Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-15 / 139. szám
1989. június 15. KÉPÚJSÁG 5 Nagy Imre családi körben A mártírok megpihennek Adalékok egy előre kitervelt halálos ítélethez Nagy Imre és társainak tragédiája I£i! 1958. június 17-én a Népszabadság harmadik oldalán jelent meg az a váratlan közlemény, mely hírül adta Nagy Imre és társai kivégzését. Az Igazságügyminisztérium által nyilvánosságra hozott dokumentum szerint „a bírósági eljárás peranyaga is megmutatta, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően törvényszerűn jutottak el a burzsoázia legreakciósabb, imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához”. A legsötétebb Rákosi- időkre jellemző nyelvezettel megszövegezett közlemény az ítélétek felsorolásával zárul: „A Legfelsőbb Bíróság... a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt hatévi börtönre, Maiéter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet nyolcévi börtönre, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte. Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.” (Losonczy Géza nem teljesen tisztázott körülmények között már korábban meghalt a börtönben.) Egy be nem tartott ígéret Nagy Imre későbbi tragédiája az 1956- os felkelést követő időszakban még egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Kádár János például több alkalommal is ígéretet tett arra nézve, hogy Nagy Imrét és társait nem vonják felelősségre 56-os szereplésük miatt. Az ugyanezen évi Népszabadság november 14-i lapszámában Kádár kijelentette, hogy „sem a kormány, sem a szovjet csapatok nem kívánják korlátozni (Nagy Imre) mozgási szabadságát, csak tőle "függ, hogy részt vesz-e a politikai életben.” November 26-i rádióbeszédében a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány vezetője még tovább megy: „Megígértük, hogy nem indítunk büntetőeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is beismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az Ígérethez.” Mint tudjuk, hamarosan kiderült, menynyit ért Kádár adott szava. Mindenesetre a fentebb idézett fogadkozásokat csak 1957 elejétől váltja fel az előbbiektől alapvetően eltérő hangnem, bár a Külügyminisztérium akkori szóvivője még február 27-én is kijelenti, hogy a kormány nem szándékozik Nagy Imrét törvény elé állítani. Ennek ellenére a Nagy Imre-Losonczy-csoport már árulónak nyilváníttatik. Az intő jelek egyre inkább sokasodnak, július 18-án Révai József, Rákosi főideológusa szegedi beszédében követeli Nagy Imrének, „az árulók zászlóvivőjének" bíróság elé állítását. Ugyanerre szólít fel egy hónap múlva Kaposváron Apró Antal is. 1958. január 16- án azután Münnich Ferenc miniszterelnök rádión keresztül elhangzott szavaiból a következő derül ki: „Nagy Imrének felelnie kell azokért a súlyos cselekedetekért, amelyeket a Magyar Népköztársaság ellen elkövetett.” Ez a komor fenyegetés már jelzi a per előkészületeit. Érdekes módon ettől kezdve Nagy Imre neve csak szórványosan fordul elő a korabeli tömegtájékoztatásban, időnként Kádár tesz ellene néhány kirohanást, egyebek mellett „az árulás mocsarába süllyedt” alaknak nevezi őt a Népszabadság június 12-i számában. Amúgy csend van, mint lenni szokott vihar előtt... S öt nappal később napvilágot lát a végzetes közlemény. Visszhangok pro... A halálos ítélet hírét - legalábbis a Népszabadság 1958. június 18-i kommentárja szerint - „a magyar nép megnyugvással veszi tudomásul”. A bíróság - így az érvelés - „törvényes eljárás során a bűncselekmény súlyának arányában mondta ki igazságos ítéletét”. S vajon miért kellett kivégezni az 56-os felkelés miniszterelnökét és társait? Az írás erre is feleletet ad a maga módján: „Nagy Imrét és társait nem holmi revizionista téveszmékért ítélték el, vagy mert a mar- xizmus-leninizmussal ellentétes nézeteket vallottak, hanem azért, mert fegyveres ellenforradalmi puccsot szerveztek... mert kezükhöz tapad az ártatlanul legyilkoltak vére.” Nem nélkülözi a cikk a megfélemlítő stilust sem: „Figyelmeztetés ez az Ítélet mindazoknak, akik törvényes rendünkre mernek támadni. Az egész néppel találja magát szemben az, aki kezet merészel emelni a munkáshatalomra.” Az úgynevezett testvérpártok sajtója sem fukarkodott a lelkendező megnyilvánulásokkal. A Román Munkáspárt központi lapja, a Scinteia Igazságos Ítélet címmel közölt kommentárt. „A magyar népi igazságszolgáltatás ítélete teljes mértékben jogos, mivel nincs nagyobb bűn a dolgozó néppel, a dolgozók hazájával szemben annál, melyet Nagy Imre és cinkosai elkövettek.” Az NDK-pártlap, a Neues Deutschland egyenesen kijelenti, hogy „Magyarország újabb háborús tűzfészek lenne Európában, ha az események Nagy Imrének és társainak elgondolásai szerint fejlődtek volna tovább.” A nyugati - ez időben még meglehetős szovjet befolyás alatt álló - kommunista pártok egy része ugyancsak megértéssel kezelte az esetet. Beállt a sorba az angol, az osztrák kommunista párt, sőt, az olasz kommunista párt központi bizottságának főtitkára, Palmiro Togliatti, a neves teoretikus sem átallott előhozakodni a következő magyarázattal: „A bíróság, mely az ítéletet meghozta, népi és forradalmi szerv... melyet azért hoztak létre, hogy elitélje azokat, akik októberben bűnös lázadásra uszítottak.” ,és kontra Míg „a haladó erők világszerte megértéssel és megelégedéssel fogadták az ítéletet” - írta a Népszabadság - addig „a washingtoni, londoni, párizsi és egyéb imperialista körök hisztérikus rikoltozás- sal fogadták a hirt”. Vajon mennyiben felel meg a valóságnak ez a sommás megállapítás? Erre nézve álljon itt néhány szemelvény a nyugati és el nem kötelezett országok sajtójából. Bertrand Russel, a híres angol filozófus - miután a Béke-világtanács nem emélte fel szavát az ártatlanul kivégzettek védelmében - lemondott a szervezet munkájában való részvételről: „A közgyűlés azzal bizonyíthatta volna be pártatlanságát, hogy határozottan elítéli Nagy Imre és a többi magyar vezető brutális kivégzését.” Albert Camus, Nobel-díjas francia író így írt: „Nagy Imrét nem elítélték, hanem meggyilkolták... Visszataszító bűn volt, kell, hogy emlékezzenek erre még a legfeledékenyebbek is." Kollégája, Sartre a Les Temps Modernes című újságban szerkesztőségi cikkel csatlakozott ehhez az állásponthoz: „Fenntartás nélkül csatlakozunk a borzalmas gyilkosság elleni tiltakozáshoz.” India miniszterelnöke, Nehru 1958. június 18-án, Új-Delhiben tartott beszédében adta tudtul véleményét az ítéletről: „Példája annak, milyen kegyetlenséggel és aljassággal járnak el a kommunisták céljaik érdekében.” Thaiföld ENSZ-képviselöje is felszólalt a magyar ügyben: „Mindent megtettünk a halálos veszélyben forgók megmentése ér- • dekében. Nagy szomorúsággal töltenek el bennünket ezek az embertelen cselekedetek, melyek az egész világ humanistáit felháborítják.” Chile baloldali szocialista pártja rámutatott arra, hogy „az alattomos kivégzés visszatérést jelent a sztálinista erőszakhoz, melyet a XX. kongresz- szus leleplezett”. A világ lelkiismeretének nevében többek között tiltakozott az Ifjú Szocialisták Ligája Argentinéban, Latin-Amerika szabad dolgozóinak’frontja, a Szabad Szak- szervezetek Nemzetközi Szövetsége és a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia. Jegyzékváltás Jugoszláviával Nagy Imre több társával együtt az 56- os felkelés leverését követően a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket. „Ebben a helyzetben tárgyalások kezdődtek a Kádár-kormányzat és a Jugoszláv Népköztársaság között Nagy Im- réék további sorsát illetően” - írja Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyvében. Az '56. november 21 -i írásos biztosíték után - melyben Kádár úgy nyilatkozott, hogy „a csoport tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni... és szabadon hazatérhetnek”, Nagy Imre és társai elhagyták az épületet. Ami ezután történt, az ismert: a csoportot Romániába hurcolták, ahol hosszú hónapokig tartották fogva őket. Hazaszállításuk után következett a per majd az ítélet. Jugoszlávia mindezek ellen 1958. június 23-án jegyzékben tiltakozott. A jegyzék - melyet a magyar lapok magától értetődően nem közöltek - egyebek mellett kifejti: „A jugoszláv kormány és népe mély elkeseredéssel vette tudomásul Nagy Imre titkos elítélésének és kivégzésének meglepetésszerű hirét.” A továbbiakban a dokumentum emlékeztet arra a tényre, hogy 1956. november 21-én a két állam között megegyezés jött létre, melynek értelmében a Magyar Népköztársaság kormánya kezességet vállalt Nagy Imre és társai személyi biztonságát illetően. „... a Magyar Népköztársaság nem biztosította az egyezmény végrehajtását, vagyis ezzel megszegte az egyezményt” - állapítja meg a jegyzék. A közel egy hónap múlva nyilvánosságra hozott magyar válasz gyakorlatilag érdemben nem reflektál a konkrét felvetésekre, helyette viszont annál bővebben tárgyalja az úgynevezett jugoszláv beavatkozást a magyar belügyekbe. A heves, néhol komikus vádaskodás után a válaszjegyzék a következő módon próbálja elhárítani a szószegésből adódó felelősséget: „A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1956 novemberében csak olyan ígéretet tett, hogy az általa eddig ismert cselekményekért nem alkalmaz felelösségrevonást a Nagy Imre csoport tagjaival szemben... Az ellenforradalommal élethalálharcban álló Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánytól kikényszerített megállapodással (a jugo- szlávok) kettős célt akartak elérni. Egyrészt azt hogy ilyenformán akadályozzák a jugoszláv bevatkozás tényeinek napfényre kerülését másrészt azt hogy a Nagy Imre csoportot mentesítsék a későbbi felelős- ségrevonás alól.” Ahogy az angol mondja, no comment azaz mindehhez nem szükséges kommentár... Ki nem tanult? Tíz évvel a kivégzés után a keleti blokk újabb államában, ezúttal Csehszlovákiában következett be repedés. A „prágai tavasz” idején az ottani lapok viszonylag szabadon írhattak a másutt tabunak minősített témákról is. Ez persze nem tetszett a „testvéri közösségnek”, s amikor a Literarni Listy című hetilap az évfordulón megemlékezett Nagy Imréről és társairól, felhördültek a magyar illetékes elvtársak. A Népszabadság 1968. június 27-i száma Azoknak, akik nem tanultak címmel hívja tetemre a Csehszlovák írók Egyesületének hivatalos folyóiratát: „Legutóbb Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulóját találták egyes nyugati rádiók és újságok alkalmasnak arra, hogy újra feltegyék agyonjátszott lemezeiket... Annál sajnálatosabb, hogy a szomszédos, baráti Csehszlovákiában is akadt ugyanakkor egy lap, a Literarni Listy, amely most állt be a sorba. Neki sem lesz azonban több sikere, mint azoknak az ellenséges propagandahangoknak, amelyekkel ez estben egy követ fúj.” Sajnos, terjedelmi okok nem teszik lehetővé, hogy az „inkriminált” cikket teljes terjedelmében közöljük, de talán néhány kitételével érdemes megismerkedni. Osvald Machatka, a megemlékezés szerzője először Nagy Imre életpályáját vázolja, majd rátér 56- os szerepére is: a semlegesség bejelentését illetően „joggal hihette, hogy erre elérkezett az alkalmas pillanat, hiszen a semlegesség követelését, a Varsói Szerződésből való kiválást az egész nemzet egyhangúan helyeselte”. A tárgyalásról, az ítéletről szólva Machatka aláhúzza: „Tények helyett politikai közhelyeket és gyalázkodásokat hallunk, mint pl. hogy Nagy Imre és társai a nemzeti kommunizmus kalózlobogója alatt hajóztak és ehhez hasonlókat. A magyar jogrendszer egyes szakértői rámutattak a szovjet és magyar politikai rendőrség rosszul leplezett keze nyomára.” Nagy Imre halála - szögezi le a szerző - „a szocialista világ szégyene volt. Nézetei a szocializmusról megjelentek angolul, franciául. Nekünk is meg kell ismernünk ezeket a gondolatokat, melyek megannyi későbbi fejlődési jelenségnek lettek előfutárai, s manapság inkább érdeklődést, mint riadalmat keltenek.” Több mint húsz év telt el azóta, hogy ezeket a sorokat papírra vetették. S valóban, minden tiltás és elhallgatás ellenére a Literarni Listy cikk szerzőjének üzenete most is aktuális. Egy koncepció bukása Leginkább egy robbanni készülő vulkán forrongásához hasonlítható az a folyamat,melynek állomásaiként az elmúlt egy évben mindinkább elemi erővel tört felszínre Nagy Imre és társai rehabilitálásának követelése. A különböző társadalmi szervezetek, mozgalmak, pártok többsége egymás után foglalt állást a minél előbbi - igaz, megkésett - igazságszolgáltatás érdekében. S történt ez nem is olyan sokkal Grósz Károly, tavaly júliusban az Egyesült Államokban tett nyilatkozata után. A párt főtitkára ekkor kifejtette: „Nagy Imrét a kormány nem rehabilitálja, mert megsértette az alkotmány előírásait, a fennálló törvényeket.” Ám a történelem - sok más mellett - arra tanit, hogy egyedül a változás állandó. Pozsgay Imre ez év január 30-án már népfelkelésnek nevezte azt, amit eddig ellenforradalomként ismertünk. Április 14-én a Népszabadság közli a Minisztertanács Tanácsadó Testületének egyetértő megnyilvánulását a Nagy Imre-per felülvizsgálatáról. Május 23-án Horn Gyula külügyminiszter, a Központi Bizottság tagja bejelenti, hogy Nagy Imre koncepciós per áldozata lett. „Ha pedig erről van szó - s erről volt szó - akkor mindenképpen szükséges, hogy a társadalom, a nemzet igazságot szolgáltasson Nagy Imrének és társainak.” Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke a kormány és Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke a parlament képviseletében vesz részt Nagy Imre és mártírtársai június 16-i temetésén. Ez derül ki a Népszabadság június 9-i híradásából. Ugyanakkor a Magyar Szocialista Munkáspárt V. Kerületi Bizottsága kezdeményezi, hogy az V. kerületben levő, jelenleg névtelen teret Nagy Imre térnek nevezzék el. Amennyiben ez így lesz, bizonyára sokan felkeresik majd azt a teret. Vélhetően olyanok is, akik annak idején - más-más okok és meggyőződések miatt - a barikád két oldalán álltak. A padokon, a fák alatt mindenesetre valamennyien emlékezhetünk a régi időkre és elgondolkodhatunk a történelem forgandóságán - természetesen a megbékélés jegyében... * Forrásmunkák: Az igazság a Nagy Im- re-ügyben In memóriám Nagy Imre Nagy Imre élete és halála Magyar Füzetek 1981/9-10. Menedékjog -1956 Népszabadság 1958. június Népszabadság 1989. június 10. Hitel 89/12 ÖSSZEÁLLÍTOTTA; SZERI ÁRPÁD
