Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-01 / 77. szám
1989. április 1. NÉPÚJSÁG 5 A Concorde húsz éve Toulouse-ban, az Airbus Industrie francia székhelyén fényes ünnepléssel, közel háromezer meghívott vendég jelenlétében emlékeztek meg a Concorde- gépek huszadik évfordulójáról. A világ első, és mindmáig egyetlen menetrendszerűen közlekedő szuperszóni- kus utasszállitó gépe, az angol-francia együttműködésben épült Concorde 1969. március 2-án tette meg első, alig félórás próbarepülését. Andre Turcat, az Air France berepülő pilótája ma is nosztalgiával gondol vissza arra a pillanatra, amikor az első prototípussal, a 62 méter hosszú, deltaszárnyú gépmadárral először emelkedett a levegőbe. „Először is az lepett meg - mondta -, hogy milyen elképesztő tolóereje van a Rolls-Royce és a francia Snecma által tervezett hajtóműveknek, hogyan gyorsul és milyen köny- nyedén vezethető a gép.” A második prototípussal egy hónappal később a British Airways főpilótája, Brian Trubshaw repült. A Concorde 1969. október 1 -jén törte át a hangsebesség határát, és egy év múlva érte el 2300 kilométeres cirkáló sebességét. A polgári repülés jeles dátumai ezek, akkor is, ha a Concorde kereskedelmileg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két gyártó ország légitársasága 1976. januárban állította menetrendszerű forgalomba a Concorde-gépeket. Valószínűleg a legrosszabbkor. Az első francia Concorde Rióba, az első angol Bahreinbe repült. Az olajárrobbanás miatt az üzemanyag megdrágult, s mivel a gép maximum 112-135 utast fogadhatott be, szinte lehetetlen volt olyan jegyárat kikalkulálni, hogy kifizetődő legyen a gépek repülése. „A Concorde-ok ma minden nap kétszer annyi órát töltenek a levegőben, mint a nyugati világ összes katonai vadászgépe együttvéve” - mondta büszkén az évforduló alkalmából Sir Raymond Lygo, a British Aerospace igazgatója. Hozzátette, hogy a gépek egyébként élettartamuk derekán járnak, és jóval túl leszünk az ezredfordulón, mire elöregednek és ki kell vonni őket a forgalomból. A francia Aerospatiale elnökével, Henri Martre-ral közösen tartott sajtóértekezleten azt is elmondta, hogy a két vállalat kész azonnal hozzálátni a jövő évezred szuper Concorde-jának megalkotásához, mihelyt kormányaiktól megkapják hozzá a pénzt. Mai becslésük szerint ez 60 milliárd frankba kerülhet, ami nem is olyan sok, mondják, a Rafale francia vadászgép 40 milliárdra becsült programjával összevetve. A leendő szuperszonikus utasszállító gép (ATSF) - a franciák előzetes számításai szerint - 2500 kilométeres sebességgel közlekedne, 200 üléses lenne és 8000 kilométert tudna megtenni leszállás nélkül. Az amerikai Lockheed és a British Aerospace szintén dolgozik egy szuperszonikus utasszállitó tervein - a gép lelke, a hajtómű azonban még egyiküknek sincs meg hozzá. Húsvét utáni életkép Fotó: czakó Pompeji „balsorstársa” Lassan kétezer éve nyugszik, csaknem háborítatlanul a lávasírban Herculaneum, Pompeji sorstárs-városa. Az olasz kormány most reméli, hogy az ókori római település egyedülálló kincsei - nemzetközi segítséggel - végre mind napvilágra kerülhetnek. Herculaneummal is a Vezúv kitörő lávája végzett, 1910 évvel ezelőtt, pontosan akkor, amikor Pompeji- vel. Eddig csekély részét tárták csak fel, ám ezek a leletek is elárulják, hogy a klasszikus építészet kivételes remekeit rejti a mély, értékesebbeket mint Pompeji. Pompeji Herculaneumnál „szerencsésebb” volt - már ami a világhírnévhez vezető utat illeti. Nagy részét nem láva, hanem forró hamu borította el, így helyenként puszta kézzel is hozzáférhettek a maradványokhoz. Herculaneum viszont a Vezúv megkövesedett lávája alatt, a mélyben fekszik. 27 méterre kell leásni, ami igen költséges. A feltáráshoz 170 millió dollárra lenne szükség. Az olasz kormány most évente összesen csak 1,4 millió dollárt tud adni a két romváros fenntartására és az ásatásokra. Már a század elején felmerült, hogy külföldi pénzből kellene feltárni Herculaneum kincseit, ám Olaszország nemzeti büszkeségből nem akart „koldulni”. A mai Róma azonban már szeretné bevonni a külföldi, elsősorban az amerikai tőkét az ókori örökség feltárásába. Míg Pompeji mindig is állami tulajdonban volt, addig Herculaneum kétharmada magánkézben lévő mezőgazdasági terület alatt, illetve Ercolano város alatt fekszik. A kis parcellák jó részét fokozatosan felvásárolták, ám a többi tulajdonos nem igen akar megválni földjétől, nem érdekli, mi rejtőzik a mélyén. Ráadásul éppen Ercolano központi sugárútja alatt húzódik Herculaneum főutcája, a régészek feltételezése szerint. A hozzáférhető részeken az 1920-as években kezdték el az ásatásokat. Tehetős családok tengerparti villáit tárták fel, díszes teraszokkal, freskókkal és két fürdőházat, fortélyos vízfűtéssel. A leletek hűen szemléltetik, hogy miként éltek Herculaneum egykori lakói. A Vezúvtól mesz- szebb fekvő Pompejiben minden elégett ami fából készült, ám Herculaneumban a borzasztó hő szénné szilárdított több bútort - az utókornak. Ágyakat, elegáns szekrényeket és egy bölcsőt is találtak a régészek. A város legfényűzőbbnek vélt villáját még nem tárták fel, pedig már a XVIII. században rábukkantak a régészek. Kútfúrással próbáltak hozzáférni, de miután a felszivárgó mérgező gázok több munkást megöltek, felhagytak az ásatással. Valószínűleg Julius Caesar apósáé volt ez a gazdag villa. Különcnek lenni! A közmondásosan tapintatos britek nem csinálnak nagy ügyet abból, ha szomszédjuk a megszokottól eltérő életmódot folytat, furcsa szokásoknak, hobbiknak hódol, egyszóval: különc. Alighanem ez a magyarázata annak, hogy nincs a világon még egy ország, ahol annyi különc él - méghozzá egészségesen és boldogan mint Nagy-Britanniában. Becslések szerint minden tízezer brit közül egy különc. A királyi Edingburgh Kórház pszichológiai osztályának egy kutatócsoportja 130 önként jelentkezett brit különc klinikai vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy nagy többségük - a tudathasadás egészen enyhe tüneteitől eltekintve - fizikailag és szellemileg tökéletesen egészséges. A különcök általában magas életkort érnek meg, rendkívül kiváncsiak, óriási akaraterővel és kitartással járnak a dolgok végére, és különleges alkotókedvvel megáldott egyéniségek. Az 52 esztendős John Slater például valaha biztosítási ügynökként dolgozott az angliai Chichesterben, majd Skóciába költözve utazási irodát alapított. Az üzlet kiválóan ment, Slaternek, ha nem is lett milliomos, van mit aprítania a tejbe. Jelenleg a skóciai hegyvidéken él - három sikertelen házasság, illetve válás után agglegényként - és rendszeresen a háza közelében lévő barlangban éjszakázik. Egyetlen élet- és egyúttal üzlettársa Csö- pi nevű labrador kutyája, akit kinevezett az utazási iroda vezérigazgatójává.- Kiegyensúlyozott, boldog ember vagyok, életem tökéletesen harmonikus - vallotta John Slater. A Northamptonshire grófságban élő John Ward polgári foglalkozására nézve könyvtáros, de igazi szenvedélye szokatlan szállítóeszközök kigondolása. Különleges találmányai közül a helikopter-propellerrel felszerelt szárnyas járgány a kedvence, amelyet egy kerekeken gördülő, torpedóhoz hasonlatos motor hajt - színes fények villózása közepette. A feltaláló „Wogahmobil”-nak keresztelte el a járművet, mivel - mondotta, „Terry Wo- gan televíziós terefere műsorához hasonlóan ez is ócskaságokból állt össze". De John Ward nem a találmányaival keltett feltűnést a környéken és országszerte, hanem azzal, hogy - egy jótékonysági gyűjtés népszerűsítésére - rózsaszínű elefántnak maszkírozva siklott le mászókötélen magas épületekről. Dr. David Weeks pszichológus, a vizsgálat vezetője úgy véli, hogy az ötletdús, újító- és kísérletező kedvű különcök a brit társadalom savát-borsát adják. „Nem véletlen, hogy a legkülönbözőbb iparágakban világszerte alkalmazott találmányok és innovációk fele Nagy-Britanniá- ból' származik” - jegyezte meg dr. Weeks. A különcök irányában tanúsított társadalmi türelem, sőt megbecsülés magyarázatát az orvosok abban látják, hogy szokatlan viselkedésük, különleges életcéljaik bizonyos értelemben modellként szolgálnak az egyre erőteljesebben szabályozott életformában élő többség számára. A különcök ráébresztik az embereket arra, hogy ki lehet - és ki is kell - lépni a mind merevebbé váló magatartási normák kényszerzubbonyából. Japánban tabu a „rák” szó Egy japán orvos, dr. Okazaki Nobuo, teljesen új terápiával kísérletezik rákos betegein: megmondja nekik az igazat. Japánban ugyanis íratlan törvény a gyógyászatban, hogy hazudni kell a betegeknek. Szebben fogalmazva: elhallgatják vagy megkerülik az igazságot. A rosszindulatú hüvelydagantot jóindulatú cisztának hazudjék, a gyomorban lévőt fekélynek. Egyszóval, mondanak a japán orvosok mindenfélét, csak az igazat nem. Szerintük jobb nem megijeszteni, elszomorítani a beteget. A leghíresebb példa erre a nemrég nyolcvanhét évesen elhunyt Hirohito császár esete. A japán lapok szétkürtöl- ték, hogy az uralkodó ráktól szenved, ám csak akkor, amikor az agg császár már túl gyenge volt ahhoz, hogy újságot olvasson. A japán orvosok hazudozása a rákos betegeknek immár olyannyira nyílt titok, hogy megrendült a gyógyítás mestereibe vetett bizalom - mondja Okazaki doktor, a rákos betegeket gyógyító kórház specialistája, aki csendes mozgalmat kezdett az igazmondásért. „Volt egy rákos betegem, meséli, aki kétségek között halt meg. Utolsó napjaiban is kételkedett családjában, bennem, mindenkiben. Talán ez a legmagányosabb halálnem. A szomorú beteget lehet vigasztalni, de a bizalmatlanon képtelenség segíteni.” Az íratlan törvény azonban továbbra is érvényesül. A japánok közismerten rendkívül udvariasak, kerülik a kellemetlen témákat. És mi lehetne kellemetleneb annál, mint megmondani valakinek, hogy rövidesen meghal? A hozzátartozók 80 százaléka kéri az orvost, hogy hazudjon a betegnek. A rák szó különösen a gazdag és a híres emberek között tabu. A politikusok messzire elkerülik a kórházat - mondja Okazaki -, nehogy választóik megsejtsék betegségüket, és más jelöltre szavazzanak a következő választáson. Hirohito öccse, Takamacu herceg tavaly halt meg, tüdőrák végzett vele. Családja azonban a rákkórház helyett inkább egy vöröskeresztes központban helyezte el, hogy a ráknak még a gyanúját is távol tartsa. Hirohito háziorvosai pedig még csak konzultációra sem keresték meg a rákkórház szakértőit holott az uralkodó már hosszú ideje szenvedett ettől a betegségtől. A hazudozást a kényelmetlenség elkerülése mellett tovább élteti az a babona is, miszerint a rák örökölhető. A japán szülők többnyire lebeszélik gyermekeiket arról, hogy olyasvalakit válasszanak házastársuknak, akinek a családjában már előfordult rákbetegség. A berliniek 45 éve találgatták, hogy vajon mi lett a sorsa a város egykori jelképének, a Berolina-szobornak, amely a második világháború idején még az Alexanderplatz közepén állt. Egy berlini történész kutatásai fényt derítettek a szebb napokat megélt asszonyság szomorú sorsára: a háború végnapjaiban beolvasztották. Idén lenne százesztendős a szobor, amelynek története Umberto olasz király 1889-es berlini látogatásával vette kezdetét. A magas rangú vendég tiszteletére II. Vilmos császár hatalmas gipszszobrot emeltetett a Potsdamer Platzon (ma Nyu- gat-Berlinhez tartozik). A berliniek annyira a szivükbe zárták a hölgyet ábrázoló szobrot, hogy a császár később időtál- lóbb anyagból elkészíttette új változatát: a rézlemezből megformált Berolina hét A Berolina sorsa és fél méter magas volt. Impozáns látványt nyújtott, amit hat méter magas, bazaltborítású talapzata csak fokozott. Az 1895. december 17-én ünnepélyesen felavatott Berolina-szobor a város jelképe lett. Erről tanúskodik számos, vele kapcsolatos berlini vicc is. Az egyik szerint a szobor nem más, mint megszo- rultaknak utat mutató világítótorony; a szobortól nem messze volt ugyanis a belváros egyik forgalmas nyilvános illemhelye. A másik értelmezés szerint, utalásként a tér szomszédságában levő, ma is „üzemelő” rendőrkapitányságra, a szobor kinyújtott bal karja felszólítást fejezett ki: „Kérem, lépjen közelebb!” Bár a háborús megpróbáltatásokat épségben megúszta, Berolina végzetét mégis a világháború okozta. 1944-ben nyersanyagkészleteiből végképp kifogyott a náci birodalom, ezért - számos más, művészi szempontból értéktelennek ítélt köztéri alkotással együtt - gazdasági hasznosításra, magyarán beolvasztásra ítélték az 5 tonna rézlemezből készült szobrot. Talapzata még néhány évig ott árválkodott az Alexanderplatzon, ám az ötvenes évek elején azt is utolérte a végzet: a Friedrichsfeldeben létesített új állatkert kifutóinak jelentős részét a Berolina talapzatát borító bazaltlapokból készítették el. Az egykori jelképet ma már - igaz, csak nevében - az NDK fővárosának egyik szállodája őrzi csupán. Rotterdam, Hollandia: Mien, a jegesmedve mama először vitte ki sétálni négyhónapos kicsinyét a rotterdami állatkert medvebarlangjából. A novemberben született bocsnak, aki egyelőre még a pehelysúlyúak kategóriájába tartozik, nem kis problémát okoz, hogy megtolja anyját, gyorsabb sétára buzdítva őt. (Telefotó - MTI Külföldi Képszerkesztőség) | Igyekezz már, mami!
