Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-13 / 61. szám
4 IvÉPÜJSÁG 1989. március 13. Az első megyei képriport: Tolna az európai sajtóban Lapunk fejlécénél bárki olvashatja, hogy harminckilencedik évfolyamunkat „tapossuk”. Ez nem éppen kevés, de jó ideig magunk se tudtuk, hogy hány évszázaddal maradtunk az első megyénkről szóló sajtóhír- adás mögött. Ennél a kifejezésnél persze egy kissé vissza kell szállni a múltba. A mai napi sajtó egyoldalas hírlevelekkel, képpel és kevés szöveggel kezdődött, alig egy esztendővel Amerika felfedezése után. „Naprakészségről" ekkoriban természetesen még nem lehetett beszélni. A szenzációk kissé időállóbbak voltak mint ma a rádió és televízió évszázadában. Az esemény és a hírközlés közt eltelt néhány hét, vagy hónap senkit sem zavart különösebben. Eddigi tudomásunk szerint megyénk éppen névadó települése, Tolna jóvoltából, kereken 390 évvel ezelőtt már bekerült az európai sajtóba. Ma úgy mondanánk, hogy egy pompásan szerkesztett képriport formájában, aminek annak idején már csak azért is nagy jelentősége volt, mert édeskevesén tudtak olvasni. A kevés Irni-olvasni tudó az eseményt bemutató rajzon elhelyezett betűk révén ugyanakkor kommentálhatta is a látnivalókat. Amelyek pedig - a szöveg és kép tanúbizonysága szerint - a következők voltak. 1599 júniusában a hajdúk egy vakmerő csapata Tolna mellett lest vetett a törökök utánpótlási szállítmányának. A lesvetés helyét a rajzon A/-val jelölték. Egy véletlenül épen hagyott török őrhajót B/-vel, a felgyújtottakat C/-vel. Amiként az ilyenkor szokás, a török menekülni kezdett. Ezt a D/ betű alatt élvezhetjük. A zsákmány nem lehetett akármekkora, hisz - a németföldön készült grafika szerzőjének ízlése szerint eléggé néme- tesen öltözött hajdúk - sisakszám mérték a pénzt. E/ betű. A törökök vezérét, a béget F/-nél sikerült elfogni és balra az előtérben már láthatjuk is, ahogyan a földön kifeszitve kínozzák. G/ jelzés. A megmaradt törökök Eszék irányába menekültek tovább H/, a hajdúk a jól végzett munka után pihentek I/. Végül pedig K/ jelzi az akkoriban jócskán másként kanyargóit folyót, a Dunát. Az alaposabb megfigyelő a 23 centi hosszú eredeti képről még azt is megállapíthatja, hogy a török szállítmány a pénz mellett puskaporból és boroshordókból állhatott. Mohamed tilalma ide, vagy oda! Az egyik hajdú épp egy boroshordóban hűti le az ütközet melegét. Akkoriban mindez európai szenzáció volt, de a kor emberének majdnem mindennapi esemény. Hiszen egy esztendővel korábban 540 hajdú, akiket Győr (!) lerohanásakor nem engedtek zsákmányolni, sajkáival, naszádjaival lecsurgott a Dunán és egy kies éjszakán Szekszárd csöppnyi török helyőrségét lepte meg és hányta kardélre. Haditudósítás arról is szólt, de ilyen szép, rajzos dokumentummal megyénkből elsőként Tolna büszkélkedhet. A lapunkban közölhetőnél áttekinthetőbb, nagyobb változat méltán helyet kaphatna valahol a tolnai tanácson. Nem kell messzire menni a megszerzéséért, csak a megyei könyvtár helytörténeti részlegéig... (ordas) Fényképezte: G. K. Március 15. Hagyomány és félreértés Március 15. nagy nemzeti ünnepünk, de felette mindmáig a félreértés felhője. Számos kép ábrázolja, az ünnepi szónokok mindig megemlítik, mert a perc valóban emelkedett: Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalja a Talpra magyart. A múzeum falán ma is emléktábla hirdeti a jeles eseményt, csak az a baj, hogy egyszerűen nem igaz. Ez a nap egyébként oly gazdag eseményekben, hogy felesleges egy jótékony hagyománnyal megtoldani, hisz minden mozzanatát ismerjük, számos szemtanú leírásából. íme: Petőfi már reggel hat órakor a Pilvax kávéházban volt, nem sokkal később elsietett, de nyolc órakor ismét együtt vol barátaival. Jókai ekkor olvasta fel a tizenkét pontot, Petőfi pedig ekkor szavalta el először a Nemzeti dalt. A társaság a kávéházból az orvosi egyetemre ment, innen a bölcsészekhez, majd a jogászokhoz, végül a Länderer nyomda elé vonult, s mindenütt megismétlődött a Pilvax-beli jelenet, tehát Jókai felolvasta a történelmi követeléseket, Petőfi pedig újra meg újra elszavalta a Nemzeti dalt. Dél volt, amikor a Länderer nyomdából kihozták és szétosztották a nyomtatott példányokat, s megállapodtak abban, hogy délután három órakor népgyűlést rendeznek a Nemzeti Múzeum előtti téren. Itt Petőfi ekkor sem, máskor sem szavalt, viszont a vers és a tizenkét pont kinyomtatott magyar és német nyelvű példányait „többezer példányokban”, írja a korabeli újság - osztogatták a nép között. A gyűlés résztvevői a múzeum elől a városházára vonultak, a többi pedig már hitelesen található meg történelemkönyveinkben. Zavar van a Nemzeti dal értelmezésénél is, pedig ez március 15-én minden évben elhangzik s aligha van magyar ember, aki legalább egy-két strófáját ne tudná kívülről. Négy sora azonban a megszokott központozással erősen vitatható. Ugyanis: Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. Csak ennek így nem sok értelme van, mert attól, hogy rabok voltunk mostanáig, ősapáinknak nem kell kárhozottnak lenniük, miként attól sem, hogy szabadon éltek-haltak. Az ősapák azért nem nyughatnak szolgaföldben, mert a maguk idejében szabadok voltak, mi pedig nemcsak rabok voltunk mostanáig, hanem ebből következően kárhozottak is. Tehát értelmileg így tagolódik a vers: Rabok voltunk mostanáig, / Kárhozottak, - és ide kell a vessző, mert a folytatásnak csak így van értelme: ősapáink... szolgaföldben nem nyughatnak. Verstanilag jól ismert és gyakori fordulatról van szó, enjambement a neve, magyarul átívelésnek, a mondat áthajlásának mondhatjuk, amikor a verssorban nem fejeződik be a mondat. Ezrével lehet rá példát találni. Vörösmartynál a magyar költő: míg honja bolyongani hagyja, kihal / Bús éneke, tört szive lángjaival. Petőfinél a székely katonák: Virágokat tűznek kalapjaik / Mellé s dalolnak a harc mezején. Arany János Pázmán lovagjában is találkozunk vele: így a fölség; de tanácshoz Kalácsban se lett adósa: Három fogért három falu Lön a díj: Som, Somogy, Pósa. Oldalakon át lehetne folytatni, de még csak egy példát, arra, hogy népdalainkban sem idegen: Ne mondj hát rózsának, engem violának. Fontos eleme a versnek, már az Ómagyar Mária-siralomban találkozunk vele, s végigkíséri egész költészetünket. Petőfi is ezzel élt, de a hibás központozás következtében következetesen félrehalljuk. CSÁNYII ÁS?I Ó « Uj állandó kiállítás a megyei múzeumban Március 15-től ismét a főbejáraton át léphetnek be az érdeklődők Szekszárdon a megyei múzeumba. Elkészült az új régészeti állandó kiállítás római kori része is, míg az őskori és népvándorlás kori termeket májusban nyitják meg. A nemzeti ünnepen már megtekinthetik a múzeum előtt véglegesen elhelyezett, Bölcskéről származó római oltárköveket, amelyek felállításában a FÉG Szekszárdi Ki- rendeltségének dolgozói társadalmi munkában segítettek. Fotó: ka. A csend szavai Évek óta jó barátságban vagyunk, de nem akart semmiféle riportot az újságban. Úgy érezte, hogy magában sikerült megemésztenie a történteket, nem adós senkinek, a számlát pedig nem nyújtja be a nyilvánosság előtt. Akinek szólna, úgysem érti, ha igy lenne, akkor nem kellett volna egészségesen, tervekkel tele és nagy munkabírásával félreállnia. Igaz, egyszer már hónapokkal előbb megsejtett valamit, munkaadójának egyik küldönce jelentkezett nála azzal, hogy próbáljon meg másban gondolkodni, más területen tájékozódni, mint eddig. A szakbarbarizmus kora lejárt, szükségtelen, sőt egyenesen káros, ha évekig, akár évtizedig egy és ugyanazzal foglalkozik az ember... Persze nem vette komolyan. Eddig is erőn felül teljesített, magánéletét a munkájához alakította és egyetlen pillanatra sem érezte, hogy áldozatot hozna. Az ember nem gondolkozik azon, hogy lélegzik, hát valahogy így van a hivatásával... Észrevétlenül nőtt bele, fiatalon és szerencsésnek is mondja magát, hiszen olyan mestere volt, akire felnézett és soha másodpercre sem kételkedett. Örömmel tanult a keze alatt és hálás volt, hogy maga mellé vette, segítőjévé válhatott a csodált tanítónak. A megtisztelő nagy feladat váratlanul érte: átveheti a stafétát, rábízzák a nagy hírű együttes szakmai irányítását. Segítők nélkül több ember dolgát látta el, amit utóbb szemére is vetettek azzal, hogy nem tűr meg maga mellett senkit. Nos, a tolerancia próbatételére nem kerülhetett sor, a legsikeresebbnek tartott tavalyi év utolsó hónapjaiban mennie kellett. Úgymond saját érdekében, humánus megfontolásból ajánlották fel ezt a lehetőséget, miután kiderült a hír, hogy gyermeket vár a művészeti vezető. Hiába volt az érvelés, hogy tovább szeretne dolgozni, a gyerekek mellett maradni, ha mást nem, az előre felkért „beugrók” sorában legalább szervezőként, segítőként tovább tenni a dolgát, nem lehetett apelláta. Az sem győzött meg senkit, hogy a másállapot nem betegség, a terhes nő nem terhelt, szellemileg sem korlátozott... és egyébként is a korábbihoz hasonló vitalitást érez magában. Kár volt a szóért. Csak később tudatosodott benne, hogy már régen eldőlt a dolog és a háttérben nem más áll, mint akinek tudását köszönheti... Konfliktusok persze korábban is voltak, igyekezett nem gondolni rá. Aztán, amikor már nem tehette, a múltra való tekintettel csöndben félreállt. Nem akart semmi nyilvánosságot, elégtételnek érezte és érzi azt, hogy kamasz tanítványok keresik fel naponta, szülők kérdezik, mikor tér vissza és senkinek nem beszél arról, hogy azzal engedték el: nem biztos, hogy visszatérve ugyanebbe a munkakörbe várják... Látszólag egyedi a történet, tipikus vonásai azonban túlmutatnak egyetlen ember sorsán. Jelzik a léleknyomorító, mindennapi kis halálainkat okozó helyi csatározásokat, értékes emberek vergődését, az egyéniség vereségeit az adminisztrációval, ha úgy tetszik az intoleráns környezettel szemben. Összemosódó értékhatárokról szól, amikor a hozzáértés, professzionális munka a szakbarbarizmussal mosódik össze, szakmai vagy emberi féltékenységből a kiugró teljesítményt a középszerbe kényszerítik. Mintha másról beszélnének a hivatalos brosúrák?! Az igazán megrázó mégsem ez, hanem az egykori tanító láthatatlan árnya, amely ahelyett, hogy óvná, segítené, esetleg újabb feladatokra sarkallná tanítványát, módszeres félreállításában vesz részt. Meggyőződésből, vagy csupán a véletlenek összejátszásaként, az a többnyire rejtve maradó lelkiismeret dolga. És ha az ember nem védekezik, nem kiabál tiltakozásként, az még nem jelenti azt, hogy nincs igaza, netán közömbös számára a pálfordulás. A csend olykor beszédesebb a szavaknál... TAKÁCS ZSUZSA A Magyar Országos Levéltár restauráló műhelyében Zubán Dénesné, restaurátor, egy darabjaira hullott XVIII. századi térképet állít össze Az ország első és legnagyobb levéltári restauráló műhelye működik a Magyar Országos Levéltár Bécsi kapu téri és Úri utcai épületében, a budai várnegyedben. Évente közel 20 000 iratot, 500 okleve- i let, illetve térképet restaurálnak a műhely szakemberei, de foglalkoznak pecsétek, könyvek, ősnyomtatványok helyrehozatalával - saját intézményük igényeinek i kielégítésén kívül - az ország valamennyi levéltára, egyéb intézménye, sőt magán- személyek megrendelésére is.