Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

6 - TOLNATÁJ

1989. augusztus 26.

Csányi László

Emlékek és versek- Weöres Sándor 1941-42-ben Nem emlékszem pontosan, hogy mikor találkoztunk először, az évszámokkal egyébként is mindig zavarban vagyok, de 1941 őszén kellett történnie, amint a Theomachia dedikált példánya is mutatta, mert különlenyomatként jelent meg a Sorsunk 1-2. számából, mint a Janus Pannonius Társaság könyvtárának 14. darabja. Ugyanekkor kaptam tőle A kő és az ember kötetét is, ezt maga adta ki még 1935-ben, a Nyugat emblémájával, Pécsett, s még ekkor is volt néhány példánya.

A helyszín csak az Egyetemi Könyvtár lehetett, Várkonyi Nándor szobája, ahova néhányunknak szabad bejárásunk volt. Ebből az időből legélesebben Csorba Győzőre emlékszem, bár ő, mint lelkiismeretes hivatalnok, szigorúan betartotta a munkaidőt, igy csak estefele jöhetett Várkonyihoz. A városházán dolgozott, éppúgy, mint a jeles Bajosa András, szerteágazó, de minden részletében méltatlan munkakörben, még a sintérte- lep is hatáskörébe tartozott. Míg Weörest a városi könyvtár alkalmazta, ő azonban mit sem adott a hivatali rendre, s a könyvtárban is örültek, ha nem ment be, lévén alkalmatlan minden polgári foglalkozásra. Sűrűn találkoztunk, csaknem mindennap, bár ebben a boldog időtlenségben az óráknak, de még a heteknek sem volt jelentősége.

A Sorsunk megjelenésével bizonyos változás következett be, mert ettől kezdve menetrendszerűen minden szombaton este a Corso kávéházban jöttünk össze, de Várkonyi szobája ezután is nyitva állt előttünk. A szombati helyszín később módosult, volt idő, amikor a Flórián korcsmában gyűltünk egybe, amiről - jóval korábban - Takáts Gyula verset írt, majd a Pannónia pincébe jártunk, de Weöres Sándor ekkor már nem volt Pécsett.

(Ahogy kinézett). Akkor már 28. évében járt, de ez nem látszott rajta. Meghatóan gyerekes volt, akár infantilisnak is mondhatnánk, olyan volt, mint egy első áldozásra készülő kisfiú, aki vigyázatlanul bepiszkította ruháját. Külsejére mit sem adott, esténként vagy inkább hajnaltájt legtöbbször csak a cipőjét húzta le, de egyébként is rendhagyó jelenség volt: alacsony, nyápic, oldalt elválasztott fekete haja homlokába hullott, s hangja oly nőiesen csengett, mint a fejlődésben visszamaradt serdülőké. Amit sokan különcségnek gondoltak, egyszerűen nemtörődömség volt: átnézett a világ fontoskodó esetlegességein. Járása ingadozó volt, bizonytalan, Takáts Gyula azt irta róla, úgy lépked, mint egy gém. A kép hatásos: igy lépdelt át a napok alkalmi kötelmein, amelyek kiiktathatatlansá- guknak ellenére is arra figyelmeztették, hogy hasznosabb kitérni előlük.

Volt egy táskája is, falusi körorvosok hordanak magukkal ilyen henger alakú bőrtáskát, de nem tudom, hogy mit vitt benne, mert a világ javaiból semmire sem volt szüksége.

Az ápolatlan külső, az esetlenül lógó ruha mögött azonban megőrzött valamit az úrifiúból, mai fogalmaink szerint gazdagabb családból származott, s nem emlékszem arra, hogy ebben az időben anyagi gondjai lehettek volna. Igaz, igényei is alig voltak, sűrűn váltogatott albérleti szobáit - én a Mecsek utcaira emlékszem - könyvtárosi fizetéséből mindig ki tudta fizetni, táplálékra, borra is jutott, biztonságként pedig ott volt a jómódú pécsi rokonság, a Blaskovich család, a gyengéd Hanna vers címzettje is Blaskovich lány volt.

De mindez külsőség, a felületes szemlélő számára valószínűleg bizarr látvány, a valóságos Weörest az utókor leghűségesebben Martyn Ferenc képéről ismerheti meg. Az 1942-ben keletkezett festmény nem az eltévedt első áldozót ábrázolja, hanem a végtelenből érkezett vándort, aki „álomtól hínáros" szemmel néz szét a földi tájakon, még emlékszik az „idők elejére”, s a titkos árnyak előtt féto- ván mondja:

Még most sem szoktam meg egészen

hogy teljest föl nem foghatok,

hogy csak a részek kavarognak

és rajtuk túl nem juthatok.

Ezekben az években mintha a csillagok megálltak volna Pécs felett, s a sejtelmes sugárzásban olvastuk Weöres, Csorba verseit, néztük Martyn rajzait, mert a szombat esték ilyen meglepetéseket tartogattak. Várkonyi is elvárta, hogy mindenki hozzon valamit, elsősorban

Weöres, s amikor imbolygó alakja feltűnt a kávéház ajtajában, két karját a magasba dobva, a süketek fennhangján harsogta: mit hoztál, Sanyika?

(A többiek) Legtöbbször volt nála vers, de zsebéből vette ki, nem a henger alakú körorvosi bőrtáskából, a lapokra vastag tollal irt, nagy, düledező betűkkel, s bár nem volt úgynevezett szép írása, köny- nyen lehetett olvasni.

A szombat estéknek szertartása volt. A főhelyen háttal az üvegablaknak Várkonyi ült, jobbján Fischer Béla, a művészbarát alispán, hűséges asztaltársunk, balján Bajcsa András, akinek ajkáról Várkonyi legkönnyebben olvasta le a szavakat. Ugyanis teljesen süket volt, zsebéből kutyanyelvek lógtak ki, írószerszám is mindig volt nála, nekünk pedig - félelmetes iskola - úgy kellett összefoglalnunk mondanivalónkat, hogy néhány szóból kitalálhassa a folytatást. Bajcsa kivétel volt, szájáról folyamatosan tudott olvasni, a pergő társaságban így neki jutott a tolmács szerepe.

Ott volt még Lovász Pál, az OTI igazgatója, jó és méltatlanul feledett költő, Ko- pányi Gyurka, akit akkor még Kerekinek hívtak, s egy másik tehetséges költő, akiről később, nem tudom, miért alig lehetett hallani, András Endre. Bárdosi Németh János akkor még nem élt Pécsett, a többiek közül egy mulatságos dilettáns érdemel még szót, aki városi levéltáros volt, és irgalmatlan regényeket írt a rossz lányokról, de mindezt, jóval később, Galsai Pongrác részletesen és indokolt malíciával megírta már.

A szombat esték középpontja természetesen Weöres Sándor volt, s amint átgázolt az asztalok között, és felcsendült Várkonyi hangja, vette is elő versét. Ennek is szertartása volt. Előbb Várkonyi olvashatta, majd Béla bácsi, azután Bajcsa, Csorba Győző s végre mi is kézbe vehettük az új verset. Ezután minden szem Martyn Ferencre tekintett, rendszerint ő is hozott magával valamit, legtöbbször levelezőlap-méretű rajzot, ami éppoly sejtelmes volt, mint Weöres verse, a fegyelmezett rendben sorjázó vonalak mögött a titok lappangott, ami megfejthetet- Ienségében is befejezett volt és végleges. Martyn halkan beszélt, összeszorított ajakkal, legtöbbször ennyit mondott: „csak meg akartam mutatni nektek”, s gyakran még kávéra sem volt pénze, de képet nem adott el, mert mint egyszer később mondta nekem, „a kép nem azért van, hogy eladják, hanem hogy legyen”.

Weöres gondtalan időtlenségével ellentétben józan fegyelemben élt, korán kelt, bezárkózott műtermébe, s csak délután három óra tájban hagyta abba a munkát. A szeszes italt soha nem kedvelte, de erősen dohányzott, s tréfásan mondta kevéssel halála előtt, csak 80. születésnapján, amikor felszállt az athéni repülőgépre, határozta el végleg, hogy abbahagyja a dohányzást.

Várkonyi Nándor maga volt a bölcs gondviselés, az önzetlen szeretet, a fenntartás nélküli megértés, s az sem zavarta, ha Sándorral néha kapatosán csörtettünk be hozzá, mert a naponta remélt remekműben élt, s Weöresben nemcsak a nagy költőt látta, hanem az eljövendő ötödik ember misztikus prototípusát is. Halálakor Csorba Győző a második apát siratta benne, az is volt, valamennyiőnk számára, akik közelében lehettünk.

Néhány szó még ide kívánkozik Bajcsa Bandiról. Kivételességével együtt tragikus jelenség, akinek megadatott minden, de mintha az irigy istenek áldozata is lett volna. Sugárzó jelenség volt, félelmetesen okos és nagyon tehetséges, még Holler András néven Verhaerent fordította, a nevével fonódik egybe a magyar Montaigne, grafikusként ő illusztrálta Várkonyi első Sziriátját, tagja volt a székesegyházi kórusnak, ő énekelte a pécsi bemutatón Kodály Missa brevisének tenorszólóját, s a Mester úgy vélekedett, hogy komponálás közben ilyen hangra gondolt. A nők bálványa volt, mert illik rá ez az ódon kifejezés, de silány állásban tengődött a városházán, míg végül 1956- ban már nem is fiatalon, nekivágott Európának és Strassburgban telepedett le.

(A vers születése) Weöres versben élt és vers által. A világ egyéb dolgai alig érdekelték, s akkor népszerű nevén trippernek emlegetett betegségnek sem tulajdonított nagyobb jelentőséget, mint egy lyukas fuszeklinak.

Jelenlétének - s ezt valamennyien igy éreztük - mágikus hatása volt, ziláltan és kapatosán is a vers bűvöletébe tudta vonni környezetét. Egyszerű lenne azt mondani, hogy ki nem alvó lelkesedése hatott ránk, ennél azonban több történt,

vele maga a vers volt jelen, a látszat mögött rejtőző költemény, s akkor is, amikor a szürke és jelentéktelen málomi útról írt szavai nyomán megszépült a táj, titkos fény ragyogott be mindent, ahogy kilépett egyértelműségéből, s mint Martyn képein, új jelentést kapott.

Az 1941-42 körül keletkezett versek legtöbbét még kéziratban olvashattam. Ekkor már túl volt a Gilgamesen, mégis, versei látszatra gyakran impresszionista képek, a látványból röppen fel a látomás: A hársfa mind virágzik... Szállnak az alko- nyi felhők... Halkabb a nádas éneke... - de ez látszat csupán, mert az érzékelhető mögött titkos világ terül el, melynek meg- fejthetetlensége ellenére is saját flórája és faunája van. Gazdagsága kimeríthetetlen. Az Ó ne vidd el... gáláns biedermeier bók, mintha az Altwien-ábránd emléke térne vissza a tizenkét sorban, s talán Albert Samain elsuhanó árnyékát is felismerjük, közben boszorkányos meg- botránkoztatások is jellemzik ezt az időszakát, mint a Táncdal vagy a Hangcsoportok bartókian meghökkentő ritmusaiban, ami majd másként tér vissza az 1944-es Barbár dal elképzelt eredetijének elképzelt fordításában.

Várkonyi gondosan eltette beszélgetéseik kutyanyelveit, ezek egyikén mondja, hogy A holdbéli csónakost gyorsan írta, mert az anyag organikussága gyakran másfelé viszi az embert, mint amit akart. „Az anyag jobban tudja, hogyan kell kialakulni neki, mint az ember, hogy hogyan alakítsa.” De ezt már évekkel korábban tudta a célról elmélkedve:

Nem kell ismernem célomat,

mert célom ismer engem.

Ugyancsak Várkonyi feljegyzései között maradt fenn - ezt is idézi visszaemlékezéseiben - Bajcsa érzékletes francia

nyelvű portréja: Alexander est enviré de sói merne... II est dieu, fou, diable, insen- sé et sot... Je l’ai vu dans la poudre, com- me un animal-dieu, écrasant la raison et se déclarant Dieu! - amiben az Előszó Vörösmarty-emléke is kísért: az ember, e félig isten, félig állat...

Pontos jellemzés, mert ilyen is volt, isten, őrült, ördög, aki naponta megittasult saját magától, a világ gazdagságától, a gondolatok áradó bőségétől. De azért a szesztől is, bár óvakodnunk kell a könnyelmű ítélkezéstől, s nem szabad léha iszákosságra gondolnunk. Gyakran imbolyogtunk a pécsi éjszakában, legtöbbször a Perczel utcában, a Dunántúl nevű napilap épülete melletti korcsmában kötöttünk ki, ami az éjszakai műszakban dolgozó nyomdászok kedvéért hajnalig tartott nyitva. A tulajdonosnak, bizonyos Papp úrnak, ezüstgégéje volt, mint Babitsnak, lehet, hogy ezért szeretett idejárni Sándor. Az emlékezet filmje máig nem fakult el: Platonról beszél, s megró, amiért még nem olvastam el minden munkáját.

Terveiről legföljebb általánosságban szólt, a versek a világ tényei közé tartoztak. oly természetesek voltak, mint a víz vagy a bor. Arra azért panaszkodott, hogy a Theomachia lassan készült, a nevezetes „panyigai ü” ritmusát hetekig formálta, s a Kiapadt a sorsom, Gazdag Örzse gondjába Bajcsa Bandival engem is beavatott, sőt tanácsunkat is kérte, mert az egyik sorral (végül ez lett belőle: Nyugtom csupa zsir-zsongás, csupa fény) nem volt megelégedve.

Több változattal is próbálkoztunk, egyik sem tetszett neki, de az is lehet, hogy csak játszott velünk, ezt is tréfának szánta. Mindig játszott, vagy csak úgy csinált, mint aki játszik? Ebben az időben irta az Idill a Horthy-korszakban című versét, ami csak a Merülő Saturnusban jelent meg. Ma is fülemben cseng, ahogy Bajcsa Bandi áhítattal szavalta: Mindig rólad álmodom fennkölten, / majd te készítsd nekem borjúpörköltem... - s a Mozart falusi muzsikusaira emlékeztető nyekergő sorok érzékletesen ábrázolják a korszak valóságát. Volt humora is, vagy talán nem is humor volt ez, inkább a lehetőségek próbája, mert minden érdekelte, s minden a megfogalmazás kényszerével hatott rá.

Ebben az időben két nagyobb terv is foglalkoztatta, az egyik Shelley lírai drámájának, A megszabadított Prometheus- nak fordítása volt. Később azt írta róla „a legzeneibb költemény”, s oly lelkesedéssel emlegette, hogy fájlaltam, amiért nem olvashatom, mert nem tudok angolul. Igaz, ő sem tudott, nyelvismerete egyébként is hiányos volt, s rejtély, hogy miként ismerhetett mindent a bennfentesek tökéletes biztonságával, mert mindent tudott a versről és a nyelvről. A „képzelt eredeti” éppúgy nyelvteremtő képességének példája, mint a panyigai táncos sorai vagy a játékos ütempróbák és vázlatok, műfordításainak 1958-as kötetében: A lélek idézésében pedig tudományos pontosságú magyarázattal szolgál a kínai és a hindu versről. 1961-ben a roppant erőpróbát jelentő Shelley-költe- mény megjelent, megvalósult tehát a régi terv, de a 40-es évek elején más is foglalkoztatta, gyakran beszélt is róla. Előbb egy nemlétező ország irodalomtörténetét akarta megírni, számos idézettel, amit később kibővített volna egy egész földrész irodalmával, beleértve nyelvtörténeti

fejtegetéseket is. Az első tervre Várkonyi Nándor is emlékezett, sőt azt írja, olvasta is az elkészült részt, ami „példátlanul groteszk, kacagtató olvasmány” volt.

Nem volt kezemben, csak a tervről tudok, de ha Várkonyi olvasta, nyilván úgy van. A kézirat sorsát sem ismerem, a verseket talán a Dalok Naconypanból és a Rongyszőnyeg sorozatába olvasztotta be, vagy „saját versként” közölte későbbi köteteiben.

De bármiként volt is, minden verssé vált kezében, anyanyelve volt a vers, nem tudott nem-verset írni. A maga módján a Bolond Istók is vers, az 1942-es esztendő kedves mellékterméke, prózába kényszeritett számvetés e világi emlékeiről, ahogy költemény doktori disszertációja, A vers születése is.

De ehhez olyan professzor is kellett, mint Halasi Nagy József. Méltatlanul feledték, bár a filozófia történetében nem tartozik a nagy alkotók, eredeti szellemek közé, inkább ideális tanárként volt jelentős, akinek józan neoplatonizmusa Pau- ler Ákoséhoz hasonlítható, s ezen az alapon kivételes biztonsággal mozgott a gondolat gazdag világában. Számos könyve tanúskodik erről, Taine-ről szóló szép tanulmányát pedig ma is haszonnal lehet forgatni. Halasi Nagy bölcs megértése következtében keletkezett a magyar egyetemi oktatás rendhagyó doktori értekezése, melyben Weöres azt mondja el, hogy ir verset, s ezt a játékos dolgozatot poétikai kézikönyvnek éppúgy fel lehet fogni, mint a legavatottabb bevezetőt Weöres költészetébe. Halasi Nagy tudta ezt, amiről Sándor nekem is gyakran beszélt korcsmái éjszakáinkon, hogy a költőnek „isteni osztályrésze” a vers, a költők ugyanis „nem szakértelmük alapján mondják szavaikat, hanem isteni erő által” ahogy Platón írja lón című dialógusában, mert vele kapcsolatban aligha találunk hitelesebb hivatkozási alapot. Bővebben is idézhetjük, mert mintha még ez is Sándorra illenék: „lenge lény a költő, szárnyas és szent” - amit Bajcsa szavai is megerősítettek, dieu, fou, diable... (Platón Iónját Ritoók Zsigmond fordításából idézem.)

A vers születése több, mint személyes vallomás, de most csak egy mondatot írok ide belőle, mintegy a következők igazolására: „Versírásnál az értelmi feszültség, és az idegállapot feszültsége jóformán egyenrangú munkatársak, és ezen nem változtat, hogy a magunkba- merülést és teljes feszültséget megszok- hatjuk, és már alig érzékeljük, már szinte „gombnyomásra gyullad”, könnyűszerrel belehelyezkedünk és épp oly könnyen kilépünk belőle." Legföljebb az a kérdés, hogy neki bele kellett-e helyezkednie abba az állapotba, ami előhívta a verset, mert állandóan abba az „alkotó feszültségben” élt, amit A vers születésében is említ, s természetes, éltető közege volt.

Egyik este bizonyos mennyiségű bor elfogyasztása után is ezt a szólást hallhatta a Corso kávéház, s legott kivonult az illemhelyre, hogy ott leljen „a külvilágtól elszigetelődött tudat nyugodt munkálkodásának” színhelyére.

A kávéház tágas, minden igényt kielégítő WC-vel rendelkezett: a tükrös mosdóból lehetett belépni a csempézett illemhelyre, s innen nyílt a tágas fülkék sora, melyekben fogas is volt, hogy aki neki akart vetkőzni, ne kelljen kényelmetlen- kednie. A szomszédos étterem zenekarának hangja az ajtókra szerelt vastag posztófüggönyökön nem tudott áthatolni, nyugalom és békesség honolt ezen az idilli szigeten.

Később felváltva egy-egy pohár bort nyújtottunk be a fülkébe, mert a versírás elhúzódott, s csak jóval éjfél után botladozott vissza kávéházi asztalunkhoz. Várkonyi felkiáltott, s izgatottan kapott a papírlap után, amit Sanyi úgy tartott maga elé, mint egy menlevelet, de a többórás távoliét eredménye sovány volt, néhány sor indázott a papiroson, már nem emlékszem, hogy mi volt.

De nem így írt verset, hasonló esetről nem is tudok. Lehet, hogy ekkor is csak játszott, velünk is, magával is. Két pohár bor között az illemhely szigetén valószínűleg elbóbiskolt, s azt álmodta, hogy Weöres Sándornak hívják, és álmában verset ír.

Forster Jakab grafikája