Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
Györköny és Jörging (Folytatás az 1. oldalról.) Asztalunkon a meghívó július 2-re, természetesen szintén két nyelven: „EINLADUNG - MEGHÍVÓ”. Hová? „NATIONALITÄTENTAG in JÖRGING”- „NEMZETISÉGI NAP GYÖRKÖNY-ben”. Nagyon sok szőlőfürt ontotta levét a községhez tartozó pincefaluban, míg ilyesmi megrendezésére sor kerülhetett. A változások szemmel láthatók, de adatokkal is mérhetők. Aki - mint e sorok írója - húsz esztendeje ismeri és őszintén szereti ezt a kis települést, a saját örömére épp annyira szívesen visszaszáll a múltba, mint a nemzetiségi nap tiszteletére. * Ahogyan mondani szokás, Györköny „ősidők óta lakott hely”. Már 1333-ban említés tétetik róla egy vatikáni jegyzőkönyvben. A középkori magyar temető a mai evangélikus templom környékén volt és természetesen elpusztult, mint ahogyan a török világbkn az egész falu is. Ezek a viharos évek kényszeríthettek arra valakit, hogy minden földi javát - tetemes és a régészek szívét utóbb alaposan megdobogtató ezüstpénzkészletet - köcsögbe rakja és valahol a határban elássa. Később a talajmunkák során került elő és hozott 10 ezer mai forintjutalmat a szerencsés, ezenkívül pedig becsületes megtalálónak. A török kor utáni első földesúr, Meszlényi János Győr, Vas és Veszprém megyékből magyar telepeseket hozatott, majd németeket Hessenből, a Fertőtó vidékéről, Moson és Sopron megyékből. Nem lehetett könnyű dolga első papjuknak, az 1719-ben ide érkezett, nagy tudású szeniczei Bárány Györgynek, mert a különböző helyről jöttek bajjal fértek meg egymással. így aztán a magyarok egy része fel is kerekedett és megalapította Sár- szentlőrincet. Ez a valósággal vándor-alapítási kedv akkoriban általános volt. Januárban múlt egy esztendeje, hogy helyszíni riportban számoltunk be a távoli Orosházáról. A mai várost a Zombáról elűzött evangélikus magyarok alapították, akik viszont Sárszentlőrincről, tehát tulajdonképpen közvetve Györkönyből érkeztek ide. Györkönynek 1722-ben 245 lakosa volt. 1845- ben 2066. Nagyjában ez időben a mindentudó Fényes Elek így írt a faluról Magyarország geográfiai szótárában: „Györköny német falu Tolna vármegyében, 156 katolikus, 1800 ágostai, 6 református, 4 zsidó lakos. Katolikus fiók-, ágostai anyatemplomok. Határa részint homok, részint fekete föld. Szőleje becses bort ad. Van 37 1 /8 jobbágytelke. Földesurai közbirtokosok. Itt magyar prédikáció minden negyedik vasárnap tartatik. Utolsó posta Nagydo- rog. Györkönynek egyébként 1900-ban volt a legtöbb lakója: 2749. Hatvan évvel később már csak 1940, a jelenlegi lakónépesség (1988) 1082. A mindig precíz statisztikusok jónak látták megjegyezni, hogy „Györkönyben volt a városkörnyéken belül a legnagyobb természetes fogyás (6,2%), 139 élveszületés, 230 halálozás = 91 fő fogyás. Tíz év alatt 6,9% (103 fő) a vándorlási vesztesége.” Ha valaki ezek után most arra számít, hogy egy*, halódó faluról, amolyan szűnni készülődő Gyűrű- fűről olvas majd híradást, az tévedés áldozata. Györköny példamutatóan fejlődőben van és tulajdonképpen ez az oka annak, amiért érdemes elidőzni itt. Természetesen nemcsak a nemzetiségi nap alkalmával. * Az a föld, melyen a szőlő „becses bort ad”, már a múlt század elején is szilárd jómódot nyújtott a györkönyieknek. Természetesen nem önmagától, hanem a német ajkú lakosság - máig se változott - példás szorgalma révén. Olyannyira mindenük volt a föld, hogy mihamarébb túlterjeszkedtek kis falujuk határán és elkezdtek kisebb-nagyobb parcellákat vásárolni idegenben is. Olyan sikerrel, hogy a szomszédos Nagydorog elöljárósága mihamarébb jónak látta határozatot hozni, melyben kereken megtiltotta a helyieknek, hogy györkönyieknek földet adhassanak el. További előnye volt a falunak, egészen a közelmúlt évekig, hogy zsákutca végén feküdt. Csak ide lehetett eljutni, de innen tovább nem, így kétszer is meggondolta valaki, hogy útra keljen-e. Ami a téeszszervezések idején, meg más alkalmatlan látogatók rendszeres országjárásaikor nem volt utolsó szempont. Időközben megépült a faluból Paksra járást megkönnyítő út, ami persze bizonyos fokig az eltávozások útvonala is lett, de ugyanakkor a jobb megélhetés egyik záloga. A paksi munkavállalások révén éppúgy, mint azáltal, hogy maga a helyi termelőszövetkezet, a Szabadság is tud szolgáltató tevékenységet végezni, vagyis bevételhez jutni a városban. Termelőszövetkezet egyébként eleinte kettő volt, ezek 1968-ban egyesültek. További egyesülésekre azonban a győrkönyieket kancsukával sem lehetett rábírni. Míg a többiek sok gondjukkal- bajukkal kínlódtak, ők - Brunn János, a ma már nyugdíjas elnök okos irányítása alatt - csendesen felvirágoztak. Györköny egyébként ma is mező- gazdasági falu. Az 1980-as népszámlálás megyei kötetében ilyesfajta adatok olvashatók: aktív kereső férfi: 347 fő, ebből a mezőgazdaságban dolgozik: 245 fő, a 182 nőnek pedig pontosan a fele ugyanitt. 1941-ben a lakosság 63,7 százaléka vallotta magát németnek. A mai arányokat csak megbecsülni lehet, de a statisztikának hinni nem. A kitelepítések sokkja, bármennyire képtelenség is, hogy hasonló emberellenes bűncselekmény megismétlődjön, nem rnúlt el. Nagyjából a fél falu mondható német származásúnak. Hitelt érdemlő felmérés szerint (Brunn György szakdolgozata 1980-ból) 66 százalékuk gyerekkorában jobban beszélt németül, mint ma, de ugyancsak 66 százalék otthon máig használja ősei nyelvét, sőt a gyerekek 51 százaléka is. * Szögezzük le elöljáróban, hogy az iskolai helyzet a kis faluban példamutatóan jó. A 160 gyerekkel 19 pedagógus foglalkozik. 1972 óta van nemzetiségi nyelvoktatás, az óvodában éppúgy, mint az iskolában. A magyar anyanyelvű is rendszeresen tanul németül, ami ismerve a hazánkban általános nyelvtudatlansági helyzetet, aligha válik kárára. Maga a nyelvhasználat azonban megváltozik. A magyar nyelv szavai becsúsznak a németbe, egész egyszerűen más, alkalmas kifejezés híján. A régi, nyelvészeti szempontból akár már archaikusnak is nevezhető „sváb” eltűnik és helyet ad az irodalmi értékű felnémetnek. A „sváb” kifejezést pejoratív, lebecsülő csengése miatt különben nem szeretik. Szívesebben hallják az „Ungarndeutsche” szót., A nyelvhasználat, vagy akár csak az, hogy valakinek a magyar beszédén megérződött az idege- nes kiejtés, a kitelepítések idején vitathatatlanul hátrány volt. A katonaságnál pedig - nem éppen kiképzési kultúránk nagyobb dicsőségére - gúny tárgya. Előny viszont a német nyelv nemzetközi volta. Az anyanyelvet egyébként a háztartásban maradt, otthon dolgozó nők, asszonyok őrizték a legtovább. Napjainkban már előfordul, hogy a nagyszülő németül kérdez, az iskolában irodalmi németet tanuló unoka azonban magyarul válaszol, mert a „régi” nyelvet már nem érti. A szülők akarják, tudatosan pártolják az iskolai német nyelvoktatást. Amiben persze a saját józan eszük mellett a pedagógusok céltudatos munkája is szerepet játszik. Egy nyelvet azonban nemcsak beszélni kell, hanem olvasni is azon. Az iskolánál 220, a könyvtárnál 400 kötet letéti és 800 saját német könyv van. A postánál megérdeklődtük az újságok iránti igényt. Mint majdnem mindenhol, a Szabad Föld vezet 181 példánnyal, a mi lapunk 91 -ben fogy, a Képes Újság 60-ban, a Rádióújság 56-ban, a Nők Lapja 45-ben, a Népszabadság 30-ban, és csak nagysokára következik a Neue Zeitung 8 példánnyal. Éppen csak hogy megelőzve a sereghajtó Magyar Hírlapot (1), Dátumot (5), Magyar Nemzetet és Népszavát (6-6 példány). Tagadhatatlan nemzetiségi öntudatra vall vj- szont a falubeliek közakaratával és összefogásával létrehozott múzeum, egy régi parasztházban. A „beszármazott" magyaroknak a jelek szerint nem sok közük lehetett hozzá, mert ennek táblája - nem úgy, mint az iskoláé, vagy a tanácsé - felettébb egy nyelvű: „DORFMUSEUM”. * Az összefogásnál érdemes megállni néhány szóra. Lapunkban hírben és cikkben egyaránt ismertettük, hogy június 6-án a „Szebb, emberibb környezetért” című pályázat eredményhirdetésekor Györkönyt az „A” kategória megoszott II. díjával jutalmazták. Háromnegyédmillió forinttal, mely ösz- szeget természetesen csak a pályázat címében megjelölt célra szabad fordítani. Ez iránt a legkisebb kétség se merül fel. Sőt, az iránt sem, hogy ha a györkönyiek így folytatják, amit elkezdtek, könnyűszerrel a falusi turizmus egyik értékes láncszemévé válhatnak. Az előjelek biztatóak. Ismét vissza kell szállni a múltba. A „becses bort adó” szőlők gazdái megfelelő terepviszonyok híján, csak boltozat nélküli pincéket építhettek, présházakkal kombinálva. Szerették a közösséget, egymás társaságát, tehát egymáshoz közel. A múlt század végén már 420 ilyen ház állt, ízlésesen, minden hivalkodástól mentesen, a népi élet részeként. Jártunk egyik-másikban, olyanban is, melynek keresztgerendáján ott díszük az építés bevésett éve: 1849. Változtak a viszonyok, a présházak sokszor belső emigráció színhelyeivé, bújkálók rejtekévé váltak. A beadási idők lehetetlen szőlő-szorzószáma idején egy részük összedőlt. így is van azonban mindmáig 261, ami annyit jelent, hogy a „pincefaluban” az „igazi” falu lakosságának 80 százaléka érdekelt. A régen megszokott népünnepélyekre visszagondolva született meg a pályázat, mely itt amellett, hogy gazdálkodó, de ugyanakkor pihenő és kulturális centrumot kíván létrehozni. Nem akármekkora területen, összesen 113 ezer négyzet- méteren. A tanács sietve bölcs rendeletet hozott (hasonlót a maga idején például a sióagárdi Leányvárnál se ártott volna megtenni), mely szerint csak a régi stílussal harmonizáló, a tájba illeszkedő új épületek emelhetők itt. Épült szabadtéri színpad, holnap ezen mutatkoznak majd be a népi együttesek. Gondoskodtak közvilágításról, padokról, víznyerő és szalonnasütő helyről. Mindezt társadalmi munkában, aminél érdemes megállni egy szóra. Mint annyi mást, ezt a kifejezést is eléggé elkoptattuk. Györköny esetében azonban nem holmi álversenyek rubrikáiban kimutatható számokról volt szó, hanem nagyon is kézzelfogható vízvezeték-szerelésről, villanyszerelésről, és arról, hogy a tanács fiatal elnöke (helybéli) bebizonyíthatta falubélijei előtt, hogy még nem felejtett el kaszálni. A végeredmény az, hogy ma itt egész határozottan kibontakoztak egy olyan centrum körvonalai, ami semmivel se lesz hátrébb álló, mint a meglehetősen agyonreklámozott, „túlsóféli” Hajós pincesora. Amihez természetesen az idegenforgalmi szakemberek ötletességére, a helybeliekkel való együttmunkálkodására is szükség van. A felfedezés első lépései mintha már megtörténtek volna. Mire ez a cikk az olvasók kezébe kerül, már itt táboroznak a tatabányai amatőr festők, akik először véletlenül vetődtek ugyan ide, de most már szervezetten jönnek. Az itt táborozott fafaragóknak díszkapu köszönhető, a gyertyaöntőknek pedig a györkönyi gyerekek kézügyességének fejlődése. Egyszóval: valami elindult és ennek csak örülni lehet. Nincs tudomásunk arról, hogy lenne a megyében község, alig több, mint ezer lélekkel, mely már 1987-ben elkezdte „Györkönyi füzetek” címmel saját múltjának feldolgozását. Az első füzet, amely éppúgy, mint a következő, a mindig segítőkész megyei könyvtár támogatásával született meg, Tolnai Lajos emlékezetével foglalkozott. A magyar irodalom egyik legzordabb alakja, Erdélyből ide származott ősnemesek ivadéka, Hagymássy néven itt látta meg a napvilágot 1837. január 31-én. A következő füzet egy ugyancsak helyi származású, elfelejtett újságíróval foglalkozik majd. * Befejezésül a holnapi nemzetiségi nap programja a meghívó alapján. Színhely: a pincefalu szabadtéri színpada Időpont: egész napos Fellépnek: szólisták, kórusok, tánccsoportok. Lesz népviseleti bemutató és vidám tombola. Műsorvezető: Kerner Lőrinc A főműsor délután 3-kor kezdődik. A svábbál pedig este 8-kor. Utóbbihoz zenét az Original Bra- nauer Schwaben Quintett szolgáltat majd. Bízzunk a jó időjárásban! ORDAS IVÁN Fotó: KISPÁL MÁRIA / II. évfolyam, 24. szám 1989. július 1. Kapurészlet a pincesorról