Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-09 / 186. szám

1989. augusztus 9. NÉPÚJSÁG 5 Variációk a nyaralásra Mottó: „ElőBb minden felnőtt gyerek volt De csak kevesen emlékeznek rá.” (Saint-Exupéry) Nyaralunk. Az időjárás kinek kedvez, kinek nem. Jó időben napozunk, für- dünk, rossz időben palacsintát, wattéit és mindent eszünk, amit csak a part mentén kapni lehet. Na nem azért, mert olyan éhesek vagyunk, hanem mert az más, mint az otthoni. Azt nem kell elkészí­teni és persze sokkal finomabb. Akár órákig is sorban állunk, leginkább a gye­rekek kedvéért. De tegyük a kezünket a szívünkre, ilyenkor kiszakadva a hivatal, az üzem, a vállalat, a lakótelep zárt rend­szeréből, mi felnőttek is egy kicsit gye­reknek érezzük magunkat. Megmártó­zunk a gondtalanságban, a kötetlenség­ben. Lehullnak rólunk a bilincsek. Kis tör­téneteim egy ilyen megmártózás alatti nézelődés közben születtek. Rabló-pandúr Sorban állás a palacsintasütőnél. Az árak vastagok, a palacsinták átlátszóak. Azon gondolkodom, milyen művészet le­het ilyen vékonyra sütni őket. Előttem szőke hajú, kék szemű emberke, alig több 5 évesnél. Egyik kezéből - vigyázva- a másikba rakosgatja pénzét, nehogy mire fizetésre kerül a sor, eltűnjön belőle. A kiszolgáló kislány a hosszú sor és a meleg ellenére kedves, gyors, igaz neki az a haszon, ha sokan várakozunk. A ma­gas áraktól meg legyen csak nekünk rossz a kedvünk. Az előttem lévő kisfiú kerül sorra. - Egy lekvárost kérek. A ki­szolgáló hangosan mosolyogva ismétli: - Igenis, egy lekvárosat a fiatalúrnak. A srác mintha meglepődne a kedves han­gon, aztán tágra nyílt szemmel kérdez: - Te is rabló vagy? A sorban állók derül­nek, a lány visszakérdez: - Mi vagyok én? - Hát apukám azt mondta, mikor pénzt kértem a palacsintára, hogy ti egy rablóbanda vagytok, de te nem látszol annak - hadarja egy szuszra. - Mondd meg apukádnak, hogy ő meg egy pandúr- mondja félig mérgelődve, félig nevetve a lány. - Jó, megmondom - így a srác. - Most szabadságon van és biztos nem jön ide téged letartóztatni. Pedig jó rendőr ám. Adja a sors, hogy kis hazánkban a jó rendőröknek sose legyen más gondjuk, dolguk mint rabló-pandúrost játszani a palacsintasütővel. Csereüzlet A waffelsütőnél nincs tülekedés, kicsit rosszabb ma az idő, az üdülők többsége talán kirándulni ment. Klárika, a waffelsü- tő szókimondó, barátságos és minden üdülő gyereket nevén szólít. Míg süti a mi waffelunkat nagy „vitában” van egy tíz év körüli sráccal. A vita kedves, de udvarias mindkét részről. A pénz a vita tárgya.- Mondom, hogy nem kell fizetned, te is hoztál már nekem halat és nem fogad­tál el pénzt. - Oké, szól a srác némi huza­vona után - , de ahhoz ragaszkodom, hogy anyuét kifizessem. Az enyém az más, az lehet csereüzlet. Ez igen, gondolom, ezt a kisfiút nem kell félteni. Nem hagyja magát lewaffe- lozni, csak annyit fogad el, amennyi sze­rinte őt jogosan megilleti. A szülei bizo­nyára nem milliomosok. Megtanították arra, amit sajnos manapság sok-sok szülő elfelejt. Nevezetesen, hogy a tény­leges munkáért járó ellenérték az, ami igazán örömet jelent. Aki pedig ezt gye­rekkorában nem tanulja meg, az felnőtt korban örökké elégedetlen lesz, az köny- nyen hozzányúl a máséhoz, mert termé­szetesnek veszi, hogy a javak megjárnak akkor is, ha nem dolgozik meg értük. Csak a mosoly... A lányok csinosak, szépek, szőkék és bőrük paprikapiros. Biztos ég is, mert egy fa árnyékába húzódva pihennek le, hátizsákjaikat, túracipőiket egy csomóba rakják. Kis fészkelődés, aztán azonnal elalszanak, ki tudja milyen hosszú út áll mögöttük. Jócskán benne vagyunk a délutánban amikor felébrednek. Láza­san keresnek valamit, csomagjaikat fel­forgatják, nem találják. Tehetetlenül néz­nek egymásra. A közelben hasonló korú fiatalok, már nevetgélnek a lányok keres­gélésén. Az egyik lány bátorságot vesz és megszólítja őket. - Kérlek, mondd meg, hány óra van, nem találjuk az órán­kat. (A kérdés németül hangzott el, és mint életemben oly sokszor, nagyon örültem, hogy ha igazán nem is beszélem a nyelvet, de legalább a mindennapos szavakat értem dédnagymamám jóvoltá­ból.) A fiú, akit megszólított, ugyanolyan szőke és ugyanolyan pirosra égett, mint ő. A kérdést azonban nem érti, de feszül­ten figyel és amikor a lány a karjára mu­tat, hogy nincs órája, akkor derül fel az arca. Táskájából előveszi karóráját és barátságosan a lány felé nyújtja.- Ugye, nincs késő, még nem mentek el - mondja reménykedve. (A kérdés oro­szul hangzott el, és, mint életemben any- nyiszor, nagyon örültem, hogy ha igazán nem is beszélem a nyelvet, de legalább a mindennapos szavakat értem, Patya bá­csi jóvoltából.) Egymásra mosolyognak. Eltűnnek az országhatárok, eltűnnek a rosszízű hal­lomások egymás hazájáról, népéről. El­tűnik az idő. Csak a mosoly marad meg, ami mindennél erősebb. Határnál, időnél, fegyvernél, szónál. Mert reményt kelt és ültet el a szívünk­ben. Vízibicikli Mindenki kedvence a vízibicikli. Lehet bérelni, sőt sok vállalati üdülőnek sajátja is van. A parton közeledő gyerekhad ugra­bugrálva sikongat: én is, én is! Ahogy kö­zelednek már, látszik rajtuk nem egész­séges gyerekek. Testileg és szellemileg fogyatékosok. Több nevelő van velük, mint egészséges társaikkal. Jobban kell rájuk vigyázni, ez a következő percekben kiderül. A velük levő pedagógusok mun­kájára a legszürkébb szó az, hogy áldo­zatkész. Szülőket megszégyenítő törő­déssel, odafigyeléssel, segítőszán­dékkal lesik a gyerekek minden rezdülé­sét. Sajnálom őket, nem tudok másfelé fi­gyelni, néznem kell őket, mintha valami kényszerítene rá. Az egyik kísérő jóképű fiatal pedagógus. Kisportolt, barna testét csodálják a parton napozó facér lányok. Vágyakozó, ismerkedésre nógató meg­jegyzések kíséretében tereli össze „nyá­ját", ami nem könnyű feladat. A gyerekek megmámorosodtak a szabadságtól, a Balaton látványától. - Zoli bácsi, én, Zoli bácsi, én, kiabálják ütemesen, egymást túlharsogva. - Margit néni - szól idősebb pedagógustársához, legyen szíves sor­ba állítani őket, én nem tudok igazságos lenni. A szerencsés első már csimpasz­kodik is Zoli „bácsi” kezébe és indulnak a vízibicikli felé. A többiek a partról buzdít­ják őket. - Taposs bele, gyerünk, gázt ne­ki! Mikor véget ért a futam és kijönnek a partra, egyforma boldogságban úszik a két arc. Valamit kaptak egymástól, vala­mit adtak egymásnak. Ez a boldogság ott ragyog a fiatal pedagógus arcán az órá­kig tartó bicikliztetés alatt. Nemcsak ki- sportolt, izmos teste bírja az iramot, a fizi­kai megpróbáltatást. A lelke legalább ugyanolyan erős. Szép lányok a parton, reménytelen a várakozás. Zoli „bácsi” a hivatástudattal jegyezte el magát. És úgy látszik, nagyon hűséges. KERÉNYI VIKTOR Uj határátkelőhelyek A Burgenland és Magyarország közötti határ hamarosan valószínűleg még több ha­tárátkelőhellyel bővül. Szabó Mihály, Győr-Sopron megye tanácselnöke Burgenland- ban tett látogatásakor javasolta, hogy a már meglévő határátkelőhelyeket újabb hattal egészítsék ki. Részletezve: a kishatármenti forgalom számára kialakítandó határátkelőhelyekről van szó Halbturn-Albertkázmérpuszta, Andau-Mosonszentjános, Pamhagen-Fertő- szentmiklós, Mörbisch-Fertőrákos, Deutschkreutz-Nagycenk (itt már működik egy nemzetközi határátkelőhely) és Lutzmannsburg-Zsira között. Budapesten és Bécsben mindkét fél azon fáradozik, hogy rövid időn belül egyez­ményt kössenek a kishatármenti forgalomról. Ezen túlmenően Burgenland és Győr- Sopron megye kormányfelelősei egyetértenek abban, hogy - mindenekelőtt a Fertő- tónál tervezett közös nemzeti parkot tekintetbe véve - határátkelőhelyet kell nyitni Pamhagennél a személygépkocsi- és vasúti közlekedés, valamint Mörbischnél a ke­rékpárosok és gyalogtúrázók számára. Burgenland ezenkívül érdekelt még a dél-burgenlandi Stremnél fekvő határátkelő­hely megnyitásában is. Felháborodott madocsai lakosok ne­vében küldött levelet szerkesztőségünk­nek Biczóné Pető Veronika, a HNF Ma- docsa Községi Bizottságának titkára. „Madocsán 2 kilométer hosszú porta- lanított út vezet a Duna-partra, amely saj­nos lassan járhatatlan lesz. Tudniillik a Tolna Megyei Gabonaforgalmi és Ma­lomipari Vállalat 25 tonnás járművei - melyek a gabonát szállítják az uszályok­hoz - az 5 tonna teherbírású hajóállomá­si utat teljesen tönkretették. Már Mado- csa belterületi útjai is jelzik a rongáló gépkocsik útvonalát. Kérésünk, hogy a malomipari vállalat állítsa helyre a Közúti Igazgatóság segít­ségével a megrongált utat. Ez a probléma egyébként tanácsülések, falugyűlések témája is volt. A tanács vezetői ez idáig - úgy tűnik - hiába fordultak az illetékesekhez: ma­lomipari vállalathoz, Közúti Igazgatóság­hoz, a rendőrséghez, a megyei tanács­hoz, a lakosság forintjaiból épült útjaink egyre csak romlanak. Ezért is találjuk fel­háborítónak, hogy ezen vállalatok, intéz­mények vezetői, akik bizonyára nagy­Posta­bontás^ nagy pénzekkel gazdálkodnak, ennyire ne törődjenek egy kis falu problémájával. A fenti vállalatoknak is érdekük az út helyreállítása, hiszen a minősége évről évre romlik, s ez a majdani export gabo­naszállítást is nagymértékben akadá­lyozza. Amennyiben az út helyreállítását a malomipari vállalat a Közúti Igazgató­sággal karöltve nem végzi el, kilátásba helyezünk egy demonstrációt: a lakos­ság személygépkocsikkal állja el Mado- csa határában az uszályokhoz tartó jár­művek előtt az utat. Ezen levelet eljuttatjuk a malomipari vállalathoz, a Közúti Igazgatósághoz, a Tolna Megyei Tanácshoz, a Tolna Megyei Rendőr-főkapitánysághoz is. Reméljük, hogy a Tolna Megyei Népúj­ság nyilvánossága és a kilátásba helye­zett demonstráció jobb belátásra bírja ezeket a vezetőket, akik nehezítik szépü­lő és épülő falunk életét. Rikker István, a Pécsi Közúti Igazgató­ság Tolna Megyei Főmérnökségének fő­mérnöke válaszolt a madocsaiak levelé­re: „A Közúti Igazgatóságok az országos közúthálózatba tartozó közutak fenntar­tásával, üzemeltetésével foglalkoznak. A levélben jelzett út nem tartozik az orszá­gos közúthálózatba, így annak javításá­val a Közúti Igazgatóság csak külön megbízás esetén foglalkozhat. A községi tanács megkeresésére már korábbi időben javaslatot adtunk a javí­tás módjára, azonban a javítási munkák tényleges elvégzésére eddig megbízást nem kaptunk. Ezúton is értesítem, hogy amennyiben igazgatóságunk az útjavítási munkák el­végzésére megbízást kap, azt soron kívül elvégezzük.” Fotó: KISPÁL MÁRIA Üzenjük jDs-nek Tisztelt hölgyem vagy uram! Az ön augusztus 4-én kelt levele a címben jelzett „aláírással” érkezett hozzánk, ezért a bizonytalan megszólítás. Lapunkban már több alkalommal írtuk olvasóinknak, hogy minden javaslatukat, észrevételüket közzétesszük, ennek azonban egyetlen feltétele van: kérjük, a nevet és a lakcímet tüntessék fel. Olvasónk adott esetben kérheti nevének és címének mellőzését. Ilyenkor ezt mi mindig elhagyjuk, de monogrammal írt leveleket továbbra sem közlünk. Tisztelt jDs! Írása közérdekű, megjelenésre alkalmas, és ha feladja az ismeret­lenségbe burkolózást, semmi akadálya nem lesz, hogy mások is elolvassák. Gyermekdivat Dombóváron Visszhang Most már tiszta víz van a pohárban (?) Lapunk 1989. augusztus 1-jei számá­ban jelent meg a Tiszta vizet a pohárba cí­mű, a dombóvári városi tanács elnökével készített interjú. Az íráshoz Badáczy József nyugdíjas közigazgatási főelőadó fűzött észrevételeket. „Ezen újságcikk előzményeit nem olvas­tam és arról tudomásom nincs, hogy váro­sunk lakosságát élénken foglalkoztatta az, hogy Vidóczi László, a dombóvári városi ta­nács elnöke és munkatársai - a küldöttség tagjai: Csillag László, Máté László, Katona László, Illés Szilárd, Szabotin Károly, Weisz Boldizsár tanácsi dolgozó, Topa Imre és Somogyi Kálmán - nem megengedett kö­rülmények között utaztak NSZK-beli, bel­giumi és olaszországi útjukra. Abban, hogy ez az utazás nem a tanács­testület, illetve a lakosság terhére történt, én magam nem kételkedem. Helytelennek és hibásnak tartom, hogy nem az arra hiva­tott legfelsőbb tanácsi testület, a tanács­ülés, beleegyezésével és hozzájárulásával történt. Ehhez a tanács-vb hozzájárulása nem volt elég, mivel a tanács legmagasabb testületé a tanácsülés! Ennek kellett volna kijelölni az utazó személyeket, jóváhagyni az utazást és azt a tanácsülés jegyzőköny­vében rögzíteni. Vidóczi László tanácsel­nök biztosan tudta, hogy e nélkül az utazás nem jöhetett volna létre. Abban sem kétel­kedem, hogy ezek az utak hasznosak vol­tak úgy városunk, mint testvérvárosaink szempontjából. A tanácselnök Dombóvá­ron eltöltött 18 évi munkája jelentős ered­ményeket hozott a városépítésben és a szépítésben is. Ezek elérésében nem kis szerepet játszott Szabotin Károly, a költ­ségvetési üzem igazgatója is. Hibák csúsztak a cikkbe vagy a nyilatko­zatba. Ugyanis Csikóstöttős községben re­formátus templom nincs és nem is volt, így annak rekonstruálása lehetetlen lenne. A küldöttség tagjai között Illés Szilárd neve is szerepel, aki a cikk szerint a mezőgazda- sági vonalat képviselte. Úgy tudom, Ö mű­szaki szakember. Nem fogadható el az sem, hogy az uta­zás a tanács mikrobuszával történt és a benzinköltség elszámolása folyamatban van. A végösszeget az utazók egyenlő arányban kiegyenlítik, így a tanácsnak ez a kiadás nem került pénzébe. Miért most számolják el a benzinköltséget mikor a ta­nács elnökét és a küldöttség tagjait a köz­vélemény és a sajtó részéről vád érte? Ez az elszámolás, a befizetés előbb is megtör­ténhetett volna! Atanácselnöki „bársonyszék” soha nem volt vonzó és népszerű, jelenleg még úgy sem az! Sem Vidóczi László tanácselnök, sem mi nem vagyunk „szeplőtlenek”. Ilyen ember nincs, gyarlóságban születtünk és abban is halunk meg. Aki ilyen pályát sőt hivatást választ, bizony fel kell kötnie az „al­sóneműjét”. Szem előtt kell tartani a törvényeket, ha­tályos jogszabályokat és egyéb rendelete­ket is. Ez igen nehéz feladat, bár betartható és betartatható!” A világ- bélyegeken Azt tartják a gyűjtőkről: szenvedélyük gyakran üzlet, s legtöbbször tudomány is. Nos, a bélyeggyűjtőkre aztán igazán érvényesek e megállapítások, hiszen akit rabul ejt a filatélia, az egész életében újat tanul. Részben azért, mert a bélyeg­gyűjtés módszerei, technikai megoldásai úgyszólván kifogyhatatlanok, részben pedig mert világszerte szinte naponta adnak ki új és új bélyegeket, amelyekről egy igazi gyűjtőnek tudnia kell. Tudo­mány azért is, amit a bélyegek ábrázol­nak, mert voltaképpen az emberiség egész története, a bennünket körülvevő természet megannyi csodája föllelhető a parányi, fogazott (vagy fogazatlan) kis papírnégyzeteken, téglalapokon, három­szögeken. Üzennek a távoli tájak, letűnt idők; a régen élt, vagy a jelen történelmét, tudományát, művészetét megtestesítő személyek. Nem csoda hát, hogy soka­kat már gyermekkorban örökre rabul ejt ez a valóban nemes szenvedély. A bélyegeket nézegetve is sok mindent megtanulhat a kíváncsiskodó. Kibocsá­tóját keresve földrajzi ismeretekre tehe­tünk szert, a bélyegeken megjelenített motívumok pedig szinte csábítanak arra, hogy - lexikonokat, szakkönyveket felüt­ve - többet is megtudjunk róluk. Persze, a bélyeggyüjtés üzlet is, hiszen a bélye­geknek értékük, áruk van. A világ szinte minden országában van bélyeggyűjtő egyesület, sőt, bélyegmú­zeum is. A miénk Budapesten, a VII. kerü­leti Hársfa utca 47-ben található. Sokan talán nem is gondolják, hogy az első bé­lyeg kibocsátása óta még másfél évszá­zad sem telt el. A világ filatelistái jövőre fogják ünnepelni a nevezetes évfordulót, s hogy az első magyar postabélyeg meg­jelenésével pedig 1871-ig kellett várni, annak a 48-as szabadságharc, és a bu­kását követő önkényuralmi korszak zűr­zavara volt az oka. Than Mór, a kor neves festőművésze (1836-1899) ugyanis már 1848 elején elkészítette postabélyegter- vét, de a nyomdai munkákat a harcpk idején leállították, s később a „Magyar Ál- ladalmi Posta” felirattal ellátott feketés színű, egykrajcáros bélyegtervet nem használta fel a monarchia postája. Így 1850-től a kiegyezésig osztrák bélyege­ket használtak Magyarországon is a pos­tai küldemények bérmentesítésére, és az 1867-ben megalakult magyar postaigaz­gatás is még néhány évig osztrák rajzola­tú bélyegeket forgalmazott. Aki ma kezébe vesz egy bélyegkataló­gust - mondjuk egy országét (ugyanis léteznek speciális, motívumok szerint ösz- szeállított katalógusok is) -, akkor sem teszi le egyhamar, ha bélyeggyüjtéssel soha életében nem foglalkozott. Az 1988-as kiadású magyar katalógusban például föllelhető valamennyi Magyaror­szágon kiadott bélyeg, bélyegsorozat színes reprodukciója, tartalomjegyzéke pedig rendszerezi azt az elképesztő mennyiségű ismeretanyagot, amit e bé­lyegek terjesztenek. Bevezetőjében szól vízjelekről, fogazatról, vagy éppen annak hiányáról (a vágott bélyegekről), bélyeg­zésekről, felülnyomatokról, blokkokról, elsőnapi borítékokról, amelyeket a gyűj­tőknek ismerniük kell. Mivel a világ vala­mennyi bélyegét még egy adott évben is képtelenség lenne egy magángyűjtőnek összevásárolnia, a legtöbb filatelista sza­kosodik. Albumait úgy állítja össze, hogy a világ bélyegkincsének egy körülhatá­rolt részében törekszik a teljességre. Azaz: egy-egy nemzet bélyegeit, vagy vi­rág-, állat-, portré-, műtárgy-, stb. motí­vumokat rendez a bélyegberakóban. S ha igazán alapos gyűjtő, akkor aligha­nem a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének is tagja, hiszen így szer­vezett keretek között és garantáltan hoz­zájuthat az újdonságokhoz. A bélyeg­gyűjtő útja tehát előbb-utóbb biztosan erre vezet, ám a kezdeti lépések is tarto­gatnak annyi csodát, élményt, hogy ez a szép hobbi kicsinek-nagynak ajánlható. (SCHÖFFER JENŐ)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom