Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-05 / 183. szám
II. évfolyam, 29. szám 1989. augusztus 5. Regöly évezredei (Folytatás az 1. oldalról.) A kelta eraviscusok törzséből származó lovas katona kiszolgálta az akkoriban meglehetősen hosszan tartó, több évtizedes katonaidőt és illő módon obsitot is kapott a császártól. Valamivel több, mint 1600 éve, amikor a férfiembereknek azóta is fontos dokumentumot nem múló értékű papírra nyomták, vagy éppen „Katonaidőm Emlékére” felirattal keretezték be, hanem bronzba vésték. Siuppus fiának, Reidomarusnak bronzlapra rótt elbocsátó levele a Magyar Nemzeti Múzeumban lelhető és maradandó bizonyítéka a császári kegynek. Ugyanis a leszerelő nemcsak római polgárjogot nyert, hanem arra is engedélyt kapott, hogy kelta törzsének szokásai szerint megtarthassa két feleségét, sőt, melléjük még egy harmadikat is nőül vehessen. Ez nemcsak az eraviscusoknak a női nem iránti vonzalmából árul el valamit, hanem arra is következtetni lehet, hogy a birodalom háborúit végigverekedett derék eraviscus jó fizikai állapotnak örvendhetett. A bronzlap Regöly határában került elő, Reido- marus sírjának helye, sajnos, ismeretlen, az viszont kétségtelen, hogy nem ő volt az első itteni lakos. A falu határában lévő Pille-hegyen - Gergely Ferenc kertjében - a régészek jóval korábbi időkből származó csiszolt kőbaltát és bronzkori cserepeket is találtak már. Wosinsky óta tények bizonyítják, hogy itt szinte úton-útfélen elmúlt idők tárgyaira, eszközeire bukkanhat az érdeklődő. Mi sem érthetőbb ennél, hiszen az „Összesza- kadás” környéke pompás védhető hely volt, a Kapos és a Koppány találkozása - ezt jelzi a helyi név- pedig a halászat, vadászat, pákászat kitűnő lehetőségét is kínálta. A védelmet szolgáló sánc neve máig élő helynevek sorában fordul elő, bizonyítva azt, hogy egész közösségek emlékezőtehetsége gyakran sokkal különb, mint az egyes embereké. így aztán van „Sánci-hegyoldal”, „Felső-sánc”, „Sánci keresztfa”, voltak „Sánci pincék”, sőt „Kis-” és „Nagy vaskapu” is, melyek az erősség egykori bejáratait jelezték. A magyar honfoglalás után a „Felső-sánc” környéke a néphit szerint állítólag Kupa herceg birtoka volt. Kiterjedt birtok lehetett, hiszen az egykori „Zárda-kert”, a mai strand helyén is találtak ősi csontvázakat. Az akkori falvak persze sokkal kisebbek voltak a maiaknál, így a „Lencsés”-nevű határrészen is sikerült 1969-ben középkori falu nyomait feltárni, a „Tobány” és „Kis-Tobány” környékén pedig török katonai tábor állt. A Tamási felé vezető útról jól látható „Somoli-templom”-rom- nál szerbek lakta falu volt. Lakósai végleges távozásáról maga a Nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc gondoskodott, egy - szelíd leikével nehezen ösz- szeférő - véres büntető hadjárat során. Ezzel ugyan kezdünk közeledni napjainkhoz, de azért bő két és fél száz év még hátra van. 1715-ben Galánthai Esterhás József, Fraknó grófja telepítette újra Regölyt, immár a mai helyén, szín magyarokkal. A név szerint is említett kilenc alapító jobbágycsalád leszármazottai közül a többség máig itt él. Fehér Kálmán tanácselnökkel együtt néztük át a fennmaradt neveket:- A Rácz, Kardos, Iszkádi, Varga, Dávid, Hanák és Szloboda családok leszármazottai megvannak- mondotta. Ezek közül a Dávid-ot talán említeni se kellett volna. Közülük való volt a falu nagy hírű néhai tanácselnöke, Dávid Gyula, aki félelmetes temperamentumával, nem mindennapi szervezési és ösz- szeköttetési képességeivel többet tett Regölyért, mint egy-két generáció községi bírája együttesen. Róla azonban majd később. * Még nem éltem Tolna megyében, amikor - Pestről lejövet - már írtam Regölyről. Negyedszázados „diplomáciai" kapcsolatunk eléggé bensőséges, így a súlyosabb tévedés veszélye nélkül merem állítani, hogy aligha akad a megyében község, melyben a helytörténeti tudat elevenebb lenne, mint itt. Ez az oldal elsősorban ennek szenteltetik, mert meggyőződésem, hogy a jobb jövőért bajos úgy munkálkodni, hogy egy közösség ne érezze szerves kapcsolatát a múlttal. Természetesen nem honfibúra, köldöknézésre kell gondolni, hanem őszinte, aktiv érdeklődésre. A források néhai Dávid Tiborig nyúlnak vissza, aki 1934-ben megírta „Regöly, Tolna megyei nagyközség általános szociográfiáját”, egy ma már könyvészeti ritkaságnak számító, pompás, precíz kis kötetet, melyet a lánya bocsátott rendelkezésre, szigorúan helyszíni betekintésre, amiben igaza is lehetett. Dávid Tibor idején Regöly 551 házában 2321 lakos élt. Ma 1600 körül vannak. Ö hüvelyezte ki a község nevének eredetét. Királyi birtok - Terra regum - volt, melyet Szent István adott a tolnai főesperesség szálláshelyéül. A Terra regum kopott előbb Regum-má, majd a XIV. századtól kezdve Regul-lá, ami igazán nincs mesz- sze a mai Regölytöl. 1967-ben Regöly belépett a tudományos szenzációkat szolgáltató települések sorába. Sajnos, már nem sikerült beszélnünk az időközben meghalt, Császár Géza egykori tsz-brigádvezetővel, aki a homokbányában rátalált egy 40 év körüli, törékeny testalkatú nő sírjára. A hölgy ugyancsak szívós képviselője lehetett a női nemnek, mert a csont sarjadzása bizonyította, hogy évekig élt kardvágástól alaposan megnyitott koponyával. A nő sírja - alán fejedelemasszonyként azonosította dr. Mészáros Gyula, akkori megyei múzeumigazgató - tele volt aranyakkal. Akadt itt aranylemezekkel kivert, súlyos ezüst fibula; kőberakásos aranyozott ezüst övcsat; tömör arany karperecek; aranylemezek; csavart végű arany hajkarikák; ro- zetták; gombok; és a múzeumunkban máig ékességnek számító, fekete, sasfejű agyagkorsó. A fi- bulának - ez nagyméretű biztosító tű-félét jelent - az egész világon csak egyetlen párja van, az is a New York-i Metropolitan Múzeumban. Néhai Császár Gézáék lelkiismeretessége még ennyi év után is minden tiszteletet megérdemel. * Ami a föld alatt van, bárki földje lett légyen is, az a magyar állam tulajdona. Ami a felszínről kerül elő, az gyűjthető. A már említett Fehér Kálmán tanácselnök irodája őrlőkövek, hálónehezékek, ki- sebb-nagyobb köcsögök szép gyűjteményével ékes. Nem hinném, hogy sok hasonló lenne ilyesmiből ilyen helyen a megyében. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az országszerte elburjánzott falumúzeumoknak minden esetben örülni kell-e. Gyakran látogathatat- lan, holt gyűjteményekké válnak. Itt azonban érdemes lenne legalább egy helytörténeti szobát berendezni. Nemcsak a távolabbi, hanem a közelebbi múlt emlékei kedvéért is, melyek közül például Hanák Péter, helyi lakos, is sokat őriz. Lótenyésztési előadás summázata következik:- Horváth Jenő ezredes úr szobrot érdemelne Regölyben - kezdte. A helyiek érzékenységét kímélendő, nem szúrtam közbe, hogy lehetőleg különb szobrot, mint ami a regölyi lószeretetet dokumentálandó, a tanácsház előtt torzult egy sosem látott formájú ló bronzszobrába...- Horváth Jenő méneskari ezredes volt és már az I. világháború végén elkezdte pompás érzékkel keresztezni és kiválasztani a magyar félvér és angol telivér ivadékokat. Utóbbiak közül a törzsatya Mortimer és Santrailles volt. A Tolnatamási és Vidéke Lótenyésztő Szövetkezet évekig, évtizedekig nyerte halomra a díjakat a tamási tájfajtával. Akkoriban Tamásiban, Regölyben, Szakályban, Gyulaion, Döbröközön, Pincehelyen, Magyarkesziben, Felsőnyéken, Nagyszokolyban, Regszemcsén, Ozorán ésTengődön egy magára valamennyit adó gazda csak ilyen fajtát tartott, tenyésztett...- És ma?- Van talán a közelebbi és távolabbi környéken 40-50 darab! A lovakhoz még csak-csak konyitok valamelyest, a szarvasmarhákhoz semmit, mégis eszembe jut, hogy az egykor ugyancsak híres bonyádi tájfajtából ma hány példányt tudnánk felmutatni...? Hanák Péter dokumentumai egyszer remélhetőleg bekerülnek a majdani faluszobába. Az ilyesfajta rigmusok szövegével egyetemben, mint például: „Hallottátok, hogy Regőbe mi történt? Pölöskeit a csárdába megőték! Kilenc hegyes bicska ment a szívibe, Elfeküdt a Fehér-köröszt tövibe.” A Fehér-kereszt egyébként a tanácselnök há^a előtt áll. A nagyapja idejéből származik.- Mást is szeretnénk megörökíteni - veszi vissza a szót a tanácselnök. - AII. világháború 40 falubeli hősi halottjának nevét. Egyik-másik régi utcánknak pedig visszaadni a régi nevét. Itt elfog a lelkesedés, az eljellegtelenített, tömeg utcaneveknek ugyanis régi ellenlábasa vagyok. A költségek itt semmi esetre se közelítik meg a Münnich Ferenc utca Nádor utcára történő visszakereszteléséét, sőt, valószínűleg a feltűnés is kisebb lesz. Ez azonban talán nem nagy baj, feltűnés keresésnek az utóbbi időben igazán nem vagyunk híjával.- Olyasmire gondolok, hogy Kossuth, Rákóczi és Jókai tagadhatatlanul nagy emberek voltak. Csak Regölyhöz éppen nem sok a közük. A falu derekán végig vonuló egykori „Derék-utca” nyugodtan visszakaphatná azt a nevét, ahogy máig emlegetik. A Szemenyei utca miért ne lehetne ismét „Pillehegy”, a Rosta Mátyás utca „Tobán”, a Partalja” pedig az, ami, vagyis a part alja. Csakugyan, miért ne lehetne...? * Aki végigsétál a falun, örömtelién szép látványban gyönyörködhet. A „régiek” - akikhez immár magamat is sorolom - különösen, hiszen a negyed század előtti Regöly nyomokban se emlékeztetett a maira. Egykor a tanácsháztól balra, a mai művelődési házhoz vezető utcát mély szurdik hasította. A már említett Dávid Gyula tanácselnök „uralkodása” idején tűnt el, amiként hogy akkor született a Zárdakertben a sok falu irigységére érdemes (és a máshol oly hiányos úszás oktatást segítő) strand, a tornacsarnok és sok minden más is. Ami természetesen a falujuk érdekében összefogásra mindig kész regölyiek tevékeny közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre. A szebbnél-szebb házak még oly kevéssé. Az utolsó adatok szerint (1980) a helyi lakásviszonyok ugyanígy irigylésre érdemesek. A lakások átlagosan 2 és fél szobásak voltak, egy szobára alig jutott valamivel több egy lakónál, az 548 lakás 30 százaléka 80 négyzetméteresnél nagyobb volt, 32 százalékuk 60-79 négyzetméteres. Ezek után logikusnak tűnik a kérdés:- Mire legbüszképp a falujában ma egy tanácselnök, aki mellékesen szólva ilyen minőségben már második „próféta” a saját hazájában?- Mire is...? - Fehér Kálmán elgondolkodik. - Ne szálljunk vissza nagyon távolra a múltba, csak 1980-ig. Elsősorban arra, hogy nincs egyetlen méternyi kövezetlen út Regölyben. A belterületen 5-6 kilométernyi épült. A sütőüzemet említhetném, melynek napi 45 mázsás, kiváló minőségű termelése 26 helyre eljut. A majsai víztornyot, mely 100 köbméteres és hozzá a kutat, az új téeszközpontot és természetesen a szolgáltatóházat, ami ennél talán valamivel több is, hiszen itt van a fogorvosi rendelő. Az óvodánkért akármelyik város köszönetét mondhatna... Ez nem túlzás, megnéztük. Ugyanez vonatkozik azonban a kisáruházra is, ahová egyszer érdemes lenne tapasztalatcserére összehívni a hasonló üzletek vezetőit. Hadd tudakolják meg, miként lehet egy ekkora áruház raktárkészletét mintaszerűen feltölteni a legjobban fogyó hiánycikkekkel is, méghozzá immár évek óta... Aki elég régóta űzi a mi mesterségünket, az jól tudja, hogy az olvasó többnyire gyanút fog, ha egy terjedelmes írás csak dicséretet tartalmaz. Talán azért, mert szeretné remélni, hogy megvesztegették az újságírót, vagy csupán, mert jobban szeretjük más rossz hírét költeni, mint elismerni a valós jót... ezt nehéz eldönteni. Ennek jegyében befejezésül visszatérek a régi szociográfiára:- Dávid Tibor azt írta, hogy „Regölyben a borivás nagy szokás”. Igaz ez ma is?- Igaz!- És azt is, hogy „a pletyka biztonsági szelep a falu életében... Megfigyelőképességük egyenesen félelmetes arányokat ölt?”- Ez is igaz - bólint a tanácselnök. Azt már nem kérdezem meg, hogy hol nem igaz széles-e hazában...? ORDAS IVÁN
