volt a premier, s a darab az őszi szezonban is műsoron maradt. Azt lehetne hinni, hogy a gettó és a nácizmus ma már nem igazán közönségtéma, olyan távolra tűnt, ötven évvel a második világháború kitörése után. Tévedés. A vilnai gettót akkor likvidálták, amikor színtársulata Solem Alechem „Tóbiás, a tejesember” című művének dramatizált változatát kívánta előadni. A bemutató elmaradt, de Tóbiás azóta világsikert aratott: a „Hegedűs a háztetőn” is Solem Alechem művéből készült. A londoni Nemzeti Színházban a színészeket letaroló gépfegyversorozat után csend lett. A visszaemlékező, túlélő színész széket húz maga alá, szembefordul a nézőkkel. Mi is történt az utolsó előadáson? - kérdi, mintegy önmagától. Mögötte lassan, nagyon lassan, felkelnek a halottak, és énekelni kezdenek: Örökké fogunk élni... BARACS DÉNES (MTI-Panoráma) Rendhagyó irodalomóra Decsen A tanárnak módszertani szabadsága van. Élünk is vele töbnyire. így határoztam el, hogy idén a népköltészetet tanítva valamivel többet adok majd tanítványaimnak. Megismertetem velük Sárköz népművészetét; dalaikat, népviseletüket, Sárköz néprajzát - „tiszta forrásból”, ahogy Bartók mondja, hiszen- a „tiszta forrás” itt buzog nem messze Szekszárd- tól, a sárközi falvakban. Aki turistaként látogat megyénkbe, egyet biztosan szeretne megismerni, Sárközt. Ez a népi kultúra szinte 1000 éve él érintetlen szépségében. És mi, itt élők, ismerjük-e? Úgy érzem, adósok vagyunk mi, tanárok, hogy tanítványaink, a majdani felnőttek igennel válaszoljanak a fenti kérdésre. Ez vezetett bennünket akkor, amikor Vida Jánosnét, a Decsi Faluház igazgatóját arra kértük, mutassa be osztályomnak Sárköz népviseletét. Izgalommal készültünk az útra, és ez a kirándulás felejthetetlen marad. Azért is, mert csak szerény bemutatót kértünk, hiszen diákokról lévén szó, akiknek nincs módjukban fizetni ezt a szép és nemes szolgáltatást. És mégis! A Decsi Faluházban igazi mulatságot szerveztek számunkra. Bemutatták az egyes korosztályok ünnepi viseletét. Pál Bözsi néni a kedvünkért 100 évvel ezelőtti divatba öltöztette a szép menyasz- szonyt. Népviseletben lévő fiúk, lányok ropták a sárközi táncokat, a zenekar (merthogy az is volt) vígan húzta. Bennünket is megtáncoltattak, szőlővel kínáltak, szövésre biztattak. Hívtak is, hiszen az ott töltött két és fél óra rövid volt Sárköz népművészetének mélyebb megismerésére. Megyünk is... Hát Így is lehet! WEBER ANTALNE és a szekszárdi gyakorló iskola 6. b. osztálya Járműveket ritkán szoktunk a kincsek közé sorolni, bár az ilyen minősítést egy század elejéről származó gépkocsi esetében senki nem vonná kétségbe. Más alkalommal beszámoltunk már a bonyhádi nagytemplom tő- szomszédságában található gazdag tűzoltómúzeumról. Ennek udvari színében őrzik a szakmai" ereklyének számító, süllyesztett medencéjű tűzoltókocsit, melyet Köhler István 1926-ban készített és melyből - kemény munkával - percenként 160-220 liter vizet lehet a tűzfészekre locsolni. Külön műszaki érdekessége, hogy kerekei már golyóscsapágyakon forognak, ami 63 évvel ezelőtt magas technikai színvonalat jelentet. FOTÓ: KISPÁL M. 33 kép és 1 plakett Ennyire gyarapodott az Egyesült Államokban élő Könnyű László által szülőhelyének adományozott gyűjtemény darabszáma az alapító legutóbbi ittjártakor hozott Salvador Dali: A büntetés fája című képpel. Ez, amint azt Könnyű László a hátára írta: „Tamásiból ki nem vihető és el nem adható.” A képek közt egyébként Pállya Ce- lesztin, Borsos Miklós, Éber Sándor és Székely Bertalan munkái is szerepelnek, értékes reprodukciók mellett. Fotó: ÓTOS RÉKA
