Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-22 / 145. szám

1989. június 22. Dr. Kovács Zoltán Rekviem a tolnai I8/III. zászlóalj doni pusztulásáért (3) Állítsunk emléket azoknak, akik a szovjet fronton vesztették életüket, tűn­tek el. * Amikor én átképzésre lettem küldve, jól körülnéztem. Kerestem a második vonalat. Érdeklődtem is az ott lődörgő katonáktól. Ugyanis azt terjesztették, hogy mögöttünk vagy 2 km-re beásva áll a második vonal, készenlétben egy esetleges áttörésnél. Hát ez hazugság volt. Mögöttünk sem lövészár­kok, lőállások, aknavetők, de még katona­ság sem volt. Ezt természetesen nem mondtam el katonáimnak. De beláttam azt, hogy innét hazakerülni szinte lehetetlen. Belefásultam a gondolatba, hogy otthono­mat még egyszer látni fogom. így aztán -minden este pizsamába bújtam és feküd­tem le a priccsemre. Nagy merészség volt ez. Hisz a szovjetek bármikor támadhattak volna. Vagy, ha egy felsőbb ellenőrzésnél így találnak, úgy ebből hadbírósági ügy lett volna. Hogy múljon az idő, elővettem a tangó­harmonikámat és elég gyatrán, de játszot­tam esténként a bakáimnak. Volt, hogy a tüzérségről is átjöttek, Sparas József had­nagy és Hübner József főhadnagy. Sparas remekül játszott • A gondos előrelátásnak volt köszönhető, hogy bakáim útközben, ahol csak találtak egy szőrmés csizmát vagy hosszú, bélelt bundaféleséget azt a kocsikra dobták. Mondtam, hogy jó lesz az esetleg télen, mert a mi köpenyünk nem sok jót ígért Kezdetleges ruhadarabok voltak, de télen áldást ért Szakaszomnál volt egy ácsmester is, aki unalmában vagy nagy felbuzdulásában olyan tervet dolgozott ki, amit nekem papí­ron be is mutatott hogy a lövegek alá talpat készít és így el lehet tolni más lövegállásba is az ágyúkat Engedélyt adtam erre. Volt fúrás, faragás. Hozták a faluból a nyers fa­anyagot El is készült a sftalpszerűség. Fel lett szerelve nagy óvatosan. Sajnosba fa nedvessége miatt nem csúszott a havon a löveg. (gy ezen mesterkedése derék kato­námnak nem sikerült De vagy egy hétig el voltak foglalva többen... Mint érdekességet kell elmondanom az úgynevezett „TÁVESKÜVŐ”-t Az asszony­jelölt otthon, a községi jegyző előtt kinyilat­kozta tanúk előtt, hogy férjhez kíván menni XY katonához, aki itt és itt szolgál. A nyilat­kozatot tanúk előtt tette meg. Ezt az okiratot megküldték a csapategységhez. Az egy­ségnél a parancsnok előtt két tanú jelenlé­tében a férjjelölt is nyilatkozott. Majd lepe­csételve visszaküldték az illetékes község jegyzőjéhez. Mindezekről az érdekelt felek hivatalos iratot kaptak. így lettek férj és fele­ség. Nálunk a századnál is volt ilyen táves­küvő. Vissza kell térnem a felvonulás alatt tör­téntekre. Egy alkalommal legényemmel is­mét útra keltünk és valahogy egy elég ren­dezett temetőbe keveredtünk. Magyarok voltak ott eltemetve. Rendes sírok, fejfákkal ellátva. Kíváncsiságból olvasgattuk a fejfá­kon lévő neveket. Találtam egy sírt ilyen fel­irattal. „Dr. Kovács Zoltán zászlós”. Hát ne­kem csak ez kellett. Tehát már el is vagyok itt temetve! Egy imát mondtunk meghatva és igencsak gyorsan távoztunk a temető­ből. A bunkerunkban Szilágyi József és Wéber János - bonyhádi - legényeim jól látták el a rájuk bízott feladatukat. A kap­csolat más volt, mint a szigorú előírások. Egy példa ennek jellemzésére: Egy csajká­ból ettünk, három kanállal. Nehogy kihűljön az étel - a még meleg étel. 1942 decemberében a szovjetek pár kí­sérletet tették az állásainkba való betöré­sekre. El is jutott gyalogságuk a mi lö­vészárkainkig. De minden esetben a mi egységeinknek sikerült kiszorítani őket. Itt már közelharcra is sor került, kézigránáto­kat is dobtak egymásra. Mi a lövegekkel odalőni nem tudtunk, nem volt érre lehető­ség. Az ilyen betörések alkalmával a lövész­árokban maradt halott szovjeteknél USA feliratú golyószórót, konzerveket is talált gyalogságunk. Tehát elit alakulatok voltak. Céljuk az volt, hogy kipuhatolják, hol gyen­gébb a mi védőállásunk. Ugyanis felsőbb és alsóbb szakaszokban, tőlünk kb. 50 km- re is hasonló betörésekre került sor. Mind­két fél részéről voltak veszteségek. A szov­jetek úgy 30-50 fővel kísérleteztek csupán. A lövészárok elé még figyelőállásokat is létesített a gyalogság. Az előőrsnek volt a legfontosabb feladata, az időbeni jelzés­adás hátra egységéhez. De előfordult hogy az őr elaludt - mínusz 30-40 ° -os hi­degben hogy lehetett? -, és arra ébredt hogy vitték a szovjetek... Kiabált is „Segít­ség, visznek az oroszok”. De már nem lehe­tett segíteni rajta. A szovjet egységeknél voltak különlege­sen kiképzett alakulatok. Ezek fehér kö­penyben, sítalpon törtek át a vonalak között mögénk és végeztek felderítést. De gon­doljunk arra, hogy keletről, tehát mindig szembe fújt a viharos szél és kaptuk a ha­vat. Itt az volt a lényeg a szovjetek szem­pontjából, hogy ezek a sielő katonák vala­hogy vissza is tudtak térni egységükhöz. Egyet sem lőttek ki nálunk. Karácsony előtt jött a parancs, hogy 10 napra szabadságra mehetek. A gyülekező- helyre szánkón, gyalogosan értünk Oszro­Egy szovjet város főterén az oroszok által lelőtt német gép mellett goszk városba. De olyan nagy hóesés volt, hogy két nap után visszaküldték bennün­ket az egységünkhöz, mert járhatatlan volt a vasúti pálya - a közlekedés. Egy teherautóra kéredzkedtünk tár­saimmal, akik a zászlóaljtól szintén sza­badságot kaptak. Vagy 5 km megtétele után egy szovjet repülőgép támadta meg a teherautót mélyrepülésben. Géppuskaso­rozatot adott az autóra. Kiugrattunk a ko­csiból és a hóba bújtunk be, temettük be magunkat A kocsinkat szétlőtték, de mi megmenekültünk, és most már gyalogo­san folytathattuk a méteres hóban az utat vissza az egységünkhöz Egy hét múlva jött a távmondat hogy is­mét megindultak a vonatok és jelentkez­zünk a városban. Most sikerült minden baj nélkül a városba érnünk. Kerestem az ismerősöket akikkel korábban utaztunk volna. Hárman hiányoztak. Kérdeztem, mi lett velük. Közöltéktársaik, hogy időközben elestek a harcok során... Bementem a pályaudvaron az eligazító- ba, és érdeklődtem, melyik szerelvénnyel fogunk Magyarországra utazni mi szabad- ságosok. Itt kápott el az ezredes. Még sze­rencsém volt hogy a tiszti szolgája előre fi­gyelmeztetett, vigyázzak, mert az ezredes úr igencsak furcsa ember. Még meg is aka­dályozhatja a hazatérésemet Nos, először vigyázzba állított és szabá­lyosan jelentkeznem kellett mint otthon, a laktanyában kihallgatások során. Majd kö­rüljárt Megnézte a ruhámat. Nem hiányzik- e egy gombom. Tiszta-e a csizmám, meg vagyok-e borotválkozva. Közben kikérde­zett a kosztról, szállásról és arról is, hogy milyen a harci elszántság az alakulatomnál stb. Mindenre csak jót mondtam. Naná, hogy itt maradjak! Az ezredes neve nem ju­tott már eszembe, ma sem. Pedig ilyen alá­való gazembert a nagy nyilvánosság elé kellene vinni. Visszaélt a rangjával és eb­ben élte ki magát. Végre elengedett. Jobb­ra áttal, kemény testtartással igyekeztem mielőbb messze eltávolodni ettől az em­bertől. De én nem ezt kerestem, csak ebbe bot­lottam bele, hanem, hogy mikor melyik sze­relvénnyel és kikkel - tiszteket értem alatta - utazunk haza. Megtudtam, hogy egy ma­gas rangú ezredesféle is velünk utazik, aki részére külön kupét tartottak fenn, első osztályút. Legényem is velem volt. Amikor ezt megtudtam, szóltam a legényemnek, nagyon figyeljen arra, ki száll fel a vonatra. Mivel valahogy kivettem a tudakozódásom során, hogy még nem biztos az ezredes úr utazása. Mi is beszálltunka III. osztályú kocsiba. A legénység is ilyen kocsikba lett elhelyezve. Hisz majd egy hadosztálynyi egységtől kaptak szabadságos levelet a katonák. Voltunk vagy 200-an is. Az ezredes úr fül­kéje el volt függönyözve, tehát el volt takar­va. Mivel ezt már mindenki tudta, Így aki ar­ra járt, igyekezett óvatosan, halkan közle­kedni. Nem tudván, hogy itt van-e a nagy vezér. Amikor pedig megindult a szerel­vény, akkor legényemmel az üres kupéba telepedtünk le.Tnivel a nagy úr nem jött. A függönyt összehúzva tartottuk továbbra is. így mindenki a kocsiban úgy hitte, ott bent van a nagy úr. Pedig mi ügyeskedő emberek utaztunk kényelemben. Amikor pedig már az állomáson voltunkés biztosra vettük, hogy nem zavarnak el magasabb tiszt urak sem, akkor mutatkoztunk csak. így később nálam jöttek össze a magas rangú, hasonszőrű karpaszományos, vagy tartalékos zászlósok. Kártyáztunk, vicce­lődtünk. Szórakoztunk, ahogy ott és akkor lehetett. Nem irigyelte senki a kéjlakunkat Egy hét alatt értünk Budapestre. Nem volt szép és jó karácsonyom. Többen mondták, hogy ne menjek vissza, hanem bújjak meg Budapesten. Többen így tesznek. A háború szerintük már elveszett. Sem élelmiszer­rel, sem lőszerrel, fegyverrel, de emberrel sem bírják a németek és csatlósaik a hábo­rút sokáig. Az ágyútöltelék száma is fogy és az ellenállás, főleg ezek részéről a fronto­kon mind gyengébb. 1943 január elején elindultam vissza a frontra. Tiszti szolgám, Jóska úgy berúgott, hogy a vonatra úgy kellett felraknunk. Két nap alatt került csak józan állapotba. Hogy mit ivott össze, azt nem tudtam meg. Oszto- roszkba értünk, amikor megkaptuk a hírt, hogy nem lehet az első vonalba menni, mert ott most nagy harcok vannak. Újabb betörési kísérletre került sor. Egynapi vá­rakozás után engedélyezték az állásunkba való visszatérést A támadást az ottani gyalogság az akna­vetőkkel együtt sikerrel verte vissza. Egy igen kedves epizód tette változatos­sá kinti életünket Rádión keresztül „Szív küldi szívnek” címmel voltak üzenetek. Én is megadtam a címemet - csak irányftó- számfélét - és máris kaptam, főleg lányok­tól üzeneteket sőt fényképeket is. Ez olyan szórakozás volt részemről, de mások ré­széről is ott kint Amikor már sűrűben érkeztek az üzenetek a fényképekkel együtt, akkor éreztem, hogy túlzásba vit­tem, és ezért a nálam lévő pár fényképemet elküldtem. Amikor látták, hogy nem egy nyalka, vagány tisztjelölt vagyok, mintha el­vágták volna a további levelezést Tehát egyszerű módja volt a levelezés megszakí­tásának. Hát nem voltam délceg ifjú. Csalá­dommal, szüleimmel rendszeresen leve­leztem. A munkaszolgálatosokról sokat le­hetne Imi. ök rémséges helyzetben vol­tak. A nagy hidegben szinte állva fagytak meg. Lövészárkok ásására, aknatelepftés- re használták fel a szerencsétleneket Többségük nyári ruhában. Valahogy úgy próbáltak segíteni magukon, hogy pokróc­ba burkolóztak Még újságpapír is előke­rült melyet maguk köré csavartak és spár­gával átkötötték. Volt áki megőrült és futni kezdett a szovjet állások felé. Ekkor lőtték szitává. Egy esetben sikerült átfutni - akiről biztosan tudjuk - a munkaszolgálatosnak. Nagy támadás 1943. január 14-én éjféltájban váratlanul érkeztek a felváltó egységek. Hozzám egy tartalékos zászlós jött, hogy engem felvált­son. Elmondta, hogy gyors kiképzést ka­pott és rangot is. De ezt a löveget nem látta még. Kb. 20 percünk volt arra, hogy leraj­zoljam neki állásunkat és a löveget, miként kell kezelni. A váltó kezelőszemélyzetről nem tudtam semmit Igencsak gyorsan kellett búcsút vennem. Nekünk át kellett adni a puskákat - pisztolyt nem. Most éreztem, hogy minket vágóhídra küldtek. És mi mivel fogunk vé­dekezni a továbbiak során? Éjfél után indultunk hátra, a sötétben. Abba a községbe, ahol már voltunk pihe­nőink során. Két legényemmel egy pincé­ben kötöttünk ki. Próbáltunk valamit aludni, de a nedves pincében, amiben szalma sem volt, nem sikerült. Kora hajnalban lőállásunk felől az egész frontszakaszon iszonyatos dörgésre, harc­kocsik rémes zajára, tüzérségi belövések- re ébredtünk. Megindult a nagy támadás. Összehangolt támadás volt, mert még a re­pülőgépeiket is bevetették. A vonalból jöt­tek a telefoni jelzések, hogy a tüzérségük most már a saját bunkerjukat lőjjék, mert nincs menekülés. Akik leváltottak bennün­ket, azok egy szálig ott pusztultak el. Imre György váraljai - volt osztálytársam -, Gál Lajos tüzértiszt (bonyhádi lakos) - akikről tudom, hogy a vonalban kapták a támadást és vissza nem kerültek, még sebesülten sem, sőt, fogságba sem kerültek. Ekkor majdnem egy zászlóalj semmisült meg. Többségük Tolna megyei volt. Nekünk isteni szerencsénk volt, hogy le­váltottak bennünket. A mi ellenállásunk ta­lán tovább tartott volna, de sorsunk ugyan­az lett volna. Kb. 4-5 km-es szakaszon tör­tek be a szovjetek iszonyatos erővel. A mi leváltott egységünk próbált a köz­ségben védőállást építeni. Pár fegyverünk volt, hisz kocsizó részlegeink itt voltak elhe­lyezve, nekik puskájuk és lőszerük is volt. Közben a szovjetek mesterlövészei a napraforgótáblák között megközelítettek bennünket és belövésekkel zavarták egy­ségünket. így sebesült meg egy ismeretlen száza­dos is, aki comblövéssel került hátra kór­házba - még időben. Estig semmiféle intézkedést nem kap­tunk. Összeköttetés nem volt senkivel. Mi­vel faluban voltunk, így a védelmet itt jobb­nak találtuk. Eltelt a nap és a szovjetek nem támadtak. Biztosan rendezték a soraikat. A sötétség beálltával kaptuk a támadást. Először a vadászgépeik bombázták a falut, ahol mi voltunk. Az a ház is találatot kapott, ahol mi bújtunk meg legényeimmel. De ne­künk bajunk nem történt. Az én egységem is szétszóródott. A szakaszhoz tartozó ko­csikkal lovászaim már ügyesebbek voltak, mert a falut napközben elhagyták. Teljes volt a zűrzavar. A sötétség alatt, a támadás után igyekez­tünk kikerülni a faluból, mert a-szovjetek betörtek a faluba és minden házra célzás nélkül tüzeltek. Hogy miként kerültünk a legközelebbi faluba, azt már nem tudom. Mellettem ma­radt 20 fős kis egységem, akik talán ben­nem bíztak. Popasnyi nevű falut értük el. Reggelre ismét a falu szélén védőállást próbáltunk kiépíteni. Hamarosan távcsö­vén keresztül már láttam, hogy nagy szovjet egység közeledik. Egy lovas tiszt vezette őket. A távolabbi fás részben pedig teher­autókat véltem felfedezni. És mintha azon nagy ládák lettek volna. Ahogy ott a védőállást építgettük, jön egy csapat vagy 100 fővel. Fegyver nem volt nálunk. Egy altiszt vezette őket. Kérdeztük, hová mennek. Közölték, hogy felmentésre a Donhoz. Kiabáltunk nekik, hogy maradja­nak itt. Ott elől már minden elveszett. Itt pe­dig már kb. 2 km-re jönnek a szovjetek. Tá­madásra készülhetünk. Ök csak mentek. Féltek, meg voltak félemlítve. Mentek a ha­lálba, hisz fegyverük nem volt... Ha fogság­ba kerültek, akkor még szerencséjük lehe­tett. Nem tudom további sorsukat. A támadás nem késett és szinte bekerít­ve a falut, kaptuk a nagy tüzet. A katyuskák- azok voltak a teherautóra szerelve - is működtek. Mi a puskáinkat is alig tudtuk használni, mert a závárzat befagyott a nagy hidegben. Szinte lesöpörtek bennünket a hevenyészett állásainkból. Hátrálva, a há­zak között bujkálva értünk a falu másik vé­gére. Itt egy tiszt vagy 100 katonával vé­dőállásban fogadott bennünket és kiabált „Gyáva kutyák, megszaladtatok. Ha nem álltok meg, lövetek”. En elől kutyagoltam és mondtam a magamét Odaszóltam a me­nekülő bakáimhoz, hogy csak gyertek. Ne törődjetek a nagyhangú csibésszel. Löve­tett is a tiszt úr. Egy-két katonát láttam eles­ni, de megállni nem lehetett Hisz nyakun­kon voltak a szovjetek. És ahogy megjelen­tek, a lövést vezényelő tiszt is eltűnt. Többet nem is láttam. Kinek a lelkén szárad az itt elesett magyar katonák élete? Ha odapa­rancsolt volna bennünket melléjük és együtt vesszük fel a védőállást az más. De ezekután ha elérjük, a legénység felkon­colta volna ezt a tisztet Most már holt fárad­tan meneteltünk a falut is elhagyva. Itt vesz­tettük el egymást Szilágyi Jóska legényem­mel, akinél a hátizsákom volt minden kész­letemmel - élelmiszer, váltó alsó. Most már igazán kétségbe voltam esve. Egy faluhoz értünk, ahol még volt tele­fonösszeköttetés, hogy kivel, kikkel, azt nem tudom. Igencsak zavaros utasításokat adtak ki. Ahogy kijöttem a házból és körül­néztem, láttam, hogy a domboldalakról fe­hér ruhába szovjet előőrsök mutatkoztak. És ekkor találkoztam legényemmel. Mind­ketten igencsak örültünk egymásnak. Ha egyedül maradok, elvesztem volna. Mondtam a legényemnek, hogy mit lát­tam a domboldalakon, tehát már újabb tá­madás készül, hogy figyelnek bennünket- volt ott vagy 2000 ember is. De Bus Zoli és még két társunk is előkerült Azonnal ott­hagytuk a nagy tömeget és irány Osztro- goszk. Útközben egyik faluban bakáim el­oroztak egy szánt melyet egy gebe húzott. Erre ültünk fel négyen is vitettük magunkat. Hisz már vagy két napja nem aludtunk és enni? Ennyi izgalom közben erre nem is le­hetett gondolni. A falu vége felé érve ránklőttek. Erre egyik katonám leugrott a szánkóról és elő­re, a lóhoz futott. Elkapta a zablát és akkor véresen összeesett. A ló megugrott és a ka­tonám véresen ott feküdt. Közben már há­tulról is lőttek bennünket. Felvenni már nem volt időnk, hisz halottnak láttuk. A későb­biek során ilyen jelentést is tettem két tanú­val igazolva. Tolnán, amikor hazakerültünk, lábunk a földbe gyökerezett, mert a mi ka­tonánk fogadbtt bennünket. Elmondta, hogy a szánkó rúdja fejbevágta és attól vér­zett erősen. A faluba betört szovjetek is ha­lottnak hitték és nem bántották. Ahogy át­haladtak mellette, úgy sikerült elkerülni ezt az egységet és egy magyar egységhez ke­rült. Mint sebesültet hazavitték. Amit ezután írok, az nem rémlátomás, rossz álom, vagy kitalált történet. Sajnos, igaz, és még ma is 49 év után részletekben álmodom mindezekről. Ott folytatom, hogy a szánkóval mégis­csak gyorsabban és főleg kényelmeseb­ben értünk Osztrogoszkba. A város előtt lo­vunk kimúlt. így gyalogosan mentünk be. Itt nagy összevisszaságot találtunk. A pár ka­tonám együtt maradt. Megbeszéltük, hogy hol, mikor találkozunk és a begyűjtött tájé­kozódás után döntünk közösen a továb­biakról. Vagy két órán belül ismét együtt voltunk. Én a magasabb parancsnokságon tuda­kozódtam. Ott olyan hírek keringtek, hogy a várost kell megvédeni, mert a német csa­patok fel fogják menteni. Mondták, hogy maradjunk „sündisznóállásbán”. Lőszer, élelem is van még a városban. De voltak olyan hangok is, hogy mielőbb ki a városból, mert bombázni fogják a szov­jetek. És meddig lehet a várost tartani? Le­gényeim olyan híreket hoztak, hogy minél előbb meneküljünk, amíg szabad az út, mert mind többen jönnek a városba és a szovjetek bekerítik és akkor nincs kiút. Itt betegség, éhség üti majd fel a fejét és a harcok során mind itt pusztulnak az ittma­radók. Nálam térkép és tájoló is volt így megfogadtam az okos tanácsot - közös el­határozást - és megindultunk gyalogme­netben. A nagy hóban menetelt ezer és tíz­ezer katona, puskájukat eldobva. Nehéz is volt, használni sem lehetett, a kemény tél­ben. Befagyott és lőszerük sem volt már. De arra is gondoltak, hogy akiknél fegyvert lát­nak, azokra a partizánok rálőnek. Egy-egy félig ledőlt villanyoszlop jelezte, hogy vala­mi útfélén haladunk. Célom volt Stary-Osz- kol városának elérése. A tájékozódás miatt gondoltam ezt az utat. De talán arra is, hogy meleg ételhez juthatunk majd. Volt, hogy el­haladt mellettünk egy-egy német teherautó és az első ülésről a gazember német kato­na lekapta menetközben bakánk fejéről a meleg hósapkát Szerencsére a katonák ’ közöt akadt egynél valami szőrmeféleség, amit a fejére tudott a szerencsétlen csavar­ni, kötözni. Kiéhezett, elcsigázott, mindenre képes emberek menetelése volt ez. Majd egy hó­napon át! Ha egy romos faluhoz értünk, az első vé­dett helyre igyekeztünk bemenni, hogy vi­szonylag meleg helyen legyünk. Legalább a széltől legyünk védve. Csak elvétve kap­tunk a lakosságtól teát, vagy néha tejet. Nekik sem volt, éheztek. Volt olyan szállásom, hogy egy kecske és egy öregasszony mellett aludtam. Mind­ketten - hárman - melegítettük egymást pár órán át. Egyik faluban betértünk a még épségben lévő lakóházba és ott hat ma­gyar katonát találtunk. Nem volt fegyverük és a lábukon nem volt csizma. Mi történt, kérdeztem? Partizánok jöttek be, amikor mi itt melegedtünk és levettették velünk a láb­belinket. De nem bántották őket Csak elvitték a lábbelijüket így most már nem tudják, mit csináljanak. Mi nem tudtunk se­gíteni rajtuk. Sorsuk ott beteljesedett Fog­ság vagy kivégzés. így gyalogoltunk, meneteltünk ezrével, tízezrével. Itt nem törődtek az emberek egy­mással. Félelem ült mindenki arcán. Minél gyorsabban, minél messzebb a fronttól és minél közelebb a hazához. De hol volt az még? Már vagy 20 napja meneteltünk. Napon­ta ha 5-10 km-t tehettünk meg. Az a faluktól függött milyen közel voltak egymáshoz. Találtunk félig kirámolt élelmiszerraktára­kat A rumoshordókat nem volt idejük ko­csira rakni az illetékes egységeknek. A ba­kák nekirontottak. Betörték a hordót és mint az állatok, itták a rumot Pillanat alatt berúgtak, támolyogtak, majd elvágódva ott maradtak. Odafagytak. Itt nem segített egy­máson senki. Az én legénységem csak a kulacsokat töltötte meg. Akadtak olyanok, akik leültek a hóba és letargiába esve, nem tudtak már felállni, ott fagytak meg. Tetve­sek és rühesek is voltunk ekkor már. Hisz hosszú időn keresztül még a csizmát sem tudtuk levetni. Katonáim az odafagyott lovakból vágtak ki darabokat és sütötték meg, azt is ettük. Olyan látványban is volt részünk, hogy egy lovon ült a huszár, kürtje a nyakában volt. Lábai már oda voltak fagyva. Nem tud­ta mozgatni. Eszelősen nézett maga elé. A ló pedig még mindig ment De meddig? Már soká nem! Már a gyaloglást alig bírtuk. De az volt a lényeges, hogy összetartsunk. Pisztolyo­mat csőre töltöttem és köteleztem a kato­náimat, hogyha megsebesülnék, lőjenek agyon. Nekünk szerencsénkvolt, merta partizá­nok akkor még nem lőttek közénk. Egyik falu végén álltunk meg és feltűnt katonatársamnak, hogy a pajtaszerűség­ben mintha nyeritést hallana. Mondom, nézz utána. A többieknek pedig mondtam, a házban nézzenek körül, óvatosan. Jelzi ám az istállófélében körülnézett bakám, hogy egy szép szánkó van ott, melybe két, elég jó állapotban lévő ló van befogva. A házból is kijöttek katonáim és jelentették, hogy magas rangú tiszturak szundikálnak a tűz mellett. Még a lovászuk is ott volt. Az is melegedett. Nosza, elő a lovakkal igen gyorsan. Nagy csendben a lovakat vagy 100 métert vezetve, hogy ne nyerítsenek, felültünk és igencsak gyorsan eltávoztunk. Bertalan László (Bonyhád) tizedes még ek­kor velünk volt, úgy emlékszem, és ekkor tűnhetett el. De a szánkón való utazás nem volt úri passzió. Habár nekünk jó meleg kucsmánk és bélelt bundaféleség volt rajtunk, amit nyáron szereztek katonáim, de lábunkat nem volt mibe becsavarni. így felváltva gyalogoltunk és ültünk a szánra. Vagy be­lekapaszkodtunk a szánba és húzattuk magunkat a szánkóval. Még nyakunkba vettünk két ló elhelyezését és etetését is. Hosszabb időn át nézegettünk hátra, nem jön-e a tiszt urak közül valaki utánunk. De nem sikerült nekik bennünket utolér­niük. Arra is vigyáznunk kellett, nehogy egy magasabb tiszt leparancsoljon a szánkó­ról. Érdekes, magas rangú tisztekkel nem találkoztunk a menetelők között. Biztosan autón, szánon vagy ki tudja milyen jármű­vön már messzire előbbre jutottak. Egy hídhoz értünk, ahol egy tiszt állt és nem engedte tovább a menekülőket. Ott nagy volt a tömörülés. Épp mi értünk oda és átadta a parancsnokságot. Gondolom, ez így ment, hogy valakinek, tisztnek, tisztje­löltnek kellett ott valahogy rendet csinálni. Én csak azon csodálkoztam, hogy nem lőt­ték le, vagy nem támadták meg. Amint átad­ta a parancsnokságot, azonnal átenged­tem mindenkit, és magam is igyekeztem a hídon átmenni, kis egységemmel. Egy na­gyobb faluhoz értünk, ahol már készen állt a tábori konyhán a gulyás. Éreztük a finom illatát, amikor mélyrepülésben jöttek a szovjet gépek és mindent szétbombáztak. Oda volt a jó ebéd. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom