Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
4 - TOLNATAJ 1989. augusztus 19. Csendes szombat, vasárnap István - a király A világtörténelemben is ritka eset, hogy egy uralkodó által állammá szervezett ország majdnem ezer esztendővel ennek halála után is magán viselje kemény keze nyomát. István királyunkkal ez a helyzet. Gondoljunk csak az általa megteremtett megyerendszerre, melynél különbet - sok erőfeszítés ellenére - máig se sikerült kialakítani. A hazai római katolikus egyház püspökségeinek szervezete is az ő műve. A katolikusok által teljes joggal szentként tisztelt nagy király jobbját ma díszes ereklyetartó őrzi. A Szent Jobb hiteles, sőt érdekes módon István király az, akinek szinte ezredévnyi távolból is megmaradt az arcmása. A koronázó paláston kerek arcú, nyírt szakál- lú férfi látható, aki szinte csalódásig hasonlít a kalocsai székesegyházban őrzött - bár későbbi - szoborra, melynek fényképét közöljük. A magyar történelem öt István királya közül négynek az emlékét a teljes népi feledés homálya borítja. Ö, az első, azonban századokon, teljes történelmünk során megőrizte páratlan népszerűségét, pedig halála után igazán elegen voltak, akik mindent megpróbáltak tenni ennek ellenkezőjéért. Ki volt tehát ez a vaskemény országalapító? Imádságos lelkű szent, vagy zord zsarnok? A lélektan tudománya ma már össze tudja egyeztetni ezeket az ellentétes tulajdonságokat. Ami e sorok íróját illeti, sosem a Mátyástemplom melletti, komoly, glóriás - Strobl Alajos alkotta - Szent István-szobrot érezte közelebb a néhai uralkodó egyéniségéhez, mint inkább a székesfehérvári megyeháza előtti, vaskos keresztjét fejbecsapásra készen szorítót, Sidló Ferenc művét. Ezek azonban csak érzések és nem bizonyítékok. István király politikai nagyságát az bizonyítja, hogy az apja idején még félbarbár ország egységes államszervezetéhez ideológiai támaszt is talált. Ha ezt keleten keresi, Bizáncban, akkor a magyar állam ma valószínűleg már nem létezik. Ő azonban visszavonhatatlanul Nyugathoz kapcsolta egész kutúránkat, melynek ősi, magunkkal hozott alapjait természetesen senki sem akarja tagadni, de azt is bajos, hogy Kelet-Európa a magyar határokon túl, tehát valamikor a Kárpátok másik oldalán kezdődött. Napjainkra, ismeretes módon, sajnos kissé közelebb került, de azért állítólagos özép-keleteurópai mivoltunk sűrű hangoztatásának nincs sok értelme. A nomád, pogány magyar meglehetősen szabad volt. El lehet képzelni, hogy nem lelkesedett túlságosan az új hitért, melynek papjait még jövedelme egy tizedével is jól kellett tartania. István, hogy rokonszenvesebbé tegye az új hitet, a vásárokat vasárnapra helyezte. Árpád ükunokája lévén, a család a szinte misztikus tekintély jóvoltából sok mindent megtehetett, de azért ellenlábasa is akadt épp elég. Családtagjaival, Kop- pánnyal és Gyulával ugyan rövid úton leszámolt, de a közeli rokon utóbbival a kor szokásaitól teljesen elütően emberségesen viselkedett. Fogságba esett feleségét váltságdíj nélkül küldte vissza emigrációba kényszerült férjéhez. Ajto- nyon, a másik lázadón, azonban már véres bosszút állt. A kor emberségességét természetesen ne hasonlítsuk a maihoz (melyben ugyancsak van kegyetlenség, jóval több a kelleténél). István humanizmusa, törvényei megalkotásakor, ilyesmikkel volt mérhető: a tolvajt nem ölték meg rögtön, mint például Burgundiában, hanem csak harmadszori tettenérés után. Míg Boles- law Chroby lengyel fejedelem a böjt szabályait megszegőnek minden fogát kihúzatta, István a vétkest csak egyheti koplalásra ítélte, ami az előbbi szankciónál összehasonlíthatatlanul kellemesebb. Mindennek az a furcsa következménye lett, hogy kora Európájában István Magyarországra a jogbiztonság élvonalába került és szinte ömlöttek ide a telepesek. A telepesekkel kapcsolatban jobb eloszlatni egy félreértést István nevezetes Intelmeiből, melyeket Imre fiához intézett. Ebből csak egy részletet szokás kiemelni, az alábbit: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan támogasd és becsben tartasd, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Ebben felesleges valamiféle, korát századokkal megelőző nemzetiségi politika csíráit keresni. Az idézetteket megelőző mondatokból ugyanis kiderül, hogy István a királyi udvar fényének gyarapítására és serege erősítésére gondolt. Mindkettőt elérte. Ezüst féldénárai olyan értéknek számítottak, hogy a régéNagy valószínűséggel ilyen lehetett... szék a Ladoga-tótól a Ferer-szigetekig mindenhol találtak belőlük példányokat. A ritkán háborúzó, mert elsősorban belső államszervezéssel foglalkozó uralkodó egyébként valamennyi hadjáratában győzött, katonának se volt akármekkora. Nem kell túlságosan távolra visszamenni a múltba, ha a történelem időnkénti „átfestésére" akarunk példát keresni. István, amikor elvesztette fiát, Imre herceget, nem „magyar” unokaöccsének, Vazulnak szánta a trónt, hanem nővére fiának, a velencei Orseolo Péternek. Vazult megvakították, ami a kor kedves szokása volt abból a célból, hogy valakit az uralkodásra alkalmatlanná tegyenek. (Később II. Béla jutott erre a sorsra.) A sors azonban úgy hozta, hogy a magyar trónt később Vazul (Vászoly) ivadékai foglalták el. Csak Szent László, a lovagkirály érezte meg az ideológiai folytonosság fontosságát az első uralkodó nyomán. Ő gondoskodott István és fia szentté avatásáról, így tulajdonképpen „rehabilitálásáról” is. További rehabilitálásra István emlékének a későbbi századok során nem volt szüksége. Hol szelídebb, hol vadabb oldalait domborították ki természetének, de abban senki sem kételkedik, hogy nemcsak első, hanem minden bizonnyal legnagyobb uralkodónkat is tisztelhetjük benne. ORDAS IVÁN Fényképété: KISPÁL MÁRIA Az isten áldja meg, hogy eljött - mondja Annuska, akihez hónapszámra sem volt egyetlen látogatója. S ha mégis, az az unoka.- Ilyenkor egy kis pénzt is adok neki - súgja bizalmasan, mert szobatársai haragszanak érte. Annuska öt éve él az otthonban. Kis szoba-konyhás lakásátadta vissza a tanácsnak, s aztán beköltözött. Otthon úgy-ahogy ellátta magát, a szomszédok segítettek a bevásárlásban.- Tudja angyalom, mindig elfelejtettem valamit. Hol ezt, hol azt... A fiam hozott minden hét végén főtt ételt, de én hozzá nem nyúltam. Már régen észrevettem, hogy meg akar mérgezni, nekem hiába beszélnek - halkítja le a hangját cinkos mosollyal.- Drága jó uram, amíg élt, más volt minden. A gyerekek is tudták a szülőt tisztelni, de ahogy ö meghalt, én mintha nem is lennék, úgy viselkedtek. Az ennivalót is csak azért hozta, hogy ne szólják meg, a jogász urat. Kitaníttattam, a legjobb falatokat tettem félre neki a többiek elől. Büszkén mutatja szép fekete ruháját, a makulátlan kendőt, a harisnyát, a tiszta fűzős félcipőt, a fehérneműt, amit külföldről kapott egyik lányától.- Ebben temessenek, ez a kérésem, szinte alig hordtam. Ehhez ne nyúljon senki sem - emeli fel hangját, hogy a többiek is meghallják.- Mennyi a nyugdijam? Nem tudom, aranyom, de kapok annyit, hogy elég egy kis kávéra, cukorkára. Az erős cukorkát nagyon szeretem, meg a Negrót. Menjünk egy kicsit a ház elé, jó? Annuska képeket mutat. Lánykoriakat, házasságit, - gyerekek, s unokák néznek rám. Nem ismerem őket, pedig egy városban lakunk. De ha mégis találkoznánk... igen, feltétlenül szólok nekik, hogy jöjjenek be Annuskához. * Teri nénit néha megveri egy erőteljes alkatú szobatársa. Nem tudni, miért, hiszen helyette is kitakarít, felsöpri a szobát, felszedi a leveleket a ház körül. Az ütés fáj - mondja Teri néni -, de nem a testnek, a lelket nyomorítja meg. Falusi lány volt, már urastul, gyerekestül került a városba. Csak jobb helyeken szolgált, uraknál, orvosoknál, tanároknál.- Főzni soha nem tudtam urasan szabadkozik ötven év távlatából - a mosás, vasalás, takarítás volt az én gondom. De mindig szépen megfizettek, ruhákat is kaptunk karácsonykor a gyerekeknek. Szerettek engem - mondja büszkén, fejkendője csücskét megigazítva. A gyerekek... messzi Amerikában, Svédországban. Soha nem volt náluk, csak az egyiknél, az Jugoszláviába ment férjhez. Évek óta őket sem látta.- Nem járok én sehova. Megváltozott a város, ki sem ismerem magam. Mindenhol a nagy emeletes házak, az új utcanevek. Meg tudja, a lábaim sem bírnak már- simogat meg reszkető kézzel, s lehunyja szemét. Hogy kire, mire gondol, az ő titka. A titkok s az emlékek az egyetlen, mely csak az övék, mely megóvható, mely el nem tulajdonítható. *- Mindenemet elviszik - s csendesen suttogja a tettes nevét - hiába teszem a párna alá, még az erszényemnek is lába kelt - sírdogál csendesen Mári néni. Másnap aztán üresen találtam meg, a szekrényemben. Kis pénze most kendőbe kötve, a kötény zsebében.- Ha tudtam volna, hogy itt ilyen világ van - zokog zsebkendőjébe - otthon meg- döglöttem volna. Bántják, piszkálják az embert, még az álma sem lehet nyugodt Mári néni bánata kétszeres, sokszoros. Kis falusi házát unokája rábeszélésére eladta, s Pestre költözött. A négyszázlelkes falu után zúdult rá a nagyváros robaja, idegensége. Egész nap ült a lakásban bezárva, este jött haza a család. A nyolcadik emeleti lakás, a félszoba börtöne megviselte. Öngyilkossággal fenyegetőzött- mire viszahozták, s befogadták az öregek otthonába. A ház árából egy fillért sem látott, kis nyugdíja most az otthoné.- Napközben meglennék én - mondja szipogva -, mindig jönnek látogatók. Nem hozzám, de ismerem őket, s elbeszélgetünk. Csak bent a szobában, az nem bír megnyugodni - int a szemével a morc szobatárs felé - mindig kutat, kiforgatja a szekrényeket. Veszekszik, meg még más is... - teszi hozzá sóhajtva. Szemét kötényébe törli. Nyugtatom, igen, máskor is eljövök. Várni fog. Lassan felkel, megtámaszkodik az asztal szélében. Búcsúzunk - vége a látogatásnak. Az idő lejárt. Cs. J. azetták és magnetofon társaságában ülök reggel óta, keresem azt a szalagot, amire dolgozhatnék holnap. Alig fogtam ebbe a munkába, mar tolsejlett bennem, hogy reménytelen, hiszen mindegyik kazettát megőrzésre raktam le, ha úgy tetszik, élni belőlük olyan napokon amikor nyomasztóan feketébe fordul velem a világ. Ugyan kivel nem esik meg mostanában ilyesmi? Az se száz közül egyet jelent, hogy kímélném a pénztárcámat, nem vásárolnék új magnószalagot, ha házi hangtáramban akadna legalább egy olyan felvétel, amit törölve nem érezném magamat hóhérnak. Ahány kazetta, annyi emberi élet a maga korról is valló üzenetével. Megsemmisíteni őket? Nem visz rá a lélek. * Ez itt például dr. Pámer Frigyes, aki beszélgetésünk óta megvált igazgatói székétől és visszament oda, ahonnan jött, körzeti állatorvosnak. Emezen a szalagon a váraljai Schmidt Károly nyugdíjas bányász, illetve a felesége, Judit az azóta már felnőtt unokák körében az egykor tündérujjú hímzőként nevezetes dédikével, Éva nénivel. Ugyanazon a napon, a kölesdiek második találkozóján a haza szívesen járó elszármazottak beszélnek szülőhelyükről és a tanács elnöke. * Valamivel később kelt az a három felvétel, amelyeken tovább él az a Baranyái László népművelő, aki talán most is közöttünk volna, ha még időben megkapja az őt megillető rehabilitációt. Itt pedig rácegrespusztai öregek, Unger- biller Jánosné, Farkas Gyula, Jósvai József, Wisberger Mihályné és a többiek mesélnek egykor volt iskolájukról, idézve a puszta hallhatatlanjának ünnepszámba menő látogatásait, amelyek legalább olyan váratlanok voltak, mint „Rákosi pajtás” egyszeri megjelenése a pusztai gyerekek között: Halovány az utóbbi futó vendégség emléke, markáns a másik, a „Gyulánkat” ide holtából úgy elevenítő, hogy kívülről egyetlen versét sem tudják, mégis, ha tehetséggel táplált készségük lenne rá, ugyanazt és ugyanúgy mondhatnák el, amit Jel című versében a költő. „Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni. / Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját, / Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul, / S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.” Azt mondja Rompos István, az öregek között a legfiatalabb, hogy Rácegres- pusztán mindig lesz élet és sejthető, hogy nem csak a pálfai tsz állattartó telepére gondol, hanem arra, mi hazahazahozza évente legalább a lakodalmak, a búcsú és a halottak napjára az innen gyerekeikhez elköltözötteket. Az az élet mindenkori záloga, hogy igazán itt van otthon, aki napfényre itt fakadt. Nem ők fogalmaznak így, az ő szavaik egyszerűek és ízük mégis, mint a forrásvíz. S fönn a dombon sem fogy a temető, mert itt akarnak nyugodni sokan azok közül is, akiket sorsuk fordulói máshova próbáltak gyökereztetni. Milyen lehet most Rácegres? A kánikulai napok bizonyára megfakították már a füvek, bokrok, fák zöldjét és a konyhakertektől gondosan elválasztott előkertekben itt-ott nyiladozni kezdenek már a majd késő őszig pompázó virágok. S ugyan, hány száz látogatója volt tavasztól eddig az Illyés Gyula emlékezetének szentelt iskolamúzeumnak, amit talán-talán bekerítenek már vala- hára, hogy a juhok és sertések másfelé trágyázzák a füvet? És mi újság Ozorán, Miklós Ferencék- nél, ahol Miklósné Predovácz Anna a vejjel, unokákkal, apóssal a héttagú család józan paraszti ésszel és világot átölelő szivével a parancsnok? Lám csak, azt kutatom, hogy mit lehetne átadni a feledésnek és ez a két kazetta is odavarázsol közéjük, azaz hogy ők vannak itt körülöttem, általuk. Annuska azt mondja éppen, hogy nem tud ő világraszóló politikát szabni, majd töröljem le, szépítsem meg a szavait. „A fenét” - hallom a hangomat és most se mondanék mást, ha Annus - akit húgomnak is elfogadnék amennyire megszerettem fölvágott nyelviért, istenadta okosságáért - valaha még ilyen tanácsokkal próbálkozna. Tőle hallottam 1987 karácsonya előtt nem sokkal először, hogy eszetlenül édesedtünk bele a megszerezhető jóba és ettől töri most az embereket a frász. „Magát is Annuska?” Mire ő, hogy miért lenne kivétel? Eddig hasznát látta annak a pihenésre, urizá- lása időt nem engedő hajtásnak, amit a parasztember inkább a gyerekeiért, mint magáért vállalt. És most? „Becsaptak, akik azt mondták, hogy nálunk minden rendben van!” Kuncog a burkolómester vő, Marika pedig, Miklósék kétgyermekes asszonylánya attól tartva, hogy megütközöm a szókimondáson azt közli, hogy a „mama senki kedviért nem mond mást, mint amit gondol”. Hát ez az, pont ez hoz engem ide vissza, akár ha rokonlátni jönnék, pedig tizenöt év alatt hat órát se tudtunk úgy beszélgetni, hogy Annus ne cikázott volna a napi munkából megtérve az idehaza rá váró dolgok miatt. Van oka, füstölög cefetül. „Tudja mi fáj?” Hogy zsákba kötötték a bajt, aztán most itt van, kihasadt a zsák.” A folytatás sem szelídebb hangsze- relésű. „Ha észrevették már 67-68-ban, hogy másként kellene csinálni a gazdálkodást, miért vártak vele 87- ig?” A kérdésre majd másfél évvel ezelőtt nem tudtam - az újságíró se tudhatta - a teljes választ. Mára meg, ahogyan én Annust ismerem, jól összerakta a miértekre az azértokat, hiszen fáradtság ide, vagy oda, már korábban is ott vicrasztott a rádió mellett, vagy a televízió előtt, ha valamit meg akart tudni. Ő volt tudója annak is, hogy mit ír az újság és soha se tartotta meg csak családi használatra az ismereteit. * Azt hiszem a nemrég elhunyt Kos- suth-díjas író, Galgóczi Erzsébet ismerhetett szerte az országban több tucat Miklósné Predovácz Annához hasonló asszonyembert, akik törődötten, meg- bántottságuk ellenére is azt az erőtartalékot hordozzák magukban, ami napfényre képes fakasztani az életet. Nem is tudnak mást csinálni abban a hitükben megátalkodva, hogy „jövőre jobb lesz!” Hát persze mindennek szörnyű ára van, hiszen az emberélet nevetségesen kurta. „Az a világ, az a 45 előtti soha ne legyen! - mondja Annus, aztán azt meséli, hogy amikor rosszul ment a téesz és az ura, Ferenc elment dolgozni az építőkhöz, hogy biztos pénz is jöhessen a házhoz, ö minden munkát megfogott itthon. Negyedes, nyolcados kukoricát kapált és szedett. Eljött egyszer segíteni a nővére Mari, de az első nap után bejelentette, hogy ne várja többet, „mert neked akkor van vége a napnak, amikor már sűrűén csillagos az ég!” allgathatnám akármeddig ezt, meg a többi szalagot. Egyiktől se lehet megválni, mert ezek a beszélgetések mind-mind darabkák abból a hazából, amit benépesítünk jeltelennek hitt életünkkel. Igaz, egészen kicsiny körre hatóan, de talán nem nyomtalanul. LÁSZLÓ IBOLYA Darabkák a hazából
