Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. október 21. László-Kovács Gyula: Et cum spiritu tuo Ratkó József emlékének Hát idehaltál nekünk szelíden, ide, ebbe az elárvult és elárultatott országba, miközben a hamis és hazug próféták élik világukat Idehaltál, s arcodon lecsendesült konoksággal megtértél az ég felé, lehullottál akár a tüzes nagykállói csillagok. Weöres után most te! „Halott halottaim” Magyarország halottja! visszataláltál a földbe, melyből vétettél. Sokan vagytok. Sokan! Nagy László, Pilinszky János és a többiek. Szegény Magyarország Hát idehaltál te is, nekünk, ide, ebbe a hegyektől körülvett kis országba. Ide! S idehalunk mi is szelíden, arcunkon végtelen alázattal: Ratkó Józsefesen. Csefkó Judit: Üzenet Meg vagyok mérgezve szeretettel kérlek ne aggódj (míg) ki nem gyógyulok Kérelem A szívedet kérem nem a kezedet karnyújtásnyira vagy így sem érlek el. Mégis szerettem volna megfogni a kezed hogy az enyém is érintse valaki. Domokos Eszter Omladék A város nem omlott le csupán bennem vibrál az emlékkép minden neszre megrebben a város áll helytáll csak én nem vagyok ott nem vagyok közietek nem létezek holott az elhagyott lakásban ott élek veletek a néma zongorán röptetem kezemet ott vagytok mind velem mint temetés után mentegetni szeretném magamat sután pedig ti űztetek el hogy életben maradjak s az állami káröröm bérencei aratnak pár nap múlva lejár a vízumom nem maradt ott se bátyám se húgom anyám-apám halott csak ti maradtatok legalább ne halljátok amikor jajgatok utánatok sírok s nem szakad el a szál emigráns nonhalál embereket kaszál. Tóth-Máté Miklós: A viharral társult jégverés iszonyú pusztítást végzett Kain gyümölcsösében. Megszaggatott, gerincbe tört, kifosztott fák elkeserítő látványa, alattuk a félérett termés rothadásra ítélt rengetegje. A madarak is továbbrepültek onnan, csak néhány seregély sopánkodott még, magasabban körözve a kár fölött. Kain merev tekintettel bámulta a megsebzett fákat, a földre csúfított gyümölcsöket, és nem tudta, mit csináljon tehetetlen dühében. Ez a fizetség a munkájáért...? Ezernyi jégverte gubacs, sárral kevert mocsok?!- Isten! - üvöltött fel. - Kisemmiztél, becsaptál, tönkretettél! De miért...?! Választ csak a seregélyek rikácsoltak a magasból. Kain lehajolt, köveket markolt fel, és azokkal dobálta, űzte a madarakat, még akkor sem hagyva abba, amikor már messze szálltak.- Kain! Mit csinálsz? - Ábel kiáltotta ezt, aki nem messze legeltette a juhait. Kain nem hallotta meg a kiáltást, továbbra is őrjöngve csapkodta a lehullott gyümölcsöket. Ábel ekkor elindult feléje. Juhait maga előtt terelgetve közeledett, válláig omló szőke haját színes mezei virágok ékesítették. Kedves báránya nyakát is virágfüzér fonta körbe, játékos emlékeként a pásztorkodás nyugalmas perceinek.- Kain! Testvérem! Mit csinálsz? Káint váratlanul érte Ábel megjelenése. Eldobta a faágat, gyorsan lehajolt, és a pocsékba ment gyümölcsökből szedett fel párat, mintha eddig is csak ezt csinálta volna. Ábel odalépett mellé, vígasztalban a vállára tette kezét.- Hagyj! - rántott a vállán Kain, és otthagyta testvérét. Távolabb állt meg, háttal neki. „A virágos majom - gondolta -, még csak az hiányzott, hogy úgy lásson, olyan tehetetlenül toporzékolva.” Ábel mozdult, hogy utánamenjen, de aztán mégsem tette. Érezte, hogy a vigasztalással most nem érne célt Káinnál, csak még inkább elkeserítené, hiszen a veszteségére terelné a figyelmet azzal is. Visszaballagott a juhokhoz, továbbhajtotta azokat, de gondolatban ott időzött még Káinnál. „Hagyj!” - hallotta újból az ingerülten odalökött szót, és még a mozdulatot is érezni vélte, ahogy a vállát elrántotta. Már régebben észrevette, hogy Kain kerülni igyekszik őt, de ha mégis találkoznak, csak ímmel-ámmal felelt kérdéseire, és sietve eltűnik a közeléből. Mikor bánthatta meg és mivel? Mi az, amit nem tud neki elfelejteni? Ábel töprengve lépkedett a juhok nyomában, a mellette bandukoló bárány fejét simogatta. A gyerekkor emlékei villantak fel benne, a fészekből kiszedett madártojások, futóversenyek, rfielyek- ben mindig Kain diadalmaskodott, akár csak a kőhajítás vetélkedőkben. De később is, amikor már nagyobbak lettek, mennyire együtt voltak még, hányszor barangoltak az erdőben epret vagy gombát keresve. Egyszer medve támadt rá, és Kain védte meg. Az életével sem törődött akkor, az állat erős mancsának nyomát máig is ott őrzi a testén. Vajon, ha most ugrana fel, egy medve, megvédel- mezné-e újra? És ha nem, miért nem? Miért nem mondja el, ha valami bántja? Miért az ismeretlen, hideg fény a tekintetében? Ábel sóhajtva ismerte be, hogy nem tud ezekre a kérdésekre választ adni. Megállította a nyájat, leült a fűbe, és a lassan gomolygó felhőket nézte. Sokszor tűnődött el így, önmagát mulattatva azzal, hogy megpróbálta eltalálni, milyen alakzatokat vesznek fel. A képzelete segítette ebben, azzal formálta, alakítgatta a magasban úszó felhőcsomókat... Galamb? Ábelben hirtelen világlott föl az emlék, és egyben a felismerés is. Néhány éve történt, hogy galambot rajzolt mészkővel egy barlang falára. Izgatottan szaladt Káinért, hívta oda, mutatta meg.- Te ilyet is tudsz? - Kain álmélkodva bámulta a rajzot. Aztán ő is kezébe vette a mészkövet, és megpróbálta utánozni. Sokáig karcolgatta a falat, de csak idétlen vonalak összevisszasága volt az eredmény. Dühösen vágta oda a követ, és elrohant. De előzőleg még rápillantott. És akkor nyilait ki szeméből az az ismeretlen fény... * Kain még jó ideig ott lödörgött a jégverte gyümölcsösben. Józanabb szemmel igyekezett felmérni a kárt, de egyébként sem volt kedve hazamenni. Nem kívánt anyjával, apjával találkozni, de főleg nem Ábellel. „Azóta már mindent elfecsegett - gondolta és most együtt sajnálkoznak rajtam.” Az eget nézte, a csendesen kavargó felhőket. A szél mintha erősödne. Csak nem lesz megint vihar?- Isten - kiáltott fel szeress engem is! Oltárt építek neked, áldozatot mutatok be, hogy kiengeszteljelek! Csak ne bün- tes tovább! Hallod...?! * Már hajnalban hozzákezdett az oltárépítéshez. Kiválasztott egy arra alkalmatos helyet a jégverte gyümölcsös közelében, és odacipelte, majd rakta, illesztette egymáshoz a köveket. Amikor az oltárral elkészült, száraz gallyakat szedegetett össze, aztán elment, leölt egy fiatal kecskebakot, és azzal tért vissza. Ráhelyezte az áldozati oltár tetejére, és körülnézett, hogy két megfelelő követ találjon a tűz gerjesztéséhez. A közelben nem talált, távolabb indult és ekkor észrevette Ábelt, aki ugyancsak köveket keresett magának.- Hát te...? - kérdezte Kain. - Nem a birkákkal vagy...?- Apánk vigyáz most rájuk - mondta Ábel -, oltárt építettem, áldozatot mutatok be az Úrnak. Azt a bárányt ajánlottam föl neki, amelyik leginkább a szívemhez nőtt.- Te miért? - Kain értetlen bosszúsággal nézett rá. - Téged szeret az Isten, neked nincs okod kiengesztelni!- Okom van hálásnak lenni - mondta Ábel -, hiszen eddig mindig megsegített. Mindenem, amim van, tőle származik.- Hízelgő - sziszegte Kain, és otthagyta Ábelt. Néhány lépés után megállt, visszafordult. - És szedd ki a virágokat a hajadból, te megkergült majom! Visszatért az oltárhoz, leült előtte, és kedvetlenül ütögette egymáshoz a köveket. Közben a kimúlt kecskebakot bá- múlta. Ott feküdt némán, élettelenül, és türelmesen várta, hogy füstté váljon. „Ennyivel beéri az Isten?” - gondolta Kain, és abban a pillanatban valami szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nem hitt ebben az egész hókuszpókuszban, és legszívesebben hazavitte volna a kecskét, hogy megsüsse és megegye. Megijedt.ettől a gondolattól. Megpróbált csak a tűz élesztősére ügyelni, de amikor kipattant az első szikra, megint az jutott eszébe, hogy minek ez az egész. Gyorsan alágyújtott az áldozati kecskének, letérdelt, és a tüzet figyelte. A füst először szépen felfelé szállt, halványkéken mint a pára, de később meg- lebbent, aztán mind lejjebb kavargott, minta valaki lefelé nyomta volna. És fekete lett, kormos, büdös, átláthatatlan. Kain köhögött, fulladozott a vastag füstben, majd nem bírta tovább, elszaladt, és távolból nézte elkeseredetten. Aztán Ábel oltára felé tekintett. És látta, hogy Ábel füstje egyenesen kúszik az ég felé. Ábel pedig térdre borulva imádkozik. Kain csaknem megdermedt ettől a látványtól, és irtózatos, eddig soha nem tapasztalt düh áradt szét benne, mely odalódította az első fához, és letörette vele annak legvastagabb ágát. És ezzel a szörnyűséges husánggal a kezében futott a védtelen Ábelhez, és amikor mellé ért, rásújtott vele, majd ütötte, vágta, amíg teljesen mozdulatlanná vált. Aztán beleragadt vértől szennyezett hajába, honnan már kihullottak a virágok, és húzta, vonszolta a saját oltára felé. Félúton tisztult az agya, és rádöbbent, hogy mit tett. A husángot eldobta, és rémülten rázta, cibálta Ábelt.- Testvérem, ébredj! Ne aludj tovább, ébredj! Mert ekkor még nem tudta, hogy ölt. Azt hitte, hogy Ábel csak alszik. Alkonyatig szólongatta, ébresztgette, de hiába. És amikor a nap vörösen alámerült, bizonyossá vált benne, hogy itt valami helyrehozhatatlan történt. Az embert is meg lehet ölni, akár csak az állatot.- Meg lehet ölni az embert is...! - üvöltötte és futott, menekült a halottól, mintha ezzel akarná meg nem történtté tenni az egészet. Aztán amikor bekerítette az éjszaka, egy barlangba bújt és reszketve könyör- gött Istennek, hogy támassza fel Ábelt. Támassza fel azt az embert, akinek sosem volt husáng a kezében, csak virágok a hajában, és valamikor régen a barlang falára galambot rajzolt. Lippai Tamás illusztrációja V Az áldozat
