Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-16 / 192. szám

1989. augusztus 16. 4 KÉPÚJSÁG Hétköznapi szakdolgozat A modern líra befogadásáról Király Attila tanulmánya mellé A költő nem lesz, hanem annak születik - tartja a latin mondás. Ha már megszületett, természetesen élni, alkotni akar, vagyis költészetet teremteni. Egy­szerűbben fogalmazva, verset ir egy ember, amivel szól másokhoz. Megosztja az élményét, amit fájdal­mában, örömében megélt, átélt. Amit nem mondhat el senkinek, elmond hát mindenkinek. Legbelsőbb világát tárja fel idegen olvasó, befogadói előtt. * Király Attila neve csak azok előtt lehet ismerős, akik a napi- és hetilapokban tudatosan keresik az irodalmi oldalösszeállításokat, amelyekben nem hiá­nyozhatnak a versek sem. Sajátos helye van a hét­köznapi sajtóban a költészetnek, mert mindig valami ünnepi pillanat varázslását szánják a szerkesztők a verseket megjelenítő hasáboknak. Tolnán, a művelő­dési házban népművelőként dolgozó fiatalember - Király Attila - a közelmúltban kopogtatott szerkesz­tőségünkben és költeményeiből közöltünk is néhá­nyat szombati lapszámunkban. Rövid beszélgetés­ből hamarosan kiderült, hogy a líra befogadási lehe­tőségeiről főiskolás korában tanulmányt, szakdolgo­zatot írt. Vass István mondta egy televíziós riportban, hogy aki sok verset olvas, előbb-utóbb maga is írni kezd. Nem meglepő tehát, hogy Király Attila, aki csak egy ideig az „asztalfióknak írta” költeményeit, azzal kez­dett elemzően foglalkozni, hogy a modern lírának mi­lyen befogadási lehetőségei vannak. Az irodalmat szerető és érteni vágyó embereknek életszükséglete a lényeglátó kritika, a megszerzett ismeretek össze­gezése, rendszerezése, azok megértése. vagy Goethére, Walt Whitmanra és másokra, de iga­zi, XX. századian maiság egyiküket sem jellemezheti, annak ellenére, hogy korukat a művészi felfogás, látásmód terén messze felülmúlták.” A modern művészetfelfogás önmagát is mindig újítja. A meghökkentés, az abszurdum kiélezett for­mái az új modernizmus véletlen iránti érdeklődésé­nek termékeiből kerülnek ki. E kérdésre természetesen sokkal részletesebb elemzést ad a szakdolgozat írója, amire terjedelmi okok miatt sem térhetünk ki. * Az alkotás XX. századi jellemzőiként először az al­kotási képességeket sorolja Király Attila. Az adottsá­gok birtokában indul a folyamat, mely létrehozza a művet. Amit „isteni szikrának” nevezünk, a megvilá­gosodás élményének pillanat, megteremti a kidolgo­zás igényét is. A kivitelezés stádiumában olyan új készségekre támaszkodik az alkotó, amelyek segíte­nek a szubjektív képzeteket objektív formába lefordí­tani.” E kritikus pont az ahol a kreativitás és a világ- szemlélet kialakítja a tipikusan modern alkotót." Az ihletben benne rejlik az esztétikai sejtés, a ked­vező lélekállapot annak objektiválódására, művé transzformálódására. Az átlagos költő kevesebb kü­lönleges vonásával szinte ki sem lép a nép közül, míg a zseni, akár egyetlen mozdulattal felhívhatja magára a figyelmet. * Vajon a minőségileg magasabb szintre jutott iro­dalmi kifejezésmód milyen mértékben válik befogad­Király Attila módszeresen közelítette meg a kér­déskört. Az első részben a modernségről és a mo­dern líráról beszél. A másodikban magáról az alkotás menetéről. A harmadikban a befogadás általános jellemzőiről és törvényszerűségeiről esik szó, majd ezek lehetőségeit boncolgatja. Végül egy modern lí­rai műalkotást elemez. * szakdolgozat ide vonatkozó sorait: „Maga a szó a latin modo-ból ered, ami az itt és most, éppen jelentéseket takarja. Ez a jelenidejűség az adott kor alkotójára kimondható maiságot tartalmazza, a mű­vészi törekvés újszerűségét, emergentivitását fejezi ki. Minden időszaknak megvolt a maga modern írója, költője, gondoljunk például Shakespeare-re hatóvá? A befogadás az érthetőség szintje szerint alakul. Ez a közérthetőség tágabb vonzáskörébe tartozik. A közérthető mű bizonyos értelemben már túlhaladott, mivel a közérthetőség több ember megértési, befo­gadási határainak átlagaként értelmezhető. E hatá­rok, korlátok a befogadó tudásától ismeretétől füg­gően szűkek, vagy tágak lehetnek. Tartalmi és érzel­mi hatás egyszerre ér bennünket, tehát értjük a ver­set és esztétikai élményben van részünk. Ilyenkor minden további magyarázó, analizáló gondolat fe­leslegesnek tűnik. Azt elfelejtjük, hogy a szépség alatt szövődő mélyebb lényeg, éppen az elemzések, tanulmányok, szakdolgozatok segítségével jön fel­színre. DECSI KISS JÁNOS Tv-napló Három szerző keres egy témát Lesz-e Heuriger, vagyis kertvendéglő az oszt­rák-magyar határon, összebéküi-e az indulatos Alois Sentner és Fekete Sándor, a békés magyar, erre keresi a választ három szerző, Kállai István, Várkonyi Gábor, aki rendező is, és Alexander Ve- dernjak, s nyilván azért vannak ilyen sokan, mert egyetlen szerző képtelen lenne választ adni ezekre a főbenjáró kérdésekre. A téma időszerű, megnyílt a határ, a kettős birtokosok szabadon jöhetnek, me­hetnek, az a bizonyos kocsma pedig, ami a határ in­nenső oldalán kertvendéglő, amott meg Heuriger, jól fog jövedelmezni, hisz a fondorlatos Alois min­denféle vegyszerrel pancsol, hogy még több bor le­gyen. No de milyen az élet! Közben kiderül, hogy az indulatos Alois valamikora derék Fekete Sándor je­gyesét vette feleségül, gyerekeik pedig titokban egymásba szerettek, de hogy ne legyen minden olyan egyszerű, mint amilyen lehetne, Mária, Alois felesége visszamegy eredeti szerelméhez, de mi­előtt bárki valami frivolságot gyanítana, kitakarítja a lakást, a szomszédasszonyt pedig kuglóffal traktál- ja. A két fiatal ezalatt a Balatonon próbál pénzt ke­resni, a fiú portrékat rajzol, szörfözni tanít, gitározik, pedig egyikhez sem ért, no de a kontárságért ma senki sem megy a szomszédba, s mint a példa mu­tatja, jól lehet élni belőle. A végén természetesen minden rendeződik, fel­téve, ha a néző kibírja azt a másfél órát, ameddig a három szerző fáradhatatlanul rakosgatja a minden részletében hamis történet laza darabjait. A Birto­kos eset című tévéjáték ebből a szempontból nem is olyan kis teljesítmény, mint amilyennek látszik, mert mégsem csekélység, ha ennyi kiszikkadt ötletet sikerül egymásra halmozni. Már az is ese­ménynek számít, ha a kocsira rakott hordók legu­rulnak, a főhős leveri a fogmosópoharat, vagy be­leesik a maga ásta verembe, s a nézőnek most kel­lene kacagnia, mert a játék itt érkezett el egy-egy humoros fordulathoz, de a néző csak ül magába roskadva a készülék előtt, arcizma se rándul, per­sze lehet, hogy benne a hiba, hisz éppenséggel a hasát is foghatná nevedében. Három szerző az ORF és a MTV koprodukciójában keresi a témát, csak az a baj, hogy mindig rossz he­lyen kutakodik, hiába a jó színészek, a szép felvételek, az érdektelen történet nem mozdul semerre, még a könnyű nyári szórakozást sem képes szolgálni. A tá­volabbi szándékot pedig még kevésbé, mert a hatá­ron innen és túl lakók egymásra találása lenne a vég­ső tét, azt példázná a fiatalok szerelme, de a határ menti Rómeó és Júlia története hidegen hagyja a né­zőt, aki legföljebb azon csodálkozik, miért a nagy hű­hó, a koprodukció, miért a nagy költség, amikor ennyi erőfeszítéssel egész jó filmet is lehetett volna csinálni. Igaz, hogy ahhoz legalább egy valamirevaló ötlet szükségeltetnék. Elveszett illúziók Balzac 1837-39 között írta Elveszett illúziók cí­mű regényét, ebből készített 1984-ben filmet Gaz­dag Gyula, Balzac korát 1968 Budapestjén eleve­nítve fel. Itt próbál érvényesülni Balzac hőse Lu­den de Rubempré, míg barátjáról, a derék David Séchard-ról még csak nem is hallunk, a film csak a regény egyik részét dolgozza fel, s így társadalom- ábrázolás helyett beéri a karriertörténettel. A re­mekmű hajlékony, Puccini vígoperája, a Gianni Schicchi például Dante Isteni Színjátékának mind­össze hét sorára épül, akkor mért ne lehetne Balzac emberi színjátékának egyetlen részletéből jó filmet csinálni? Végtére lehet, s a három szerző, Győrffy Miklós, Spiró György és a rendező Gazdag Gyula jól sáfárkodik a ma is izgalmas történettel, mégis úgy érezzük, a magyar Luden de Rubempré regényében semmi nincs a helyén; ami 1982-ben nagyon időszerűnek tűnhetett, 1989-re éppen idő­szerűségét veszítette el. Aki olvasta Baizacot, meg­élte 1968-at és 1982-t, ráadásul, mint a sajtó ber­keiben járatos, tehát bennfentes, 1989-ben meg­nézi ezt a filmet, csak a történet vázát ismeri fel, amelynek szereplői bárhol a világon, Párizsban vagy Nairobiban éppígy viselkednének s csalód­niuk is ugyanabban kellene. A jelképek időnként gyorsan megkopnak, az el­múlt időszak felgyorsult politikai eseményei között a tankok nem biztos, hogy a csehszlovákiai bevo­nulást idézik fel, s ami akkor, 1982-ben még hatott vagy hathatott, mára egészen új jelentést kapott. De az is kérdés, hogy a Balzac-regény egyálta­lán átfordítható-e az 1968-as magyar viszonyok­ra? A kor, amit Balzac ábrázol, a sajtó nagyhata­lommá válásának időszaka, annak minden techni­kai velejárójával, a regényben ezért kap nagy sze­repet például a papírgyártás, a facér munkástól a divatos kurtizánig, az Elveszett illúziók így egy ala­kulóban lévő társadalom képe és a történetnek is csak ebben az egységben van hitele. A kiragadott részlet a másfél száz évvel előbbi francia sajtóvi­szonyok rajzát másolja a magyar helyzetre, amiből szükségszerűen következik, hogy a kép végső so­ron hamis, arról nem is szólva, hogy a magyar új­ságírói karrierek nem így alakultak. De más is zavaró, főleg a mai néző számára. Ami 1982-ben 1968-at idézve nagyon időszerű lehe­tett s még tanulságokkal is szolgálhatott, az 1989 nyarán elveszítette hatását, ma már egészen más „leleplezések” érdeklik az embereket, ami arra fi­gyelmeztet, hogy a művészetben más jelenti az ak­tualitást, mint ami a közéletben. Az Elveszett illúziók a maga módján mégis jó film, szerzői szakértelemmel, megfontoltan csinál­ták, jók a színészek is, de ami bemutatója idején botrányt kavart, ma inkább arra figyelmeztet, hogy vigyázni kell a klasszikusok aktualizálásával, s min­denkijói teszi, ha a film megtekintése után előveszi magát Baizacot. A különbség ég és föld. Már csak azért is, mert Balzac mit sem veszített aktualitásá­ból. CSÁNYI LÁSZLÓ Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában II. Túlélni... Az ifjú leány - Lakner bácsi hajdani gyermekszínházának sztárja, zenés színpadok majdani üdvöskéje - szeme előtt 1944-45-bert egyetlen cél lebeghetett: életben ma­radni. Munkatábor, szökés, bujkálások... A következő részlet a vészkorszak idejét eleveníti fel, Zsolnai Hédi idén ősszel, a Magyar Világ Kiadónál megjelenő önéletrajzi kötetéből. Munkatábor. Keretlegények. A megye­ri pályán Rózsit és Zsuzsit szem elöl té­vesztette. Mennek, menetelnek... Ömlik, zúdul az eső, viszik, hajtják őket ország­úton, földeken át... A lábak beragadnak a sárba, minden lépésnél meg kell állni, kiemelni a lábakat, és egyenként két kéz­zel továbbhelyezni. Vannak bátrak, kik megreszkírozzák az érdeklődést:- Hová megyünk?...- Hova megyünk? Szállodába! A Ritz Szállóba! Ott aztán hugyozhattok! - És röhögnek, artikulátlan állati hangokon RÖ-HÖ-Ö-ÖG-NEK! Éjfél felé egy nyitott stadionhoz érkez­nek, a lépcsőkre mutatva üvöltik:- No, az ágyak megvetve! Döglés! Aki pisilni kéredzkedik, azt a középre guggoltatják, és elemlámpákkal „bele”- világítanak. Nagy részük előbb-utóbb va­lóban elalszik a kimerültségtől. Hédi is. Arra ébred, hogy röhögnek körötte! De még a lányok is... Hédin egy világos esőkabát van, s utol­só percben anyja kezébe nyomott egy ceruzát, melyet a kabát felső zsebébe tett: „Hátha módod lesz írni...” Tintaceru­za volt. Az eső pedig ömlött... Hédi fejétől a talpáig lila lében úszott. Igazán nem le­hetett mást, csak röhögni. A „végleges” szállás Vác mellett, Őrszentmiklóson. Téglagyár. Kétszázan vannak. Fiatalok, öregek. Már az úton kialakultak a kisebb csoportok. Hédi másik hat lánnyal a lóis­tállóba kerül. Ez „előkelő”, külön szállás. A többiek egyetlen raktárban összezsú­folva. Ezt a vörös hajú intézte el az egyik nyilassal. A „tömegszállásúak” máris gyűlölik őket. A munkájuk sáncásás, tég­ladobálás, ebédszállítás stb. Egy ideig Hédi vitte az ebédet a betegeknek, de annyit áskálódtak e miatt a „főúri” beosz­tás miatt, hogy átadta, és kérte magát visz- sza sáncot ásni. Néhány napja vannak ott, mikor hatal­mas ribillióra érkeznek estefelé a munká­ból. Egy anya megszökött a lányával. Éj­szaka tizedelésen állnak... Egész éjjel, hajnalig. Dördülnek a golyók, s a korom­sötétben nem lehet tudni, mi van. Reggel kiderül, „csak szórakoztak”. Egy kis idegtorna. Délután sírt ásnak. Anyát és lányát ott lőtték le a sír szélén... Lehet, mozogtak még, de azonnal hányni kellett rájuk a földet. Bár esztendőknek tűnt, de nem sokáig voltak Őrszentmiklóson. Vitték a csapa­tot tovább... Az országúton a gyönyörű „vörös hajú lány” suttogva:- Add tovább, lelépünk.- Hogyan?- Egyenként az árokba guggolunk pi­silni.- Lelőnek!- Ne féljetek! Boros szakaszvezető fe­dez.- Hova visznek?- Haláltábor.- Honnan tudod?- Boros mondta. Nincs idő, én kez­dem... Leléptek. Mind a heten. Órákig fe­küdtek az árokban, mire ki mertek kászá­lódni, esteledett. A váci vasútállomás messze volt még. Katonai teherautókat állítottak le merészen. A meséket megbe­szélték, kibombázott menekültek, papír­juk, mindenük odaveszett, pesti roko­nokhoz szeretnének eljutni. Bevitték őket Vácig. A pesti vonatra hajnalig kellett vár­ni. Elhelyezkedtek a vasúti resti padjain, s valahányszor csendőrök jöttek, alvást színleltek. Megúszták, fölkerültek a vo­natra. Katonák között ültek, a „mese” ment tovább: menekültek... pesti roko­nok... Befutottak a Keletibe. Saját környé­kük. Annyira elszántak és éhesek voltak, hogy beültek reggelizni az Emke kávé­házba. Életveszély volt, különösen azon a vidéken, ahol bármikor ismerős léphet be. Összeguberálták a pénzt, izgultak, elég lesz-e. Ha nem, jön a „mese”... A vörös begyűjtötte, ki hol lesz. Boros, a nyilas őnála jelentkezik, segíteni fog to­vábbra is. Ugyanis a nyilas is lelépett. Hédi Edit nénjéhez megy Budára. Edit- ék ott házmesterek. Editről senki nem tudja, hogy kitért zsidó. Ez sem veszély­telen. A férj, a nagybácsi „hitlerista”. Te­tejébe Hédi az egyik lányt is viszi, akinek nincs hová mennie. Nem váratlanul jele­nik meg. Edit volt nála a munkatáborban. Anya még csomagot küldött, akkor mondta Edit: „Ha tudsz, lépj le, és gyere hozzánk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.” De a lány vele... arra nem számítanak Editék. Pali bácsi morog, de nem rúgja ki őket. Néhány nap múlva megjelenik Géza bá­csi (anya és Edit öccse), kikeresztelke­dett, katonaszökevény. Ez már sok Pali bácsinak. El kell menniük. Szerencséje van. Aznap délelőtt a Krisztinavárosban, öt percre Editéktöl, találkozik egy isme­rős lánnyal az utcán. Először rémülten nem akarja észrevenni, de a lány megál­lítja, s mielőtt Hédi elájulna, már kérdezi is halkan:- Miben segíthetek? Hédinek ekkor már hamis papírjai van­nak. Egy tizennégy éves kisfiú küldte Edittel a régi Teleki téri házból. Remény­telenül szerelmes volt a „nagylányba”. Soha nem találkoztak a háború után. A krisztinavárosbeli lány lakást szerez a hamis névre Zuglóban. Gyarmat ut­ca... A filmgyár utcája. A filmgyáré, ahol Lakner bácsi Zsolnaira keresztelte. De rég volt­ibolya, a bajtársa, eltűnik. Nem mondja meg, hová. Tudja a zuglói címet, ha baj van, jelentkezik. Ebben maradnak. Majd kétfelé... Várja a besötétedést, akkor indul, talán este biztonságosabb. Gyalog a város egyik végéből a másikba. Villamosok már nem járnak. Elsötétítés. Szuroksötét a város. Megy az orra után. A Gyarmat ut­cához hatalmas üres telken kell átvágni, erre még „színésznő” korából emlékszik. Nagy keservesen megtalálja a házat. A lakás alagsori pinceszoba, egy mosdó­fülkével, fűtetlen, s hiába nyomkodja a ki­tapogatott villanykapcsolót, a villany nem gyullad. Feladva a reményt, hogy fényt csináljon (különben sem tudhatja, el van- e sötétítve az ablak, lépésről lépésre elérkezik egy ágyszerűséghez, és végre lefekszik. Fél. Persze hogy fél. Ki tudja, nincs-e még valaki itt... De elalszik. Na­gyon fáradt már, és nagyon fiatal még. Reggel aztán kiderül, nincs villanykör­te. Kimerészkedik körtét vásárolni. Mire visszaér, ott várja a szakaszvezető: Bo­ros, a nyilas. Editnél kereste, ő továbbí­totta ide.- Hoztam egy kis ennivalót. Időnként majd megjelenek karszalaggal, hogy a környékbeliek lássák, nyilas ismeretsé­ged van. Betartotta. S ahányszor megjelent, egyre több embert talált az egyetlen szobában. Aki csak Edithez menekült a családból, azt Edit mind Hédihez irányí­totta. Először Géza bátyja jelent meg, aki­nek szintén tarthatatlanná vált az ott-tar- tózkodása. Utána a „bajtársnő”. Utána Imre unokaöccse, végül Rózsi néni Zsu­zsikával. És a „bajtársnőn”, Ibolyán keresztül még egy támogatójuk született: Ibolya barátja, az egyik nagyszálló magas beosztású dolgozója. Ibolyát a háború sem zavarta abban, hogy állandóan szerelmes legyen. Egy éjszakára beleszeretett Géza bácsiba (aki gyönyörű férfi volt), és másnap reg­gel kijelentette:- Estére itt vagyok! Megyek és szerzek Gézának katonai pecsétet, hogy szabad­ságlevelet gyárthassunk. Délután halálra váltan megjelent he­lyette a szállóbéli barát.- Ibolyát elkapták! Én a szálló kapujá­ból láttam, amint a szemben lévő sarkon egy razziába keveredett. Innen minden­kinek még ma el kell tűnnie! Rózsi nénit Zsuzsival vitte Boros, a nyi­las, mint feleségét és kislányát. Imre, sze­gény, be a gettóba, Géza vissza Edithez, Hédit vitte az Ibolya barátja mint miskolci menekült unokahúgát a szállóba. Mint nagybácsi bérelt Hédi számára egy für­dőszobás, elegáns szobát, és ellátta pénzzel. Hédi nem értette, miért csinálja, s kínjában egy este felajálkozott neki. Nem fogadta el. Ember volt. Azért csinál­ta. Borossal maradt a kontaktus. Kísérte Hédit a gettóba, nagymamának csoma­got vittek. Egy napon nagymama azzal fogadja őket, anya írt! Még Hegyesha­lomnál van, ahonnan svéd védett papírral el lehetne hozni. A svéd papírt már nagy­mama megszerezte. Hogyan, hol, mikor, soha nem derült ki. Boros vállalta, hogy szerez valakit 200 pengőért, aki még az­nap érte tud menni. Azután néhány nap múlva Boros szomorúan jött a hírrel. El­késtek... Valóban érte ment-e valaki, vagy tény­leg elkéstek?... Hogy ez mit jelent, mind­annyian tudják. A szállóban Hédi most úgy érezhetné magát, mint a hölgyek, akiknek ruhákat szállított. A „felső tízezer” között! Német különítmények, és hamis papírral gazdag zsidók - zömében ezek lakják a szálló­kat. A németek időnként a Duna-parton „szórakoznak”. Estére a szálló ablakaiból a falak men­tén és a part szélén elárvult cipőhalmaz­ra bámulhat, aki akar. S másnap szenvte­len pofával megjelenni a reggelinél... Amíg van. Amíg tart a készlet. Sziréna! Hédi ekkor már egyre jobban fél az idegeitől. Túl sok lent a zsidó, a né­met. Nem megy le a pincébe. Fekszik az ágyban, hanyatt fekve, mozdulatlan bá­mulja a mennyezetet, és várja, mikor sza­kad rá. Dehogyis várja! Sziklaszilárdan tudja, túléli!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom