Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-21 / 144. szám

1989. június 21. NÉPÚJSÁG 5 Dr. Kovács Zoltán Rekviem a tolnai 18/111. zászlóalj doni pusztulásáért (2) A tolnai gyalogsági egység egyik raja, Ipvege tüzelőé Más­ban 1942 decemberében valahol a Don mellett Állítsunk emléket azoknak, akik a szovjet fronton vesztették életüket, tűn­tek el. * Ott akkor nemcsak magyar, hanem ki­sebb szovjet veszteségek is voltak, miután a szovjeteknek nem volt idejük kivonulni a faluból. A közel félórás repülőgéptámadás után megkerestem az egyik pincében lévő kötö- zöhelyen a sebesülteket. Kerestem kato­náimat, hisz ők is szétszóródtak a támadás során. Amit láttam a pincében, az borzal­mas volt. Egymásra dobálva feküdtek ott vérző sebesültek, halottak. Millió és millió légy mászkált a vérző testeken, arcokon. És a jajgatásuk is rémes volt. Aki beszélni tudott, az vízért könyörgött Hozták, vitték a sebesülteket és a halottakat. Most láttam életemben először ilyen jelenetet. Egyik helyettesem, Kara József szakaszvezetőm a támadásnál halt meg. Gépágyú levitte mindkét lábát és azonnal meghalt. Azonnal eltemettük egy út melletti árokba. Egy rövid beszédet mondtam. Sátorlapba tettük, két lábát külön a testhez. Iratait magamhoz vet­tem és pesti szabadságom alkalmával átadtam özvegyének. Két kiskorú árvája si­ratta. A fiatal feleség nem akarta elhinni, hogy férje kint halt meg, és az árvák... Soha többé nem vállalkoztam hasonló értesítésekre. Ahogy a sebesültektől a pincéből kijöt­tem, ismét mélyrepülésben jöttek a szovjet gépek. Ez volt a második hullám. Géppus­kázták a falut és a még bentmaradt kato­náinkat. Nekem épp annyi időm volt, hogy egy romos ház oldalához tudtam dobni magam. A gépek olyan alacsonyan jöttek, hogy alig lehetett hallani. Tőlem kb. hat mé­terre egy magyar katonatársamnak már nem volt ideje mellém vágódni, megbújni. Derekán keresztül érte egy géppuskasoro­zat Szinte ketté szelte a szerencsétlent. Igen, az életben maradáshoz nagy szerencse is kell! Ez ismét bebizonyosodott! A pánikszerű visszavonulás után a falu­tól kb. 2 km-re foglaltunk állást, ami védőál­lásnak ugyan nem volt nevezhető. Gyors ellenőrzés során megállapítást nyert, hogy nagy veszteségeink voltak. Sok volt a se­besült is. Alakulatommal egy horhos oldalába ás­tuk be magunkat. A lövegeket pedig álcáz­tuk gallyakkal. így mi a repülőktől és az ak­naszilánkoktól nagyjából védve voltunk. Gond volt az étkezés. Bus Zoltán hírvi­vőnk igen ügyes, mindenre használható katona volt. Az ő irányításával minden este a sötétség beállta előtt kondérokban hoz­ták a szakasz tagjai részére a meleg ételt és egyéb élelmet is. Sajnos, a többi egy­ségnél ennyire nem volt ez megszervezve, ott sokat koplaltak a katonák. A legénység szinte teljesen demorali- zálódott, az átélt súlyos vereség hatására. Én azonban a vereség okainak nagy részét a felsőbb vezetőségre hárítom. Helyzetünk még azért is súlyos volt, mert nem kaptunk légvédelmi egységeket. Tüzérséget itt később sem kaptunk. A mi zászlóaljunk gyalogsági ágyúkkal, aknavetőkkel, géppuskákkal és golyószó­rókon kívül puskákkal volt ellátva, felszerel­ve. Amint légvédelmi ágyukat kaptunk, úgy pár szovjet repülőgép lelövése után nappal már nem kaptunk támadást Beszélnem kell a kinti egyházi szemé­lyek magatartásáról. Haász katolikus püs­pök előzőleg misét mondott az egész zász­lóalj részére, egy nagy réten. Beszédében arra hivatkozott, hogy a hazát itt kell megvé­deni és cél az, hogy minél több pogányt kell megsemmisíteni. Hogy mit éreztünk e sza­vak hallatára azt felesleges boncolgatni. Mindenki az Istenhez imádkozott és nem azon volt, hogy ismeretlen embereket leöl­jön. Otthonra vágyott majd mindenki és a családjára és nem öldöklésre. Ezt szóban is kifejezték az én katonáim. Haász püspök még áldást is osztott köztünk. Századon belül -18/III. zászlóaljnál - jó­formán független alakulat voltunk mert elő­ször senki nem értett a löveghez és an­nak feladataihoz. Másodszor a magam szakállára kellett cselekednem. Célpontok kijelölése, tüzelőállás felvétele stb. És min­dig nagy körültekintéssel. A szakasz másik részlegénél Hetvehe- lyi törzsőrmester, jutási altiszt volt a pa­rancsnok. Ö magas kitüntetésre vágyott és így is vitte harcba egységét, két löveggel. Eredményeket akart produkálni akármi­lyen veszteség árán is. így aztán egységén belül számos sebesülés után, mind na­gyobb lett az ellenszenv iránta. De ez már Tolnán, a kiképzés során is így olt. Ott fitog­tatta felsőbbrendűségét - ilyen kiképzést kaptak Jutáson. Igazi szadista parancs­nok volt. Nekem vele sem Tolnán, sem kint a harctéren közelebbi kapcsolatom nem volt. Hetvehelyi a domb másik oldaláról irá­nyította egységét. Időközönként kértem csak írásban munkáját, eredményeit, hely­zetét. Az első bevetés után hamarosan rájöt­tem, hogy a fő szempont a tájékozódás. Két hírvivőm volt. Mindkettő elég bátor em­ber volt, így jelzéseik révén legtöbbször tudtam, hogy ki van a közelemben, milyen egység - géppuskások, aknavetők, gya­logság és milyen lőfegyve­rekkel bírnak. És hogy ki a parancsnok. De még a mögöttünk lévő terület is fel lett általuk térképezve, hogy hová vonuljunk visz- sza. Hisz lövegeink voltak, így a mi helyzetünk nehe­zebb volt a gyalogosoknál. Az élelmezés is nagyjából megoldódott, még akkor is, amikor támadásban voltunk és a falu másik vé­gén jártunk. Naponta a századpa­rancsnokomnak, Balogh Imrének írásban adtam je­lentést helyzetünkről. Volt hogy írásban kértem meg­adott pontos időre, hogy hová kell zárótüzet adni aknavetőikkel együtt. Valahogy rájöttem arra, hogy tényleges tisztek a zászlóaljnál már alig van­nak. Pár alkalommal a szá­zadparancsnok összehív­ta a tiszteket - ekkor én is tisztnek számítottam, pe­dig hadapródörmester voltam csak - és eligazítást tartott Nem szívesen emlék­szem az ilyen nevezzük kihallgatásokra, mert mind kevesebben jöttünk össze. Fo­gyott a tartalékos tiszti kar is. Olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a ma­gas rangú tisztek már pisztolylövéstől - ami a fülük mellett ment el - légnyomást kaptak, és így hazatávozhattak kezelésre, és elfe­lejtettek visszajönni. Valami ebből igaz le­hetett! Századparancsnokunk igyekezett lelket önteni belénk. Bátor katona volt. Mindenki tisztelte és szerette. Mindig az első sorok­ban harcolt. Sajnos, elég hamar súlyosan megsebesült és hazakerült a kórházba. Később tudtuk meg, hogy megintcsak kijött a frontra és kint esett el. Jött a második, általunk indított támadás. De most már előőrsökkel. A falunak volt egy kiemelkedő magassági pontja az úgyneve­zett Károly tanya. Miért nevezték annak? Nem tudjuk, de legendákat meséltek az itt történtekről. Mivel e helyről lehetett bete­kinteni az egész falut és majd a Donig be­látható volt a terep, így igen fontos szerepet játszotta hadműveletek során. Az épület és környéke a harok során gyakran cserélt gazdát. Mindkét fél részéről súlyos vesz­teségek voltak. Szerencsénkre szakaszom nem erre a frontra került bevetésre. Tehát megindult a hajnali támadás. Lö- vegeinket a gyalogság mögött 50-60 mé­terre tolták a legénységem tagjai. Vitték a lőszereket is. Igen erős géppuskatűz fo­gadta támadásunkat. Majd házról házra - inkább romok - haladtak előre a gyalog­ságiak. A falu középső része felé érve olyan zárótűzbe kerültek a mieink, hogy nem volt lehetőség előbbre jutni. Lövegeink is tüzel­tek. Célok voltak a romos házak, melyek mögött megbújtak a szovjetek. Itt egy olyan állóharcszerüség bontakozott ki. Főleg mindkét részről az aknavetők működtek, lőttek. Ez tartott estig. Le kellett táboroznunk, ahol voltunk, azon a helyen. Őrségeket állíttattam fel, biz­tosítva magunkat. így ment ez vagy 4-5 betörés, visszaszo­rításokkal. Közben egy-egy napi pihenőt is kaptunk. Talán a második betörésünk során egy romos ház mellett foglaltam állást. Oly he­lyen, ahol én távcsövemmel beláttam a völgybe. Valahogy megéreztem, hogy be kell ásnunk magunkat, olyan lövészteknő- félét csináltattam a kb. 10 főnyi, ottlévő le­génységemmel. Nagy kedvük nem volt ba­káimnak erre a munkára. Nem tudom, hogy honnét került elő egy szovjet T-34-es harc­kocsi, de egyszerre csak tüzet okádva, géppuskázva, lövegével tüzelve tört elő, ment el mellettünk. Csak annyi időnk volt, hogy bedobtuk magunkat a gödrökbe. Lö­vésre nem volt időnk, de ilyen hatalmas gép ellen a mi lövegűnk inkább csúzlinak szá­mított ebben a háborúban és nem páncél­törőnek. A harckocsi nem gázolt bele ben­nünket a földbe, azonban betemetett a föld megmozgatásával. Úgyhogy egymást ka­partuk ki a lövészteknőből. Ahogy jött a lö- veg, olyan gyorsan el is ment. Szeren­csénkre még a lövegeinknek sem lett sem­mi bajuk. Már nem is féltünk, hanem olyan mind­egy érzés fogott el bennünket. Alig fogtuk fel akkor mindjárt, hogy milyen halálos veszélyben forogtunk. A falut sohasem sikerült egy-egy napnál tovább hatalmában tartani egyik félnek sem. A negyedik napi támadás során lehetett, amikor éjszakára a faluban maradtunk. Az őrszolgálat meg volt szervezve és a figyelés jobbról és balról is. Éjféltájban jön ám az egyik őrszolgálatos, hogy nem találja az összeköttetést a gyalogsággal. Nincs őr sehol. Hamarosan rájöttem, hogy a gyalo­gos őr félt és őrhelyét otthagyva hátrament. A frontvonalat riasztani nem akartam, mert rémületet keltett volna, és egymásra is lö­völdözhettünk volna. A sötétben gyorsan leszereltettem a lövegekről a závárzatot, a látcsöveket és ugyancsak elvitettem a kint- lévő lőszereket és gyorsan mi is hátramen­tünk. Közölve a még figyelő őrt erről. Szinte hason csúszva, csendben vonul­tunk vagy 15-en addig, amíg nem találtunk gyalogos egységre. írásban jelentettem az esetet a parancsnokságra. Hogy történt-e felelősségre vonás, azt nem tudom. Hajnalban visszatértünk az éjszaka el­hagyott helyünkre és megállapíthattuk, hogy a szovjetek akkor nem vették észre ezt a számukra kedvező helyzetet és nem törtek be. Megúsztam egy hadbírósági el­járást, ugyanis a katona nem hagyhatja, dobhatja el a fegyverét harc közben. Mi bi­zony nehéz helyzetben voltunk, mert a lö­veggel nem volt könnyű mozogni. Ekkor sikerült a szovjeteket a falu végére nyomni. De várjuk meg a végét. Éjszakára hírvivőm közölte, hogy megfelelő pincét ta­lált ahol az egész ottlévő egység is befér. Az élelmet is kihozták időben. Őrszemeink kint álltak, váltásokkal. Úgy éjfél felé egy­szerre csak majd nappali világosság lett. A nagy zajra kibújtunk a pincéből és akkor láttunk először a levegőben égő, úgyneve­zett „Sztalin-gyertyákat" égni. Nem tudtuk, mire vélni. Amikor kb. 30-50 ilyen gyertya­féleség megvilágította elég erősen a földi terepet, a falut, megjelentek a szovjet repü­lők. Megkezdték a falu bombázását. Meg­rémülve mentünk, futottunk vissza a pincé­be. Ez a pince csak arra volt jó, hogy a légnyomástól és a repeszektől védett meg. De ha egy bomba ránkesik, úgy élő ember ott nem marad. Az őrök is bevonul­tak. A lövegekkel ki törődött, senki! Vagy húszán guggoltunk körbe a pincében. Volt aki imádkozott, volt olyan is, aki káromko­dott. Remegett a föld a bombák becsapó­dása alatt. Hullott a vékony vakolatszerű­ség a fejünkre. Közel két órán át halálféle­lemben éltünk. Kora hajnalban merész­kedtünk csak ki a pincéből, és láttuk, hogy körülöttünk több bomba csapódott be. Az igen mély tölcsérek jelezték, mutatták a bombák nagyságát is. Mi szerencsésen túléltük ezt a támadást Én ekkor éjjel már leszámoltam az életemmel. Még a lövegek sem sérültek meg annyi­ra, hogy ne lehetett volna tovább használni őket. Már nem sorolom fel a zászlóalj áldoza­tainak nagyságát és a sok sebesültet sem. Az éjszakai támadás során igen nagy vér- veszteségeink voltak ismét. Ahogy kiszálltunk - nevezzük igy - az óvóhelyről, máris távcsővel figyeltem, hol mit lehet célba venni. Egy romos épület fa­lánál távcsöveztem, és rájöttem, hogy a ki­látás nem volt megfelelő, ezért elléptem pár métert s máris egy lövedék csapódott be. Megláthattak és célba vettek, de nem talál­tak el. Kevés kell ahhoz, hogy életben maradjon az ember... Csak 1 -2 másodper­cen múlott akkor az életem. Ezután még nagyobb óvatossággal jártam el. Egyik előretörésünk során halljuk ám, hogy egyik házban sikoltozó, síró öregasz- szonyok vannak. Benéztünk, hát két ide­gen öreg orosz asszony zokog az asztalra dőlve. Mi nem bántottuk őket, minek is? Harc volt, nem volt időnk velük törődni. Úgy látszik, a két idős nem fogadta meg a kitele­pítési rendelkezést és otthon maradtak, bezárkóztak. De még aznap a szovjetek erős tűzharcben ismét visszanyomtak ben­nünket. Egynapi pihenő következett. Mind­két fél összeszedte áldozatait. De megin­dult az ismételt támadás. A gyalogság megkezdte rohamát géppuskatűzzel, go- lyószórótüzzel és az aknavetők is dolgoz­tak. Véletlen folytán ismét azon házhoz ér­tünk, ahol a két idős asszony lakott és sírt. Most rémséges látványban volt részünk. Mindkét asszonyt meztelenre vetköztetve találtuk az udvaron. Fejükbe golyót röpítet­tek. Kémeknek vagy minek tekintették őket a szovjetek. Vandál munka volt! Talán ben­nünket akartak ezzel megfélemlíteni? A mi katonáink ezt nem tették. A támadás során a bombatölcsérből kiugrálva igyekeztem egy másik, de előbb­re lévő bombatölcsérben kilátóhelyet talál­ni. Én így a lövegeim előtt a gyalogsági sor­ban voltam. Lövegeim a tereptől függően kb. 40-50 méterre lehettek tőlem. És amint tüzelőállásnak megfelelő helyet találtam és célt is, úgy a hírvivőm vitte hátra máris a pa­rancsot Igy tolták igen veszélyes helyze­tekben a lövegeket előre. Igaz, ott volt a lövegek pajzsa, ami a pus­kagolyó ellen védhetett, de az aknavetők ellen már nem. A hírvivőm visszatértével közli velem, hogy Hetvehelyi törzsőrmester meghalt nem is messze tőlünk. Egy golyó végzett vele. így aztán át kellett vennem a másik két raj parancsnokságát is. Mindjárt intézked­tem, úgyhogy estére már együtt volt tény­leg a szakasz. Nálam biztonságban érezték magukat mondták. A későbbiek során kaptam a hírt hogy katonái lőtték agyon. Ezt már nem lehetett ellenőrizni, mert ahol az eset történt, oda egy nagy bomba vágott be, vagy aknavetősorozat. Még a halottat sem találták meg. Nagy veszteségeink vol­tak Korotojaknál. Utánpótlásról nem gon­doskodtak. Mivel a magasabb hadvezetőség úgy látta, hogy gyengék vagyunk ahhoz, hogy a szovjeteket a Don folyó mögé szorítsuk vissza, így kb. 3 heti harcok után német egységek váltottak fel bennünket nekik adtuk át a harc színterét. Egységeink kivonása fél napig is eltar­tott. Németül értő katonáim mondták, hogy a helyünkre kerülő németek szidtak ben­nünket, milyen gyáva népség vagyunk. De előre ugrok kissé soraimmal. A né­metek sohasem tudták átnyomni a későb­biek során sem a szovjeteket ezen a fron­ton. Hát akkor ők is gyávák, gyengék vol­tak? Biztosan! A Korotojaktól való dicstelen távozásunk során szakaszommal egy faluba értünk. Érdekes volt és felfigyeltem arra, hogy em­ber, állat, háziszárnyas sehol nem volt. a kö zségben. A falu egy utcából állt csak. És gyanús volt nekem, hogy a házak épség­ben voltak. Esteledett. Elrendeltem, hogy letáborozunk. De a házakba senki ne men­jen be aludni. Még a lovakat is szérűkbe, a házaktól távolabb helyezzék el. Volt vagy 20 lovunk, több kocsink. De minden házat, pincét jól vizsgáljanak át nehogy ismétel­ten kelepcébe kerüljünk. A csend nekem félelmetesnek tűnt. Úgy éjféltájban irtózatos robbanásokra, tűzre ébredtünk. És futottunk, amerre csak tud­tunk a sötétben, illetve fél világításban. A szovjetek velünk szemben itt alkalmazták először az úgynevezett sorozatvetőket „katyusákat”. Égett a fél falu, robbantak az időzített bombák. A sorozatvetővel vagy 30-50 lövést adtak le a falura. Gondolom, be volt mérve a távolság és nagyjából a cél­pontok is. Egy domb mögül lőttek át. Egyik lovászom, Schatz Márton kiabált át a belö- vések után, ami 10-20 percig tarthatott csak, hogy szétlőtték a kezét, segítsek. Tényleg három ujja lógott egy bőrdarabon. Kirántottam a késemet és levágtam az uj­jait, és gyorsan elkötöttük csuklóban a ke­zét Majd kocsira ültettem és hátravitték az első kötözőhelyre. Úgy hallottam, hogy hazakerült. Még két sérültem lett a szakaszból. Lo­vaink közül több pusztult el. Ne feledjük, hogy kint a lovaknak nagyobb értékük volt, mint az embereknek. Többre becsül­ték a gyalogosnál - sajnos. Sustyei védőállásba Ismét szétverve, fáradtan és a félelemtől gyötörve haladtunk megadott területre. Át­meneti védőállásba kerültünk, ahol már drótakadályok is voltak és állandó lövöldö­zés, nyugtalanítva egymást. Ez még a fenti község előtti térségben volt. De megindult a havazás. Mi pedig e köz­ségen áthaladva értük el az előre már meg­ásott lövészárkokat és pár bunkert. A szov­jetek itt is a Don folyón túl voltak. Mi pedig, olyan zsákszerűségbe mentünk be. Tehát két oldalról úgy eléggé közel körbe voltunk fogva, persze kilométereket kell alatta érte­ni. A gyalogság előttünk kb. 50 méterre volt. Mi pedig kisebb emelkedőn mögöttük beásva, álcázva. Már csak két lövegűnk volt. A másik két lövegnek a kerekei és a talpszárai sérültek meg, igy a lövegek harc- képtelenek lettek. Légvonalban a szovje­tektől kb. 1 km-re lehettünk csak. Köztünk egy nagy és elég mély szakadékféleség volt, olyan horhos. Távcsővel jól láttuk, mit csinálnak. Fát vágtak, tüzelőről és bunkerek ásásá­ról is gondoskodtak, azon dolgoztak. A Don folyón túl egy nagyobb szovjet vá­ros, VORONYEZ volt. Csendes időben át­hallatszott a mozdonyok zakatolása, a harckocsik csörömpölése. Jött a nagy orosz szél, a tomboló vihar és a hóesés. Es mindig szembe kaptuk, kelet­ről jött. Feladatunk volt célpontokat keresni és ha torkolattüzet látunk, úgy odalőni. Bunkerekbe helyeztük el katonáinkat. Volt köztünk egy ács foglalkozású kato­nám, aki a sok hiányosságot pótolta a bun­kerekben. A közeli faluból hozták éjjel az anyagot Nappal a terepen nem lehetett so­kat közlekedni, mert a szovjetek mindjárt odalőttek. Csak a futóárkokban. De ezt a zsidó munkaszolgálatosokkal tűrhetően kiépítették. Már december elején olyan fagyok vol­tak, hogy 15-20 percnél tovább őrködni nem lehetett. A bunkerekben alkalmi kály­haféleségeket létesítettek, de ezekben nappal a füst miatt tüzelni nem lehetett csak éjszaka. A kocsizó részlegünk a közeli faluba lett elhelyezve. Itt volt Keszler Mátyás (lengyeli), Wiesner Fülöp (váraljai) fogataival elszállá­solva és még sokan mások, ók gondos­kodtak a lovakról, hogy miként, az az ő lele­ményességüktől függött. Bertalan László tizedes (bonyhádi lakos) pedig egyik távo­labbi horhosba egy nagy szérűbe, ahol mérhetetlen mennyiségű széna volt elrak­tározva, helyezkedett el négy lovával. Meg­engedtem neki ezt az elkülönülését Élel­mezéséről és a lovak ellátásáról megfele­lően gondoskodott Pedig figyelmeztettem, hogy egy áttörés során ottmaradhat és fog­ságba is eshet Élelmezésről gondoskodott a GH-s. A tá­bori konyhából naponta hozták ki a mind kisebb adag élelmet majd semmit Az első vonalban kaptak a bakák 10 de- kás csomagocskákat Csak ilyent volt sza­bad a súly miatt küldeni. De valahogy a kis csomagok csak nem érkeztek ki már hosz- szabb ideje. Élelmünk az ezer és ezer holdon kintmaradt és megsütött répából és búzából állt Közben én hetente cserélgettem a bete­geimet úgy, hogy hátraküldtem a faluba a lovászokhoz Itt pihenhettek legalább és nem fágyoskodtak. Helyükre - csak őrséget álltak - a lovászok jöttek ki, mert azt mondtam, tud­ják meg, mi is a front így került Bozsik nevű ti­zedes is a vonalba, hozzánk. Bakáim egy idő múlva jelentették, hogy ez az ember titokban eszik a kenyérzsákjából. Gyanús nekik ez az ember. Kérték, hogy hallgassam ki, vizsgál­jam meg a kenyérzsákját Amikor a bunkerjá­ból őrségbe ment behozattam a kenyér­zsákját és megtaláltam benne a hazai cso­magokat Tehát ő hátul a küldött csomagocs­kákat nem továbbította hozzánk. Még bony­hádi csomag is volt nála, Szokolics nevű kereskedő otthoni csomagolása cukorkák­kal. 1942. év decemberében kaptam a pa­rancsot hogy összevonják a gyalogsági ágyús parancsnokokat mert gyors kikép­zésre kerül sor. Mit is gondolhattam én a háború kellős közepén, azt nem írom le! Egy hétre mentem el. De közben Osztro- goszk városban kellett fél napot töltenem, mivel ott volt a gyülekező részünkre. Épp a magas tisztikar arról tárgyalt hogy más­napra mi is legyen az ebéd, milyen fogá­sokból álljon. Ebédet azonban mi is kap­tunk De közben kint a vonalban éheztek a katonák A kiképzésnek nem sok hasznát vettük Amint visszakerültem a tüzelőállásba, vagyis a bunkeromba, ismét láttam a lefo­gyott, legyengült katonáimat és ekkor be­mentem a zászlóaljparancsnokságra és az ismerős főhadnagy orvosunknak elmond­tam négyszemközt mi a helyzet a kosztolás, erőnlét tekintetében az én alakulatomnál. Kértem, hogy találjon ki valamit hogy meg­kapjuk a kívánt és előírt fejadagokat Közöl­tem, hogy mit láttam, tapasztaltam Osztro- goszkban a tisztek étkezésénél. A főhadnagy elmondotta, hogy pár nap múlva napi pa­rancsban szólít fel arra, hogy 3-4 katonám je­lentkezzen a megadott időpontban ezredki- hallgatáson, vagyis inkább orvosi szemlén. A parancs meg is jött Igen legyengült katonái­mat menesztettem a kijelölt helyre. Az ered­mény az volt hogy pár napra rá naponta megkaptuk a megfelelő adag szalonnát ke­nyeret és egyéb élelmiszert, vagyis az első­vonalbeli fejadagot A gazemberek mögöt­tünk biztos helyen, vígan éltek a mi rovásunk­ra Hogy milyen is az emberi ravaszság. Pél­da erre, amikor pár ruszin - a mellettünk lévő alakulatoknál - szemfájással, gyulladással orvosi javaslattal került hátra kórházba, ez gyanús kezdett lenni a szakembereknek, mi­vel többen kerültek igy kórházba Ugyanis azt csinálták a ruszinok, hogy a bunkerokba beépített gerendákról lekaparták a meszet és a szemükbe nyomkodták. Persze, hogy be­gyulladt a szemük. De hamarosan jött a pa­rancs, hogy aki szemgyulladással orvoshoz kerül, azt hadbíróság elé állítják. Érdekes, egyszerre megszűnt ez a fajta betegség. Sőt odáig mentek, hogy kéz-, láblövésnél - nem súlyos sebesülés esetén csak - a sebesülte­ket sem engedték hátra a kórházba, hanem kint a bunkerben kötözték be őket Valószí­nűleg azért, mivel utánpótlás nem jött és a se­besültet valamire mégis csak lehetett hasz­nálni. Szakaszomban is volt ilyen láblövéssel kezelt Ilyen állapotok voltak akkor kint ná­lunk. A zászlóaljunknál volt egy tizedes, aki ci­vilben fényképész volt Összeismerkedtem vele és kértem, hogy készítsen pár felvételt rólunk. Szabadságra menése alkalmával elő is hívta a felvételeket így én is kaptam pár ké­pet tőle, amit mellékelek. Nagy bátorság volt ott kint fényképezni, mert ugyancsak tiltva volt Maradjunk a tüzelőállásnál. Lövegeink úgy lettek elhelyezve, hogy az előttünk lévő gya­logság felett tudtunk átlőni. Közben jött a fel­sőbb parancs, hogy ágyúnkkal lőni csak elő­zetes engedély alapján szabad. Takarékos­kodni kell a lőszerrel. Kérdem én, támadás esetén mit is csináltunk volna? Óriási répa- és búzaföldön volt a bunkerek sora kiépítve. Annyi volt az egér a bunkerben, hogy aludni nem lehetett, mert végigmásztak rajtunk. Két legényemmel laktam a bunker­ben. Ók is szenvedtek az egérinváziótól. Kiadtam a parancsot - persze tréfásan -, hogy rövid időn belül egy macskát kell a falu­ból hozni. Legényeim mégis komolyan vették a parancsot és pár napra rá már hozták is a kiscicát Sztálinnak nevezték el. Mivel erősen az „Sz”-en volt a hangsúly, így a derék egér­fogó hallgatott is rá. Agyam - priccsem - fe­lett egy sátorlapot helyeztek el katonáim, ügyesen. Macskám pedig a lábamnál feküdt Ha jóllakott, néha végignyalta az arcomat Az „Sz” igencsak egerészett Míg a sátorlap fe­letti részen az egerek szinte korcsolyáztak, szánkáztak. Szinte élvezték az újfajta moz­gást Pár nap alatt azonban a cica betelt az egérkoszttal. De jelenléte már megfélemlítet­te az egérhadat Valamelyest csökkent a lét­számuk. Nekünk ez egy új színfolt volt kinti életünkben. Volt ott becézgetés. Mindenki örült ennek a szituációnak. Valahogy egy ki­csit az otthont jelképezte. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom