Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 28. TOLNATÁJ - 7 Kiállítás Bátaszéken, Szekszárdon A mű anyaga: vízfesték és fa Minden művészi tevékenység nagyon szoros, mondhatnánk szigorú összefüg­gésben van azzal az anyaggal, amelyet kifejező eszközül választott. Szinte azo­nos időben nyílt két képzőművészeti kiál­lítás Tolna megyében: Bátaszéken - Ko­vács Ferenc festő- és Szekszárdon Var­ga Géza Ferenc szobrászművész alkotá­saiból. Vízfesték és fa segíti mondandó­jukat. * Fia ezt halljuk: vizfesték, azt hiszem, sokunk előtt a színes festékgombok, két- végű ecsetek képe jelenik meg, amikor iskolás korunkban kapcsolatba kerül­tünk a vízfestő eszközökkel. Nem tudni, hogy ebből az időből hoztuk-e magunk­kal a vízfestmények iránti közönyössé­get, ami a műszeretö közönségben is él. Tulajdonképpen csak az igazán értők becsülik nem könnyen hozzáférhető kü­lönös szépségéért. Kovács Ferenc pedagógus festőmű­vész akvarellfestményeit figyelve meg kell állapítanunk, hogy a szépségük, az anyagban is rejtőzik. A friss és tiszta szí- neka finoman szövődő selymes tónusok, magától értetődő közvetlenséggel jelent­keznek. Többször szóltunk már arról a pannon tájról, mely Kovács Ferenc fest­ményein újra és újra, töretlen szépség­ben megjelenik. Mostani kiállításáról hírt adtunk, arról a meglepetés erejű válto­zásról, mely a színvilágának harsánysá- gában támadt. Nem pusztán a mondani­való más hangú tónusát kell emögött ér­zékelni, de az eszközt is. A vízzel hígított festékanyagok haszná­lata fellelhető az első primitív ábrázolá­sokban, amikor a föld, vagy egyes növé­nyek vízzel hígított nedveivel kőfalra, fára festettek. Flatalmas ugrással jutunk a kó­dexek és missalék ragyogó illuminációi- hoz, amelyek szintén vízfestékkel készül­tek. Természetesen a mai akvarelltechni- kától némi eltéréssel. Fia már történeti visszapillantást teszünk, nem hallgathat­juk el, hogy nem véletlen az akvarellfes- tés Angliából való származása, hiszen a brit szigetek atmoszférája, a párás, kö­dök levegő, a tájat egymásba omló tónu­sok lágy szövetévé alakítja. Nálunk Ma­gyarországon a XIX. század elején újjá­éledőfestőművészettel vonul beazakva- rell a festőtechnikák közé. Barabás Mik­lós, Zichy Mihály, Markó Károly, később Szőnyi István, Bernáth Aurél rangos sze­repet juttattak munkásságukban az ak- varellnek és a gouache-nek. Sőt, 1910- ben megalakult a „Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete”. Itt ismét kap­csolódjunk Kovács Ferenc kiállításához, hiszen Bátaszéken pasztellképeivel is ta­lálkozhatunk. A pasztell tulajdonképpen átmenet a rajz és a festés között. A rajzolástól indul és fokozatosan fejlődik festéssé. A ha­gyomány szerint a francia grafikában je­lentkezett először a pasztelltechnika, a XVIII. század elején. A pasztell a legegy­szerűbb vonalas rajztól a több rétegben egymásra vitt színkeverésig a legkülön­bözőbb módon használható. Kovács Fe­renc pasztelljein a biztos vonalvezetés, Kovács Ferenc rajza Varga Géza Ferenc szobra határozott pontos fogalmazás magához igazítja az anyagismeretet. Ezért válik ro­konszenvessé a szépre vágyó nézők előtt. * Varga Géza Ferenc - mint szekszárdi kiállításának megnyitójáról szóló híradá­sunkban is jeleztük - dombóvári születé­sű. Tolnához kötődésének ez az alapja. Az anyag, mellyel közöttünk szólni kíván: a fa. Olyan anyag ez, ami közvetlenül a mű­vész „terméke”. Azért nemesebb például a terrakottá­nál, mert csak másolás útján sokszoro­sítható, és faragással, egy nagyobb tömb szoborrá kicsinyítésével készül, úgy, mint a kőszobor. A szekszárdi Babits Mihály művelődési központ kiállítótermének bejárata mel­lett, egy nagyméretű szobor lóg a térben. Jelzője annak, hogy bent hasonlóak vár­ják a nézelődőt. Gondolom, még jó ideig föltesszük a kérdést: miről vagy miről nem szólnak ezek a szobrok, plasztikák. Nem Varga Géza Ferenc alkotásai kapcsán, de bár­mely képzőművészeti tárlatról hozott, maradandó töprengése a nézőnek, aki feltétlenül társadalmi tartalmat hordozó, közvetítő alkotást vár, kér számon a mű­vésztől. Belépve a szekszárdi kiállításra, ősi, népi, pogány hangulatú formák veszik körül az embert. Megannyi apró bálvány. A természeti alakzatokban tanulmányo­zott rend, harmónia pontos átírása, felna­gyítása. így aztán akár lepkeszárny, hal­csontváz asszociációiból fogalmazhatja tovább ki-ki gondolatát. Nincs egy da­rabból álló, azonos anyagból faragott szobor ezen a tárlaton. A lelemény is kö­veti a szobrászat százados hagyomá­nyát, hogy több darabból építkezik. Itt minden egyes „alkatrészt” külön farag a művész. Megtalálva egy eredeti formát, kicsinyít, vagy éppen felnagyít, közben ritmust komponál belőlük, így teljesen zárt egésszé kerekedik a szándék, aka­rat. A régebbi korokban a szobrok több- szinűek voltak - polichromok. Varga Gé­za e színváltozást egy alkotáson belül más-más fafajtával éri el. Míg járunk a fel­függesztett, a levegő mozgásától hintázó szobrok közt, azokra az egzotikus stílu­sokra kell gondolnunk, melyek az euró­pai művészetre hatottak, vérkeringésébe jutva. Például a primitív, vagy az afrikai törzsi művészet. Varga Géza új formanyelvet talált vá­gyainak, céljainak, lelki megbékélésre való sóvárgásának, egységre, derűre va­ló törekvésének kifejezésére. Nem utá­nozni akarja az idegen kultúrák nyújtotta formákat, hanem újjáalkotja. így tölti be hivatását, hidat verve az ér­zés és észlelés világa között. Mindebben segítője a természet egyik legnemesebb anyaga: a fa. DECSI KISS JÁNOS Fotó: RITZEL ZOLTÁN Az Országház w w _ wwm epitoje Steindl Imre születésnapjára Az elmúlt évszázadokban sok kitűnő magyar építőművész hagyta ránk kézje­gyét. Alkotásaik meghatározzák váro­saink, településeink építészeti arculatát. De talán mindannyi közül kiemelkedik a 150 éve, 1839. október 29-én született Steindl Imre, aki merészen a Duna partjá­ra varázsolta nemzeti szimbólummá lett Országházunkat. Természetesen hosszú út vezetett a Parlament megszületéséig. Rengeteget tanult, dolgozott, kereste a legjobb meg­oldásokat a korábban tervezett épüle­tein, amíg a magyar historizáló építészet­nek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mel­lett legkiválóbb képviselőjévé vált. A pesti műegyetem elvégzése után előbb két, majd hat esztendőn át a bécsi akadémián tanult, ahol több, a korban meghatározó jelentőségű építész tanít­ványa volt. A19. század második felében a historizáló építészet dívott, azaz régeb­bi korok építészeti stílusait elevenítették fel, s ültették át az akkori jelenbe, az ak­kori kor igényei szerint. így emelkedtek Európa-szerte a neoromán, neogót, neo- reneszánszát stb. épületek. Steindl is ezt az iskolát járta, ennek a szellemében al­kotott. Kezdetben a reneszánszot ked­velte, s ilyen stílusbán építette föl Debre­cenben az azóta lebontott Bika Szállót, és a szerencsére még ma is álló, s a kö­zelmúltban eredeti pompájában hely­reállított úgynevezett új. pesti Városházát 1870-72Xözött. A nagyszerű palota a Vá­ci utca 62-64. szám alatt áll, s a Fővárosi Tanácsé, ott tartja üléseit. Milyen kár, hogy a szűk utcában, ütött-kopott házak között szorong és a nagy nyilvánosság legfeljebb a televízióból ismerheti ülés­termét. Csaknem evvel egy időben tervezte és építette Budapesten a Múzeum körút 6- 8. szám alatt álló természettudományi kar épületét. Az iparművészet csaknem minden területét átfogó stílusa az épüle­tek kerámiás díszítésében, a városháza lépcsőházának vaskonstrukciójában is megnyilvánul. Szíve szerint azonban - egyik bécsi tanárának hatása alatt - leg­inkább a gótikához vonzódott, amelynek egyik kitűnő példja a budapesti Rózsák terén álló Szent Erzsébet-templom. Ahhoz, hogy e történeti stílusokban tel­jes otthonossággal mozogjon, sok más munkán át vezetett az út. Stílusérzékének tökéletesedését számtalan műemlék restaurálása és helyreállítása szolgálta. Ö hozta helyre a vajdahunyadi várat, a máriafalvi, az iglói, a bártfai és a buda­pesti belvárosi templomot, valamint a kassai székesegyházat. Az Országháznak, mint Steindl Imre fő művének, a Bécs melletti Fünfhaus templo­ma és a berlini Reichstag pályázatára ké­szült és dicséretben részesült terve szol­gált előzményül. Az Országházra kiírt nem­zetközi pályázaton Steindl pályaműve - mint a nemzeti múltat kifejező öntudat leg­megfelelőbb építészeti megjelenítése - nyerte el 1883-ban az első díjat. A követke­ző évben kapta meg a megbízást az akkor már az ifjú építésznemzedéket a műegye­temi katedráról nevelő, ünnepelt és sikeres Steindl. Élete végéig dolgozott az Ország­házon, amelynek főlépcsőházában elhe­lyezték Stróbl Alajos által mintázott mell­szobrát, és vele szemközt egy emléktáblát, amelyet 1904-ben emelt az 1902. augusz­tus 31 -én elhunyt nagy építész tiszteletére az Építészegylet. Dr. Csonkaréti Károly Katona Judit: Kálvária Mind meghal, akit szeretünk, megdermed, rút lesz és hideg, meleg szívünknek hátat fordít s ránkdől,»mint ólmos rémület. Mind hűtlen lesz, kit szeretünk. Aki a halál jegyese igézve néz, és csal magához s mi egyszer elmegyünk vele. Mind élő lesz, ki rég nem él, puha karjával átölel, ha kisgyerekként nagyon félünk. S lélegzik, arcunkhoz közel. Haja nő, körme. Járni kezd, vonszol fagyos, égi parthoz, odavonszol a ravatalhoz s a semmi nyirkos gödre lesz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom