Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. július 1. Arcok ’89 A tétovázó „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvény- szerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) Tétován lép a boltba a tenyérnyi, ruhaneművel bélelt parányi helyiségbe. A kezében reklámszatyor. A köszönésre halkan válaszol, majd úgy tesz, mintha nézelődne. „Tessék, csak nyugodtan", mondja neki az eladó. Az asszony nézegeti a ruhákat: minden cél nélkül. Hol gyerekholmi, hol pedig báli ruha kerül a kezébe. Némelyiket megcsodálja, de azért visszaakasztja a helyére. Percek telnek el némán. A boltos matat valamit az asztalon, az asszony pedig végigsimít a ruhákon, egyre közelebb kerülve a boltoshoz, aki érzi és látja is a tétovaságot. A zavart arcot, a suta mozdulatot. Ő már képes megállapítani, hogy ki akar vásárolni, ki eladni. Az idősebbek általában műbőr táskával jönnek, jól rejtve a tartalmát. A tinik, a fiatalabbak pedig nem sokat törődve a konvenciókkal a pultra terítik árujukat és vita nélkül fogadják el az árat, felveszik a pénzt és mennek a dolguk végeztével. Közülük többen, ahogy megkapják a régi göncért a pénzt, itt el is vásárolják. Ez az asszony más, mint a többiek. Érzi a fiatalasszony, a bolt alkalmazottja. Az őszülő haj, a sápadt arc, a tétovázó tekintet azt mondja neki, hogy valami mással van dolga, mint eddig volt. Vár türelemmel, nem szabad riasztani senkit. Megfigyelte ő már régen, hiszen valamikor rendszeres látogatója volt a bizományinak. Valahogy mindig úgy érezte, hogy szégyenpír ég az arcán, amikor a becsüs elé tette a használt ruhákat és várta az ítéletet. Várta, tétován és reménykedve. Részletet kellett fizetnie az OTP-nek, s hiányzott mindig pár száz forint. Jól kamatoztatta ezt a „tudását” itt, a maszek bizományiban is. Megfigyelt ő már kismamákat, akiknek a pénztárcájukban pár forint lapult meg. Találkozott reszkető kezű alkoholistával, és gyógyszerre költő öregasszonnyal is. Ez az asszony más volt. Talárt falusi, talán jobb kort megért tisztes polgárasz- szony... semmi esetre sem tartozik az átlaghoz. Látszik, nehezen gyűri le a tétovaságot. Egyre jobban szorítja a reklámszatyor fülét. Az arca is sápadtabb, mint amikor negyedórája belépett az ajtón. Szerencséjére még nem jött vevő, így nyugodtan kivárhatja míg az asszony bátorságot gyűjt, míg odaáll elé és simogató kézzel az asztalra teszi azt az egy, vagy több ruhadarabot, amiért feltétlenül pénzt szeretne kapni.- Kedveském - szólítja meg zavartan a boltost.- Úgy hallottam, hogy maguknál vesznek-át ruhaneműt - emeli a szatyrot a pultra, de még vár a válaszra.- Igen, vásárolunk - mondja a pult mögött a fiatalasszony. Már nyúl is a szatyorhoz, tudván, ez a legkellemetlenebb pillanat, és vigyázva előhúzza a három férfiinget. Szépen az asztalra teszi, megsimítja az anyagát, az is elvesz pár pillanatot, míg az asszony megnyugszik kicsit.- Ezeket hoztam - mondja az alig hallhatóan. A keze a férfiingeken, nagyot sóhajt. Talán régi emlékek tolulnak elő benne, az a pillanat, amikor megvette őket, vagy ajándékba adta a férjének, a- Csak hétfőn tudom átvenni őket - mondja most sajnálkozva a fiatalasz- szony.- Hétfőn? - kérdezi a szomorú szemű asszony.- Csak a tulajdonos vehet át árut - mondja most az alkalmazott.- Pedig - kezdi mondani az asszony - nekem nagyon kellene az a pár forint. Zavartan néznek egymásra. A boltos tudja, hogy a másiknak nagy szüksége lenne a pénzre.- Ha adna húsz forintot darabjáért - suttogja az asszony. „Húsz forint” mélázik a fiatalasszony. „De sokszor jó lett volna”, emlékezik a pár évvel korábbi időre, amikor a férje kártyázni tudott volna a csekkekkel. Az asszony már nyúlna a férfiingekért, hogy letörten elsomfordáljon. A fiatal, a pult mögött álló azonban meggondolja magát.- Adokötvenet, a háromért százötvenet - mondja. Hihetetlenül hangzik a kijelentés. Egy pillanatra megáll a kéz, a mozdulat megdermed, a két szempár összekapcsolódik.- Nagyon köszönöm - mondja az asz- szony, hálás mozdulattal simogatja meg a pult mögött álló kezét. A többi már megszokott és gyors mozdulat. A három férfiing a turkálóba kerül, amire több helyen is felírták: „csak ötven forint”. A százas és az ötvenes ott simul az asszony kezében. Már csak a búcsú van hátra, az is olyan tétova, mint amikor belépett a boltba. Pedig már tudja, hogy ide többször is kell jönnie. HAZAFI JÓZSEF (Folytatás az 1. oldalról.) Az alkony háza Ahol felkanyarodik a szerpentines ívben az aszfaltcsík a dombok ölelésében a Mérey utcából a Herman Ottó lakótelep felé-voltaképpen még Szekszárd belvárosában - a fölfelé kapaszkodó kocsiból óhatatlanul rávetődik az ember pillantása a különös homlokzatú tanyaházra, amely egy elmúlt világ mementójaként maradt meg farkasszemet nézni a tömbházakkal. A tapasztott falú, aszimmetrikus épület németalföldi régi parasztházak hangulatát idézi. Sokáig azt hittem, hogy lakatlanul áll a drága telekhelyeiről híres Mérey utca végéhez biggyesztve. Aztán egy este fényt láttam az ablakban. És észrevettem, hogy a ház előtt tűzliliomok viráglángjainak sokasága lobog. A ház melletttenyérnyi helyen megművelve a domboldal. Két meggyfa várja, hogy valaki leszedje a meggyet. A háztáblán ez áll: Benedek-völgy 1. Bealkonyult világ végvárra. A szurdik folytatása Az egyetlen lakó özvegy Csapó Jó- zsefné Farkas Rozália. Élettársa, megboldogult Fülöp József márciusban hagyta magára a roskadozó tanyaházban, aminek felső szintjét ő vásárolta meg a tanácstól. Huszonhét évet éltek itt együtt. Róza néni bizalmatlan. A kerítésen keresztül áll csak szóba velem. Ő kérdez, nem én. Ki vagyok, honnan jöttem, hol lakok, családom van-e. S ha én kérdezem öt, mint egy régi gramofonlemezen, ha elakad a tű, ugyanaz a választöredék ismétlődik: meghalt az élettársa, nehogy kitegyék innen, hagyják, hogy itt megnyugodjon, huszonhét év után nem akar szeretetházba menni, itt akar meghalni. Segítsek. Intézzem. Intézzem el. A városi tanács egészségügyi osztályán Sümeginé Vecsey Mariann csoport- vezető és Halmai Jánosné vezető szociális gondozónő segít fényt deríteni Róza néni helyzetére. Mert hiába térünk vissza hozzá ketten, fotós és riporter, csak az élettörténetéből tudunk meg fájdalmasan keserves epizódokat, csak az udvar belvilágát ismerjük meg, csak a szobába vethetünk egy pillantást, amiből elszoruló szívvel értjük meg, hogy a világnak az a mindenki elől elzárt darabkája, ami ennek az idős asz- szonynak az otthonát jelenti, nem más, mint a már felszámolt szurdiklakások tö1- kéletesen konzervált, hagyományőrző folytatása. Mondja is Róza néni:- Azelőtt itt fönt laktam szurdikféle lakásban... Faddon született. Február húszadikán múlt hetvenhét éves. Betegnek nem beteg.- Csak nem kívánok igen nagyon enni. Nem mén le a falat. Mióta ő meghalt. Mert nem tudom, mi lesz velem - teszi hozzá. Napszámba jártak, míg volt hozzá erejük. Aztán 1987-től állandó segélyezettje lett a tanácsnak. És tizenkét esztendőn át ápolta az öregembert, akinek vannak örökösei. Létminimum alatt Amióta meghalt az élettársa, nem jött el a tanácshoz s bár keresték, nem nyitott nekik sem ajtót - mondja Sümeginé Vecsey Mariann, amikor beülünk a szolgálati kórházi kocsiba. Indulunk Csapó nénihez megtudni, mi a helyzet az özvegyi nyugdíjával, egyáltalán elküldte-e Pestre a papírokat. Halmai Jánosné vezet. Róza néni a tenyérnyi „kertecskét” rendezgeti. Amikor meglát minket, bemenekül. Köztünk a kerítés.- A nyugdíjat, aztat intéztem - közli nem túl barátságosan.- Jól van. És a határozatot mikor küldték el? Azt nem tetszik tudni megmondani?- Mikor az értesítést megkaptam...- Meg tudja mutatni a határozatot, Csapó néni?- Hát én aztat nem mutatom elő... Nem tudom, hogy hun van.- Csak azt szerettem volna tudni, hogy intézte-e.- Én meg azt szeretném, ha hagynának engem itt nyugodtan, amíg élek. A végrendelet, azt szeretném, ha papír lenne rúla.- Beszélt az örökösökkel? Találkoztak?- Hát hogyan mondjam? Voltam ott, a tárgyalást megtartották, s éngem nem idéztek meg.- És a gyerekekkel? A Józsi bácsi gyerekeivel nem beszélt?- Nem lehetett velük beszélni. Nem is gyüttek. Én itt vótam, huszonhét évig. Nem is mutatkoztak be.- Rózsi néni, aranyos, miért sietett be? Én meg akartam nézni a kertjét. 1500 forintos segély. De ilyen kicsi nyugdíj mellett ingyenes kosztot íehet biztosítani. Bizalmatlanul néz, ingatja a fejét. Öt gyereke közül kettőről tud. Az itt élő lánya beteg, a veje szokta leginkább segíteni. Végigélte a szurdikvilágot, az ötvenes években a börtönvilágot, a hivatalos és nemhivatalos özvegységet, a napszámoséletet. Még akkorról maradt meg az ételhordó, aminek most, a létminimum alatti nyugdíjaséletben nagy szerepe lehet a továbbélésben. De nem kell semmi. Csak a biztonság. Csak a meg nem írott papír, amit huszonhét év után már nincs, aki megírjon. * Ez a tanya, az Alkony Háza, ami a másé: az ő vára. Beláthatatlan következményei lehetnének, ha segítő szándékkal most ragadnák ki a világnak ebből a mindenki elől elzárt darabkájából, ami az élete. DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY- Hát meg tetszik nézni. De ide ne gyüj- jenek be.- Nem megyünk. Inkább maga jöjjön ki, mutassa meg nekünk...- A papírról, arról gondoskodjanak, hogy megkaphassam, hogy itt lakjak, amíg még élek.- Úgy tudjuk abból, amit megérdeklődtünk, hogy nem fenyegeti magát ilyen veszély. A gyerekek nem akarják kitenni.- Hát remélem, hogy huszonhét év után ezt nem akarják, mert az apjuknak tizenkét évig legalább súlyos betegségben gondját viseltem. Huszonhét évig itt voltam vele. Azt hiszem, hogy megérdemlem azt, hogy itt megnyugodhassak. 3500 forint lesz az özvegyi nyugdija, ami 300 forinttal emelkedik.- Ebédet vagy valamit nem tetszik igényelni?- Nem. Nem kívánok én semmit se. Most is egy kis túrót hoztam, hogy azt egyem egy kis tejföllel. Csak egy papírt szeretnék, hogy biztosítva legyek, nehogy valaki engemet... Hogyha nyugdijat kap, megszűnik az A barikád mögül Mementó Mi lesz velem? A védelem tüzérsége
