Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-24 / 199. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. augusztus 24. Lélekszennyeződés A Magyar r Rádió Életmentők című műsoráról Szombat délelőtt hangzott el a műsor, amelyben szó esett arról, hogy az önkéntes magyar véradók száma is csökken, éppúgy, akár Nyugaton, ahol az AIDS-veszéllyel magyarázzák a jelenséget. Csakhogy nálunk más a helyzet. Részint, mert aki vért ad, biztos lehet benne, hogy minden higiéniai előírást betartanak, az AIDS nem fenyegeti. Részint, mert sokkal kivédhetőbb kifogások merülnek fel. Nálunk ingyenes a véradás. De minthogy a munkáltatók az utóbbi időben nem fedezik azt a mintegy négy órányi munkakimaradást, ami életet menthet, az önkéntes véradónak az, hogy életet mentsen, pénzbe kerül. Nagyon jól tudjuk: milliomosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki testének egy részét is, meg a bukszáját is feláldozhassa jótékonykodásra... Az ijesztő a dologban, hogy úgy tűnik: ma már az életmentés mindenképp pénzbe kerül. Ha másnak nem, akkor annak, aki önnön szervezetét bocsátja az egészségügy rendelkezésére. Van még egy kívánalmuk, nem követelésük az önkéntes véradóknak, amint az az adásból kiderült. Szeretnének annyi előnyt élvezni, hogy, ha orvosi rendelőbe kényszerülnek betegség miatt, ne kelljen várakozniuk. Hiszen, ha vérre van szükség, elég őket táviratilag értesíteni, máris rohannak... Csakhogy ez az egészségügyi bürokrácia miatt nehezen kivitelezhető. Valaha úgy tűnt, hogy az élet a legértékesebb portéka. Lehetséges, hogy elmúlt az az idő? Lehetséges, hogy a politikai szlogenek vették át az értékrendben az első helyet? Vagy a gazdasági érték? Lehetséges, hogy nem számít az életben maradás esélye? Lehetséges, hogy előnyben részesítjük rövid időn belül az elhalálozott választókat? Lehetséges a lehetetlen?...- os - er Újabb leletekkel kecsegtet a Duna A rendkívül alacsony vízállásnak köszönhetően újabb értékes leleteket tudtak kiemelni a bölcskei Duna- szakasz mélyéről a Wosinsky Mór Múzeum munkatársai. A tavaly előkerült - ma már a múzeum előtt megtekinthető - római kori oltárkövek, erőditménydarabok számát néhány napja a régi falszakasz további darabjai, alakos töredékek, s egy szép feliratos' oltárkő gyarapítja. Dr. Gaál Attila és Szabó Géza régészek, a dunaújvárosi könnyűbúvár klub tagjai, a bölcskei laktanya katonái és több falubeli közreműködésével két hete dolgoznak a sekély, de gyors áramlású vízben. A munkát itt a hét végén befejezik, de októberben a folyó másfél kilométerrel lejjebb eső szakaszán újra lemerülnek, mert a halászok megfigyelései szerint ott is hasonló falmaradványok, régészeti kincsek találhatók. Fotó: GOTTVALD KÁROLY Dr. Gaál Attila egy lábalakos töredékkel A búvárok saját készítésű darut, csörlöket hoztak Épen maradt felirat egy oltárkövön Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában VI. Búcsú Pesttől Zsolnai jellegzetes hangját, előadói egyéniségét megismeri az ország. Vé- csey Ernővel kötött házasságának vége szakad, ám az egymás iránti tisztelet, ro- konszenv megmarad. 1956 őszén a művésznő a debreceni színházhoz szerződik. Itt ismerkedik meg későbbi férjével, a színész-színigazgató Téri Árpáddal. Zsolnai könyvében láttató erővel írja le 1956 októberének, novemberének Debrecenét, a színésztársadalom, s a forradalom találkozását. Még az őszön visszaköltözik Pestre, Téri is ott kap új feladatot. Zsolnai népszerűsége a csúcs felé tart, a közönség szereti, ő azonban - kifejti, miért - mellőzöttnek érzi magát, nem képes meg- békülni bizonyos körülményekkel. Új házassága ajándékozza meg élete nagy boldogságával, egy fiúgyerekkel: Attilával. Térivel való viszonya azonban korántsem felhőtlen, ellentmondó érzelmek kavarognak benne. Zsolnai - mint könyvében mindvégig - mély őszinteséggel ír magánélete és művészi pályája újabb és újabb fordulatairól, melyek végül is - épp kitüntetését követően - vezetnek (1977-ben) a végleges távozáshoz. Az ezt megelőző hónapokat, heteket idézi föl a Magyar Világ gondozásában ősszel megjelenő önéletrajz következő részlete. (Maga a könyv egy 1987-es naplóbejegyzéssel zárul.) Szól a telefon. Unokaöccse, M. I. elvtárs:- Azért hívlak, hogy megsúgjam, fel vagy terjesztve Liszt-díjra. Ne vágj közbe, ne köszönd, nem én intéztem, és nehogy annak az... igazgatódnak tudd be, ezért megmondom: Keszler Pali terjesztett föl. (Az Országos Rendező Iroda volt igazgatója, kit időközben felszólítottak a minisztériumba.) Díjátadás a Fészek Művész Klub nagytermében. A miniszternek levegőben marad a keze... Zsolnai átveszi a „paksamé- tát”, és elvonul egy sarokba. A többi ünnepeltet megrohanják a kamerák, újságírók. Este a televízióban Zsolnait meg sem említik... (Sokat töprengek ma már azon, miért vettem át. A mai eszemmel nem értem magam, illetve ma már nagyon is értem. Tudat alatt ott lappanghatott bennem a menekülési vágy. Nem mertem felégetni a látszatot.) Szegény Keszler Pali, nyilván jót akart. Későn, nagyon megkésve. Semmit, amit saját maguktól nem nyújtanak (legyen az jó barát, rokon, szerelem, országod, hazád), nem szabad kierőszakolni, elfogadni, szemrehányást tenni sem. Különben szeretet helyett csak kínos udvariasságot vagy fölösleges ajándékokat kapsz. Segítség helyett könyöradományt. Előbb-utóbb ellenségekké váltok. Vécsey Ernőné („négyeske”), Ernő utolsó felesége jut eszébe... Négyeske, egyszer New York-ituristaútjáról hazaérkezvén, Hédi elé tett két darab fürdőszobaszőnyeget, mondván: „Válassz, melyik színűt akarod? Egyiket a házmesterné- nek hoztam, a másikat neked...” Körülbelül úgy érezte magát a Liszt-díj átadásánál, mint akkor. Zsolnai hónapok óta készül új szóló- koncertjére, melynek bemutatója (állítólag) Pesten lesz, a Zeneakadémián. A műsor mondandója: a csend és a zaj. A csend és a zaj ártalmai. Címe: Csendártalom. Az egész gondolatot egy újságcikk indította el. Mátray Betegh Béla újságíró és jó barát írása, mely, csodák csodája, megjelent a Magyar Nemzetben még 1972-ben. Zsolnai a koncerten, saját bevezető sorai után, idéz a cikkből: „Hovatovább nem lehet komolyabb, őszinte beszélgetésbe fogni anélkül, hogy a legkülönbözőbb foglalkozású, mesterségű, hivatású emberekből ki ne fakadna, hogy saját bőrükön érzik a csend nyomását. Panaszkodnak a csendre, felingerli őket, szenvednek tőle. A jelek szerint a sokat emlegetett zajártalomnál semmivel sem kevésbé kártékony a csendártalom. Arányt teremteni. Megteremteni az arányt a munka és a hatása, az érték és a siker között. Ez volna a teendő. Az értő, a figyelő, az érdeklődő vélemény hiányzik, egyre kínzóbban hiányzik az elvégzett munka körül, s kergeti süketté azt, aki elvégezte.” No addig, amíg az esthez elérkezik, ahogyan a magyar szólás mondja: sok víz folyik még le a Dunán... Csupán a Váci utcában, ott is csak hét nappal az est előtt, tűnik fel néhány plakát. Egy nappal az est előtt telefonon közük, áttették az estet két héttel későbbre. Az ok: a nagyteremben Bácher Mihály zongoraművész Chopin-estje elkerülte a figyelmüket, s félő, hogy a két terem áthallása tönkretenné mindkét estet. Aznap még megszólal a telefon Zsolnainál. Bácher Mihály!- Hédikém, kétségbeesve hallottam, hogy elhalasztották az estjét énrám hivatkozva. Biztosíthatom, hogy az egészről mit sem tudtam. A Zeneakadémián, mióta létezik, valóban előfordul nagy ritkán egy kis enyhe „áthallás”, de ez olyan elenyésző, hogy szót sem érdemel. Még egyszer kérem, ne haragudjon, és semmiképpen ne gondolja, hogy tőlem ered. Nem! Zsolnai ezt valóban nem gondolja. Nagyon is tisztában van vele, mit, miért... A hírre lett volna szükség, hogy a Zsolnai-est üres volt. Mert minden újságfigyelmeztetés nélkül maradt el a premier, s tűztek ki új dátumot. De rosszul számítottak. Zsolnainál éjjel-nappal szól a telefon! A közönség érdeklődik! És Zsolnai 1945 óta először nem takargat, nem dadog-hebeg; őszintén felviágosítja az érdeklődőket. Fásult már a félelemhez. És végre arra is ráébredt: nem az ő feladata mentegetni az államot. Nem hajlandó helyettük hazudozni! Az esten zsúfolt a nézőtér. Állnak még erkélyen is... Valósággal tüntető ünneplésben részesítik. Persze a rádióhallgatók erről nem sokat tudhattak. A rádió ugyanis alaposan meglékelte az estet. A „Zsolnai-csevegések” és SOS-songok, a „kiáltványok” mind egy szálig kimaradtak. A rádió mellett ülők joggal mondhatták: mi volt ebben az új? Hajnal. Megint vidékről érkezik. Képtelen elaludni. Nem, ez már sok! Hogy már vidéken se legyen nyugta. Hogy ez a kisszerű zongorista, L. P., hogy már ez is ki merjen vele tolni, összejátszva a kis mosolygós kultúr-igazgatónővel. Atti felébred.- Mi van, mi történt, anya?- Semmi, semmi, Attikám. Fáradt vagyok.- Te nem szoktál ilyenkor fáradt lenni. Sőt. Látom, hogy valami baj van. Rossz volt a közönség? Bántott valaki? Megint eltolta az a töketlen valamelyik számodat? Mondd már, mi van?- Attikám, nem tudok most beszélni, majd, majd elmondom, de ne most! Újra kiborít. Olyan undorító az egész... Egymás nyakába borulnak. Zokognak.- Anya, nem fogom hagyni, hogy te is, mint a Latinovits. Látom, hogy kicsinálnak.- Attikám, Latinovits beteg volt.- Majd te is az leszel... Igen, Latinovits halálára volt alibije az országnak, mert Latinovits valóban lelkibeteg volt. De hogyan számol el az ország azokkal, akik nem voltak, hanem lettek betegek... Kik lopták el a vitamint a napi eledelből? Kik zabálják fel a vitamint a másik adagjából? Kicsodák osztogatják széjjel a vitamint? És hol a központi elosztó? És ki a felelős? Részlet Zsolnai Hédi naplójából, Budapest, 1977. december 18. „Vasárnap - búcsú a pesti közönségtől”... Hollán utca. Most Fürst Sándor vagy Sallai Imre? Képtelen vagyok megjegyezni. Tehát Hollán utca! A szokott, mindenévi előadás a Zsidó Fiú Árvaház javára. Délután öt óra. A nézőtér, az öltöző zsúfolásig tele. Reszketek, mint életem legelső fellépésén. Holnapután utazunk. Ruttkai Éva:- Ó, Hédiké, tudom, régen nem jelentkeztem nálad! Jaj, ugye, megérted? Tele vagyok mindennel, próba, premier, próba... Majd hívlak. Puszi! Rohanok! Hajdú Jucika- De régen láttalak. (Pedig ő is a Pozsonyi úton lakott.) Lorán Lenke, a drága kolléga: Bilicsi Tivadar, Kishegyi Árpi... (Ö régi barát, kolléga még a gyermekszinházból, mint Éva.) Színpad! Első dalom héber népdal, az utolsó: „Isten veled, Budapest, te édes...” A nézőtér világos. Kik ülnek ott?! Tisztán látom, az ott a középen Viola, az meg, az a néni, aki mindenhova utánam jön, nagy ég! Az ott Baby, a Teleki tér 3-ból. Azóta sem láttam. Baby rohan utánam.- Hédikém, emlékszel? 1944-45... Teleki tér. - Hát persze hogy emlékszem. Barátok voltunk. A kulturos néni:- Ugye, jövőre is számíthatunk a művésznőre? Virág. Felföldi Ancsának adom. Nem szeretném, ha egyedül hervadna a lakásban... Ancsáék hazavisznek. Kár. Jobb lett volna gyalog menni.”- Vége -
