Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

1989. április 8. TOLNATAJ - 5 Félelem Döbbenetes fényképet közöl a Reform újság az 1989. évi március 24-i számá­nak címoldalán. Magas, szíjas arcú, ün­neplőbe öltözött parasztember áll lógó karokkal a fotón, kimeredt szemében iszonyú rettenet és félelem tükröződik. A kép aláírása a következő: „Összeállítá­sunk eme igencsak megriadt hősét Gyu­laion 15 évre, és teljes vagyonelkobzásra ítélték. De voltak ennél még cifrább ese­tek is.” Cifrább esetek? Archívumunkban lapozgatva a Tolnai Napló 1953. február 4-i számában a „Ku- lák igazi arca” című publicisztikában a következő, a kor szellemét tükröző kité­telre bukkantunk. „Mire vezetne, ha a ki­zsákmányoló kuláksággal szemben nem lenne korlátozási politikánk? Arra vezet­ne, hogy a „nagy hal elnyeli a kishalat" könyörtelen kapitalista törvénye alap­ján a kulákok újra összevásárolnák a kis­paraszti földeket, visszaállítanák a vető­mag- és igauzsorát, ismét járomba kény- szeritenék a falusi szegénységet - újra a basaparasztok ülnének a falu nyakán.” Baráth József gyulaji kulákot, első fo­kon 15 évre, másodfokon 10 évre ítélték. Összesen hat évet töltött börtönben, 1956-ban szabadult Sopronkőhidáról és 1959-ben halt meg. Hogyan emlékszik az utókor, a család az egykori, országos nyilvánosságú kulákperre, arra az em­berre, aki 38 év múltán cimfotó lett egy országos hetilapban. Ma már csak az unokát találjuk, aki cseperedő gyerek­lányként, 13 évesen élte meg nagyapja és a család meghurcoltatását. Nem szí­vesen nyilatkozik, bizalmatlan eleinte, szemében gyanakvó félelem. Az aláb­biakban a jegyzőkönyv hitelességével próbáljuk visszaadni Balaskó Józsefné 53 éves gyulaji parasztasszony vallomá­sát.- Felismerte az újságban a nagyapját?- Hozták többen is az újságot, mutat­ták a fényképet. Természetesen azonnal felismertem.- Nem sírta el magát?- De igen. Hát olyan húsvétom volt, hogy azt el nem tu dom mondani. Mit óhajtanak? Szeretnénk megtudni ennek a kulák-pernek a részleteit, és azt, hogy maga mire emlékszik az ak­kor történtekből.- A per az 50-es években volt, s a papírok Szekszár- don és Dombóvá­ron is meg kell, hogy legyenek. Most én meséljek? Újból nyilvános­ságra akarják hoz­ni az ügyet? Nem volt elég? Ne az új­ságokba tegyék a dolgot, hanem az igazságot derítsék ki. Édesanyám vagy 10 éve írt fel az Igaz­ságügyminisztériumba ez ügyben, de nem történt semmi.- Miért került a nagyapja bíróság elé?- A nagyapám családja Ozoráról került Gyulajra, s mivel itt a föld olcsóbb volt, több földet tudtak venni. A nagyanyám döbröközi lány volt, így kerültek össze. Egy hold döbröközi föld árából Gyulajon két holdat lehetett venni. Mikor meghal­tak a szülők, összejött annyi föld, hogy nagyapámat kulákká tették.- Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?- Mindenre emlékszem.- Elmesélné nekem szépen sorjában az akkori eseményeket?- Egyik nap - csepegett az eső - a nagypapa elment a tanácsra, hogy kifize­ti az adót. Ott egy dombóvári, meg egy ide valósi ember, mindennek elhordták, piszoknak, kuláknak, és nem engedték neki kifizetni az adót. Nagyapámnál ru­háért, ennivalóért dolgozgatott egy öreg bácsi, nem volt senkije, elzavarni sem le­hetett. Sajnálták a tehetetlen öregem­bert, el is küldték, de aztán mindig vissza­jött - ezt a bácsit emlegették neki.- Azt mondták, hogy szolgát tart?- Igen, hogy szolgalegényt tartunk. A Miska bácsi után kellett volna valamit fi­zetni, de nagyapa azt mondta, nem fizet, inkább kifizeti az adót. De nem engedték. Akkor hazajött, lement a nagykertbe, vitte a trágyát, s dühös volt nagyon, hogy ő mennyit dolgozik, és őtet állandóan csak molesztálják. Eljöttek hozzánk a tanácsiak, és elő­ször a nagyanyámmal találkoztak. Öt is elhordták mindenféle piszoknak, kiabál­tak, hogy miért van a szentkép a falon. Az egyik embert valamilyen Balázsnak hív­ták, a másiknak Imre volt a keresztneve, és már meghalt. Szóval nagyapa meg­ijedt, hogy a mamát jegyzőkönyvezik, be­csukják, félt is, mérges is volt. Meg ivott is egyet, úgy hogy vasvillával az egyik em­bert megvágta. Nyolc napon belül gyó­gyuló sérülést szerzett, éppen csak el­esett, a másik meg elszaladt. S akkor jött a rendőr és elvitték a papát Dombóvárra. Annyira megverték, hogy az összes fogát kiütötték... Elvitték Szekszárdra, az­tán elhozták Gyu­lajra, hogy itt lesz a helyszíni tárgyalás és felakasztják. A fekete ruháját, amiben a fényké­pen látszik, el kel­lett vinni Szek­szárdra, a nyak­kendőt ott adták hozzá.- Hol tartották itt Gyulajon a tárgya­lást?- A moziban. Előttünk vezették el, de mi nem szól­hattunk hozzá. A tárgyalásra sem mehettünk be, csak annyit en­gedtek meg, hogy vigyek neki egy pohár vizet. Odaadtam a vizet, engem meg azonnal kilöktek.- Sokan voltak a/tárgyaláson?- Nagyon sokan.- Zajos volt a tárgyalás, közbekiabál­tak?- Nem. Teljesen csend volt, ahogy mondták. Bár akkoriban nemigen be­széltek velünk, engem is mindenhonnan elküldték, azt mondták, kulákcsemete vagyok. A nagyapát elítélték 15 évre, az­tán megfogadtuk a Tihanyi ügyvédet, fel­lebbeztünk és 10 évre mérsékelték a büntetést - vagyonelkobzással.- Mi volt az ítélet indoklása?- Negyven vagy ötven holdas kulák volt, megvert egy embert, szolgát tartott. Az idős nagymamát is bezárták egy hó­napra, mert ráfogták, hogy nem kapálta meg a szőlőt. A nagypapát először Sze­gedre vitték, de közben Pesten megope­rálták haskéregrepedéssel... Tíz évet ka­pott, hat évet ült le. Dolgozott Balaton- fenyvesen is, de Sopronkőhidáról sza­badult 1956-ban.- Mit mesélt a börtönévekről? Hol a felemelt fő eszménye? Magyarok Szlovákiában (1.) „Arra gondolok, hogy talán-talán meg­történik a csoda, minekfolytán itt és amott, vagyis Marosvásárhelyt és Komá­romban élő magyarok egyazon gondolat és embert törekvés jegyében fordulnak közös álmuk felé: a felemelt fő eszmé­nyéhez, amely kisebbségi létünkben is a kollektív fennmaradás sine qua nonja. Eddig volt, ahogy volt, a változott időben nem lehetünk meg nélküle. Mert ha por­ból lettünk is: emberként meg nem ma­radhatunk az alázat porában. A vox hu- mana nem csupán emberséges szólásra késztet, hanem cselekvésre is. A passzív humánum mindétig örömére szolgált a célratörő embertelenségnek.” Sütő András 1989 februárjában Ma­rosvásárhelyen íródott üzenetét Komá­romba, a területi színház premierjére vit­ték. A Káin és Ábel című drámát adták elő. Ilyen kerülőutakra kényszerülnek a szavak, rejtett üzenetek itt, Közép-Kelet Európában. Amit egyik helyen tiltanak, másutt már a megengedett jelzővel illet­nek, jóllehet a szenvedő fél egyazon nép. A történelem nagyhatalmi politikájának sakkhúzása hosszú időre megbénította a szomszéd államok, népek közeledését, lehetetlenné téve a rosszemlékű múlt át­lépését.. A Magyarország határain túl élő magyar kisebbség jó ideig nyögte és viseli ma is ennek a kegyetlen örökség­nek a terhét, a különböző országokban más-másféleképpen. * Mintha soha nem lett volna a királyi Magyarország fővárosa, a reformor­szággyűlések színhelye, Pozsonyban hiába keres bárki magyar feliratot, útba­igazítót, még a vár bejáratánál sem kétel­kedhet az ember: „itt soha nem állt más, mint a szlovák nemzeti múzeum.” Ugyan­ezzel a természetességgel siklik el köny- nyedén a tekintet a Mátyás által emelt ko­ronázó templom, vagy a mai szlovák nemzeti színház, a filharmónia eredete fölött. Nem csoda. Tíz embert megszólít­va az utcán jó, ha egy tud magyar szóval válaszolni, igaz, a közép és főleg az idő­sebb korosztály szinte mindent megért. Bár a századforduló után sem volt több­ségben, negyven százalékot érte el itt a magyarok száma, hagyományosan há­rom nyelvű városnak számított. Ma a mintegy tízezres kisebbség a lakosság 3,5 százalékát teszi ki. Ennél drasztiku­sabb csökkenés, látványosabb beol­vasztás csak Kassán és Nyitrán folyt. Nem véletlen az a megállapítás sem, hogy a majdnem 300 ezer lakosú Po­zsonyban nyilvános helyen, ha magyar szót hall az ember, akkor biztos lehet, hogy külföldiekkel találkozott. A magán­élet és az oktatás területére szorult vissza a nyelv. Deklaráltan ugyanis joga van mindenkinek megválasztani gyermeke számára az iskoláztatás nyelvét, a való­ság azonban nem fest ilyen szépen. Egy öreg sarokház feliratán a „ma- darski” - kifejezés bújt meg, bekíván­csiskodtunk. A néhány percnyi bizal­matlanság után mint régi ismerősöknek válaszolt Gombos Éva óvónő - egy két­nyelvű óvodába cseppentünk. Az említett baráti „státuszunk" egyébként a későb­biekre is megmaradt, arra az esetre, ha feltűnik a szlovák igazgatónő, de erre nem került sor. Még az emeleti csoport- szobában is körülnézhettünk, ahol a gye­rekek húsvéthoz közeledve magyar kö­szöntőverset skandáltak. Közben meg­tudtuk, hogy három szlovák és egy ma­gyar csoport van az óvodában, utóbbi harminc gyermekkel. Jönnének többen is, de nincs felvételi keret, így jobb híján szlovák óvodába íratják a kicsiket. Hiába kérték, hogy tizenkét-tizenöt gyerekkel fenntartott csoportokból adjanak át egyet a magyar anyanyelvűek számára, semmiféle biztatás nem érkezett. Külö­nösen sújtja ez a faluról az úgynevezett Ligetfaluba, a panelházakból álló beton­városrészbe felköltözött fiatal családo­kat. Újabb szűrést jelent aztán az általános iskola. Az óvónő tehetetlenül tárja szét karját, a 15 helyre már most jóval többen jelentkeztek, nem tudni, mi lesz szeptem­berig. Lám, még a magyar óvodában já­rók sorsa is bizonytalan, a környék falvai- ból pedig szinte reménytelenül pályáz­nak a szülők. Ez az első vízválasztó, ahonnan tovább lépve csak csökken a magyar anyanyelvi képzést kapó fiatalok száma. Az óvoda, az általános, majd kö­zépiskola egy-egy rostája, meghatáro­zott keretszáma után elenyészően keve­sen jutnak főiskolára, egyetemre. Riasz­tóan alacsony, egy százaléknál valamivel több a felsőfokú végzettségűek aránya. Azok közül pedig, akik ezt az utat vá­lasztják, sokan elvesznek a magyarság számára. Úgy tartják, hogy érvényesülni csak szlovákul lehet... A döntő tehát a család hozzáállása, bíztatása az anya­nyelv megőrzésében. Ritka és talán biz­tató Nóra példája, az ifjú óvónőnek édes­apja szlovák, anyja magyar származású és nemcsak a nevét kapta magyarul, de beszélni is megtanították. Idegenvezető­nek készül, ezért kívülről fújja a koroná­zási város, a Szent Márton-templom tör­ténetét... A gyerekeinek is továbbadja majd anyja nyelvét. * Sokáig keresgéljük, pedig a szemünk előtt van a toronyház, amit húsz évig épí­tettek afféle presztízsberuházásként. A televízió, a rádió, a sajtó dolgozói kapnak itt helyet, ahogy mondják, együtt szen­vednek, de hivatalosan nem tanácsos kritizálni a monstrumot. Itt székel az Új Szó szerkesztősége, amely 97 ezer pél­dányban jelenik meg, a vasárnapi szám eléri a 137 ezret. Besztercebányán, Kas­sán és Prágában fiókszerkesztősége működik, a csehszlovákiai magyarság egyik legfontosabb információs forrása­ként.- Kihívást jelent számunkra, hogy a fia­tal generáció már kétnyelvű, összeha­sonlítási alapjuk van a szlovák és egyre inkább a Magyarországról érkező sajtó­val, - mondja Szilvássy József főszér- kesztő-helyettes.- Meg tudnak felelni annak a követel­ménynek, ami a magyarság részéről,- Semmit. Soha semmit. egy szót nem mesélt.- Emlékszik arra a napra, mikor ha­zaérkezett?- Nagyon. A férjem és az édesapám Kurdon a vasútállomáson rakta be a cu­korrépát. Mondja édesapám: Te, gyere megnézzük, hátha jön valaki a vonaton. A vonat megállt, kiszállt a nagyapa. Azt hitte szegény, mindenki várja haza, de féltek vele beszélni.- Nehéz volt újrakezdeni az életét?- Tőlünk mindent elvettek. Földet, há­zat, lovakat, teheneket, disznókat, kihaj­tottak minden jószágot az udvarról. A ház egyik felébe idegenek költöztek, az apám földjén gazdálkodtunk, és napszámba jártunk a téeszbe. Apám és anyám még Pesten gyapotgyárban is dolgozott. Szó­val nem volt itt munka. A nagypapa a sza­badulás után csak Komlón kapott mun­kát: éjjeliőr volt a stadionban, hét végén jött haza. Aztán bevették a téeszbe, éjje­liőrködött a haláláig, 1959 márciusáig. Gyomorvérzésben halt meg szegény.- A család azonban ismét talpra állt.- Visszavettük újból a házunk felét, és a szőlőt a tanyával együtt. Dolgoztunk a téeszben, állatokat tartottunk otthon, ösz- szerakosgattuk a pénzt. Ennyi. Ennyi a mi történetünk.- Most 1989-ben milyen a viszonyuk azokkal, akik annakidején önt például kulákcsemetének nevezték?- Mindent elfelejtettünk. Legyen minden a múlté, köszönünk egymásnak, egyforma mindenki, ha kulák volt, ha nem kulák.- Megengedi, hogy készítsünk önről egy felvételt?- Nem!! Ne csináljon rólam filmet, nem, azt nem engedem meg! Nem akarom! Nem volt még elég a fényképezésből?- A tanyát lefényképezhetjük?- Azt le. Azt lehet. Oldalt rajta a nagya­pám neve meg a ház építésének az éve. Építette Baráth József, 1947-ben. Tessék mondani, hova folyamodjak és kihez, hogy egyszer végre nekünk igazságot szolgáltassanak? d. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ illetve a hivatalos politika oldaláról érke­zik?- A mindenkori társadalmi helyzet függvénye, hogy a két igény között mek­kora az olló. Összecsukódik, vagy kinyí­lik. Az ötvenes évek nagy eltávolodása után most fokozatosan közelit. Egyre in­kább ösztönöznek bennünket, hogy a nemzetiség kulturális értékeivel, ne csak a pozitívumokkal, a gondokkal is foglal­kozzunk.- Gondolom, itt egyik legfőbb kérdés az iskoláztatás, ennek következménye­ként az értelmiség alacsony aránya.- Balogh Edgár a hetvenes években azt mondta: itt az ideje a csehszlovákiai magyarok önösszeszedésének. Végül is, az értelmiség száma, ha nem is annyira, mint a szlovákoké, vagy az ukránoké, mégiscsak növekszik. De az a kérdés, mennyire lehet bekapcsolni őket a nem­zetiség szellemi életébe, főleg a műsza­kiakat. Most az első eset, Bauer Győző dr. gyógyszerkutató, a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia tagja lett, példa arra, hogy tudományos karrierje felfelé ívelt és bekapcsolódott a szlovákiai magyar mű­velődésbe. Olyan fiatalember, akinek vé­gig magyar iskolái voltak.- De ez végül is egyéni ambíción mú­lott, tehát nem lehet általánosítani...- Is... Másik gond, hogy a kezdő értel­miség nincs jól fizetve, Csallóközben, Dél-Szlovákiában jól élnek az emberek, anyagias szemlélet érvényesül.- Vajon az alkotmányban megfogal­mazásra kerülő nemzetiségi törvénynek ön szerint mi lehet a legfontosabb eleme?- Az 1969-es 114-es törvény kimond­ja, hogy Csehszlovákia nemzetiségei ál­lamalkotói ennek az országnak. Elvben rendben is van, de az egyéni és a kollek­tív jogok szempontjából is hiányoznak a végrehajtási törvények. Nem rögzítették, hogy mi következik a tisztségviselőkre nézve, mi történik, ha elhallgatják, akadá­lyozzák az alkotmánytörvény betartását. Intézmények és személyek jóindulatára van ma még bízva a megvalósítása. És ez kevés... TAKÁCS ZSUZSA KAPFINGER ANDRÁS Építette Baráth József A legkedvesebb könyvek a magyar nyelvű óvodában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom