Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
1989. április 2. TOLNATAJ - 7 Hrabal hetvenöt éves Bohumil Hrabal írói pályája korántsem volt diadalmenet. Abban persze sokakkal osztozott, hogy számos munkakörben kelletttevékenykednie, s ez, akárcsak Dreiser, Gorkij, Istrati, Jack London és mások esetében, arra volt jó, hogy gazdag élettapasztalatra tett szert. De hogy ezt az életanyagot csak negyvenen túl tudta hasznosítani, hogy az 1956-ban megjelent első kötetét hét évig nem követte másik, s hogy több mint ötvenéves volt, mikortól írásaiból meg tudott élni -, azt szinte hajlamosak lehetünk a „sors” kegyetlenségének tulajdonítani. Pedig mindez emberi-írói alkatából is következett: mindig ütközött a közízlés, a társadalom, politika, irodalompolitika merevségével. Jogot végez, rövid ideig közjegyzői irodában dolgozik, aztán sörgyári munkás, raktáros, pályamunkás, távírász, forgalmista, majd - régi kifejezéssel - vigéc, azaz kereskedelmi ügynök, aztán nehézipari melós, baleset éri, de megmarad segédmunkásnak, papírhulladék-cso- magoló, színházi díszletező, és így tovább. Írásaiban pedig a világirodalmi rangú cseh groteszk haáeki és öapeki hagyományának folytatója, kezdetben mégsem arat igazi sikert. Hrabal hősei nem igazi „hősök”, inkább periférikus vagy perifériára sodródott alakok, akik alig is tesznek valamit, inkább fantáziáinak. Ennek megfelelően az elbeszéléseknek határozott cselekményük is alig van, vagy legalábbis esetleges. Mindez hol karikaturisztikus, hol tragikomikus jellegű, ráadásul igencsak értékelés, etikai állásfoglalás nélkül. Csakhogy... mindez fölöttébb jellemző korunkra, a kispolgárságra éppúgy, mint az elidegenedett munkásra, s a szocialista (vagy annak mondott) viszonyok közepette is magányos egyedekböl álló, életcél nélküli tömegekre. Az írónak tehát érdeme, hogy minderre fölfigyel. És még- inkább, hogy fölfigyel arra is, ami mindennek ellenére a társadalom és az egyes lelkek mélyén igazgyöngyként föllelhető: a kisemberek spontán, szinte ösztönös emberségére. Mindezt a groteszk mez ellenére szemérmes együttérzéssel tárja fel. De nem feledkezik meg az egyén lelkében s a társadalom egészében lappangó infernális erőkről sem, arról, hogy a lét korunkban ezáltal, de ettől függetlenül is mindegyre abszurdba fordulhat. Hol derűs, hol sötét elbeszélőművészetéből kiemelkedik egy kisregénye, a Sörgyári capriccio. Ez utóbbi szó a vidám és vonzó szeszélyesség zenei megnevezése, s különös báját az adja, hogy az olvasó csak egy idő után eszmél rá, hogy az egyes szám első személyben elmondott (tehát önéletrajznak tetsző) történetet - egy sze- leburdi nő mondja el, akinek alakjával a szerző saját édesanyjának állít örök emléket A húszas évek közepén játszódó regény az elszánt, mégis könnyed szabadságkeresésnek, az akkor nagyon is modernnek tűnő női önérvényesítésnek az ábrázolása, s ezen túl az emberi kapcsolatok szépségének megörökítése is. A hősnő afféle cseh Égető Eszter - de mennyire más, mint magyar rokona! A legfőbb különbség, mindkét mű végső optimizmusa ellenére az, hogy Németh regényének tragikus tónusa eltér a Hrabal vidámságától; utóbbi tán annyival frissebb, mozgalmasabb, amennyivel a csehek mindig előttünk jártak a polgárosodásban. Bohumil Hrabal ma már világszerte - nálunk is - népszerű: ízlésünk hozzáértett ehhez a sajátos cseh elrajzoláshoz. A Szigorúan ellenőrzött vonatok férfiasságában és politikailag egyszerre beérő suta fiatal hőse éppúgy elnyeri rokonszenvünket, mint számos novella sehová sem jutó figurája, nem is szólva a Sörgyári capriccio fiatalasszonyáról és bumfordi férjéről. E művek tucatnyi kiadásban jelentek meg magyarul is, mégis nehezen hozzáférhetőek: még a könyvtárakból is folyvást kikölcsönzik őket. És ez így van rendjén: napjaink - alighanem - legjobb cseh íróját nemcsak tisztelnünk, hanem olvasnunk is érdemes. Kristó Nagy István Csernus Egy név és az önarckép áll a Műcsarnokban rendezett retrospektív kiállítás katalógusának címlapján. Tükörből néz szembe velünk párizsi műtermének tárgyai között Csernus Tibor, a festő. A világ figurális festészetének élvonalába került mester már itthon, főiskolai évei idején jelenség volt, Bernáth Aurél kiemelkedő tehetségű növendéke, aki mestere nyomdokain továbblépve az atmoszferikus látványfestéssel, belülről fénylő színekkel ábrázolta az embert, a tájakat. Karakterüket ragadta meg, Juhász Ferenc pamlagon hátradőlő, gondolkodó alakjában, az egykori modell, Lajoska szomorú szemében, Petőfi kompozíciója természetes mozdulataiban, a kisörsi és angyalföldi tájak párás szépségében, a Három lektor semmibe révedő tekintetében. Ismert alkotások ezek, amelyek a kor patetikus festői stílusával szemben állnak. A festő megrendültén nézi a korai képeket. „Negyven év óta most látom újra őket - mondja -, azt hittem, eltűntek. Különös örömöt, emóciót jelent, hogy ma is nyugodtan vállalhatom ezeket”. Kivételes érzékenységről, a téma és festő közötti meghitt kapcsolatról tanúskodnak az alkotások. Csernus szerint: „A vizuális élmény a legfontosabb, az ember, a tárgy a megvilágítással húz engem magához. Nem én választom, ő keres meg. Az idea az enyém, azután a kép kezdi alakítani önmagát. A modellek mozgása, egymás közötti feszültsége, vagy harmóniája, - tartalmilag, de elsősorban formai szempontokból befolyásolja az én festői indításomat. A dolgok átrendeződnek, a fények árnyékok módosulnak”. Ezt már újabb képei előtt mondja, amelyek a Biblia témáinak ürügyén örök emberi kapcsolatokra utaló kompozíciók. A Kondorosról Pestre került fiatalember páratlan tehetségnek bizonyult, kollégái is felnéztek rá. A vizuális élményt szenvedélyes szívóssággal kutató festő új utakat keresett, amely egykori mesterétől messze vitte. Kevés volt már neki a látvány, kerülte a képkivágás esetlegességét, a külvilággal való érzelmi kapcsolatokat fokozatosan a kompozí- ciós teljesség igénye váltotta fel. A színek ereje, a felületmozgás, a faktúra érdekelte, és egy németalföldi tanulmányúton felfedezte a régi mesterek titkát: a tiszta festői élmény kifejezését. Az ötvenes évek közepén jutott ki először Párizsba, visszatérve véglegesen szakított a látványfestéssel. Újpesti rakpart című képe mutatja a fordulat irányát. Itt a lirai tartalmat a színpompás föveny és a Duna kékben szikrázó tája hordozza, a szereplők második helyre szorulnak. Új korszak kezdődik. Az atmoszférikus festés eltűnik, megmozdul a képek felülete, saját belső törvényei szerint. Színek és formák kavargásában feltűnnek konkrét tárgyak, arcok, de környezetükkel szinte összefonódva, izgalmas festésmóddal, lüktető és színes ecsetkezeléssel vizuálisan foglalják össze az élményt új valóságot teremtve a képzelet és az érzékelés segítségével. A tartalom nem a részletekből áll össze képpé, az egész kompozíció a jelenséget fogalmazza meg, tisztán képi eszközökkel, a teljesség igényével. A Színésznők, a Lehel téri piac, a Saint-Tropez és a sorozat remekműve, a Nádas, a technika szokat- lanságával, a szín- és fényerővel meghökkentette az embereket a kritikát is. A szürrealista, a tasizmus jeleit mutató külső mögött nem fedezték fel a festő újjongását: sikerült végre a vizuális történést megragadnia! Megszabadította látását a régi beidegződésektől, szenvedett az értetlenségtől, Párizsba ment, és ott telepedett le, 1964-ben. Nehéz évek következtek. Kivételes illusztrátort tehetsége segített az újrakezdésben. Az első hírek megdöbbentőek voltak. Stílust változtatott, amelyet egyesek hiperrealizmusnak, mások fotónaturalizmusnak, Németh Lajos pedig objektív realizmusnak jelöl. Ebből a viszonylag rövid szakaszból csak néhány kép látható a kiállításon. Ezekből is látszik, hogy nagy hangsúlyt fektet a fény-árnyék viszonyaira, s ha használ is fotót a részletekhez, a felület festői- leg érzelmi motívumokban gazdag. A hitelességet keresi, s a naturát meghaladó pontosságot. De jelentős részeket kiemel, másokat visszaszorít Ez a módszer a belefektetett festői energiát tekintve nem adott elég alkalmat a szuverén képalkotásra, jelentéstartalma nem elégítette ki. Megtalálta már a festői igazságot a már korábban is rajongott 17. századi olasz mester, Caravaggio, a nápolyi festők és Velazquez munkáiban. „Azt kerestem, hogy a tárgyak és közöttem, a kompozíciók és közöttem ugyanazt a viszonyt létesítsem, amit e mesterek kerestek. Egyszerűen csak álmodni akartam a sorsukat és az álmon át rekonstruálni a megtett utat” - mondja szerényen, pedig sokkal többről van szó. Egy ma élő művész helyezkedik bele a régi mesterek világába, szükségképpen saját korát is magával hozva. Bár ruhátlan, vagy drapériával borított figurái időtlenek, egymás felé irányuló gesztusokkal, tekintetekkel, ismeretlen forrásból származó fényekkel megvilágított csontos testükkel a festő gondolatait teszik láthatóvá. Az irgalmasság, emberség, az indulat a jó és a rossz fogalma ölt testet és sok élettapasztalat S hogy mi is a tartalom, azt a nézőnek kell felfedeznie. Ebben csak segítséget adhat a Biblia, József, Lóth, Dávid, Saul, Ábrahám vagy Izsák története, amely az emberiség története is egyben. De az a képi rend, mozgás, az az érzelmi azonosulás, a testek felületének végtelenül szenzibilis fényvonzás, az alig jelzett, vagy tárgyakkal értelmezett környezet a mesteri ábrázolás, amely a varázslatot létrehozza - már nem a másodlagos múzeumi élmény, hanem Csernus sajátja, amely újraértékel és történelmi értéket őriz egyszerre. „Amikor az egyik ember kezével érinti a másik arcát, újraalkotja azt a mágiát amelyet a mindennapok természetszerűen ki akarnak zárni. Nem akarom banálissá tenni a témáimat ezért például nem jelölöm meg a csendéletek helyszínét A barokk festők sem az igazságot keresték, amikor kedvük szerint átrendezték a virágokat, madarakat. Az én halaim is bárhol lehetnének, piacon vagy konyhában, hattyúim is egy különös világításban váltak érdekessé számomra. A gyümölcsök, és az emberek is - bár jól megfigyelem és a legapróbb részletig realista módon viszem képre a részleteket, csak eszközök az előadásmódhoz, a jelenségek traktálásához, - ez a lényeg.” Ezért ritkán ad elmet képeinek, nem a téma a meghatározó. A tradíciókat tisztelő nagy tehetségű mester saját koráról, az ember erényeiről és bűneiről szól képeiben. D. FEHÉR ZSUZSA Bényei József: Kattogó történelemKihajolnak szétzúzott vonatablakon a fekete fatáskák és sörösüvegek. Poros lépcsőre ülnek a lehangolt, kopott gitárok. Dühöng a havi fizetés, csörgeti rézből vert medáliáit, S a brigádmozgalom most teszi fel huszonegyen a szocialista életmódot. A hatalom személyes képviselői másik irányba fordítva vállszíjukat kifényesített csizmában bandukolnak az ösz- szeokádott salakon. A vasutasok félelmükben kikukucskálnak a fölöslegessé vált lyukasztók alsó szárán, - kényelmesebb kadarkára venni a megbicskázot- tak vércsöppjeit. S mire elindul végre a vonat, leveszik róla a végállomást. Néha megállnak egy-egy borkóstolónál s eltemetik halottaikat, aztán megy-megy a vonat a felújított síneken, Diesel-mozdonyok viszik a végtelenbe a berekedt vándorokat s mellettük összehúzza magát a didergő ország, becsukja kiskapuit s az ablak lőrései mögül pislog a villogó szürke sínekre, s fölsóhajt, amikor elcsattog messze a vonat, s a kiskertben végre felpiroslanak az ízüket féltő paradicsomok. , Csernus Tibor: Dávid meglepi Betszabét a fürdőben (1988) Csernus Tibor: Téli táj (1954)
