Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-17 / 193. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. augusztus 17. Elcserélték a borítékot? Illyés nevét veszi fel a dombóvári gimnázium Tamásiban született 1893-ban, később kitanulta az asztalosszakmát, részt vett a munkásmozgalomban, MSZMP-tag lett, majd 1925-ben besúgók rendőrkézre juttatták. A börtönben tüdőgyulladást, tüdővészt kapott, röviddel szabadulása után szülőfalujában meghalt. Dombóvárhoz tulajdonképpen semmi köze nem volt Gőgös Ignácnak, a fáma szerint elcserélték a borítékokat, mikor a felszabadulás után át akarták keresztelni az addig Eszterházy Pál nevét viselő dombóvári gimnáziumot, és a tamási intézmény számára kiválasztott nevet tartalmazó levelet küldték Dombóvárra a megyei művelődési osztályról. A gimnázium egészen mostanáig viselte a mártír nevét, mígnem a városi tanács végrehajtó bizottságának keddi ülésén döntés született: szeptembertől Illyés Gyula Gimnázium és Szakközépiskolaként jegyzik az intézményt. Irodalmi életünk e neves személyisége nem véletlenül merült fel az új név kiválasztásakor, hiszen Illyés az 1912-13-as tanévet a dombóvári gimnáziumban végezte, később gyakran itt töltötte a nyarat, rokonai ma is itt élnek. Mint Máté Lászlótól, a városi művelődési osztály vezetőjétől megtudtuk, évekkel ezelőtt a művelődési központ szerette volna Illyés Gyulát névadójául, de abban az időben a Művelődési Minisztérium nem támogatta ezt az ötletet. — Két és fél évvel ezelőtt aztán a gimnázium öregdiák-szövetsége is határozatot hozott arról, hogy hivatalosan kérik a névváltozást, s az időközben megjelent rendelkezések szabaddá is tették az utat. A javaslattal egyetértenek Illyés Gyuláné, az iskola pedagógusai, a diákönkormányzat képviselői, a szülői munkaközösség választmánya és a tanács is. Szeptember 3-án a tanévnyitón tehát bejelentik a névcserét, addig azonban míg az országszerte jól ismert Gőgös Gimnáziumot Illyésként fogják majd emlegetni, bizonyára hosszú időnek kell eltelnie.-cserLélekszennyeződés A búcsú művészete - avagy búcsú a művészetektől Negédes dallam kél szárnyra a lelkemben, amint elnézem-nézegetem az egyre inkább egyiptomi múmiákra emlékeztető aranyos kis mézeskalácsbábukat: színes folyóiratokból kiollózott csinibaba arcukon virít a smink. Csak úgy csepeg a revűméz a cicomás figurákból, egyre inkább elszakadnak a vásári hagyományoktól, „hozzámodernizálódnak” a lakodalmas művidámságot harsogó kazettatömkeleg borral fogyasztandó szövegvilágához, mert azt ugyan józanul értelmes lény elviselni nem képes. Kis rózsaszínű lámpaernyők nyiladoznak a szivemben, [ melyeken bársonyos rojtok lógnak, hogy ezekkel az örökmécseseivel a giccsvi- lágnak ünnepeljem az eseményt: búcsúban járhatok, sokadmagammal, gyermekekkel együtt, akik vásárfiára áhítoznak, no meg élményekre természetesen. Az út porában éppen most kapitalizálódik a falu világa: mint Manhattanben a felhőkarcolók, úgy nőttek ki egymás mellett a modern technika és építészet öszvércsodái a földből: a lakókocsival egybeépített céllövöldebódék, az emberi kultúra eme leghátsó utánfutói. Nyélen ülnek a kisfiúk sóvár tekintetei, meg az elképesztő nyereménytárgyak, utóbbiak pálcáit kéne eltalálni a nyerőnek, de a telitalálat semmiképp nem lehet az övé, mert az vagy a jóízlést, vagy a pénztárcát éri. A vásári forgatagot kizárólag a körhinta képviseli, nem a sorsukba alázatosan beletörődő, vásárlókká alázott emberek, akik tárgyról tárgyra vándorolnak, imittI amott egy-egy árcédulán éppúgy horogra akadva, mint a kövér műanyag halak a zsebpecázók madzagjain. Ünneplőbe öltöztetem a lelkem, mert búcsú van, igazi búcsú, hiszen a kultúra távolodik. Csak az a kár, hogy erre az ünnepi alkalomra leginkább gyászruhát illik ölteni. DOMOKOS ESZTER DECSI KISS JÁNOS Kínálat Fotó: GOTTVALD KAROLY A ház udvara témát ad a virágot szerető festőnek Galéria Őcsényben Galéria. E fogalom kissé idegenül hangzik a Sárköz egyik - ma is - patinás múltat ápoló községében, Őcsényben. Igazi tartalmát sem fedi a forma, amit sejtet, ám sokkal több figyelmet érdemel. Miről van szó? A megyeszékhely melletti település Fő utca 4. szám alatti házának bejárata előtt, egy régi ágyvégre festett felirat hirdeti, hogy az épületben képző-, ipar és népművészeti tárgyakkal találkozhat, akinek e szó: galéria, többet is jelent. A tulajdonos: dr. Császár Pálné Vasváry Ibolya. Voltaképpen kereskedéssel állunk szemben és erről szól a községi tanácstól kapott engedély is, de a tulajdonossal való beszélgetés során hamar kiderül: népművelés, értékmentés, ízlésformálás a cél. Kiindulást jelentett, hogy nem szabad pusztulásra ítélni a férj szülőházát, mely szépen megőrizte szerkezetében, külső megjelenésében, a sárközi építészeti hagyomány századfordulós divatjának jegyeit. A nagyméretű bejárati kapun egy évszám - 1894 - feltételezhetően, az építés idejét jelzi. Egy pedagógus festőművész, aki a közművelődésben, oktatásban töltött évtizedeket, nyugdíjas éveiben sem mondhat le hivatása gyakorlásáról - Vasváry Ibolya szerint. Ehhez meg kell találni a megfelelő formát. Természetesen mindez az egyéniség alkati sajátosságából fakad. Ő maga, a nagybányai hagyományokat őrző, gyulai művésztelep tagja. Baráti, ismeretségi köre nagyrészt innen eredeztethető. Az őcsényben kiállított akvarell, olajfestmények, grafikák is ez irányból érkeztek. Az alig másfél hónapos múlttal rendelkező őcsényi galéria igazi arculatát még nem láthatjuk. E rövid idő alatt a születés pillanatának, valóságát jelentő perceit, óráit lehet érezni. A ház kis hányadát foglalja ma még a galéria, a többi lakás céljait szolgálja, a Budapesten, Pécsen élő unokák, szabadságot hozó örömére. A kapualjban és az „üveggangban” tekinthető meg a felgyüjtött érték. A belépőt festmények fogadják, a zsűrizett áraikkal. Ezek még gazdára várnak, jelenlegi tulajdonosán kívül. Témájuk, mondandójuk szerint, a már említett alföldi festészet köréhez kapcsolhatók. Csendéletek, idős emberek portréi, öreg házak udvar- és szobabelsői láthatók. Más hangulatot, művészi felfogást hordoznak a mappákban tárolt rajzok, metszetek, nyomatok. A galéria igazi karakterét akkor nyeri majd el, mikor ezek a falakon elhelyezett rendben fogadják az érdeklődőket. Külön kell említeni az ipar- és népművészeti tárgyakat. A csuhéból készült műves kis szobrok, gyöngykalárisok, fazekasedények, szőttes asztali futók, hímzett térítők, három lábú bubák, fából készült bútorok, színes fényképek vonzzák inkább a Sárközt felkereső idegeneket, turistákat. Üvegből készült használati tárgyak, ötvösmunkák, ékszerek bemutató, mintadarabok. Mindezek kellékei, eszközei a célnak, melyet harmincnál több alkotó ember munkájának eredményéből tűzött maga elé dr. Császár Pálné Vasváry Ibolya. Tömören fogalmazva: kultúra közvetítése ez, ami manapság egyre több mecénást, vállalkozó kedvű népművelőt, vagy magasabb esztétikai értékrendet támasztó kereskedőt igényel. Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában III. Vészterhes szabadság Zsolnai Hédi - a majdani népszerű sanzon-, dal- és slágerénekes - a munkaszolgálat fizikai és lelki megpróbáltatásai után a bujkálás feszültséggel teli hónapjait éli át az ostromlóktól szorongatott, nyilasok által uralt Pesten. Utolsó menedékhelye egy Duna-parti szálloda, ahol az akkori kor szinte minden „szereplője” megfordul, a némettől a hamis papírokkal bujkáló zsidóig. A szálloda egy bombatámadás után lángba borul, „verebek és vérebek” együtt szorulnak a pincébe. A felszabadulás napjai újabb kegyetlen megpróbáltatásokat mérnek a húszesztendős leányra, akinek évtizedekkel később írt önéletrajzát az ősszel jelenteti meg a Magyar Világ Kiadó. Nincs olyan közeg, melyben ne lehetne, ha csak egyetlen vagy igen gyér számú, de rendes emberre is lelni. Ezért muszáj, kell életben maradni. Naponta, percenként más-más hírek szűrődnek kintről. Már itt vannak az oroszok! Már Pesten vannak... Mégse, Budán vannak... Itt vannak a belvárosban, csak voltak - ismét németek... Idegtépő! Túlélni! Túlélni! Túlélni! S egy napon: végre megjelennek az orosz katonák! A zsidók mellüket verve, boldogan gajdolják: „Mizsidók vagyunk/” Egy öreg bácsi figyelmeztet: „Vigyázzatok! Ukránok! Antiszemiták!” Nem! Hédi ezt nem is akarja meghallani. Ez lehetetlen! Rohanna, futna végül az utcára. Emberek! Oroszok! Hát itt vagytok végre! De hirtelen elsötétedik minden, s először nem is képes észlelni, mi történik. Nincs is rá ideje. A harmadik-negyedik vadállat után elájul, Kitty vizes ruhával tö- rölgeti, de nem sokáig... Új szörnyeteg érkezik, mögötte gunyoros pofával a „zsidó nyilas”! S Hédi távolról, nagyon messziről hallja csak a hangot: „Itt van!” Ö, Hédi. Ő van itt. öt ajánlgatja a zsidó fiú a szovjet katonádnak. S Hédit hurcolják, most egy kibombázott fodrászüzlet üvegcserepei fölé dobják, mint egy zsákot, és jönnek, jönnek... A hatodik visszakíséri a szállásra. Kitty ismét ápolgatja, ekkor már magas láza lehet, hőmérő nincs, de hideg-meleg leli, reszket, didereg. Idegláz, mondják. Álomba ájul, de arra ébred, puskatussal veregetik a vállát: „Davaj! Davaj!” S viszik, ismét viszik... Az ezredesi főhadiszállásra! Ez háromszobás pince: ebédlő-hálóiroda. Hatalmas, megterített asztal, rajta hasított fehér lepedő... ételek, italok, rákok, pezsgők! Hédi öklendezik...- Egyél! Igyál! - Csak a hangsúlyból s az erőszakos mozdulatokból érti: zabáltatni, vedeltetni akarják! Énekelnek! Harmonikáznak! Csókolgatják egymást... Az ezredes kirúgja a katonáit, elfújja a gyertyákat. Talán a sötétben el lehetne iszolni. De nem lehet. Már érzi derekán a hüllőérintéseket... Reggel. Ébresztőt üvölt egy katona, kivel az ezredes „haza’-kísérteti a királyi maitresse-t... Senki nem érdeklődik. Kitty és ő csomagolnak. Kitty hívja, menjen hozzájuk, nem messze van, vagy volt a lakásuk. De elbúcsúznak, Hédi túl akar lenni a mindennél ijesztőbb valóságon: ki él még a családból? Néhány utcasarok után ösz- szeesik, lázas. Nem bírja a két bőröndöt. A féltve őrzött „stafírung” és ő a kocsiút közepén fekszenek. Járművek nem járnak. Emberek is alig. Az első házig elvonszolja magát a bőröndökkel, ahol egy portára lel, talán valami irodaházféle? Ötödik kerület, Nádor utca 8. (Lehet, hogy 18., a 8-as biztos.) A portás elvállalja. Hédi felírja a nevét, hogy ha nem ő jönne, a nevére hivatkozik majd, aki a bőröndökért jelentkezik. Kitty címét tudja, előbb odahurcolja magát. Kőzettan. Kitty anyja otthon! Boldogság! A mama kedves, igazi mama módra Kittyvel együtt Hédi körül ugrándoznak, nagy-nagy szeretettel. Másnap szereznek valakit, aki elmegy a bőröndökért. Se portás, se bőröndök! A házban senki. Hédi összes vagyona a békarongyok.. Kittyék felöltöztetik. S néhány nap múlva Hédi elindul haza... Az öltözete: fatalpú cipő, hosszú nadrág, pulóver s egy valódi mosómedvebunda. (A bunda kölcsön.) így érkezik meg a Teleki tér 3-ba. Gyalog, végig a Belvároson... Váci utca, Kígyó utca, Szervita tér, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, végig-végig egy hatalmas, rothadt piac... A széttaposott ember-, lómaradványok, mint szertegurult, kilocs- csant narancsok. S egy napon megjön apa. Mindent, ami apán van, el kell égetni. Hemzseg a ruha- tetűktöl. Más különös baja nincs. Egészséges, nem bántották. Persze faluról falura (még ha védetten is) bujkált először a németek, majd az oroszok elől, bombazáporok közepette... Nem tudni, estére lesz-e szalma vagy árok, vagy bármi, hol néhány órát aludni lehet, nem nevezhető kéjutazásnak. Nagyon sok gyanútlan „boldog felszabadított”-at hurcoltak el az oroszok, s ezekből nagyon sok örökre eltűnt... Géza bácsit is vitték „egy kis krumplihámozásra” - egy év múlva került elő. Az utcán Hédi orrig behúzott kendővel, testetlenül mert csak még mindig közlekedni.- Nyugodj meg - nyugtatja Géza bácsi -, én is voltam már felszabadító csapatban, a magyarok is cudar dolgokat műveltek. A lerohanó csapatoknak minden nációban az a dolguk: fosztogatni, gyilkolni, megbecsteleniteni. Tudod, miket láttam én?- Nem! Nem! Hagyd abba, Géza! - üvölt Hédi, és vizsgálja nagybátyja arcát, aki imádja őt, s akit ő is nagyon szeret» Indult az első szabad színház: Új Magyar Színház. Hédi barátnőjével, Z. Katival bekerült a nyitó darabba. Statisztálnak. Kati gyermekkori pajtása, R. Tamás zenekari tag vitte be őket. A Csodabogár című operett. Klasszis szereposztás! Ahogyan a pesti brancs mondja: „aki él és mozog”. Ebben még statisztálni is megtisztelő. A színház a kora esti órákban kezd, mert villamosok még nem járnak, a város meglehetősen sötét este, siralmasak az utcák, és félősek. Nappal már pesti arca van a Rákóczi útnak, Nagykörútnak, az emberek üzletelnek. Hédit R. Tamás, a zenész kísérgeti minden este. Természetes, ez megint „szerelem”. R. Tamásnál revolver van, önkéntes * nyomozó. Egyik este már majdnem a kapu előtt vannak, amikor orosz katonák támadnak rájuk az úttest közepén, a villamossíneken, ahol időnként kísérleti, utas nélküli kocsik lézengenek. Igazolványaikat elkobozzák, Hédi nyakáról letépik a láncát, Tamás üvölt: „Szaladj, fedezlek!" Hátra nem mer nézni, csak a puskaropogást hallja. Rózsihoz megy aludni, fél, hogy kereshetik. Tamás hajnalban kerül elő, nagymama leküldi Rózsihoz.- Mi történt?- Csatangoltam... A revolvert kellett elrejtenem valahol.- Megölted őket?- Kettőt, azt hiszem... De jött a villamos, talán „baleset” les/ az egész. Ha nem lövök, kinyírnak! Hédi és Tamás aznap Olga néniéknél alszanak, Hédi továbbra is ottmarad, Tamás naponta máshol tartózkodik. így az elkobzott igazolványokból csak Hédiékig jutnak el. Nagymamát többször becibál- ják az orosz parancsnokságra. Hédi jelentkezik. Ott tartják. Igaz, adnak mellé egy magyarul beszélő katonanőt, aki vigyáz, hogy ne molesztálja senki. Nem a katonák közé, egy irodába zárják. Ez egyben rögtönzött szovjet katonai fogda. Több mint egy hete van már ott, mikor nagymama elárulja Tamás tartózkodási helyét. Szembesítés, mindketten ugyanazt vallják. Amit ők maguk sem tudnak, az oroszok közük: négy katona volt. Kettő meghalt, valóban keresztülment a villamos is rajtuk. Kettőt őrizetbe vettek. Ezek ketten a vád tanúi. Tamás hónapok óta ül. Az újságok fotós beszámolókat közölnek. Hédi idézést kap. Helyszíni szemle a Teleki tér és Népszínház utca sarkán. Hatalmas tömeg. Hozzák Tamást, kopaszra nyírva és alaposan „megdolgozva”... Elitélik.
