Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
4 - TOLNATAJ 1989. július 8. Arcok ’89 Az Áldozat „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) Az Áldozat nem úgy viselkedik, ahogy illene. Ő mindig más volt. Amikor a kétségbeesés lett úrrá a többieken, akkor bohóckodott. Amikor a halálra gondoltak, ő szép asszonyokról álmodott. Ha volt egy tányér híg csollánylevesre, akkor azon morfondírozott, hogy lehetne még egyet szerezni. Egyet soha nem felejtett el, egy pillanatra se akart mást: csak túlélni. Ez volt a maximális programja. A minimális pedig: egészségesen hazakerülni. Az Áldozat elkerülte a teljes összeomlást, a jégsírt, a jeltelen halmot valahol a Gulag szigetcsoporton. Ő egyenesen onnét tért haza 1955-ben. A pokolból. És ezt a szót soha nem ejtette ki a száján. Örülni tudott az életnek, s örülni tud most is az életnek. Legyen az már bármilyen keserves is, gyötörheti betegség, a hosszú fogságban szerzett nyavalya; ő él. S az élet boldogság. Most is, amikor egyje többen veszik a bátorságot, vetkőzik le a félelmet, emlékeznek vissza a pokolra: a túlélő nem szól semmit. Még a barátainak sem. Mondhatnak neki bármit. Kér- ‘ dezhetnek. Kitér a válasz elől.- Tudod, fiam! - kezdi a mondandóját ilyenkor. - Amikor egy országban egyre több lesz a partizán, ahogy múlik az idő, ott nekem nincs mondanivalóm. Pedig máskor mesélni szokott. Tátott szájjal hallgattuk, s jókat nevettünk. Azt mesélte, hogy karácsonykor háromezer fogoly taposta a derékig érő havat, hogy focizni tudjon. Legalább az időre elfelejtették, hogy sok ezer kilométerre vannak a hazájuktól, s nem sok reményük a hazajutáshoz. Az Áldozat pedig tapostatta a havat a társaival, mert focizni kell. Azon a „mesedélutánon” lelki szemeink előtt láttuk a csontig fagyott férfiakat, amint kergetik a jégmezőn a labdát. Még talán boldogok is voltak. Mert a játékszenvedély elfeledtette velük, hogy valami irreális erű játszik velük: kitaszítottak, a világ már el is feledkezett róluk. Ök kergették a labdát. Legyengült szervezetük utolsó tartalékait is előcsalogatták és játszottak, önfeledten, örülve a gólnak, a szép cselnek. Hogy aztán teljes kimerülésben a barakkban beszéljenek a nagy eseményről: a játékról. A mindig vidám hangulatú Áldozat elkomorul, amikor megpróbálom faggatni. Mígnem rájövök: ő soha nem hagyta magát faggatni. Ez mentette meg. Mindig maradt annyi tartása, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben is megőrizte a csak rá vonatkozó különállását. Mások nem tudták, nem tudhatták, mert nem voltak tíz évig fogságban, nem ismerték a hómezőket, a negyven fokos hideget, a halált, így képtelenek voltak felfogni az Áldozat mindenkori fölényét. Pedig ha ezt megértik, ha ezt előbb felfogják, talán a világ másképp alakul. Ha akkor, azokon a „mesedélutánokon” nem kacagnak-kacagunk - akkor másképp történik minden. Akkor most nem kellene borzadni minden újabb történeten. Akkor előbb megtudjuk és megértjük a törvénytelenségeket. Az áldozat itt jár közöttünk. Van benne valami, amit mi képtelenek vagyunk megérteni. A megbocsátás művészete. Az a rendíthetetlen erkölcsi fölény, ami nekünk soha, de soha nem lehet a sajátunk. Duzzogásunkon nevet. Mit akartok ti? - kérdezi kimondatlanul is. - A múlton rágódtok, hogy ne kelljen szembenéznetek a mával, pedig abban nagyobb a tragédia. S az Áldozat semmilyen nógatásra nem hajlandó megnyilatkozni. Most amikor konjunktúrája van az áldozatiságnak, most szorítja össze a száját és marad néma. Pedig semmit nem felejtett el. „Ott van előttem minden éjszaka a barakk, érzem a sok száz pária bűzös kipárolgását”, mondja és ezzel be is fejezi. Szaglászunk, de képtelenek vagyunk érezni azt a bűzt, azt a nyomorúságot, azt a kiszolgáltatottságot. Talán igaza is van: képtelenek vagyunk felfogni, mert az ember képességei erre alkalmatlanok. S az Áldozat, aki míg tabu volt a téma, amikor még nem volt fülünk az ő történeteire, mindent elmondott, csak mi képtelenek voltunk felfogni a történeteket. Most nem érdemeljük meg, hogy meséljen. De ő soha nem. úgy viselkedett, ahogy az illene. S ebben van az ő ereje, és ezért vagyunk mi gyengék. Áldozatnak hisz- szük magunkat, s még áldozatocskák sem lehetünk mellette. Rágódunk a semmin és soha nenr leszünk olyan boldogok, mint ő: nem szolgáltunk rá. HAZAFI JÓZSEF A napi rendes filmvetítések ideje lejárt Bonyhádon. Az utolsó mozielőadás 1986 tavaszán volt. Az akkor megsüllyedt épületből némi huzavona és nem kis költség árán átköltöztették a gépeket a művelődési központba, hogy ott hetente háromszor - hétfőn, csütörtökön és vasárnap - szórakoztassák a közönséget. A régi mozit tulajdonosa, a cipőgyár visszavette (nem hosszabbította meg a bérleti szerződést) helyre hozatta és saját céljainak megfelelően átalakította. A bonyhádi mozi jó lenne, ha lenne. Merthogy most nincs. Mivel a művelődési központ (film)színháztermét festik, a háromnapos vetítésnek is befellegzett. Marad a szabadtéri előadás. Nyáron. A 15 ezres városnak ez édeskevés.- Vonzáskörzetekkel együtt 30 ezer embert is számolhatunk - mondja Rónai József a városi tanács művelődési osztályvezetője. - A környező települések legtöbbjén ugyanis szintén bezártak a mozik. Elsősorban tűzvédelmi okokból. Igaz, hogy olyan körülmények közé ma már a kultúrember nem is megy el, mint amilyenek között ezek a kis filmszínházak működtek. Próbálkoztunk a videomozi-hálózat kiépítésével, de ez nem jött be. Csak a tiRónai József zenéves korosztályt érdekelte. Beült 40 gyerek - ez nem üzlet.- Milyen mozi kellene Bonyhádnak?- A művelődési központ nem elsősorban mozi! Megítélésem szerint egy 200 férőhelyes, „igái” mindennap működő, főprofilú filmszínházra volna szüksége egy ekkora városnak. Ahol minőségi munkát lehetne végezni, újravetíteni, prolongálni az alkotásokat, az érdeklődésnek megfelelően.- Ígérkezik valami megoldás a közeljövőben?- Nem. Anyagi okok miatt. A Tolna Megyei Mozüzemi Vállalat szerint még a mostani vetítések sem rentábilisak Bonyhádon. így a bővítés szóba sem jöhet. Mivel megszűnt az állami dotáció, a vállalat egyfajta „tanácsi dotációra” számít. Kimutatták, hogy 200 ezer forint az itteni mínuszuk, ebből 100 ezret a várostól szeretnének megkapni. Egyelőre nemet mondtunk. De megjegyzem, a dolognak van egy olyan oldala is, hogy mindkét félnek törekedni kell a jó kapcsolatokra. A Tolna Megyei Moziüzemi Vállalatnál megfelelőbb, a piacot, a hátteret, az ösz- szeköttetéseket pontosabban ismerő forgalmazót aligha találnánk.- Milyen műsorpolitikát volna célszerű kialakítani a mostani változások nyo- * mán?- Nehéz meghatározni. Az elmúlt időszak statisztikái alapján messzemenő következtetések nem vonhatók le. Magas volt a kimutatott nézőszám a dotált magyar és szovjet filmeknél, az ismert okok miatt. A gyerekek egy része azért jött moziba, mert lehetett szotyolázni és jó bemondásokat tenni vagy hallani. A helyárak is olcsóbbak voltak.... Tehát mint annyi mindent, a mozi műsorpolitikát is újra kell értelmezni, az új helyzetnek megfelelően. WESSELY Az elfelejtett korosztály Kisebbségi lét Magyarországon Pótolják az oktatásügy adósságait? Dr. Stark Ferenc, a Művelődési Minisztérium osztályvezetője A kisebbségi lét kérdései Magyarországon címmel tartott előadást Szekszárdon, a XIII. honismereti akadémián. *- A plenáris ülés elnöke bevezető szavaiban örömmel nyugtázta a tényt hogy kormányzati szintre került a nemzeti kisebbségekkel való foglalkozás. Milyen változást jelent ez a korábbi helyzethez képest? - kérdeztük dr. Stark Ferenctől a szünetben.- Mióta 1945 után újjászerveződött a Művelődési Minisztérium, azóta a miniszter feladatkörében mindig isjelen volta különböző anyanyelvi kultúrák, a kisebbség ápolása. A tárcát most vezető Glatz Ferenc szándéka, hogy egy főosztályi besorolású önálló osztály lássa el ezt a feladatot, felelőse pedig az egyik miniszterhelyettes legyen. A minisztérium erre a tevékenységre szakosodott „részlegén” kívül nem létezett korábban olyan szerv a magyar államigaz• gatásban, amelynek kizárólagosan ez lett volna a feladata. így minden a kisebbségeket érintő kérdés megoldását - jogi garanciák nélkül egyszerűen a szokásjog alapján - a minisztériumtól várta el a politika. Lehetetlen állapot volt éppen az amúgy is eszköztelen művelődéspolitikától kívánjuk, hogy átfogja a kisebbségek ügyeit melyeknek mellesleg korántsem csak művelődési vonatkozásaik vannak. Ez az 1988. június 14-i új összetételű Politikai Bizottság által elfogadott határozatban nyert visszaigazolást mikor is az államminiszter, személy szerint Pozsgay Imre funkciójába sorolta a kisebbségekkel való kormányzati szintű foglalkozást Az államminiszter elnökletével a kormány egy koordináló testületet hívott életre, tulajdonképpen nemzetiségi kollégiumot amely a hazai és a határon kívüli kisebbségek helyzetét kíséri figyelemmel.- Ön az előadása során alapvető gondként említette, hogy a kisebbségek körében nem alakult ki a szórványokat is átfogó kommunikáció, közösségi érzés, identitás- tudat, inkább a másság, mint a távolélőkhöz való hasonlóság érzése mélyültél bennük. Nem gondolja, hogy ebben oktatási rendszerünket is súlyos felelősség terheli? Nemcsak anyagi korlátok vannak Hogy ugyanakkor, mikor a nyugat-európai történelemmel, irodalommal több éven át visszatérően, alaposan foglalkoznak a diákok az órákon, a szomszédos országoké szinte csak érintőlegesen bukkan fel a tantervekben.- Ez nagyon komoly adóssága oktatás- politikánknak, gyakorlatilag feltáratlan terület, amely pedig nélkülözhetetlen. Atudo- mány feladata, hogy feltérképezze a jelenlegi állapotot, ezt az igényt be is jelentettük már. A környező országok történelmét földrajzát irodalmát bővebb tartalommal kellene oktatni, de kérdés, hogyan épüljön be az így is túlfeszített tananyagba. Másfelől viszont az a tapasztalatunk, hogy mihelyt valamelyik iskolában az általánostól eltérő változtatás történik, a szülők megijednek, bizonytalanok, tovább tud-e tanulni a gyermekük egy speciális képzésű iskolából kikerülve.- Tehát a mai felvételi rendszert az intézményhálózatot az egész oktatáspolitikát meg kellene újítani. Mai, közismerten nehéz anyagi körülmények között ön szerint megvalósítható belátható időn belül?- Nincs idő várakozásra, a kezdeti lépéseket, például az egyre szaporodó kétnyelvű iskolák beindítását már meg is tettük. Az anyagi korlátok leküzdése mellett azonban legalább ilyen lényeges lenne, hogy a kisebbségek körében is minél többen szerezzenek diplomát, erősödjön az értelmiségivé válás igénye. ■ - esi A gyerekek, mint a heringek szoronganak az általános iskolák ebédlőjében a megyeszékhelyen, sietve kanalazzák a levesüket. Jó okuk van a sietségre, hiszen a következő, ebédre váró csoport már ott toporog az ajtóban, várva az üres ■ helyet. , A nyakigláb kamaszok negyvenen vannak egy osztályban, hosszú lábaikat maguk alá húzva szoronganak a szűkre szabott padokban. De még így is boldogok, hiszen azon szerencsések közé sorolhatják magukat, akiknek ha szűkösen is, de mégiscsak jutott férőhelyTolna középiskoláiban. Felvették őket, nem olyan kilátástalan a helyzetük, mint több más kortársuknak. így aztán szoronganak, de boldogok. Nem tudják még, hogy pár év múlva, amikor egyetemre, főiskolára felvételiznek avagy éppenséggel munkába akarnak állni, ugyanilyen gondokkal találják majd szembe magukat. Épp ilyen nehéz helyzetben lesznek, épp így nem várja őket senki. Ők az elfelejtett korosztály. Azok, akik már a szülőszobán is sokan voltak, akiknek anyja úgy küzdött meg a szülőágyért. Akiket a csecsemöszobán egy cumisüvegből teáztatták végig, akiknek dajkálására már nem jutott idő. Sorban álltak, tülekedtek ezek a gyerekek a bölcsődei férőhelyért éppúgy, mint az óvodaiért. Ök azok, akikről már születésük, sőt fogantatásuk után pár héttel - hála a kiépített terhesgondozásnak - tudtak már az illetékesek és így fogadásukra szép, kényelmesen felkészülhettek volna. Ki tudja miért, mégsem tették. Hónapról hónapra, évről évre halogatták a szükséges bölcsődei, óvodai, iskolai férőhelyek kialakítását, gondolván, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. De ezek a gyerekek voltak és vannak, sőt mi több, lesznek, hiszen nem tizedelte meg soraikat tömegjárvány, nem vádno- roltak el/ki, itt vannak. Magyar honpolgárok, Tolna megyeiek, szekszárdiak, immáron középiskolai férőhelyekre várományosok. „Tolna megyében a VII. ötéves tervben, valamint az éves tervekben a fejlesztésekben az egészséges ivóvíz, a lakásépítés mellett a társadalompolitikai elvárásoknak megfelelően prioritást élvezett az oktatás, elsősorban a középfokú iskolai teremfejlesztés. Megfelelő súllyal szerepelt a tervekben a meglévő intézményhálózat működtetése, fenntartása, a demográfiai hullám következtében a középfokú oktatás iskoláztatási feltételeiben meglévő szűk keresztmetszetek feloldása...” - olvashatja a beavatott az e témában irt legutóbbi hivatalos jelentésben, mely szerint mindenki megtett mindent. A tanács is, az oktatási intézmények vezetői is. Erejükön felül. Hogy ettől függetlenül „verekedniük” kell a nebulóknak a középiskolai férőhelyekért? Kétségtelen. Mert amelyikük nem teszi meg, az ott marad 14 évesen iskolapad és munkahely nélkül, mert munkakönyvét - mint köztudott - csak 16 éven felülieknek adhat ki a hatóság. Addig? Ülnek a se nem felnőtt, se nem gyerek kárvallottak otthon és bámulják a tévét, tépik a szüleik idegeit. Mert nem tanultál! - csattan föl a zord atya tespedő magzatára tekintve és elfeledkezve arról, hogy alig pár éve még ugyanilyen eredménnyel boldogan vették föl idősebb gyermekét a szakmunkásképző intézetbe, vagy a gimnáziumba. A kisebbik meg most otthon, a hokedlin ül, mert a középiskolában nem tudják leültetni! „A tervteljesitést tekintve megállapítható, hogy az új, létesítmények, bővítések pénzügyi fedezete nem állt időben rendelkezésre. Felépült ugyan a paksi szakközépiskola, de vállalati fenntartású intézményként működik, országos beiskolázással... Nem valósult meg az 1988. évi belépésre tervezett szekszárdi új, 12 tantermes iskola. A kereskedelmi szak- középiskola bővítésénél szintén tapasztalható lemaradás, a legutóbbi megállapodás szerint 1989. szeptemberben kell elkészülnie...” És addig? Minden marad a régiben. Illetve oktatási célra - többek közt - átmenetileg a gimnazisták igénybe veszik majd a megyeszékhely oktatási igazgatóságának négy szemináriumi termét, a vendéglátóipari szakközépiskolások pedig a konyháját. A megoldás nem végleges, hiszen az irodaház céljára épült komplexum udvar, zsibongó, és tornaterem nélküli igénybevétele csak tanórák megtartására alkalmas, többnyire osztott csoportok számára. Hogy ez nem megöldás? Hogy a pedagógusok apellálnak, és különösen nagy gondként említik ezt a tényt, miszerint ott is, ahol egyébként a tantermek, száma egyelőre még megfelelő, az egyéb oktatási és szabadidő eltöltésére szolgáló helyiségek - tornaterem, könyvtár, szertár, laboratórium - számának drasztikus csökkentését, szűkösségét, vagy éppen hiányát ez a tény okozza? Igen, a tények. Azok megcáfolhatatla- nok. Az, hogy némely oktatási intézményben a zsúfoltság a szűk folyosókon, a rendkívül kis alapterületű udvarokon az óraközi szünetekben szinte elviselhetetlen. így aztán nem csoda, hogy a 10-20 percek ahelyett, hogy lehetővé tennék a tanulók pihenését, inkább fokozzák a feszültségüket... És akkor arról még nem is szóltunk, hogy az osztályok létszámának növekedése következtében a tanároknak több tanulóval kell foglalkozniuk, ami alapfokú képzettségi hátránnyal induló gyerekek felzárkóztatási esélyét rontja és kevesebb idő jut a tehetséggondozásra is. Hogy az igazi tehetség nem hagyja elnyomni magát és előbb-utóbb, így vagy úgy érvényesül? Lehet. De mi lesz a többiekkel? F. KOVÁTS ÉVA A kultúra nem áru-
