Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. július 15. T Pécsi Galéria Biennálé tizenegyedszer Immár öröknek látszik az a vita, mely sokakat foglalkoztatott: szüksé- gesek-e, kellenek-e a kétévenkénti kiállítások? A kérdést természetesen minden időben a kiállításon éppen jelen nem levők vetik föl és hangoztatják negatív előjelét, hatását a rendezvénynek, legyen az grafika, textil, vagy Pécs esetében kisplasztika. A két évvel ezelőtti - 1987 - jubileumi, országos megmérettetésen is kimondatott: erre a seregszemlére elsősorban a fiatalabb korosztályok szobrászainak jelentkezését várják. így lön! Azt is leírhatjuk, hogy magas az elfogadott müvek száma. Gondoljuk el, hogy 103 alkotó szobrászt köszönthetünk a XI. országos kisplasztikái biennálén. Tegyük le szavazatunkat amellett, hogy van létjogosultsága e szakmai tájékoztatásnak, tájékozódásnak, a kritika, a nézők szemszögéből egyaránt. Akkor is ezt kell vallanunk, ha az idei biennálén nem találkozunk Tolna megyében élő, dolgozó szobrász alkotásával. Távolmaradásuk egy későbbi jegyzet témája lehet, az okot kutatva. A kétkedőknél maradva még egy gondolat erejéig, ők e műfaj önállóságát is kérdőjelezték, bár jól tudhatja mindenki, hogy egy mű nagyszerűsége, monumentalitása nem méretének a függvénye. Más tartalmat kell hordoznia egy köztérre szánt szobornak és bensőségesebb, ha tetszik intimebb gondolatokat közvetíteni egy kisplasztikának. Ez utóbbi mondatot meg kellene ismételni, hangsúlyozni, aláhúzni ebből a gondolat közvetítését, mert talán ez a legszembetűnőbb sajátossága a tizenegyedik biennálénak. Az idei válogatásban, mintha túlsúlyba kerültek volna azok az alkotások, ahol a művész a mondandójához emberi figurákat használt fel. Kevesebbnek tetszik a puszta formai játék. Ennek oka akár az is lehet, hogy a közéleti mozgás ereje hatott a kreativ elmékre, a fantáziára is. A művészi üzenet egyértelműbb megfogalmazása így többekhez eljut. Nem minősítés szándékával, csupán az előbbiek igazolására emeljünk ki egy-egy alkotást: Csontos László, „Állampolgári korona”, Eöry Emil: „Üzenet székelyföldről”, Fekete Géza: „Levegőt", Lammel Ilona: „Metropolisz", Lugossy Mária: „Változatok a szorongásra", Sebestyén Sándor: „Kondukátor”. Bár fiatalok jelentkezésére számítanak a jövőben is a rendezők, szerencse, hogy nem zárják ki a hagyományokat tisztelőbb, őrzőbb, azokból táplálkozó idősebb generációt sem. Fontos láncszemet jelentenek abban a folyamatban, mikor az átmenetet kéri számon a-nyilvánosság a tegnapból, a holnapba. Egy-egy új alkotásról nehéz határozottan kijelenteni, igen ez a jövő irányzatát hordozza már most a karakterében. Ezért kell markánsan, tapintható közelben lennie a múlt értékét képviselőnek is. Kisplasztikáról szólva külön is ki kell emelni az érem- és plakettsort, ami attól függetlenül kér helyet magának, hogy érembiennálékat is rendeznek hazánkban. Csúcs Ferenc, Sz. Egyed Emma, Horváth László, Kovács Béla, Cs. Kovács László, Németh Ágnes, Renner Kálmán, Soltra Elemér, Szabó György, M. Szűcs Hóna egy-egy érme, plakettje bizonyítja a kisplasztikái színgazdagsághoz, spektrumhoz tartozásának jogát. Hagyománya az is e biennálénak, hogy vele azonos időben és egy kiállítási légtérben mutatják be az előző - például a X. országos kisplasztikái Biennálé első díjasának legújabb alkotásait. Most Mata Attila kamarakiállítása kapcsolódik ehhez. A méret és anyagbeli különbség a legfeltűnőbb, de ezeket a bemutatókat oem is köti egyik esetben sem a háziak rendje. Mata Attiláról egy mondatban - a mostani pécsi kiállítása alapján - úgy lehet fogalmazni, hogy a kubisták ifjú, hazai követője. A zárt tömegekből, arra is találunk példát, hogy kilép a térbe, több irányba behálózva azt. Mindezt fában faragva. A XI. országos kisplasztikái biennálé augusztus 27-ig tekinthető meg a Pécsi Galériában a Széchenyi tér 11. szám alatt. DECSI KISS JÁNOS Mi maradt ott nem tudhatom Mi maradt ott nem tudhatom mi maradt ott belőlem hogy mi szívódott be lényemből a tárgyakba eltakarja a távolság előlem elveszi valaki a zongorát elveszi valaki a sírt elveszi valaki a múlt jogát hogy másvalaki sírt gyermekkorában egy lakásban az anyja után kit bebörtönöztek nem tudni mért és rehabilitáltak azután honnan tudhatnám mi maradt távolodva belőlem nem csak ott hanem itt is mialatt bárki megkérdezheti tőlem mért jöttél mit akarsz és mit veszel el tőlünk. Én is csak sejtem a választ hogy mi valamit őrzünk Azokat őrizzük akik ott maradtak a bajban és akiknek nem segíthetünk tovább otthon ha baj van. Törekvés az egész-ségre Beszélgetés Horgas Bélával Köztudott, hogy Horgas Béla, az ismert író, költő, szerkesztő szívesen ír gyermekeknek. A közelmúltban megkapta a Gyermekekért- díjat Elsősorban ifjúsági írónak tartja magát?- Elég sok mindennel foglalkozom. Versen, prózán kívül írtam operalibrettót tankönyvet is, készítettem lemezt gyerekeknek. Szerintem nincs külön gyerekek és külön a felnőttek számára alkotó író, csak jó vagy rossz író van. Egy mű akkor jó, ha több színe, szaga, hártyája van. Ki-ki azt fejti le róla, amit akar, ami megérinti. Engem pályám során ért olyan vád, hogy nem igazán gyerekeknek való, amit írók Saint-Exupéry A kis herceg-e vagy Milne Mici mackó-ja az?- Meséket gyerekverseket ír, a mai napig a Dörmögö Dömötör egyik állandó szerzője, rendhagyó irodalomóráival, író-olvasó találkozók alkalmával egyaránt járja az országot- Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, és ez nem valamifajta pótcselekvés. Nekem ez családon belül is megadatott, hiszen két fiam, két lányom van. A legjobban a 4-5. osztályosokat szeretem, velük a világot el tudnám húzni!- Ön a feleségével, Levendel Júliával szerkeszti a sok vihart kavart Liget című folyóiratot amely betiltása után most újra napvilágot látott- Igen, napokon belül megjelenik az idei 2. szám is. Ebben az irodalmi és ökológiai folyóiratban is szeretnénk ha tükröződne régi mániám, az „egész-ségre”, a teljességre törekvés.- Az Otthon című havilapnak pedig főszerkesztője.- Ennek a lármák is megvan a maga története. 1965-től voltam a munkatársa a Török Sándor alapította Gyermekünk kiadványnak amelytől 1987 végén a Művelődési Minisztérium megvonta anyagi támogatását Egy évre rá a lap megszűnt Ez év márciusában újraindítottuk Otthon néven, lapgazda a Hazafias Népfront és a Magyar Média adja ki. Sajnos a népfront anyagi lehetőségei miatt a lap sorsa bizonytalan, pedig nagy szükség lenne ilyen jellegű kiadványra. Elképzelésem szerint jól megférne benne irodalom, ételrecept nevelési tanács egészséges és fogyatékos gyermeket nevelő szülők számára egyaránt- Ha önt látja az ember, alig hihető, hogy 1987-ben töltötte be ötvenedik életévét Az alkalomra megjelent a kaposvári megyei könyvtár kiadásában Súgja hang című kötete. Készítsünk gyors számvetést eddig megjelent munkáiról!- Még sosem számoltam így össze. Hét felnőtteknek szerkesztett verseskötet öt a gyerekek számára, három mesekönyv, egy novelláskötet tavaly jelent meg Csokonairól szóló ismeretterjesztő könyvem, és a Levendel Júliával közösen írt könyvek - nagyjából ennyi.- Milyen vágyai, tervei vannak?- Nagyon szeretném, ha mindkét lap hosz- szú időn keresztül tovább élne. Ha nem a kényszer mozgatná a társadalmat az embereket hanem a felismert lehetőségeket valósítanánk meg. Ha nem kellene „Muszáj Herkulesnek” éreznem magamat a körülmények hatására. Terveim részben valóra válnak a közeljövőben: a könyvhéten jelent meg a Leveles könyv, benne többek között Déry Tibor leveleivel. Ősszel adja ki a Téka Könyvkiadó a Liget Könyvek sorozatban Kodolányi Gyula Hatalmak című verseskötetét és az én Súgja hang című kötetemet RAK|TA AGNES Szentmihályi Szabó Péter: Szűcs László János: Fél Ments meg, Uram, a félig olvasott könyvektől, a félig értett nőktől, a félig épített házaktól, a félig kifizetett munkáktól, a félig mondott imáktól, a félig irt könyvektől, a félig élt életektől, a félig irt újságoktól, a félig mondott beszédektől, a félig sült kenyerektől, a félig lakott országoktól, a félig kiutalt mennyektől, félhazugságoktól, féligéretektöl, a féltől, a féltől, mert félek a féltől, félistentől, félembertől, félállattól és félidőtől - fél-Ámen. Meghaltunk már néhányszor szivárványszőnyegen jó volt a fájdalom a búzatáblán csak ketten rohantunk át meghaltunk már néhányszor mégis hektárnyi gazdagok voltunk bármerre néztünk mindenütt ma fáradt lovak vágtatnak át a napon utolsó erejüktől tajtékosan Deák Mór: Tóni Régen nem látszott meg az eső a kabáton. Nagybátyám az ágyon ült, fejét csóválta. Nem láttam az arcát a félhomályban, a villanyt már régen kikapcsolták nála, de éreztem a hangján, hogy nem dühös, csak csodálkozik. Régen nem látszott meg, dünnyögte. Leesett, jó, megszáradt, jó, de nem maardt nyoma. Ma meg már olyan bolond esők járnak, hogy kiégetik a kabátomat. Hagytam, hadd higgye, hogy az eső volt, nem mondtam neki, hogy ő maga égette ki a cigarettájával. Az iskolából hazafelé menet találtam rá, az árokban feküdt, kezét a mellén összekulcsolta, olyan volt, mint a halottak, azoknak teszik (gy keresztbe a karját, fonják össze az ujjúkat, meg is ijedtem volna, nagyapámat láttam ilyennek kiterítve, szerencsére a nagybátyám horkolt, jó hangosan, az ujja között meg, akár az örökmécses, cigaretta füstölgött. Pityu, hé Pityu, ráztam föl, ébredj már, ha meglát a mama, el fog verni, akkor esett le a cigaretta hamuja, lukat égetve a kabátba, akkor mondta a Pityu azt, hogy kérjek neki pénzt a mamától. Ültünk a félhomályban, ha nem, hát nem, nem szívesen mondtam nemet a nagybátyámnak, de hát a mama nekem szokott pénzt adni, nem neki, csak elinná az a félnótás, legyintene rá, és aznapra én már amúgy is megkaptam a tízesemet. De a Pityu meg ne tudja ám!, emelte fel az ujját nagyanyám, ha megtudja' hátrakötöm a sarkadat! Pénzem ugyan nincs, botorkált át a konyhán a nagybátyám, kicsit imbolygott, hatalmas zajt ütve táncoltak körülötte a levert edények, lábasok, üstök, senki nem értette, honnan és minek van neki ennyi temérdek edénye, pénzem nincs, de piám azért még csak akad, iszol-e, öcskös? Megköszörültem a torkomat, már előre égette a pálinka, igen, mondtam, vigyáztam, ne érződjön a hangomon, hogy megrázkódok, a múltkor is sírva hánytam végig az utcát, a mama jól el is vert, még hogy elrontottad a gyomrod, kiabálta, bűzlesz a pálinkától!, de kapjam csak a kezem közé azt a féleszűt, gyereket itatni!; kérek, mondtam, ez a beszéd, csapott a vállamra, ökör iszik magában, igaz-e, húzd meg, öcskös. A pálinka égetett, csöndben nyeldekeltem, nem kaptam levegőt, na mi van, még mindig ízlik?, bólintottam, a könnyeim a földre pottyantak, hirtelen elkapta a pajeszomat, megcibálta, fölordítottam, de ha megint beárulsz a mamának, fölemellek, így, ni!, fogta meg a másik pajeszomat is, Pityu, sivalkodtam, engedj el Pityu, jól van, mondta megnyugodva, a szesz gurgulázva bugyborékolt benne, még a szavai is szeszben úsztak, de ehhez tartsd magad. Akkor már egy ideje juhokkal foglalkozott a nagybátyám. Addig se volt éppen tiszta meg jászagú a ház, amíg malacai, később kecskéi voltak, de ahogy a felesége, akit háromszor is elvett, negyedszer is elhagyta, és ő beszerezte a birkákat, hát alig lehetett megmaradni odabenn. Az egyik bárány, amelyiket megpróbálta magához édesgetni és tartotta a szobában, el is pusztult. Az ólban legalább levegő volt, odabenn pia, gyapjú, faggyú és még ki tudja, mi minden szaga. Még egy? dugta az orrom elé az üveget, már a szagától megrázkódtam, éreztem, hogy elindul fölfele a gyomrom, nem, most nem kérek, löktem el a kezét, s már ugrottam is, hogy kiérjek az udvarra időben, de belerúgtam egy lábasba, elbotlottam egy edényben, s hasra esve a bűzös birkakőrökre hánytam. No, mi van?, gyújtota meg a petrót a nagybátyám, az anyád szentségit, üvöltött föl, ahogy meglátta, mit csináltam, a bőröm, hogy adom el a bőrömet, ütni kezdte a fejemet, lemosom, sivalkodtam, lemosom, nem volt rossz ember a nagybátyám, jámbor volt és béketűrő, de tudtam azt is, amit a felesége nem, hogyha ütni kezd, nehezen hagyja abba; amikor arra fordultunk, hirtelen kiugrottam az ajtón, fogjon meg, ha tud, és elbújtam a sötétben. Láttam az ablakon át, hogy meghúzza az üveget, ettől megnyugodott, kijött, na, hol vagy, gyere elő, hívogatott, eszem ágában sem volt, ha megver, azzal vége, le már nem mosom azt a bőrt, ültem a kútkáva mögött, a nagybátyám el is unta a hiába való ácsorgást, legyintett egyet és bement. A holdfény megvilágította az udvart, s ahogy körülnéztem, ott volt a legnagyobb kos rövidre kötve az almafánál. Na mi van, Tóni, suttogtam oda neki, téged is megagyalt? A kos odakapta a fejét, dobbantott egyet, tudtam, hogy a nagybátyám fél tőle, mint a fűztől, mert részegen jó néhányszor fölöklelte és megtaposta a Tóni.Kikötött?, kérdeztem, a kos újra dobbantott, fölálltam, odamentem hozzá, a kos remegni kezdett, vigyáztam nagyon, nehogy elérjen, dobbantottam, dobbantott ő is, hányni-vetni kezdte a fejét,-megfogtam a szarvát, na, most megkapod a magadét, mondtam neki, a fogam megcsikordult, ahogy rángatni kezdtem, a kos vadul kapált a lábával, teljes súlyommal ránehezedtem, nyomtam lefele a földre a fejét, hirtelen kirántotta a kezemből a szarvát, meg is rándult a csuklóm, dühében ugrott egyet, a pányva elszakadt, ott állt szemben velem, leszegezte a fejét, futni kezdtem, hátrafelé, hogy lássam, mit csinál, hogy szemmel tarthassam, nehogy mögém kerüljön, elbotlottam egy edényben, hanyatt estem, Tóni, üvöltöztem, a kos felém vágtatott, Pityu, a nagybátyám is rohant, egyszerre értek oda hozzám, a kos öklelt, és a nagybátyámat úgy oldalba találta, hogy az vagy négy métert repült szegény. Futási, ordította amikor sikerült végre fölállnia, a kos, pedig már nagyon méregetett engem, a hangjára odakapta a fejét, támadni készült; megvártam, mig megindul, akkor rákiáltottam: Tóni!, megtorpant, a nagybátyám addig elszaladt, a házba nem tudott bemenni, pont előtte volt a Tóni, a kos-elindult felém, fölmásztam az almafára, dühösen ök- lelgette a fát, már attól féltem, kitöri vagy leesek róla, akkor szerencsére arra jött a sarokról a Rontó bácsi, és a Tóni otthagyott engem a kedvéért. Psz!, psz!, pisszegte valaki a bokrok közül, elment?; el, azt hiszem, ugrottam le az almafáról, a nagybátyám is előjött, átölelt, kicsit sántított, nem baj, úgyis le akartam vágni, kit kergetett meg?, a Rontó bácsit, feleltem, röhögni kezdtünk, az jó, mondta a nagybátyám, az nagyon jó, ö se szerette a Rontó bácsit, erre iszunk. Te, Pityu, már folyt a nyálam és folyton leestem a székről, minek neked ennyi lábas?, a nagybátyám gurgulázott egyet a pálinkával, talán válaszolt is, de másra nem emlékszem, csak arra, hogy a mama vitt, vitt magához szorítva a sötétben, nagy volt a hold, és bár mindig magáznom kellett a mamát, azt suttogtam, karommal átfonva a nyakát: de jó, hogy eljöttél értem.
