Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. június 10. A negyvenes „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövendő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) A tízéves fiát nézi. A fiú vézna, vidám és semmit sem sejtő. A negyvenes férfi, a fiú apja napok óta kettejükön gondolkodik. Becsapva érzi magát, elveszettnek, aki már képtelen megszabadulni görcseitől, a belénevelt soha nem kételkedéstől. Aggódik: önmagáért és a korosztályáért. Az apját is megkérdezte a minap. - Mondd öreg, miért nem beszéltél? - Az öreg némán hallgatott, újból megkérdezte, már követelőzve. - Nem akartalak megzavarni, fiam - mondta az apa, s ő nem kérdezett tovább. Most ott áll a kisszoba ajtajában és a tízéves fiát nézi. „Vajon én megzavarhatom-e?”, forog a gondolat az agyában. - „Mit mondhatnék neki?”. A konklúzió meglenne, csak hihet-e benne? Ez a gyérek még ártatlan, ha egyáltalán létezik ártatlan ember. Még nem terhelték az agyát, gondolja a negyvenes férfi. Ennek a generációnak megadatik, hogy egy új korszakban nőjön fel. Nem attól fél, hogy nyomorogni fog a fia, attól sem, hogy nem lesz állása, jövője. Attól fél inkább, hogy nem lesz szellemi útrava- ló, amit adhátna neki. Az az emberi tartás, ami elvárható egy apától. Hogy ne kelljen kimondania soha: „Fiam, nem akartalak összezavarni”. / Egyáltalán a fiú az apának vethet-e valamit a szemére? Neki mindig azt mondották: becsüld meg magad, fiam! Nem értette a sűrűn elhangzó mondat lényegét, azt amire a napokban jött rá. Hiszen az ő szülei óriási felemelkedésnek érezték ezt a kort. A fiukból főiskolás lett, diplomás, mérnökember, ők a hatvanas években jutottak családi házhoz, adhattak neki - pénzbeli - útravalót. Nekik minden jó volt. Békében éltek, s már azt is tudták értékelni. Békességben éltek. Gyarapodtak, mint még soha. Miért is lázadtak volna? A föld miatt, amit a nagyapja beadott a téeszbe? Miért? Emberhez méltó élethez jutottak. Kavarognak a fejében a gondolatok. Az apja, ő és a gyerek. Három generáció. Az egyik elégedett a múlttal, a gyereknek van - és lesz - jövője neki, a negyvenesnek csak kérdései vannak. Képes lesz-e felszabadulni, alkalmas-e a korosztálya a továbblépésre, a változásra, a változtatásra? Megváltozni lehet, állapítja meg, csak tisztességgel lehet-e? Nem túlontúl nagy az a görcs, az a gondolati bebörtönzés, ami sajátja, ami megbénítja, ami tönkreteheti, változtatásra alkalmatlanná teszi. Nézi a fiát az ajtószárfához támaszkodva. A srác nem veszi észre az apai fürkésző tekintetet: a videót nézi, az ötszáztizenharmadik akciófilmet. Megborzong. Ez lenne a jövő? Milyen ember lesz belőle, ha naphosszat a gyilkolást, az erődemonstrációt nézi, hullahegyeken át - és az emberi szem jobb mint a fényképezőmasina — jut a felnőttvilágba. „Ahhoz nincs erőm, hogy megtiltsam neki”, keseredik el a szája. „Mert nem tudok neki értelmes életet adni”, rója meg magát. Napok óta gondolkodik. Esténként mielőtt álomba merülne megállapítja: „a köldöknézés idejét élem”, de azért másnap kezdi elölről. Nem hagyja nyugodni a negyvenes férfit korosztályának tragédiája, mert így nevezi. Tökéletes szellemi tunyaságban élünk, jellemzi önmagát is. Az agyunk képes feldolgozni minden információt, csak a tett, ami szükségeltetne, nem következik el. Mert mindent meggondolunk, megfontolunk, s közben eliramlik az élet. Vannak, akik képesek váltani pillanatok alatt. „Én miért nem?” A szélkakas életmód a legkézenfekvőbb, csak hát képtelen rá. Ez a tétovaság őrjítette. Az örökös lelkiismereti problémák. Amit beléneveltek. A nép állama adott neked diplomát. A nép állama segített lakáshoz jutnod. A nép és a nép... Pedig tudja, hogy valakik kisajátították a népet, vele őt magát is. S most állhat ott a kisszoba küszöbén, nézve a tízéves, vézna fiúcskát. Teljesen összezavarodva, kiábrándulva mindenből, de legfőképpen önmagából, mert képtelen elhinni, hogy a negyveneseknek is van még lehetőségük. Képtelen felmérni a károkat, amit a kor okozott... az a kor, ami az apjának jó volt, neki kaloda, a fiának börtön lenne. Csak egyben hisz, de fenntartás nélkül: a vézna kis fiúcska már nem lesz rabja semmilyen ideának. Ez a fiú lehet boldog negyvenes... Hazafi József A fegyverek erejével nem lehet megoldani a problémákat Nagy Imre temetésére a rendőrség is felkészült 111 I Intefjú Horváth István belügyminiszterrel Több mint két órás eszmecsere várt az orvosklubban Horváth István belügyminiszterre, ami talán azt is jelzi, hogy általános érdeklődés mutatkozik ezen - sokáig bírálhatatlan és rejtélyes titokzatosság övezte - terület iránt. Persze a megjelentek közül sem tettek néhányan lakatot a szájukra, s így sorra előkerültek az azóta már levitézlet helyi kiskirályok vélt vagy valós „bocsánatos bűnei”, melyeket egy felszólaló szerint felsőbb helyekről fedeztek... Ez azonban már egy másik téma, s ezekről nyilvánvalóan nem a jelenlegi belügyminiszternek kell számot adnia.-Mindenesetre az interjút készségesen vállalta, s érezhetően diplomatikusan válaszolt a kérdésekre.- Miben látja okát annak, hogy mig a rendőrség meglepően hatékonyan (volt) képes fellépni a politikai jellegű megmozdulások ellen, addig a bűnözési hullám emelkedésével szemben szinte tehetetlen?- A bűnözés emelkedése a modern világ egyik globális problémája - mutatott rá a belügyminiszter. - A rendőrség ezzel a tendenciával nálunk is nehezen birkózik meg. Ugyanakkor - szerintem - nem hatástalan a küzdelmünk, van esélyünk a sikerre. Ehhez azonban mindenképpen változtatni kell azon az alapálláson, melyből következően erőnk és energiánk jó részét a már elkövetett bűncselekmények felderítésére fordítjuk. Az orvostudomány rájött már arra, hogy jobb elébe menni a bajnak, és lehetőleg a megelőzésre kell koncentrálni. Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ezen a téren elért eredmények ellenére mégis vannak beteg emberek.- A politikai demonstráció megakadályozását illetően viszont nem panaszkodhatott a rendőrség...- Ezt azért én nem túloznám el. A nyolcvanas évek elején-közepén megtartott - március 15-i vagy október 23-i - utcai megmozdulások, melyek részben spontán, részben egy akkor szűk kör által szervezve zajlottak le, valóban nem fértek bele a korábbi időszak politikai szisztémájába és gyakorlatába. Szóval, én nem mondanám azt, hogy valamiféle sorozatról vagy rendőri erőfitogtatásról lett volna szó. Ebben az ügyben nem visz- szafele nézek - legfeljebb csak a tanulságok miatt - hanem előre. Úgy vélem, manapság a rendőrség és a különböző 1931 -ben mint 10-12 éves gyerekek iratkoztunk be a bonyhádi evangélikus reálgimnáziumba. Sokunk számára Bonyhád lett a világ közepe, mint előttünk két évtizeddel Illyés Gyulának is, aki úgy érezte: „Ez az álomföld,... ez a legelragadóbb”. Milyen is volt a ’30-as évek elején a völgységi járás székhelye, a 8 ezer lakosú nagyközség? Gazdasági fejlettségét érzékelteti két jelentősebb gyára, színvonalas kereskedelmi hálózata bő választékot kínáló üzletházaival, továbbá az 50-féle szakmában dolgozó 270 kisiparos (cégtábláikon gyakran gót-, néha héber-, sőt cirillbetüs feliratokkal). Országos hírű az állattartása, és nagy vonz- erejűek a vásárai. Lakosai ötféle vallásfelekezethez tartoznak, kétnyel- vűek, amelyben a német dominált (Illyés szerint: „A diákokra az utcán ráragadt Goethe és a közös hadsereg nyelve”). Gyerekfejjel igazán nem tudatosult bennünk ennek a sajátos pezsgésnek a jelentősége, mint ahogy Illyés Gyula is felnőttként fogalmazta meg bonyhádi éveinek jelentőségét: „Tetszett nekem ez a tarkaság... Szórakoztató volt, nem riasztó... Nem összevisszaságnak éreztem, hanem valamiféle demokráciának.” Az első osztályban hatvanötén indultunk. Jórészt vidékről jöttünk, a Dél-Dunántúlról, de akadt köztünk Vas megyei, budapesti, sőt alföldi is. A többség német nyelvű, de számottevő a magyar családnév is, és tarkították a névsort a szláv nevűek: Jankovics, Kopacsek, Kramaszta, Mar- kovics, Reiszky. Mint pedagógus alig tudom elképzelni, hogy tanáraink milyen hallatlan erőfeszítéssel tudtak ennyi gyerekkel egytanteremben dolgozni. Sokat segítettek, de nem udvaroltak nekünk: magas mércével mértek. Többek között ezért is morzsolódtak le sokan. Az alsó évfolyamokban évenként átlagosan tízzel csökkent az indulók létszáma. A negyedik gimnázium elvégzése után néhányan tanítóképzőben folytatták, mások szakmát tanultak, vagy visszamentek a parasztgazdaságba. Persze, jöttek új fiúk is. Ez a fluktuáció a felső osztályokban megszűnt, s az utolsó három évben megállapodtunk a 20-22-es létszámnál. Osztályunk a gazdasági válság legnehezebb időszakában indult. Szüléink általában nem tartoztak a vagyonosok kategóriájába, ezért nehezen bírták a házon kívüli taníttatás költségeit, jóllehet a bonyhádi gimnázium az olcsó iskolák közé tartozott. Villantsuk fel egy pillanatra a fizetendő díjakat: az évi tandíj 80 P, Un. mellékdíjak 33 P, az internátusi szállásdíj 160 P (a magánházaknál legalább évi 200 P), a tápintézeti ellátás 225 P, taneszközökre és a legminimálisabb zsebpénzre évi 50 P. Összesen 550 P, vagyis havonta 55-60 P. Ez egy bérből élő dolgozó fizetésének legalább egyharmada, esetleg a fele; a parasztember számára pedig - aki „búzában” gondolkodott - havi 7-8 q búza értéke (a mai diák a fentiekért maximum 2 q búza árát fizeti). A gimnázium 300 tanulójának hetven százaléka vidéki volt. Kisebbik hányaduk a régi, szegényes, komfort nélküli internátusbán lakott. Viszont az 1935-ben felépített új diákotthonba öröm volt beköltözni. Új bútorzatával, a vízvezetékkel és zuhanyozóval kényelmes otthont adott, de csak hatvan fiúnak. A diákok többsége a magánházaknál bérelt 2-3- 4 ágyas diákszobákban, a „kasztrákban" lakott. Ezeknek csak kis része volt ott kosztos diák, a többség a konviktusban - az „intistákkal” együtt - étkezett naponta négyszer. A 200 férőhelyes hatalmas étteremben az étrend váltakozó színvonalú, csontfejlesztő, kalóriadús, szénhidrátgazdag és vitaminszegény volt. Mai szemmel a legfeltűnőbb a mindennapos húsfogyasztás. Ennek az a magyarázata, hogy a konviktus havonta egyszer vágómarhát vásárolt, s azt saját vágóhídján feldolgozta. A sertéshús bőségét pedig a hizlalda biztosította. Szinte hetente volt vágás; bőven került az asztalra pörkölt, sült, töltelékféle s olykor füstölt készítmény. Mi nem szaladhattunk állandóan haza, mint a mai diákok, akiket minden pénteken délután szinte elkergetnek a kollégiumból. A tanév során általában kétszer, a 3 hetes karácsonyi és a 2 hetes húsvéti szünetben utazhattunk szüléinkhez; a közel lakók negyedévenként legfeljebb egyszer kaphattak még hazautazási engedélyt. Ezért a délutánok és főleg a hétvégék diákéletünk meghatározó időszakai voltak: a közösséget formálták, élesztették és erősítették a barátságot. A bandába verődés felejthetetlen térségei a „gimi” udvara, az albérletben lakók diákkasztrái és a város környéke. A Határárok menti ibolyázás, séták a Szecska virágzó orgonabokrainál, futkározás a vásártéren ésa víztorony környékén, kirándulás a széplaki ótemplomhoz vagy a berékaljai erdőbe, ezek a legszebb emlékeink közé tartoznak. Ezek nem voltak iskolai rendezvények, mi kezdeményeztük a magunk szórakozására. Beszélgettünk és játszottunk. Ma már tudjuk: a közös játék is az életre tanít. Miket is játszottunk? Kisdiákként pilinckéztünk, golyóztunk, snúroz- tunk, számháborúztunk; a labdajátékok közül métáztunk, nemzetesdit játszottunk, kézzel-lábbal-fejjel kiszorítóztunk. És fociztunk a hangorkánnal kísért osztálymérkőzéseken. Ismét Illyés Gyulát idézve: „Szállt ép felém a labda, / Elészaladva / úgy rúgtam vissza: magam is / vele szálltam egy darabig. / Hogy vitte, vitte / szívemet szinte / beléd, / bonyhádi, gimnazista ég!” Télen szánkóztunk a vásártéren, korcsolyáztunk - csúszkáltunk a Malom-árok befagyott víztárolóin; pingpongoztunk, sakkoztunk és végeláthatatlan gombfocikupákat vívtunk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy felsős diákkorunkban elsajátítottuk a tarokk-kártyával való „kombinatorikát”, s gyufaszálakkal rendeztük századfilléres kártyaadósságainkat. Végigjártunk egy-két tánciskola-tanfolyamot, s mint fiatalemberek nagy ritkán hivatalosak voltunk egy-egy lányos házhoz illedelmes - szép emlékű - diákzsúrra. A tanórákon kívüli testi-szellemi gyarapodásról a különböző ifjúsági egyletek gondoskodtak: a Rákóczi Ferenc cserkészcsapat, a Kossuth- sportkör, az evangélikus Belmisszió Kör, a katolikus Kongregáció Kör, az alsós diákoknák a Lehr András-szavalókör, a felsősöknek a Petőfi- önképzőkör. Az utóbbi adta a legmaradandóbb élményt. A kéthetenként szombat délután tartott ülések színes programmal szolgáltak: felolvastak irodalmi témájú dolgozatokat, bemutatkoztak a diákpoéták és szépírók, itt csiszolódtak a szavalók és olykor a hangszeres előadók is. A nyílt bírálatok, a vitalehetöségek, a minősítést eldöntő szavazások egyben a demokratizmus iskolájává avatták az önképzőkört. A várost is megmozgatta az évenként 3-4 alkalommal rendezett nyilvános önkép- zőköri díszgyűlés. Ilyenkor a tornaterem zsúfolásig megtelt a város felnőttközönségével. A március 15-i, az október 6-i ünnepélyen kívül rendszeres irodalmi délutánok erősítették az emberségünket és magyarságtudatunkat. A témák 1934-ben Ady Endrével indultak, majd Berzsenyi, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Arany üzenetével folytatódtak. Az önképzőkör kiemelkedő korszaka volt ez Kunszt (Kerényi) tanár úr és a lelkes, tehetséges diákok jóvoltából. A termés egy részét 1937-38-ban az Előre című nyomtatott diákújság mutatta be, amely négy alkalommal jelent meg. A diákszinjátszók az évenkénti farsangi esten jeleskedtek. Sikerdarabokat mutattak be (pl. Zilahy Lajos: Rózsika, Herczeg Ferenc: Gyur- kovics lányok, Radványi Károly: A gelencei fények), de többször sor került Kunszt Henrik és Schlitt Gyula színdarabjainak ősbemutatóira is (Soupe csárdás, Elmarad a számtanóra, Mihály bá’, Briliánsgyűrü). Az előadást követő félévi diákbálon és a tanév végi juniálison Baráth Jóska cigányzenekara, valamint a Mestyán Rezső vezette diákzenekar muzsikált. A kulturális eseményekről szólva nem feledkezhetünk meg a Vas Gereben Irodalmi Kör évenkénti estjeiről, ezeken vendégként fiatal írók, költők és előadóművészek léptek fel, sőt néhány tanárunk is. A 30-as évek eleje a hangosfilm térhódításának az ideje volt, úgy hogy vasárnap délutánonként 30 fillérért eljártunk a moziba a „fapados” ülőhelyre. Tágították látókörünket az évenként 3-4 hétre megjelenő vándorszíntársulatok, ezenkívül a jóhírű bonyhádi műkedvelők színdarab-bemutatói is. Az önképzököri munka föllendülése összefügg azzal a politikai légkörrel, amely a 30-as években Bonyhád vidékét jellemezte. A sváb lakosság körében fokozódó erővel terjedtek a pángermán eszmék. A hitleri „ötödik hadoszlop” beépülését a gimnázium kezdettől fogva ellenszenvvel fogadta. Bizonyítékként utalok a maturált diákok 1933 évi politikai perére, az 1935-ös viharos országgyűlési képviselőválasztáson a felsős diákok Basch-Mühl ellenes akcióira, 1939 tavaszán a Mühl doktor képviselőválasztási győzelmét megakadályozni szándékozó megmozdulásokra. Ugyanakkor a fasiszta nagyhatalmak adományaként kellett elkönyvelnünk 1938-39-ben a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolását. Dőreség lenne tagadni: a trianoni sokkhatás nyomán kinevelt „búsmagyarkodásban” felcsillanó reménnyel és lelkesedéssel fogadtuk az országgyarapodást. Az I. osztályban induló 65-ös csapatból a 8. osztályba mindössze 12- en érkeztünk. Az évek során csatlakozó társainkkal együtt 1939 júniusában 21-en érettségiztünk: 1 leány és 20 fiú. írásbeliztünk magyarból, latinból és németből; a szóbeli vizsga tárgyai: magyar, latin, történelem, matematika és fizika voltak. A két utóbbiból féltünk a legjobban. Nem azért, mert gyengék voltunk. Tanárunk s egyben osztályfőnökünk, Polgár Dezső - diáknyelven „Dedó” - az iskola legszigorúbb tanára volt, aki igen magasra emelte a követelményszintet. Óráin fergeteges iramot diktált. Az egymást követő fizika- és számtanórák 2x50 perce helyett 7.45-től 10.10-ig dolgoztunk, tehát 145 percet tartott szünet nélkül. A tankönyvet mellőzte. Matekból a táblára pedáns rendben felkerülő szerkesztéseit, levezetéseit jegyeztük. Fizikából erre képtelenek voltunk, ugyanis terjengős magyarázatait a következő órán feleléskor a legapróbb részletekig megkövetelte tőlünk. Annyit „segített”, hogy a vaskos pepita füzetekben általa kidolgozott és megfogalmazott póttankönyvet egy példányban a rendelkezésünkre bocsátotta. A kényszer- helyzetben az osztály „nyomdát” alapított. Vásároltunk egy manuális szerkezetű sokszorosító felszerelést. A szép irású fiúk ebéd után - hetente négyszer - a viaszos stencilpapirokra íróvesszővel, az ún. stílussal bevésték az öt-hatoldalas szövegeket; ezután a „nyomdászok" kézi hengerrel lehúzták azt 21 példányban; késő délután pedig a beosztott „rikkancsok” a megtanulandó lecke szövegét széthordták a kasztrákba, hogy másnapra agyunkba véshessük a követelményt. Amikor az érettségi előtt tisztelettel megkértük a tanár urat, közölje a szóbeli tételek témáit, azt válaszolta: „Ja, még nem mondtam? írjátok! Számtanból a 6-7-8-adikos, fizikából a 7-8-adikos anyag. Ezek a tételek! Jó tanulást!” - Érettségink bukásmentes volt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Az osztály 57 százaléka kitűnő-jeles-jó rendűén érettségizett. Aztán jött az élet, a kemény élet. A második világháború évei alatt huszonévesen meghalt, elpusztult a fiúk negyede; az utóbbi évtizedben 60-65 évesen újabb öt osztálytársunk ment el. Élünk tizenegyen. Mint tisztviselő, főkönyvelő, mezőgazdász, középiskolai-főiskolai-egyetemi tanár, orvos, mérnök zártuk aktív pályafutásunkat. Ötvenéves találkozónkra kilencen jöttünk el, hogy tisztelegjünk volt iskolánk és nagyra- becsült tanáraink emléke előtt; eljöttünk, hogy újra összeölelkezzünk (vannak, akikkel ötven év óta először). Eljöttünk, hogy emelt fővel továbbballagjunk. (Elhangzott a Bonyhádi Öregdiák Szövetségben, a jubiláló érettségizők találkozóján.) Kotta László: A bonyhádi diákélet az 1930-as években Arcok ’89
