Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-26 / 148. szám
1989. június 26. Képújság 5 Vélem ények, viták, álláspontok Spanyol etűdök Az önök kormányzatától az önkormányzatig A Népújság 1989. június 14.-i számában dr. Hegedűs János a megyei tanács szervezeti átalakításáról tájékoztatta az olvasókat. Az interjúban elhangzott megállapításokkal részben egyetértve, részben azokkal vitatkozva - saját tapasztalataim alapján - szeretném közreadni a tanácsi munka demokratizálásának lényegéről alkotott gondolataimat. Véleményem az, hogy a szervezeti struktúra változásai, a normativitás és a „jogszabályokon keresztül történő irányítás” csak tüneti kezelés lehet, mert a bajok eredete az irányitó szervek - érdekeik által determinált - szemléletmódjában keresendő. Az önkormányzatok nem a felügyeleti hatalom által alkalmazott eszközrendszer megváltoztatását, hanem a dominancia együttműködésre történő felváltását igénylik, egyre sürgetőbben. A tanácsi önkormányzatok - a hivatalos deklaráció szerint - a helyi érdekek érvényesítésének, demokratikus módszerekkel kiépített szervezetei. Ez a fogalommeghatározás ellentmond a tapasztalati tényeknek, mert elkendőzi azokat a működési zavarokat, melyek abból táplálkoznak, hogy a demokratikus önigazgatás védjegyével a bürokratikus önszabályozás törvényei érvényesülnek a társadalomirányításban. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenlegi rendszerben funkcionáló tanácsi szervezet struktúrája, értékrendje és stílusa nem alkalmas politikai, közösségi hivatásának betöltésére. A perspektivikus gondolkodás hiányát jelzi - többek között -, hogy a megyei politikai és állami szervek nem tartották fontosnak az önkormányzatok működése elméleti és módszertani alapjainak a kidolgozását. Az elméleti háttér gyengesége és a módszerek formalizáltsága jellemzi a korszerűsítés látszatát keltő, felülről programozott „reformok” túlnyomó hányadát. A tér- és idősemleges, mindenhatónak előléptetett etalonok „ajánlása” nyomán - a bevezetés által remélt előnyök fejében - mindig akadt vállalkozó a lombikban előállított elméletek gyakorlati igazolására. E mechanizmus által életre keltett szubjektív értékelési rendszer legsúlyosabb kártétele az, hogy a helyi szervek egy részét sikerült sorompóba állítani az illuzionista mutatványok versenyében. A felsőbb szintekről származó megoldásokkal szemben, a megyék - kevés kivételtől eltekintve - nem tanúsítottak ellenállást, mert szűkebb (apparátusi) érdekeikre tekintettel inkább vállalták a passzív közvetítő, mint az aktív érdekérvényesítő szerepet. A rosszemlékű „kisvárosi modell” az igazgatási munkát forradalmasítani hivatott „kibővített ügyfélszolgálat” a „korszerűsített és demokratizált vezetési metodika” és társaik rövid idő alatt a közigazgtás panoptikumába kerültek. A felsorolt akciók a helyi szerveket gyanakvókká és bizalmatlanokká tették, melynek nyomán az önvédelem különböző módjait alakították ki, a nyílt „lázadástól” a „barátkozó rendezvények” gyakori szervezéséig. A helyzetfelismerés és a kibontakozási igény első jeleként értékelhető a Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetségének a megalakulása. Ez a szerveződés letéteményese lehet a tanácsi munka demokratizálásának és végleg eloszlathatja a választmányok identitászavarait. Remélni lehet, hogy a szövetség rövid időn belül létrehozza saját szellemi bázisát és ütőképes erővé léphet elő a politikai arénában. Az új, bonyolult viszonyoknak megfelelő elmélet és módszer mielőbbi kidolgozása és gyakorlati alkalmazásának megszervezése az önkormányzatok létérdeke és úgy gondolom feladata is. Az MSZMP helyi szervezeteinek - a közelgő választásokra is tekintettel - az önszerveződés munkájában jelentős szerepet kell vállalniuk, számolva az apparátusok ellenállásával és az érdekeltek kezdeti bizonytalanságaival. A „táguló világban” való eligazodáshoz érdemi szakmai, módszertani és anyagi segítséget kell adni mindazoknak, akik arra igényt tartanak. Az elmélet és módszer rugalmas, a helyi viszonyoknak megfelelő alkalmazása nélkül, semmiféle nagy hanggal, vagy jó szándékkal meghirdetett akció nem lehet eredményes, mert ha az elméletet fejlesztjük módszer nélkül, akkor a teljesítmény „kraftlos" (erőtlen), ha pedig a módszert alkalmazzuk elmélet nélkül az „kopflos" (fejetlen) lesz. A cél tehát nem elvont, életidegen diszciplínák megfogalmazása, hanem a konkrét helyen és konkrét időben alkalmazható stratégia és taktika megalkotása. Az újítómozgalommá erősödött átszervezési kampányok ellenére ennek a komplex gondolkodásmódnak még a kontúrjai sem alakultak ki. Fogadjuk el Mintsberg meghatározását a stratégiáról! „Stratégia, a szervezetnek a koncepciója, arra vonatkozóan, hogyan viszonyuljon környezetéhez bizonyos időtávon belül." A kérdés tehát az, mit kell tenni annak érdekében, hogy az önkormányzatok a jövőben, a demokratizálódó társadalmi közegben, betölthessék a politika által deklarált rendeltetésüket? Ebben a „csomagban" rendkívül sok a nehezen, vagy - egyesek számára - kockázatosán megválaszolható kérdés. A helyes következtetések levonásához fel kell tárni, hogy az önkormányzatok milyen egyéni és csoportérdekeket fejeznek ki, milyen érdekérvényesítési pozícióval rendelkeznek, és kik, milyen háttérrel állnak a küzdőtér túloldalán. Ennek az önvizsgálatnak a késleltetését sugallják azok, akik arra intenek, hogy az intézkedésekkel meg kell várni a tanácsokra vonatkozó jogszabályok korszerűsítését. Tekintettel arra, hogy a tanácsi munka demokratizálásának nem elsődlegesen jogszabályi, hanem társadalompolitikai feltételei vannak, eredményt nem a szabályok, hanem a társadalmi viszonyok változásaitól lehet remélni. Ha az érdekeket cselekvést motiváló erőként fogjuk fel, akkor azt kell vizsgálnunk, hogy az önkormányzatok által képviselt csoportok és egyének elfogadják-e a választmányok érdekérvényesítési kompetenciáját. Ez a bizalmi kapcsolat csak akkor teremthető meg, ha a választók nevében eljáró szervek területükön tényleges hatalommal rendelkeznek. Dr. Hegedűs elvtárs úgy véli, hogy: „A tanács minttelepülési önkormányzat a jövőben érdekintegráció révén fogja össze a településeken meglévő valamennyi önkormányzatot...” Véleményem az, hogy e körben a tanács, az egyéb önkormányzatokkal szemben, még a primus inter pares (első az egyenlők között) státusára sem tarthat igényt, mert nem az érdekek egységessé formálása, hanem a települési feladatok, azaz a településpolitika egyeztetése és érvényesítése a fő hivatása. A kérdés csupán az, hogy a helyi tanácsok mennyiben tudnak eleget tenni ezen kötelezettségüknek, tekiptettel arra, hogy az érdekérvényesítés fegyvereként működő delegált hatalmat a hierarchia rendjén felülálló apparátusok az idők folyamán kisajátították. A testületek sok esetben ezért olyan harapófogóba kerültek, aminek egyik szárát a megyei szervek, a másikat a saját környezetüktől elidegenített „megyei jogú” vezetők szorítják igencsak keményen. Ezt a szubjektív megállapítást erősíti az a tény, hogy az apparátusok a területen dolgozó politikai, gazdasági befolyással rendelkező vezetőket (tehát akik számítanak) minden eszközzel igyekeznek érdekkörükbe vonni oly módon, hogy de facto a favorizált személyiségeket az önkormányzatok fölé helyezik. Ennek a taktikának komoly veszélyei vannak, mert a prominens emberek - a megyei háttér és támogatás birtokában - saját köreik ágazati, vagy csoportérdekeit érvényesíthetik a helyi lakosság ellenében és annak rovására. A megyei „pater familias” elosztó és igazságtevő hatalmát ily módon kiegészíti a kiemelt vezetők „adományozó” hatalma. A választópolgárok ebben az erőjátékban passzív nézőként viselkednek, mert tapasztalataik szerint dolgaikban ez idáig mások, máshol döntöttek, és még az sem jelenthet számukra vigaszt, hogy mindezt az ő nevükben tették. Meggyőződésem, hogy az önkormányzatok presztízse nem javítható a felsőbb hatalmi jogosítványok kardinális gyengítése nélkül. Véleményem az, hogy a megyei szervezetet jelenlegi „működési filozófiája” nem predesztinálja arra, hogy képessé váljon a demokratikus folyamatok felülről történő vezérlésére. Ennek alapvető oka, hogy a társadalmi szinten kialakult hatalmi vákuum, az állami bürokráciát léptette a pártbürokrácia örökébe. Az állami apparátusok féken tartására a régi politikai erők már nem, az újak még nem alkalmasak. A kialakult szituációt jellemzi, hogy „a párt kegyelméből” hatalomra jutott állami funkcionáriusok egy része szabadulni igyekszik a hajdan kötött érdekházasság - számukra kellemetlenné váló - bilincseitől. A változások letéteményesei ezért nem lehetnek mások, mint az önkormányzatok, akiknek az alulról történő építkezés hagyományos sémáját kell alkalmazniok. Mindenkinek be kell látnia, hogy demokratikus szervezeti rendszer csak akkor építhető ki, ha a vertikális tagolás félfeudális rendszerét felváltja a horizontális koordináció, ahol az egyenjogú partnerek, közös céljaik elérése érdekében együtt munkálkodhatnak.^ Reményünk az, hogy társadalmunk fejlődési folyamatában, a bürokratikus önszabályozást a demokratikus önkormányzat váltja fel, bátorítva az értékteremtő alkotó munkát, a kezdeményezéseket és a helyi érdekek félelem nélküli képviseletét. Dr. DALLOS TIBOR Szinte megszámlálhatatlan az a sok hivatkozás, mely hazánkban manapság a hetvenes évek spanyol helyzetére vonatkozik, hasonlóképpen számosán vonnak történelmi párhuzamot az akkori spanyol és a mai magyar valóság között. E törekvések sem megalapozatlanok, jóllehet minden analógia kissé erőltetett, de úgy vélem, e téma „megér egy misét". Valóban, van modellértékű spanyol út, már ami a monolitkus politikai rendszerből a kiteljesedett demokráciába való vér nélküli és viszonylag gyors átmenetet illeti, sőt a modellnek már vannak azóta Latin-Amerikában is megfelelői. (Uruguay, Brazília, sőt talán nem is sokára Chile és Paraguay is.) Az alaphelyzet ey diktatúra agóniája, jelen esetben Fran- coé. A rendszer túlélési tervei világosak, saját szemszögéből logikusak. A homlokzat átmázolásáról, a korlátozott nyitásról van szó, ez spanyolul az abertura programja. Az aberturisták demokratizálásról beszélnek, óvatos liberalizálásra gondolnak. Helyzetük stabilnak tűnik, adva vagy egy viszonylag stabil gazdaság, egy kékvérű utód, aki I. János Ká- rolyként trónra lép, adott egy nyugodt nemzetközi háttér, a létező társadalmi gondok, problémák az abertura keretében megoldhatónak látszanak. A helyzet szinte egy idill, nem véletlenül Ibéria a Heszperidák kertje. S mit tesz az uralkodó? Melepő dolgokat. Egy rövid kísérletezés után, mely valóban az abertura időszaka, s melyet Carlos Arias Navarro miniszterelnök neve fémjelez, új kormányfőt nevez ki, s meglepetésre nem a rendszer erős embere, Manuel Fraga Iribarne lesz ez, hanem az alig ismert Adolfo Suarez az, „akit nem vártak”, aki beiktatásakor demokráciát ígér, s Rooseveltet idézi: "nem kell félni, csak a félelemtől”. Tény, Suarez nem ijedős, amit tesz, komolyan teszi. Békejobb mindenkinek. A kommunista párt legalizálása. Nemzetiségi autonómia biztosítása. Szabad választások. (Ezt meg is nyeri.) Szédületes tempóban épülő jogállam. Felzárkózás Európához. Nem igaz, mondja, hogy „Afrika a Pire- neusoknál kezdődik". Suarez megalapozza a Közös Piachoz történő csatlakozást, a NATO-ba való belépést. Végső soron saját csapdájába esik, hisz tevékenységével - obejktíve - a szocialista kormányzást készíti elő. Igazi nagyságát mutatja, hogy időben félre is áll, visszavonul. Ki volt ez az ember? Nos, ha nem is hős, de higgadt reálpolitkus, a király jobbkeze, akit kinevezésekor a francois- ta bunker emberének tartottak, s erre alaposan rácáfolt. Igaz, a múltja miatt a spanyolok nem emlegették fel neki állandóan a „damaszkuszi utat”, e nép mentalitásához inkább aza Suarez által is idézett kijelentés áll közel, mely szerint „nem vagyok olyan ostoba, hogy bedőljek a saját propagandámnak." (A geg egyébként Franz Josef Strausstól való.) A modell lényegét e röpke áttekintés után tehát abban lehet megjelölni, hogy a széles körű, közmegegyezésen alapuló átmenet a demokráciába, mely jól megírt forgatókönyvön alapul, ezt betartják. Az egyik legfontosabb előfeltétel Spanyolországban a társadalmi megbékélés volt. „A polgárháború a lelkekben túlhaladott” - mondják a spanyolok, akik közösen gyászolják egymillió halottjukat (1936-1939), bármelyik oldalán is álltak a barikádnak. (Aki turistaként járt Spanyolországban, bizonyára látta az Elesettek Völgyét, mely ezt szimbolizálja.) Az egyház bocsánatot kért a néptől, amiért a polgárháborúban nem szolgálta a megbékélés ügyét. Ebben az országban nem azért építettek demokratikus intézményeket, jogállamot, mert ez volt az európai integrációhoz való csatlakozás kívülről diktált előfeltétele. Egyszerűen felismerték - s ebben a királyé a pálma - hogy nem érdemes néhány évvel távolabra tolni a társadalmi problémák megoldását. Megértették a félmegoldások haszontalansá- gát, „elébe mentek a történelemnek”. Az uralkodó és jobbkeze olyan népnek adott igazi demokráciát és jólétet, mely azt még csak suttogva kérte, nem ordítva, más szóval a spanyol időzített bomba még épp csak ketyegni kezdett, máris tűzszerészért kiáltottak. Mi lehet ebből a tanulság Magyarországon? Elgondolkodtató. Mielőtt erre rátérnék, a történelmi különbségeket is hangsúlyozni kell, ezek elsősorban az ökonómia körébe tartoznak. A spanyol átmenetet nem terhelte sok gazdasági probléma, a Heszperidák kertjének aranyalmáját a spanyolok nem ették meg.,. A mai magyar helyzettől eltérően a politikai reform cél volt, míg nálunk - a gazdaság élénkítése, a piac megteremtése szempontjából, csak ebből! - eszköz. A legfontosabb tanulságok közül álljon itt ezek után egy kis csokorravaló. A megkezdett utat végig kell járni, legrosz- szabb megoldás a félmegoldás. Aki történelmi szerepét eljátszotta, adja át haladéktalanul a stafétát. A múltat be kell vallani, a lelkekben kiengesztelődni. Félelem nélkül élni, cselekedni. A fegyveres erőket a békés átmenet szolgálatába kell állítani. Biztos akad néhány őrült, velük az legyen az eljárás, mint a puccsista Tejero alezredessel, akin mindjárt alkalmazták az új büntető törvénykönyvet. A spanyol hadsereg amúgy csillagos ötösre vizsgázott a puccskísérlet leverésében, s ma a nép tisztelete övezi. Ma, a demokratikus Spanyolországban vonzó a tiszti pálya, igen komoly presztízse van. A Guardia Civil pedig, amely egykor a spanyol rémálmok főszereplője volt, ez a horthysta csendőrségnél is rosszabb szervezet ma főleg azzal hallat magáról, hogy fuldokló turistákat ment ki a tengerből, esetleg még arra ügyel, a nudisták a kijelölt partszakaszokon napoznak-e? Fontos tanulság: a pártok ne „taktikázzanak”, hanem a nemzet ügyét szolgálják. Fontos a bizalom, elég annyira bíznunk egymásban, mint János Károly a kommunistákban és fordítva. Végezetül ne legyenek tabuk. Ahogyan a szocialista Felipo González a NATO-belépést kezelte, azt „tanítani kellene”. Erről talán azonban egy más alkalommal DR. TÓTH TIVADAR In memóriám Nagy Imre „Akinek nincsenek bűnei, az többnyire erényekben is szűkölködik” Ábrahám Lincoln A FÖLDOSZTÓ ÉS A „PADLÁSLESÖPRÖ” A történelem nagyjai többnyire ellentmondásokból vannak gyúrva. Kossuth nem volt egy Grál-lovag, Robespierre és Danton nélkül nincs nagy francia forradalom, de ők véreskezű zsarnokok is egyben, vagy csak utaljunk Napóleonra. Nagy Imre 1945-ben a földosztás „motorja”, 1952-ben begyűjtési miniszter. Ez utóbbi minőségében a rábízott feladatot a korra jellemző kíméletlenséggel végrehajtotta. Ő a padláslesöprések, a kuláklisták minisztere. Rákosi beszédeiben tizedannyi utalást sem találunk Sztálinra, mint Nagy Imre beszédeiben. Még a kort ismerve is bántó, ahogy hajlong Sztálin előtt. És ugyanő száll szembe az erőszakos kollektivizálással, indítja 1953-ban az első nagy reformkísérletet, önbírálatra kényszeríti Rákosit, megtépázza a diktátor nimbuszát, jelentősen enyhíti a parasztság terheit, megnyitja a börtönöket, koncentrációs táborokat. Kiengedi Kádár Jánost, akinek háláját így hárítja el: „Te is ezt tetted volna az én helyemben". KZ ESEMÉNYEK SODRÁBAN 1956 októberében Nagy Imre nem alakítója, sokkal inkább elszenvedője az eseményeknek. Szinte csetlik-botlik a történelem színpadán, sodródik az árral. Hiába lesz október 25-én újra miniszterelnök, nincs befolyása az eseményekre, kicsúszik kezéből a hatalom. Igaz, támogatói sincsenek. A polgári restauráció hívei (akik itt nem azonosak a demokrácia, a többpártrendszer híveivel, a sztálinizmus elutasítóival) Nagy Imrét is leírják, mint a „bukott rendszer örökösét". A sztálinista szélsőbal mellett ellene fordulnak november elején a párt mérsékeltebb vezetői is. Mondjuk ki nyíltan: a kommunista mozgalom legliberálisabb szárnya sem képes még ekkor eljutni a valódi demokrácia, a többpártrendszer, a politikai váltógazdálkodás vállalásáig; azonosítva mindezt a „burzsoá", „polgári" demokráciával. A több évtizedes sztálini múltat akkor még a mozgalom nem volt képes meghaladni. Nagy Imre váteszként ismeri föl a sztálinizmus meghaladásának szükségességét, azonban egyedül marad egy modem Cassandraként. November 3-i rádióbeszéde illúziókra épül, képtelen érzékelni a világ- politika nagy globális örvényléseit, a széljárás változásait. De megkérdezhetjük: kinek volt akkoriban ilyen tökéletes szeizmográfja? Ez a beszéd pecsételi meg személyes sorsát. Erre hivatkoznak majd a vérbírák, hogy „hazaárulóvá vált", ki akarta árusítani az országot az imperializmusnak. Dehogy vált azzá, dehogy akarta! Egyszerűen a Rákosi-rezsim restaurációjának rémképe lebegett szeme előtt. (Nem volt ez irreális félelem akkor!) Egy bosszúra lihegő, hatalmat visszakapó Rákosi! Kell ennél szörnyűbb gondolat? „EGY EMBER AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK” A történelem fintora, hogy Nagy Imre a bukása után emelkedik igazán történelmi hőssé. A kiszolgáltatottság nem megtöri, hanem megacélozza. Hol van már a habozó, kapkodó, az eseményekkel sodródó politikus? Egy szilárd „római" jellem áll előttünk, aki elutasít minden megalkuvást. Az egészséges kompromisszumkészség hiánya? A „realitások" elvetése? Szó sincs róla. Ez a behódolást, a megalázást elutasító férfiú egyenes tartása. Nagy Imre önmaga fölé emelkedik, undorral utasítja el a számára felkínált mézesmadzagot. Az örökkévalóságba lépő történelmi hőst már nem szennyezik korábbi hibái, bűnei. A mártíromság igazi tisztítótűz, purgatórium. Bajcsy-Zsi- linszky Endrére nem Áchim Andrást idézve emlékezünk, Robespierre és Danton képe joggal függött egymás mellett Petőfi szobájának a falán. Nagy Imre és társai a kivégzéssel magukra vették 1956 keresztjét. Joggal váltak szimbólummá, kommunisták és nem kommunisták számára egyaránt. Nagy Imre marxista gondolkodó volt, aki három évtizeddel ezelőtt képes volt olyan sztálinista dogmákkal szakítani, amelyekkel mi csak most kísértünk meg leszámolni. 1989. június 16-án sajnos nem mindenki tartotta magát a költő szép intelméhez: „A harcot, amelyet őseink vívtak Békévé oldja az emlékezés. S rendezni végre közös dolgainkat! Ez a mi munkánk és nem is kevés!" (József Attila) GAZDAG LÁSZLÓ Az MSZMP Tamási Városi Bizottságának állásfoglalása mezőgazdasági kérdésekben A következő évekre illetve hosszú távra kialakítandó sikeres agrárpolitika döntően befolyásolhatja Tamási város és körzetének fejlődését. A térségben 10 termelőszövetkezet, 1 állami gazdaság, 1 erdő- és vadgazdaság tevékenykedik, termel a helyi és az ország mezőgazdasági termelésébe beágyazva, beilleszkedve. A térségben előállított bruttó termelési érték kétharmadát a mezőgazdaság produkálja. A foglalkoztatottaknak több mint 30%-a ebben a szektorban található. A mezőgazdasági üzemek, a térség községei és a város egyaránt érdekelt a perspektivikus reális agrárpolitika kialakításában. Az utóbbi évek gazdaságpolitikája nehéz helyzetet teremtett. Az átlagosnál jobb földön gazdálkodó szövetkezetnél már az egyszerű újratermelés sem biztosítható. A mezőgazdasági üzemek egy része megkezdte alapjainak felélését, a falvak lélekszáma rohamosan csökken. Ebben a lehetetlen helyzetben vizsgáltuk a városkörnyéki kiemelt mezőgazdasági üzemeinek helyzetét és lehetőségeit. Az 1989. évi tervezett nyereség alapján megállapítható, ha a városkörzet mezőgazdasági üzemei az ipari anyagfelhasználásukat az 1988. évi szinten teljesítik és hasonló időjárást feltételezve dolgoznak, az ipari áremeléseken keresztül történő elvonás miatt, 2-3 szövetkezet kivételével talponmaradási esély nincs. A folyamat megállítása, a mezőgazdaság további hazai és nemzetközi pozícióinak megőrzése, továbbfejlesztése érdekében szükségesnek tartjuk: 1. Olyan gazdaságpolitikát kell kialakítani, melyben az ipar, a pénzügyi rendszer, a költségvetés, a mezőgazdaság nem ellenfelek, hanem partnerek. Az új gazdasági környezetben támogatni kell a vállalkozói magatartást, a szellemi munka elismerését, a tudományos kutatás eredményeinek gyors alkalmazását. 2. Az agrárolló nyílását azonnal meg kell állítani. Az ágazattól történő elvonást meg kell szüntetni, úgy, hogy a bővített újratermeléshez kellő fedezet maradjon a gazdálkodó egységeknél. 3. A szabályozás, a pénzügyi rendszer legyen kiszámítható, vegye figyelembe a mezőgazdaság sajátos vonásait. Az árak a piaci viszonyokhoz, a valóságos értékekhez közeledjenek, de mindez párosuljon megfelelő szociálpolitikával, bérreformmal. 4. Hosszabb távon is tisztázni kell, hogy további fejlődés, fejlesztés kerüljön napirendre, vagy a visszafejlesztés. A fejlődés nélkülözhetetlen feltétele a modern gépek, technológiák elterjesztése, melyhez az anyagi fedezet nem áll rendelkezésre. A fejlesztés irányát a piaci viszonyok határozzák meg, mely egyben a fejlődés nagyságát is tisztázhatja. A termelésfejlesztés legyen összhangban a feldolgozással, a kereskedelemmel. 5. A mezőgazdasági üzemek erőn felül kényszerűségből vállalkoznak a helyi (községi) infrastrukturális beruházások, fenntartások finanszírozására (út, közmű, oktatás, egészségügy stb.) Ebből ezután is vállalnak részt, de más alapon, nem állami feladatok átvállalásával, hanem üzleti, szociális kölcsönös érdekek egyeztetésével, megtalálásával. Az adórendszer ismerje el az üzemek ez irányú tevékenységét. 6. A mezőgazdaság érdekvédelmét, érdekképviseletét új alapokra kell helyezni. 7. Radikálisan le kell építeni azokat a szervezeteket, intézményeket, melyek nem segítik, hanem akadályozzák a mezőgazdasági termelést, feldolgozást, forgalmazást. Az adminisztratív hatósági előírásokat drasztikusan csökkenteni kell a kiépült, hozzájuk kapcsolódó intézményrendszerrel együtt. MSZMP Tamási Városi Bizottsága
