Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. május 20. A nép nevében? Demokrácia inkognitóban Válni akar Bonyhádvarasd? Mindenki a szétválást akarja csak a vezetők nem. Annak idején kötelező volt az egyesítés. Az iskolásokat elengedtük Tevelre a székhelyközségbe, mert itt nem tudtuk megoldani a napközit, meg a tanítókkal is gond volt. Az egyik gyönge volt, beteg, a másik meg képzetlen, úgy gondoltuk, jobb lesz ott a gyerekeknek. Nagy nehezen belenyugodtunk. Ezt visszacsinálni már nem is lehet, mert az iskolaépületeket itt eladta a tanács. Ki vette meg? Az egyiket a fiam, a másikat meg a barátja. A harmadikból kultúrház lett, mert az előtte a kocsmában működött. Kis Amerika leszünk Lakatos Ferenc az idős, de agilis bányász megállás nélkül sorolja a közös tanács vétkeit. Két lépéssel előttünk haladva vezet végig a falun, s mutatja, mi mindent nem csináltak meg a mostohagyerek társközségben. Korlát kellene a járda melletti átereszhez, mert este beleeshet valaki az árokba, a ház előtti buszmegállót meg pár méterrel arrébb, a művelődési házhoz kellene áthelyezni... Mert mikor * az út két oldalán megáll a jövő meg a menő buszjárat, alig fér el köztük egy autó. Veszélyes, hogy csak a túloldalon van fedett váró, így ha esik, az utasok átszalad- gálnak oda. A művelődési ház udvarában kellene felállítani egy pavilont. Elmondta ö már ezt az elöljárónak, a tanácselnöknek, a népi ellenőrnek, az országgyűlési képviselőnek is, meg a megyei tanácselnök fogadóórájára is jelentkezett, de valaki biztos elintézte, hogy ne hívják be. Pedig nem jól van ez így. Nem lehet belelátni a falu költségvetésébe, ellenőrizhetetlenül mennek el a közös forintok, a szociális segélyeket is igazságtalanul osztják el. Most meg be akarják vezetni a kukarendszert, de minek? Van itt két szeméttelep is, ami meg éghető, azt mindenki eltüzeli otthon.. Hatalmas, rendezett családi házak között tartunk a falu vége felé. Szinte mindenütt virágágyás pompázik, több udvarban kerti hinta ring. Sok az új otthon, úgy látszik, szívesen élnek itt az emberek. Kíváncsi tekintettel méregetnek bennünket, de senki se csatlakozik hozzánk, hogy panaszkodjon. A kövesút végén vadonatúj kétszintes ház, előtte téglából rakott járda. Betonból az utca másik oldalán épült csak, mert itt idáig ez az egy telek kelt még el. Kísérőnk odacsalja az ajtóban éppen felbukkanó fiatalasszonyt, hogy mondja csak el ő is, milyen jó lenne különválni a székhely- községtől. Az asszonyka ugyan a közeli városba való s még nem költözött ide, de „hallomásból már tudja”, hátrányos helyzetben van így a falu. Úgy véli azonban, hogy nagyon nehéz lenne szétválni, hiszen közös a téesz, az iskola. Az utóbbi jó lenne helyben, mert az itteni diákokat szerinte hátrányosan megkülönböztetik az iskolában. Ő nem is fogja odavinni a gyerekét, ha akkora lesz. A szomszédasz- szony is azt mondja, majd húsz éve közös irányítás alatt áll már a két község, nem lehet már ezen változtatni. Nincs iskola, az orvos is csak úgy jár ide, ha bezár a posta, csak segélykérő telefon van. A kultúrház már csak egy ideig bírja, aztán összedől, a KISZ-klub se nagyon vonzza a fiatalokat. Nincs szórakozási lehetőség. Még, jó, hogy az óvoda meg a bolt megmarad. Az idős bányász, egyre erőlteti: minden a vezetésen múlik. Ő már öreg, nem vállalná, de hozni kellene egy tanácselnököt, meg egy mezőgazdászt, szakszövetkezetét alakítanának, libát, kacsát nevelne a nép, s vissza lehetne hívni a városból az embereket. Akkor biztos tiszta lenne minden árok, a csapadékvíz nem öntené el iszappal az udvarokat. És nem is kellene erre olyan sokat várni, hiszen két-három év és az ország kimászik a bajból. Gazdagok, kis Amerika leszünk... Megmosolyogják optimizmusát, s invitálnak egy talicskával arra ballagó fiatalembert: jöjjön ő is, a faluról van szó. De nem áll kötélnek. így aztán hármasban vitatkoznak arról, hogy szükség van-e egy parabolaantennára. A városi fiatalasz- szony erősiti, milyen jó lenne, mire kísérőnk epésen megjegyzi: legalább közvetítenék a tanácsüléseket, látná a lakosság, hogy miről tárgyalnak. Mikor elkezdődne a díszvacsora, elfordítanák a kamerát... Visszafelé menet újabb asszonykát kerít elő emberünk. Az húzódozik, főznie kellene, szívbeteg is, nem akar idegeskedni, az ő nevét se említsük. Végül annyiban mégis falubelije mellé áll: valóban elönti udvarukat a víz, mióta a trafóépítéskor betemették a vizesárkot az utca túlsó fefén. Tényleg nem jó a gyerekeknek az iskolába utazgatás, de hát most már így van. Miért nem viszed be a városba? - próbálja meggyőzni az öreg, de az anyuka csak a fejét csóválja. Kötényébe bújó kislányát kérdezem, szívesen járna-e új osztálytársak közé. Szégyenlősen súgja: nem.- Arra ne menjünk, arra nincs senki, aki mondana valamit - int később kalauzunk a távolabbi utca felé, így hát ugyanazon az útvonalon ballagunk vissza. Az apja is volt tanácselnök, ő maga meg hosszú évekig tanácstag, de akkor máshogy volt minden - reprikázik. Mielőtt elköszönünk, megkérdezi, mivel tartozik, hogy kijöttünk. A falu másik végén sietős fiatalasz- szonyt szólítunk meg. Nem itt született, néhány éve lakik a faluban, de tetszik neki a hely. Nem érzi hátrányát a közös irányításnak, de ne is őt kérdezzük, van itt valaki, aki lelkes szószólója a szétválásnak, mondja, s megnevezi az idős bányászt. Kicsit távolabb egy fiatalembertől érdeklődünk, neki mi a véleménye. Ö is kéri, hagyjuk ki a nevét. Nem idevalósi, említi többször is, csak tizennégy éve költözött a községbe... S lehet, hogy nem is marad végleg. Mindenesetre ő is úgy véli, jobban járna a település, ha-önálló lehetne. De hát a vezetőség nem akarja, a lakosság meg nem egységes. A vízműépítést is ellenezték, aztán most hogy készen van, mindenki örül neki. Húszán a beszámolón A márciusi tanácstagi beszámolókon két-két körzetből húsz-huszonöten jelentek meg - mondja Fazekas Mártonná, a közös tanács vb-titkára. ha valóban akarnák a szakítást, feltételezzük, hogy megragadták volna az alkalmat és szóvá tették volna ezen a fórumon. De csak egy valaki szorgalmazza, meg talán még öten-hatan, akiket sikerült meggyőznie. Nem említünk nevet, de sejtésünk beigazolódni látszik, a falu lelkes szószólója- korábban birtokháborítási perbe keveredett. Nem neki adtak igazat, azóta élesebb szemmel veszi észre a hiányosságokat... Persze vannak figyelemre méltó javaslatai is, hiszen a buszváró áthelyezése például már folyamatban van, de azt is megtudjuk, hogy télen be szoktak fűteni a kultúrházban, hogy a gyerekek ne fa- gyoskodjanak, az iskolások többsége viszont nem megy be a meleg helyiségbe, inkább kint várja meg a buszt. Négyszáz- ezer forintot nyert a falu a településfejlesztési versenyen, azt közös megegyezéssel fordították a közös iskola tornatermének építésére, s mint az évenként készülő fejkvóta szerinti kimutatásban is láthatjuk, az összeget nyilvántartják a tanácsnál, azt később (egy-két éven belül) visszakapják jogos tulajdonosai. Faluházat emelnek belőle.- Összefogó lakosság van ott - fűzi hozzá a vb-titkár, járdát is csináltak társadalmi munkában, mozgósíthatók minden feladatra. De ebben a pénzszűke világban önállóan nemigen tudnának létezni.- Nem vagyok ellene a települések önállóságának, ha a realitásokon alapszik. Most viszont még a nagyobb községeknek is társulásokba kell lépniük bizonyos szakági feladatok ellátására - vélekedik Csopaki Gáspár, az elöljáró. Nem látok lehetőséget arra, hogy a falu önálló apparátust tartson fenn, s ahhoz, hogy legalább alsós iskola legyen, tanítók, pedagóguslakások is kellenének. Ha meg továbbra is egy helyre járnak a gyerekek, meg a termelőszövetkezet is közös marad, akkor az önállósodási törekvéssel szemben ott a rászorultság. így mi értelme lenne? A téesz pedig életképes nagyüzem, a megyében az első tíz, országosan a több mint ezerkétszáz között az első száz között van. Miért kellene szétszabdalni? A faluból csak negyvenhatan dolgoznak benne. Nem lenne, aki megművelje a földeket. A szétválást csak néhányan akarják. Vannak ráérő nyugdíjasok, akik azt hiszik, hogy a demokrácia nevében mindent lehet.. Én viszont a demokráciát csak felelősséggel tudom elképzelni. A megoldást egyébként sem a külön kasszában látom. Addig ugyanis, amíg a közös kalapból először kivesz egy marékkai az állam, egy másikkal a megye, egy újabbal meg a város és csak a morzsák jutnak vissza a faluba, addig nem lesz jobb az ott élő embereknek. CSER ILDIKÓ 93 ezer négyzetkilométeres sakktábla Pista pincéjében újra együtt ül az asztal- társaság. Az asszonyok természetesen elkülönülnek, a felső szobába vonulnak vissza. Már ugyanolyan határozottsággal tiltakoznak a férjek szűnni nem akaró politizálása ellen, mint a ki nem fordított zoknik, a három havonkénti egyszeri pohár fenekére nézés vagy a dohányzás okozta büdös szájszag miatt. A férjek egyébként a szoknyás társaik távozását nem nehezményezik, mert az eltelt 10-20 közös év alatt megtanulták: egyszemélyes autonómiájukat és szólás- szabadságukat csak nemre azonos társaságban élhetik meg. Most, '89 májusában érezhetően ingerlékenyebbek és fogékonyabbak az információk iránt a férfiak. Kálmánt, az MDF-tagot mázsás teher nyomja. Lassan minden munkatársában „ellenséget" lát. Ennek ellenére mégis kitűzte zakójának hajtókájára szervezetének zöld-fehér jelvényét és hirdeti, hogy az az iparművész, aki megtervezte az MDF-jel- vényt, az nem kért érte egy fillér tiszteletdijat sem. Tibor, a szülész-nőgyógyász túl van már több fontos szakmai konferencián. De ezek után sem boldog. Bevallotta, hogy az egyetemleges szószaporítástól nem változik meg a magyar egészségügy helyzete, az ő kedélyállapota pedig legkevésbé.- Legfeljebb fokozódni fog a szegénységre ítélt ikrek száma - mondja Károly. - Ilyen sok iker nem született mostanában.- Egy poén neked - szólal meg Mihály, az építőmérnök, aki különben MSZMP-tag. ' - Miért, szerinted biztos a szegénység?-Ha a kormány tovább is kéthavonkénti rendszerességgel értékelile a forintot, akkor igen. Pista, asztaltartó gazdánk bort tölt. Egyetemes a béke.- Két gyerek, alternatív gond.- Mást sem tudtok - ripakodikjobb oldali szomdszédjára István, a tanár, - csak egymást szapulni. - Vigyázzatok, semmilyen nyilatkozat, kijelentés, szó vagy érv nem játék már Magyarországon! Persze máraz serp zárható ki, hogy a harmadik gyerek a köldökzsinórral együtt a nyomorúságot is magával hozza erre a demokratikus világra.- Nyomorúság, magyar betegség - mondja Mihály - aztán az önutálat, a szüntelen másramutogatás és felelősségkeresés.- Egynek örülök - szólal meg Tibor, - hogy mi itt, az ezerszer áldott Pista pincéjében még képesek vagyunk egymással beszélgetni. Mert, uraim, mi vagyunk, mint legutóbb mondtam, a nemzeti közmegegyezés. Amolyan darázsformában. Csípjük, vágjuk, szúrjuk egymást.-Te - emeli fel mutatóujját Kálmán - ez nem is olyan rossz! Mi volnánk a darazsak! Érzékletes hasonlat. Darazsak vagyunk, konokok és szúrósak.- Egy fenét - állítja meg a szóáradatot a szülész-nőgyógyász Tibor. - Nem vagyunk mi darazsak, legfeljebb mezei szúnyogok. Csak a pofánk nagy, aztán a nyolcadik nagyfröccs után már akár a lótolvajt is mellünkre szorítanánk. Ha magyar. Mert, hiába politizálunk most, akkor is megalkuvónak, helyzetvárónak neveltek bennünket. Tibor régi vesszőparipájára ül vissza, az oktatásról, a politikailag irányított em- berdeformálásról beszél:- Minden hazugságot a mindenkori tankönyvekbe ültettek el. A lányom most fejezi be a nyolcadikat. Én már régóta magamban üvöltök amiatt, amit történelem címén a fejébe vernek. Konokul figyelem, hogy milyen szemetet tanítanak a gyerekekkel. A ’46-tól ’67-ig megtett út maga volt a Nagy Felemelkedés. ’56 egy alig féloldalas epizód az olvasmányok között.- De az egészben az a legjobban felháborító, hogy a hatályos könyvek még mindig a X. pártkongresszusról írnak. Pohárcsengés, naplemen- Magyar sors, magyar átok - veszi fel a fonalat a reformer Károly. - Tudjátok, mitől félek én? Hogy jó magyar szokás szerint két szék közül ezzel a fékevesztett nyitással ismét csak apad alá esünk.- A Keletnek nem kellünk már alternatív szocializmusunk miatt, a Nyugatnak pedig azért nem, mert megbízhatatlanná és szaváhihetet- lenné válik kormányunk. Akkor mi lesz a perspektíva?- Albánia vagy Románia példája?- Inkább a lengyel-magyar barátság... Románia nevének hallatán síri csend telepszik a férfiakra. A torokszorító feszültséget egy újabb pohár nagyfröccs képes csak feloldani. Meg az asszonyok • csivitelése.- Fiúk, - mondja Zsuzsa, a szülésznőgyógyász felesége - mi elmentünk a moziba.- Béke veletek - morog az asztaltársaság. A lányok távozása után Tibor szólal meg:- Szép. A lányok közművelődnek, mi pedig havonta egyszer a közös dumálás és a kellemesen lágy berúgás reményében lerendezzük társasági életünket és kulturális igényünket is. Filmet nem nézünk, legfeljebb egy-egy pornókazettát. Aztán tömjük magunkba annak a rengeteg újságnak a cikkeit, amely belepi már a szántóföldet is.- Lapok, lapok, lapok - morog Pista. - Mindenütt csak a szófosás, a botránybeszámoló, a társadalmi kupleráj. A tanácselnök mára egy új bűnügyi kategória lett, a rendőr úgyszintén. Tele vagyok...- Mondd - így Kálmán - jobb volt neked, amikor egyenhírek jelentek meg az egyenszocializmusról? Amikor nem szólt a sajtó a botrányokról, a korrupciókról? Amikor, mi a magunk erkölcsi és politikai narkózisa miatt nem is tudhattuk, hogy milyen világban élünk? A nap álmos unokáját vonszolja maga után az égen. A hegyoldalra megnyugtató békesség ül. A férfiak egymást nézik. Hosszú csend után Pista szólal meg:- Tudjátok, ez az ország még mindig olyan, mint egy 93 ezer négyzetkilométeres sakktábla. A fekete és fehér kockákra sok világklasszist állított ez az ország. Kit királynak, kit futónak, tyt pedig jó dolgos parasztnak szánt. Aztán egy- egy kéz valahonnan valamilyen parancsra egyszercsak mindig lesöpri az egészet. De fölálltak, iszonyatos kínok és keservek között, újra magától felálltak a bábuk, hogy újabb játékosok játszanak velük. És ez így megy szüntelen, egyre újra és újra... Erre koccintanunk kell. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS A falu csendes
