Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)
1989-09-09 / 213. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. szeptember 9. Töprengéseim Mi mennyi? „Arról szó se lehet, hogy még egy gyerekem legyen! A mai világban? Ilyen árak mellett?” - háborgott diszkrét eleganciával öltözött, közepesen jómódú ismerősöm, miután megkérdeztem tőle: nincs az a gyerek túl sokat egyedül? Süket fülekre találtam, s értetlen bámész tekintete mélyen belefúródott a szemembe: micsoda kérdés! Hát igen. Ki gondol ma érzelmekre? Kinek jut eszébe például az, hogy a gyermekében mennyi örömét lelheti a szülő, hogy milyen jó dolog az, főleg nehéz időkben, ha testvére van az embernek, olyan, akire számíthat, akivel közös gondjaik vannak, hogy mennyire fájdalmas lesz majd egyedül maradni, ha már nem lehetnek a gyerekek mellett. Család? Szeretet? Összetartás? Gondoskodás? A fészek melege? Elavult, ostoba, és idejétmúlt fogalmak. Ilyen egészen egyszerű, emberi, a lelkünket megérintő dolgokról manapság beszélni sem illik. Hiába: közelit felénk a piacgazdaság... Okos emberek megpróbálják pontosan kiszámítani: mennyibe kerül naponta, havonta, évente egy gyermeK nevelése, mennyivel kerül többe egy-egy áremelés után. Ezeket a számokat egyszerűen nem jegyeztem meg, mert nekem és rajtam kívül még igen sok embernek nem ez a legfontosabb, ha a gyermekéről van szó. Tapasztalatom szerint azok készítettek eddig rendkívül alapos kimutatásokat, akik számára az anyagi gyarapodás a legfontosabb, akik napra pontosan tudják, hogy ki milyen márkájú, hány esztendős kocsival jár, az öltözködése mennyire követi a divatot, s nyáron honnan küld üdvözlőlapot az ismerőseinek, a munkatársainak. Bizony a legújabb módit követni két-három gyerek mellett nem lehet. De lehet lemondani a szülőknek a gyerek javára. Évekkel ezelőtt elhatároztuk: a gyerekeknek kötelező nyelvet tanulni. Sikerült is találni, bár nem éppen könnyen olyan tanárt, aki szívesen foglalkozott az egészen kicsi gyerekekkel. A tandíjat bekalkuláltuk a havi költségvetésbe, s így ment ez éveken keresztül: kölcsöntörlesztés, villany, kosztpénz, nyelvóra. Miután befejeztetett a tanfolyam, az utcán megállított egy rövid kis pletykára ismerősöm, akinek gyereke ugyanerre a tanfolyamra járt. „Tudod mennyibe került nekünk mindez? Egy Trabant árába!” Földbe gyökerezett a lábam, s már nem is figyeltem, miket hord össze ez a lelketlen lélek: most lehetne egy jó kis Trabantom, aminek az árát egyszerűen csak úgy kidobtam az ablakon? Na nem. így nem szabad számolnunk, ezen az alapon akár barlangban is lakhatna az ember, tudvalevőleg annak a fenntartása lényegesen kevesebbe kerül, mint egy összkomfortos lakásé, vagy házé. Ez az utcai jelenetecske most vasárnap délután jutott eszembe, amiközben vasaltam a gyerek iskolaköpenyét. Szokás szerint szólt a rádió, mondták a híreket: hétfő reggeltől 800 cikknek megy fel az ára. Nem ért meglepetésként, ha hétfő akkor áremelés, és én gondos, már vettem is két doboz mosóport, mintha az ugye átmentene a súlyos gazdaságpolitikai gondokon... Csak hát! Gondolt egyáltalán valaki arra, hogy pontosan iskolakezdés előtti napon - amikor úgyis szinte kiürült a szülők pénztárcája - valahogy nem tesz jót az embereknek ha áremelésről hallanak? Foglalkozik-e ma valaki Magyarországon a tömeglélektannal? Nem valószínű. Tudniillik minden bizonnyal nem én voltam az egyedüli, aki elővette a papirt és a ceruzát. S mit tetszik gondolni, mit csináltam: összeadtam egy számoszlopot. Házon kívül Néhány napja jóval többet telefonálgatok mint korábban, úgy hozta a dolgom, hogy meglehetősen sok megyei nagyvállalat első számú vezetőjével kell beszélnem. Nem számoltam, hogy hányszor tárcsáztam, azt viszont biztosan tudom: a telefont minden alkalommal a titkárnő vette fel. A lehető legritkább esetben fordult elő, hogy azonnal kapcsolták a vállalat igazgatóját, vezérigazgatóját, a téesz elnökét, mielőtt ezt megtették volna megtudakolták: ki és honnan szeretne beszélni az igazgatóval, az elnökkel. A szabály az szabály: elsoroltam pontosan mindent, és majd mindig sikerült elintézni a dolgomat. Egyik alkalommal azonban fölforrt az agyvizem. A titkárnő miután lekáderezett a türelmemet kérte, majd ügyetlenül befogta a telefonkagyló beszélővégét és a következőket suttogta: „Igazgató elvtárs, telefonon keresik, mit mondjak?” „Majd visszahívjuk” hangzott az elmosódott válasz, amit aztán velem is közöltek a következőképpen: „Az igazgató elvtárs házon kívül van, majd délfelé visszahívjuk.” Tiszteltetem az igazgatót, s őszintén szólva most már nem is vagyok sem rá, sem pedig a vállalatára túlságosan kíváncsi. Mert ugye mire jó ez a bújócska? Miért nem veszi fel a kagylót, és mondja meg őszintén hogy most nem érek rá, de majd délután, vagy holnap, vagy Önnek sohasem. Miért kell ilyen egészen apró, kicsi és egyszerű dolgokban is hazudni? Pláne ilyen otrombán, átlátszó és primitív módon? Nem tudom, nem értem, és nem is akarom megérteni. Mit lódíthat ez az ember, ha történetesen a vállalat dolgairól van szó? Nem tudom most még, de ha addig élek is kinyomozom. Ez a nálunk évtizedek óta meghonosodott kifejezés, hogy tudniillik valaki „házon kívül van” irritál és sérti a fülemet. Azt sejteti ugyanis, hogy a keresett személy dolgozik ugyan, de nem a munkahelyén. Miért nem lehet megmondani pontosan, hogy hova ment az első- másod-, harmadszámú vezető? Egészen biztos, hogy senki sem lohol utána, nem telefonálgat az ország másik végébe, nem várja az esti gyorsnál, hanem türelmesen várakozik, míg előkerül. Olykor ez bizony napokat vesz igénybe. Az egyik első számú vezetőt pontosan egy hétig nem sikerült elérnem. Puszta kíváncsiságból megkérdeztem az egyik beosztottját: ugyan hol van ilyenkor? Kapásból felsorolt öt bizottságot, két igazgatótanácsot, amelynek tagja, amely az utóbbi időben mind gyakrabban ülésezik, s ezeket az üléseket zömmel Pesten, ritkábban a nagyvállalat valamelyik vidéki telephelyén tartják. Egy ülés egy nap, két ülés két nap. Közben telik-múlik az idő, s az ember nagyot sóhajtva azon töpreng, hogy kis hazánkban bizottságok bizony már vannak... Délelőtt tizenegy óra, ilyenkor a közhivatalok zömében lázasan dolgoznak. „Az igazgató úr házon kívül van” - csicsergi a titkárnő, leteszem a telefont, s belenyugszom: talán majd holnap, legkésőbb holnapután megtalálom. Délután a négyórai busszal elindulok cekkereimmel hazafelé, s a buszfordulóban meglátom az igazgatót. Öltönyben, nyakkendőben, pirosodó arccal feszít a megállóban, a kezében háromliteres lapos demizson. Hát persze, én botor! - csapok a fejemhez, hiszen errefelé van a szőleje, a tanyája, a bora! És ugyebár egy borospince az az a ház, ahol évtizedek óta szinte alig-alig változik valami. Video Ronda, esős szomorú kedvű hétvége volt, mikor kölcsönkaptunk egy videokészülé- ket, és hozzá néhány kazettát. Amikor korábban mondta valaki, hogy az újonnan vásárolt videót napokon keresztül csak nézték, és olyan az egész, mint a szotyola, tudniillik nem lehet abbahagyni - becsmérlően végigmértem és azt mondtam: ilyen nincs. Van. Szombaton délelőtt fél tizenegykor bekapcsoltuk a videót, és éjjel egy órakor zártukéi. Aznap mindenki külön-külön ebédelt és vacsorázott, a tányért behozta a szobába és a térdéről evett. Ha ki kellett mennie hátrálva távozott a mellékhelyiségbe és rohant vissza, nehogy elmulasszon egy jó poént, vagy akciót. Aznap legalább ötven hullát láttunk, eldördült hozzávetőleg háromszáz lövés, s vagy öt robot csikorgatta a fejét, a térdét, a kezét. A filmek némelyikének a szövegét nem értettük, ettől függetlenül szörnyű muris dolgok történtek. Például két kamaszfiú melltartóval a fején számítógépen előállított egy tökéletesen szép nőt, aki a nagypapát, és a nagymamát bezárta a hűtőszekrénybe. Fenomenális volt! Vasárnap, miután elővánszorogtunk, és bekaptunk néhány falatot ismét benyomtuk a play gombot. A papa térdére takarót terítettünk, aki mosolyogva meredt a képernyőre. Ötvenkét éve látta utoljára a „Halálos tavaszt" Karády Katalinnal, és Jávor Pállal a főszerepben. „Hát gyerekek, 1936-ban még tudtak filmet csinálni” - mondta, de ezt rajtam kívül nem hallotta senki, ugyanis a tüzes tekintetekre, az édes-bús szerelmi jelenetekre nem volt kíváncsi senki. Micsoda idők, ó, szerencsétlen utókor! D. VARGA MÁRTA A falunak jövője van, ha, Üdülés a parasztudvarban - Ausztriában Akar Ön parasztasszonyként egy mezőgazdasági üzemben egy kalap - bocsánat; egy fedél - alatt családot ellátni és egy foglalkozást is űzni? Nálunk ma erre a kérdésre a legtöbb fiatal nő alighanem nemmel válaszolna. Határainkon túl, Ausztriában viszont - részben tradícióból, részben szükségből - nagyon is sok az igen. Jelentős a túljelentkezés abba a „Falusi háztáji gazdaság" szakiskolába, amit néhány nappal ezelőtt módomban állt megismerni, s melynek prospektusából a kérdés származik. Az iskola - és azonkívül paraszt- udvarok, vendégfogadó családok - meglátogatása annak a tanulmányútnak volt a része, amely a falusi turizmus ausztriai tapasztalatait kívánta a résztvevőkkel megismertetni, itthoni hasznosítás céljából. A háziasszonyok munkáját is értékelik Ne tessék nagyon szétnézni - szabadkozik egyre a szakiskola igazgatónője - átépítés folyik éppen, nagy a rendetlenség. Mi lenne, ha rend lenne? - sóhajtunk nagyokat a gyönyörűen ápolt park, a gondozott és almától roskadozó gyümölcsfák, a tiszta vizű úszómedence láttán, s nemkülönben magában az épületben. A „felszín" után a „mély”, a forma után a tartalom is kivívja őszinte elismerésünket. Az egykori kastély épületét 1940-ben vásárolta meg az állam, s azóta képezik itt mezőgazdasági, ház körüli, háztartási munkára a lányokat. Járatosak lesznek a konyhaművészetben sütni, főzni, teríteni tanulnak -, gyakorlatot szereznek a mosástól a takarításig mindenféle házimunkában. Tanulnak kertészkedni, ismerkednek a tartósítással, hús- feldolgozással, a jól fölszerelt házi malomban maguk őrlik a lisztet, amiből saját szükségletre, sőt, piacra is kenyeret sütnek. Nem fölösleges ez az utóbbi ismeret sem - mint ahogyan én egy percig hittem hiszen a stájerországi parasztcsaládok döntő többsége maga készíti a mindennapit. A szövés fortélyainak elsajátítása keresetet is jelenthet, ugyanakkor a lakás vonzóbbá A virágos erkély és a hagyományokat örzö zenekar egyaránt vonzza a turistát Az igazgatónő is népviseletben fogadja a látogatót tételét is szolgálja. A népviselet, a hagyományok ápolása csakúgy része a képzésnek, mint a másokkal való kapcsolat- teremtés, kommunikáció elsajátítása. Mindez fontos, mert azon fölül, hogy a család ellátására, összetartására nevelik az iskolában a fiatalokat, a képzés egyértelműen a falusi turizmust is szolgálja. A mezőgazdaság közvetett támogatása Az osztrák kormány - úgy tűnik - időben fölismerte annak a veszélyét, hogy a' Lakner Aladár: „Csakazértis” meg akartam mutatni... az idő talán pusztulásra ítélt. így vall a néprajzgyűjtő esperes:- Láttam, hogyan kallódnak el a dolgok. Az emberek már nem viselték a régi öltözékeiket. Röstellték, sajnálták. Legalább húsz éve annak, hogy amolyan „csakazértis” indulatból elkezdtem a gyűjtést. Találkoztam ugyanis egy prospektussal, ahol a hazánkban élő nemzetiségi kultúra ápolásáról esett szó, a szlovákok, délszlávok, románok példáival, de a németekről alig volt írás. Na ekkor jött az, hogy megmutatom! Gyerekkoromból emlékszem arra, hogy mit dolgoztak az emberek, a svábok, tudtam, mit jelent a múlt. Elkezdtem keresni tehát. Érdekes módon gyűltek. Amikor még házaktól temettünk, gyakran láttam, hogy a halottak mellé a koporsóba mi mindent beraktak. Amikor a hozzátartozók kérdezték, hogy a szolgálatomért mivel tartoznak, én régiségeket kértem, amit ők alig értékeltek valamire. Feleségem pedagógus, elhatároztuk ezt a gyűjteményt. Egy példát mondok csak. Jól termett a pedagógusföldön a kukorica. Volt Hidegkúton egy szegény család, amely már nem használta ezt a sarokpadot, ami itt van az első szobában. Én szegény pap voltam, ezért kukoricát adtunk a pádért... * A gyűjtemény minden egyes darabjához emlék, történet fűződik. Mind többen ajánlottak fel egy-egy tárgyat a „gyönki múzeum” számára. A kitelepültek közül évről évre mind többen jöttek haza emléLakner Aladár és . az Életfa-díj Ebben az évben négyen kaptak Életfadíjat. Köztük ismerősen cseng Lakner Aladár evangélikus esperes neve. Ő Gyönkön él, dolgozik. Telefonon kerestem, kértem volna beszélgetésre, de csak többszöri hivás után tudtam személyesen találkozni vele a helybeli német nemzetiségi gyűjteményt bemutató épületben. Mentegetőzve kezdte:- Tulajdonképpen nem tudom, miről is van szó. Kaptam egy táviratot a Művelődési Minisztériumtól, amiben körülbelül az állt, hogy a díjátadás 20-án lesz, válaszoljak, részt tudok-e venni. Adott volt a cím, a Szalay utcába kellett a választáviratot küldeni. Kérem, én nem mehettem. püspöki látogatás volt, templomjubileum Kaposszekcsőn és ezeket az időpontokat már két hónappal korábban pontosí- tottuk. Nekem mint esperesnek kötelességem az egyházmegyében kísérni a püspököt. Ezt a díjat még nem vettem át... * Egyre nagyobb érdeklődés kíséri a gyönki gyűjteményt, melynek létrehozója, megteremtője Lakner Aladár. A gyűjteményt magát többször bemutattuk lapunkban. Annál kevesebb szó esett a gyűjtőről, no meg arról, hogy miként teremtette meg ezt az értéket, amit Köcsögfa az udvaron
