Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. május 20. TOLNATÁJ - 7 Járjuk megtalált utunk Kádár János Miklós tárlata Simontomyán Oláh János: A lordok háza Kádár János Miklós várúr lett. Egy földbe gyökerező, égre törő, a világ négy tájára, a tündérszép Tolnára nyíló várban. Egy darab időre övé a vár. Ő határozza meg az idejáró emberek szellemét, élményeit, emlékeit. Jó szellemet határoz meg. Gondolatilag tiszta, grafikailag jó, festőileg szép munkáival. Várba való művészet az övé. Sok képén jelenik meg fő motívumként, háttérben vár, templom, erőd. Érdekes, hogy ő ízig-vérig mai szellemű modern ember, mégis mennyire vágyik vissza a középkorba, a most úgy érzett „szebb világba” talán idilli világba is, - bár mindent egy bölcs ember szellemével, humorával és ítéletével néz. Felmerül bennem munkái láttán: szabad-e egy képben gondolati-érzelmi-tudati, netán történési elemeknek lenniük? Mindig meggyőz, hogy igen. (Csendesen jegyzem meg, hogy én csak ebben a művészetben hiszek!) Hiszen a mesterségesen előállított felületek sohasem vetekedhetnek az élet által előállított előforduló egyszeri, megismételhetetlenekkel. Sok mindent átélt arcmásokkal, szélben lobogó lányhajzuhatagokkal, - virágszőnyeg mezőkkel, moha fedte tetőkkel,- sziklákkal. Csak mikroszkóppal megláthatott rajz-színfolt variációkkal. Itt önkéntelenül eszembe jutnak döm- södi tavaszi takarításaim a Duna-parton. Hogy mire vagyunk képesek mi emberek? Műanyag fóliák, flakonok, tégelyek, zacskók soha fel nem bomló tömegével elárasztunk vizet, földet. Megpróbálnak a víz élőlényei hazát lelni rajta, rátelepedni. Csigák, rákok, kétéltűek. De mindig idegen marad nekik, hontalanság az élet anyagaival szemben. No ez messze vezetne. Ahogy öregszem, egyre több gondolat keseríti életemet. De jó lenne, ha minden jó művész, tényleg várúr lenne! Az egész ország várura. Hogy akaratát, szellemét azt a pluszt, amitől egyéni is a művész, de a közös jót hordozza, festi, rajzolja, írja, muzsikálja, szelid erőszakkal munkahitelével az egész ország szellemére ráhelyezze. Mi van helyette? Az anyagi világ bűvöletébe esett emberek okosnak tűnő szövegei, emberi hitek, bízások, akaratok nélkül. (És az a szörnyű hatalomvágy.) Munkáiról: Kutyasétáltatója a szívszo- rítóan magányos ember vágya, talán a világ élő egységének, egymásrautaltságának szimbóluma lehetne. Egyben idilli megpihenés. - Az óramutató bajuszában komoly kritikát is érzek az emberi hajlékonyságról. Ahogy visszajutunk a gerinctelenek családjába. És persze az Idő, mint a világ szimbolikus ura, mely mindenki és mindenek fölött győzedelmeskedik. Faliújság jelzései a mindennapokról, a mindenkori hatalom eszközeként, hogy elfeledtessék az élet igazi, tartalmas lényegét! Korpusza az örök emberi szenvedés szimbóluma. Hitet is érzek racionális megoldásában, az emberi rend fennmaradására. Rajzai is gondolkodásának racionalizmusát mutatják. A kész gondolatot vetítik papírra. Mesteri módon, sallangmentesen. És ami a fő: a mai grafika pepecselő - valami majd kijön -, se rajz, se kép tömegétől messze elütő tisztasággal. Barátaink! Az én gondolatsorom most itt végetér. Tolnában vagyunk. És én itt csak vő vagyok. Ebbéli beosztásomból fakad, hogy felolvassak egy másik írást, kérem, hallgassák. Egy élet szükséges utunk végigjárásához és rátalálnunk a számunkra egyetlen lehetséges útra nem megy könnyen. De, ha megtörtént - és mint Kádár János Miklós megtalálta útját -, kivirágzanak az útmenti fák, menyasszonyi leplek felragyognak, szentek lépegetnek az ágakon, messzi városok kapui kinyílnak, szárnyalnak az utolsó előtti órák versenyfutásai, kis kutyák ködlő horizontok felé viszik pórázaikon tüneményleányainkat, a király fejére rákerül a koronás jel, de szép jelekkel teljesül a világ is - örömre nyitva, és csak járjuk megtalált utunk lépcsős, - kitáruló, - bezáruló, - ösvényes, - fényes, - borús, - köves, - füvesmezejű, - kékegű, - rongyosegű, - fellegesegű, - letakartegű nagy-nagy tájait. és találkozunk szomszéddal, messziről jött vándorral, időtlen régről jött lovaggal, családunk bennünk élő - tőlünk messzire is szálló, csukott és kinyíló szemű másaival. Az idő peremén bajuszbiccenés - és megértett humora a percnek. Rajzok, képek sorsa, sora kezünk között, kezünkből kiszállva. A megtalált út tágulhat, messzebbed- het - hűséggel. Ezek a gondolatok jöttek elém Kádár János Miklós kiállításával összefüggésben a szép, a szeretett simontornyai vár falai között. Vecsési Sándor - Bazsonyi Arany (Elhangzott a megnyitón) osszú kórházi szobafogság, lábadozás után nagyobb boldogság a szemerkélő, hóporos, városi füsttől szürke télközépi napfénybe kilépni, mintha egészségben, gazdagon, unott egykedvűséggel baktatnál végig valamely délvidéki, mondjuk kanáriszigeteki, szállodasor virágillatos sétányán. Meglehetősen keveseknek adatik meg elszegényedett városunkban az efféle kiváltságokba belekóstolni, hát még beleunni, de hadd dicsekszem vele, azért előfordul, minél szegényebbek vagyunk, annál gyakrabban, némelyekkel. Azokban az években, amikor a lordok háza a fénykorát élte, a város éppenséggel ilyen lábadozó, a csaknem végzetes balesetet követő hosszú ápolásból alighogy, s csupán időlegesen szabadult, az életet ezért meggondolatlanul, elvetemült mohósággal habzsoló pácienshez hasonlított. A legkisebb javulásnak is úgy tudott örülni, mintha fogalma se volna róla, amit pedig nagyon is jól tudott, ámbár nem akart tudni: gyógyulása csak látszat. Ki merné az ilyen betegnek szemébe mondani az igazságot, ki venné a lelkére, hogy elrontsa a kedvét? Mert a kedve az jó, túltesz a legélvetegebb öreg urakén, a bevonulás előtt dorbézoló újoncokén. Az élet, mondja, az élet, és tele szájjal habzsolja az üzleti becsületre nagyot köpő utcai hurkaárusok macskahússal töltött portékáját, issza az ez idő tájt mindenütt vízből-cukorból kotyvasztott, falmellékinek becézett olcsó borokat, hajszolja az alkalmi szerelmet... Varasdi most érkezett a városba. Csak ámult-bámult, a fejét forgatta egész délelőtt, s úgy érezte, semeddig se jutott az ismerkedésben. Déltájban az éhség a lordok háza mocskos üvegű csapóajtaja elé terelte. A kitett étlapról tájékozódott. Zsebében gondosan előszámlálta a pénzt, csak amikor ilyenformán megbizonyosodott róla, nem marad szégyenben, ki tudja majd fizetni a rendelést, akkor merte átlépni a küszöböt. Az óriási teremben teljes volt a zűrzavar. Leginkább az ételosztó pult legelejére helyezett kenyereskosár fölött állt a bál. Karvalygörbe, kormos-fekete utcaseprő kezek lakkozott körmű hölgykacsókkal kaptak össze, puha, tintafoltos iskolás gyerekkezek reszketeg nyugdíjas kezeket löktek félre, és viszont. A város csaknem minden rétege itt tolongott még akkoriban, egészen kevesen tudták csak kivonni magukat hatalmuk, gazdagságuk révén a társadalmi elosztásnak eme cseppet sem kényelmes, de talán éppen ezért felettébb igazságosnak tetsző rendszeréből. Aki azonban, átitatódva a sűrűn gomolygó emberszaggal, ételkipárolgással, feloldódott az ilyenkor délidőtájt mindig tetőponton álló tolongásban, könnyen eligazodott, otthon érezhette magát, csak éppen rá kellett állnia a megfelelő hullámhosszra. A város bárkit örömmel befogadott. Azt igazán nem lehetett ráfogni, hogy rátarti lett volna. Tálcával, késsel, villával s egy szerencsésen elcsípett kenyérgyűrkével fölszerelve hamarosan Varasdi is ott állt az ételpult előtt. A koszosán áttetsző műanyag ellenző mögött rendületlenül hajlongtak, káromkodtak, pereltek a másfél mázsás, izzadó, élemedett korú konyhalányok, s gépies gyorsasággal, mogorván dobálták kifelé a kisablakon az esedékes zónapörkölteket. Az evöpolcok körül volt legnagyobb a zsúfoltság. Sokáig kellett keringened, mire helyet találtál, s oldaladban vehemens szomszédod könyökével végre átadhattad magadat az evés élvezetének. Aki finnyás volt, jobb tette, ha közben föl se nézett. A vendégek a jó modorral egyáltalán nem törődve szabadon hódoltak ízléstelen szokásaiknak. Volt, aki az orrát túrta, más úgy vágta el a húst, hogy közben a paprikás lé'szanaszét fröcskölt, a csámcsogás szinte hozzátartozott az etiketthez. Varasdi jó helyet kapott, ugyan háttal az ablaknak, de közvetlenül a nagy, középső oszlop mellett, egy védett sarokban. A társaságra se panaszkodhatott. Szomszédja, egy szerény küllemű hivatalnokféle, leszorított könyökkel a levesét kanalazta. Szemközt pedig egy igazi úriember időzött ráérősen az üres tányér fölött, mintha már elfogyasztotta volna az ebédjét. Kissé nekidőlt a vastag, zsíros, vörösmárvány oszlopnak, és fölényesen elbámult Varasdi feje fölött. Egészen belefe-. ledkezett az örökmozgó tér forgatagába. A szeme se rebbent csupán az ádámcsutája mozgott ütemesen föl-le, föl-le, mintha a nyálát nyelné. Jó szabású, de meglehetősen ütött-kopott öltönyt viselt. A zakó hajtókáján bársonybetét volt, s ettől a holmi ódivatú vadászkabátnak látszott. Varasdi kezdte kényelmetlenül érezni,magát. Zavarta a férfi idegen, felsőbbrendűséget sugárzó lénye. Már-már szívesebben nézett volna szembe egy csámcsogó, böfögő, hamisítatlanul életvidám városlakóval. A férfi, amikor észrevette Varasdi kínos tétovázását, az oszlop mögé húzódott. Kíméletesen, puhán mozgott, mint egy árny. Varasdi érezte, hogy azért egészen nem távozhatott el. Az is lehet, gondolta, hogy itt áll a hátam mögött, és számon tartja, akár egy örzöangyal, minden mozdulatomat. Valaki óvatosan, mintha csak egy madárszárny súrolta volna, megérintette a vállát. Varasdinak le kellett tennie a kést, a villát, s bár még éhes volt, félbe kellett hagynia az evést. Hátra kapta a tekintetét. Ahogyan számított rá, a férfi állt mögötte. Tudtam, mosolyodott el Varasdi, s némi önelégültség lett úrrá, rajta. A férfi kivette a szájából a félig szétrágott fogpiszkálót, és a pult alá dobta, a maradék szilánkokat ügyesen összekotorta a nyelvével, és csak úgy, véletlenül Varasdi zakójára köpte.- Bocsánat - mondta. Pillantása a félbehagyott pörköltre tévedt. - Nem kéri? - húzta fel a szemöldökét. Az írónikus, csodálkozó kifejezés nyilvánvalóvá tette, a mondat másként értelmezendő, nem ahogy a kérdő hangsúly sugallja. Nem, még csak nem is hétköznapi ténymegállapításról van szó. Parancs ez a javából, aminek engedelmeskedni kell, mást aligha lehet kezdeni vele. A férfi a zakójával piszmogó Varasdi és a tányér közé furakodott, s azon nyomban hozzákezdett az evéshez. Egyáltalán nem mohón, mégis villámgyorsan nyelte le a falatokat, úgy hogy mire Varasdi elkészült a zakója tisztogatásával, a tányérja már üres volt, kés, villa egymás mellett, a tányér jobb szélének támasztva, az összegyűrt szalvéta a tányérra dobva. A mócsingokat biztosan egyben nyelte le, gondolta rágóképességére felettébb büszkén Varasdi, hiszen még nekem is időbe tellett volni megbirkóznom velük. A férfi beesett arca pedig ugyancsak hiányos fogazatot sejtetett. Lehet, hogy még a galuskának se esett bántódása, és az egész porció úgy lapul a gyomrában, ahogy a tányérról eltüntette, egészben és emészthetetle- nül? Varasdi, miközben a kijárat felé hátrált, nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. élprofilból látta a férfit, aki teljes észrevétlenségbe dermedve, súlyosan leereszkedő szemhéja alól álmos aligátorpillanfásokkal pásztázta a termet, akár egy ragadozó, amelyik áldozatra les, és ott állt. Valamiféle furcsa káprázat által megsokszorozva mindegyik boldogan zabáló, magába feledkezett vendég mögött, azok azonban úgy tettek, mintha mit se tudnának róla. Változatok I. II. III. = Ulrich Anikó rajza! Keresztelő
