Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. március 4. Jugoszláv kormánygondok Harcban az inflációval Egymást'követik a drámai események, politikai fordulatok Jugoszláviában az utóbbi hetekben, hónapokban. Elég csak emlékeztetnünk a tavaly őszi tüntetésekre, majd a különböző testületek kollektív lemondására, nem egyszer lemondatá- sára, pártcsoportosulások megalakítására. Bírálatok érték már Stipe Suvart, a JKSZ vezetőjét is, a kormányt pedig az óév utolsó napjaiban bele is bukott a fokozódó támadásokba: a szocialista Jugoszlávia 45 éves történetében először mondott le a miniszterelnök. Bár utána, a 64 éves, veterán politikusnak számító Ante Markovicsot kijelölték utódnak, azért nem érdektelen feleleveníteni, hogyan is vezetett a Mikulics-kabinet útja a bukásig. Amikor jó két és fél esztendővel ezelőtt Branko Mikulicsot egyhangúan megválasztották, programbeszédében a stagnálás és az infláció leküzdésére a termelés bővítését, a külföldi tőke becsalogatását és importliberalizációt helyezett kilátásba. A jugoszláv gazdaság állapota akkor is zilált volt, s éppen ezért az új kormány feladata is meglehetősen kényesnek tűnt. A vezetés akkor hozzálátott a piaci igényeket figyelembe vevő gazdaságos termelésre való „gyors áttérés” politikájának megvalósításához, így szándékozva kihúzni a kátyúból a gazdaság szekerét. A kísérlet azonban nemigen sikerült, mert hiszen például az inflációval szembeni harcból egyértelműen a kormány - és persze a lakosság - került ki vesztesen. Két és fél éve is magas volt már - 86 százalék - az infláció, ám az 1988 végén regisztrált több mint 250 százalék előrevetette a kabinet bukását. Hiába mutathatott fel néhány területen sikereket a vezetés, például az importliberalizálásban, az ország valutakészletének növelésében, a döntő infláció elleni csatában kapott vereség eldöntötte a háború, így a kormány sorsát is. A Tanjug hírügynökség egyik kommentárja szerint a lemondásra kényszerült kormány két egész éven át hibás politikát folytatott, amikoris a termelés ösztönzése és a gazdaság pénzügyi alapjainak megerősítése helyett kompromiszszumokkal foglalkozott. ígéretével ellentétben a beavatkozás adminisztratív eszközeihez nyúlt, és hol az árakat, hol a béreket fagyasztotta be. Mindez már tavaly májusban bizalmi válsághoz vezetett, amelyből azonban kiútnak tetszett a kormány újabb gazdaságpolitikai kurzusváltása. A „májusi csomagként” ismert elképzelések, az árak, az import és a valutapiac felszabadításával számolt. A kormányzat azonban a végrehajtásban nem volt következetes, s ennek eredményeként az infláció mértéke a legború- sabb előrejelzéseket is meghaladta. Az életszínvonal és a reáljövedelmek állandó süllyedése, a termelés csökkenése és az árak szinte mérhetetlen és ellenőrizhetetlen növekedése már fenyegető méreteket öltött. A dicstelen véget ért szövetségi kormány védekező érvei között szerepelt, hogy a központi gazdaságpolitikai szándékok a helyi érdekek blokádjába ütköztek, valamint a sztrájkok és tüntetések révén fokozódó nyomást gyakorolt a kormányra a munkásosztály is. Ezzel kapcsolatban szakértők rámutatnak, hogy bizony jobban figyelembe kellett volna venni a közös irányvonal kidolgozásánál a köztársaságok és tartományok sajátosságait, adottságait is. A dolgozók elégedetlenségét pedig egyáltalán nem lehet csakis fékező erőnek tekinteni. Legalábbis meg kell tudni különböztetni a jól dolgozó kollektívákat azoktól, akik képtelenek erre. S talán nem véletlenül éppen az utóbbiak szólítottak fel gyakran „osztályérdekeik” védelmére - írja a már említett Tanjug-kom- mentár. Jugoszlávia új miniszterelnökének és munkatársainak rengeteg problémával kell tehát szembenézniük, ha a nehéz örökséget leküzdve, tartós sikerekre is akarják vezetni a nemzetgazdaságot. A legégetőbb feladat most is kétségtelenül az infláció visszaszorítása, hiszen egyes előrejelzések szerint a pénzromlás mértéke az idén déli szomszédainknál elérheti akár a 350-400 százalékot...- daróczi Majdnem szétlőtt- kiállítás A kínaiak jóformán még magukhoz sem tértek abból a sokkból, amit egy aktkiállítás, a mennyei birodalom történetében az első, idézett elő hagyománytisztelő lelkületűkben, máris újabb megrázkódtatás érte őket a korszerűséget kedvelő képzőművészek jóvoltából. Pekingben nagyszabású avantgárd kiállítás nyílt. Kínában az avantgárd képzőművészet kissé megkésve bontogatja szárríyait, s bár az utóbbi - nyitottabb - évtizedben a kínaiak sokmindenhez hozzászoktak, ami idegen, főleg nyugati, mégis úgy tűnik, az újjáélesztett „száz virág” politika lázában égő művészek mintha csak arra törekednének, hogy egyrészt próbára tegyék a kínai pártvezetés tűrőképességét, másrészt kitapogassák a társadalom tűrőképességének a határát. Az avantgárd kiállítás február elején nyílt meg a pekingi képzőművészeti galériában; 180 művész 300 avantgárd alkotását állították ki, képeket, szobrokat és közelebbről meg nem határozható egyéb műremekeket. Röviddel a megnyitás után egy 26 éves dél-kínai művésznövendék, Hsziao Lu, azzal hívta fel magára a gyér közönség és a nagyszámú rendőrség figyelmét, hogy sportpisztolyból két lövést adott le saját kiállított művére, egy iker-telefonfülkére. A „tettest” a helyszínen őrizetbe vették, a kiállítást pedig bezárták. Napokig tartott, amíg az avantgárd kínai szerelmese megmagyarázta a rend őreinek, hogy tettével nem a politikai stabilitást vagy a közrendet akarta megzavarni, hanem az utolsó simítást - pontosabban a lyukasztást - végezte el kiállított remekművén. Nem kis vitatkozás és+iuzavona után a hatóság elfogadta az érvelést, szabadon bocsátották a fegyveres avantgardistát, majd ismét megnyitották a kiállítást. Azzal a szigorú kikötéssel, hogy tilos az akcióművészet, a mutatvány. A kiállítás zömében fiatalkorú látogatóit bizonyára meghökkenti az avantgárd művészek - hogy is mondjuk - társadalmi, sőt politikai merészsége. A kiállítás legbátrabb alkotása talán az a triptichon, amely Mao Ce-tung elnököt ábrázolja, fekete rácsok mögött, fakó arccal. Kevésbé politikai töltetű - de annál büdösebb - egy döglött hal, amely sás között fekszik, műanyag matracon. Inkább élénk képzelőtehetségre, semmint művészi tehetségre utaló szobrok és festmények fölött luftballonokból alkotott férfi nemiszervek és női mellek vagy egyszerűen csak felfújt kondomok vonják magukra a közönség figyelmét. A rendőri tilalom ellenére a kiállító művészek minden alkalmat megragadnak arra, hogy mutatványszerűen is érzékeltessék az avantgardizmus különlegességét a látogatók előtt. Egyikük, Kuangtung tartományból való, müve mellett üldögél, egy szakaj- ' tón, benne kacsatojások. Éppen költ, mondja. A mellére tűzött feliraton kéri, ne zavarják költés közben, mert árthatnak a jövendő generációknak. A Csocsiang tartományból jött Vu San-csuan fagyasztott rákot árusít, érzékeltetve, hogy a művészet is árucikk lett. Mások fogamzásgátló szereket és kondomokat osztogatnak a fiatal látogatóknak, miközben a kínai párt és kormány „egy család egy gyermek” politikájának tiszteletben tartására hívják fel őket. S mindez történik sok-sok civil- és egyenruhás rendőr szeme láttára. E sorok íróját, bár nem művészeti szakértő, meglepte a pekingi kiállítás sokrétűsége, ha nem is a művészi, de a politikai, a társadalmi mondanivalójának a merészsége . A kiállítás legérdekesebb darabja talán egy hatalmas festmény, amely drótkerítés mögül kitörő fiatalembert ábrázol. A feje már kívül van, a teste még fogságban. Nem tud szabadulni. A furcsa kép talán a kínai avantgárd művészet állapotát jelképezi, az ismeretlenség, az értetlenség drótkerítése mögül szeretne kitörni ez az irányzat. A kiállítás mottója a hirtelen balra kanyarodást tiltó útjelző tábla. Kínában az első avantgárd kiállítást 1980-ban rendezték, ugyancsak Pekingben, de akkor egy park pavilonjában. A mostani, méreteiben és merészségében is összehasonlíthatatlanul nagyobb és sikeresebb kiállítás ténye önmagában is tanúsítja, hogy a kínai kulturális és művészi politika óriási lépést tett előre. A csak majdnem „szétlőtt” kiállítás ékesen bizonyítja, hogy a hirtelen balra kanyarodástól nem kell tartaniuk a művészeknek. ÉLIÁS BÉLA (Peking) Bulgáriai nyíltság - pro és kontra A közrend őrei A bulgáriai glasznosztyban nagy szerepük van az olvasói leveleknek. Ezek - legalábbis eddig - az átalakítás és a nyíltság jegyében bíráltak jelenségeket, intézményeket, sürgették az átalakítást. A napokban először fordult elő, hogy - bár ugyancsak a nyíltság jegyében - a glasz- noszttyal való visszaélésnek tartott megnyilvánulás ellen szóló olvasói levelek jelentek meg a Rabotnicseszko Deloban, a szerkesztőség velük egyetértő állásfoglalásával együtt. A kiváltó ok: a bolgár televízió, Nyikolaj Amoszov szívsebésszel készített interjút sugározott a tévé, ám a téma nem az orvostudomány, hanem a politika volt. S a szovjet tudós A tiranai Sztálin sugárúton vadonatúj, pompás és hatalmas márványépület ékeskedik: születésének nyolcvanadik évfordulójára, ezt az emléket állította Albánia népe a három éve elhunyt Enver Hodzsának, és múzeumot rendeztek be ott. Az albán vezető földi maradványai azonban ma is a múzeumtól néhány percnyi járásra lévő és a forradalom hőseinek nyugvóhelyül szolgáló temetőben vannak, fegyvertársai között, egy egyszerű márványtábla alatt. Az albán vezető emléke, aki negyven éven át megszakítás nélkül vezette az országot - elevenen él. Az ország politikusainak hivatalos megnyilatkozásai és nyugati utazók benyomása szerint Tirana nem változtat Hodzsa politikáján, akit Sztálin halála után több mint harminc évvel is leghívebb követőjének tartottak külföldön. Ennek azonban ellentmond, hogy néhány éve Albánia az óvatos nyitás politikájának útjára lépett, elsősorban a balkáni országokkal és néhány nyugateurópai állammal, kivált az NSZK-val. Enver Hodzsa korában Albánia a világ egyik legzártabb országa volt. Enver Hodzsa egyfajta spártai szocia- lizmus-modellt valósított meg: jelszava az önerőre támaszkodás és az önmegtartóztatás - és a függetlenség - volt; az esetleges gazdasági előnyöket is feladva nemcsak a jelszavakról - közöttük még a „Világ proletárjai egyesüljetek”-ről is - nyilatkozott negatívan, hanem sok egyéb közt azt is értésre adta, hogy egy jogállamban a tüntetések abszolút természetes velejárói a demokráciának, s ez így normális a szocializmusban is. A Rabotnicseszko Deloban megjelent egyik olvasói levél írója megdöbbenését fejezi ki, hogy a bolgár tömegtájékoztatásban helyet kapott olyasmi, amelyben „tagadják a munkásosztály vezető szerepét, a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeit, a jó cselekedeteket kizárólag a vallás javára írják, komoly csapást mérve a kommunizmus emberiességére és humanizmusára... előbb Jugoszláviával, majd a Szovjetunióval és Kínával is szakított és az „igazi szocializmus” elárulásával vádolta a sztálini útról letérő országokat. Albániában sokan ma is meggyőződéssel vallják, hogy ez volt a háborús pusztítás üszkös romjain az ország történetében először kivívott nemzeti függetlenség megóvásának egyedül járható útja. Élnek a gyanúperrel: Hodzsát több országban éppen amiatt kiáltották ki zsarnoknak, mert meghiúsított minden kísérletet arra, hogy idegenek vessék meg a lábukat ebben a stratégiai fontosságú országban. Bárhogy fordult is a világ azóta, Enver Hodzsa önmegtartóztatásra és éberségre intő jelszavait ma is hatalmas táblák hirdetik mindenfelé. Atyai tekintetet sugárzó új, hatalmas szobra mellett eltörpül Szkander bég lovasszobra is, holott a tér, amelyen mindkettőt felállították, a török hadak kiveréséért tisztelt nemzeti hős nevét viseli. A múzeum anyaga Enver Hodzsa ötven évig tartó egész politikai pályafutását végigkíséri, a Franciaországban töltött diákévektől az illegalitáson át haláláig. Egyik érdekessége az a háború alatt készült fénykép, amelyen együtt látható az akkor tizenéves partizánvezér Ramiz Aliával, aki halála után követte őt a párt és az állam élén, s híven folytatja politikáját. A rendőrökkel és segítőikkel az élet minden területén találkozhatunk: az országutakon éppúgy ott vannak, mint a városok forgatagában, esetenként civilben, leggyakrabban viszont egyenruhában látják el feladatukat. Napról napra változik és alkalmakként nehezebbé válik a belügyesek munkája a szocialista országokban is, de tevékenységük nagy részét már nem fedi hivatali titok. Ösz- szeállításunkban most öt ország példáján keresztül győződhetnek meg róla, hogy nem is olyan egyszerű a rendőrök feladata. Körzeti megbízottak Csehszlovákiában évtizedek óta hatékonyan működik a körzeti megbízottak hálózata. Nemcsak a nagyvárosokban, de faluhelyen is mindenhol találkozhatunk az irodáikkal. Természetesen a főváros, Prága sem kivétel, ahol a kerületeken belül is végrehajtották a területi felosztást. A megbízottakat, vagy ahogy itt nevezik, a „főfelügyelőket” a legjobb rendőrök közül válogatják ki, s akik eredményesen és közmegelégedésre dolgoznak, azokra számítanak a nyugdíjkorhatár elérése után is. Átlagosan 5-6 ezer lakosra jut egy megbízott, aki szoros kapcsolatot tart az úgynevezett kerületi polgári bizottságokkal, a területéhez tartozó intézményekkel, üzemekkel, iskolákkal, és természetesen az önkéntes rendőrökkel is. Ez utóbbiakból hozzávetőlegesen 380 csoport lát el állandó felügyeletet Prágában, munkájukat a megbízottak irányították. Az utóbbi idők legkomolyabb feladatának azt tekintik, hogy az ifjúság körében végezzenek az eddiginél sokkal hatékonyabb propagandát és nevelőmunkát, mert riasztóan megnövekedett a fiatalkori bűnözés aránya. Lótolvajok terepjárón A megbízotti és önkéntes rendőri munka más országokban is ismert, így Mongóliában is. Igaz, az ázsiai országokban nemcsak európai szemmel kell figyelnünk a feladatokat, hiszen a fővárosban, Ulánbátorban teljesen más jelenti a problémát, mint például vidéken. Érdekes, hogy a falusi kollektívákban sokkal több az önkéntes, mint a városokban. Vidéken minden harmadik felnőtt önkéntes rendőr, míg a városokban minden tíz lakosból csupán egy. Ez azzal magyarázható, hogy a rendőri hálózat vidéken valamivel ösztönösebb alapokon szervezett és mások a technikai adottságok is. Mongóliában még ma is az egyik leggyakoribb bűncselekmény az állatlopás: lovakat, szarvasmarhákat, birkákat hajtanak el. A legutóbbi adatok szerint tavaly 120 ezer jószágot loptak el, azonban a több mint 40 ezer önkéntes rendőr tevékenységének köszönhetően az állatok egyharmadát még időben sikerült megtalálni. A lótolvajok azonban még sok helyütt előnyben vannak a rendőrséggel szemben. Amíg ők terepjáró kocsikkal oldanak kereket, addig a rendőrök - főleg vidéken - csak.lóháton vehetik őket üldözőbe. A rendőrség felszereltsége tulajdonképpen csak a városokban kielégítő. Népszerűtlen bírságolás Nem így áll a helyzet az NDK-ban, ahol a közlekedési rendőrök elől bizony nem lehet egykönnyen egérutat nyerni. Európa egyik legjobban motorizált országában a rendőrök is alaposan felkészültek az ellenőrzésre, a közutakon a rend biztosítására. A rengeteg gépkocsi és motor azonban megállíthatatlan áradatként hömpölyög. A majdnem 17 millió lakosú országban hétmillió embernek van jogosítványa, s a géppark évről évre 150-160 ezer kocsival növekszik. Sajnos, ezzel egyenes arányban emelkedik a közúti balesetek száma is, s ami a legszomorúbb, az áldozatok között sok a gyerek. Ennek elkerülésére a rendőrség országos klubhálózatot szervezett, ahol az iskoláskorúak közlekedésismereti tanfolyamokon vesznek részt. Az elméleti oktatás mellett igen népszerű a gyakorlati foglalkozás is, amikor motorozni, autót vezetni is megtanulnak a lányok és a fiúk. A közúti baleseteket okozók között annál népszerűtlenebb a bírságolás. Kisebb vétségek esetén maximum húsz márka helyszíni bírság fizetendő, a komolyabb eseteket már bíróság tárgyalja, a pénz- büntetés húsz márkától egészen ezer márkáig terjedhet. Megjegyezzük, hogy a vétkező, balesetet előidéző gyalogosokat ugyanolyan szigorúan büntetik, mint a gépjárművezetőket. Nem tabu már a börtön Kubában is akad néhány olyan „intézmény”, ahol nagy szigorúság és fegyelem van. Sokáig tabutéma volt a börtönök, vagy átnevelő táborok életéről írni, de ma már külföldi delegációknak is megmutatják ezeket, bizonyítván, az emberi jogokat semmivel sem sértik meg. Néhány hete az ENSZ szervezésében tett látogatást egy szakértői csoport az egyik női börtönben, ahol nem találtak semmi kifogásolni valót. A börtön rendőr egyenruhás női parancsnoka vezette végig a küldötteket, akik az elítéltekkel szabadon beszélgettek. A börtönben 232 személyt őriztek, a büntetési idő három hónaptól húsz évig terjedt. Az elítéltek külön „fajsúlyú” csoportQkban dolgoztak, már, akL erre hajlandóságot mutatott. A börtön- szabályzat ugyanis előírja, hogy a munkavégzés önkéntes, igaz, a rabok túlnyomó többsége élt a lehetőséggel, mert így pénzt is kereshet. Eltartási címen a kereset 35 százalékát tartja vissza a börtön, a maradék összeget egy részletben a szabaduláskor fizetik ki, de mód van arra is, hogy havonta hazaküldjék a családoknak. A börtönben dolgozó rendőrök legfontosabb feladata a nevelés, sajnos nem állnak rendelkezésre adatok arról, mennyire sikeres ez a munka. Jogot tanuló rohamrendőrök A szovjet belügyminisztériumot sem kerülte el a peresztrojka és a glasz- noszty. Nem is olyan rég még nagy szenzációnak számított, hogy a rendőrség sajtótájékoztatót rendezett Moszkvában a város közbiztonsági helyzetéről, a premiert azóta rendszeresen prolongálják. Ezeken a tájékoztatókon sokszor elhangzik, hogy a rendőrség nehéz helyzetben van, hiszen megnövekedett az alternatív csoportok száma, gyakoriak az utcai megmozdulások, az engedélyezett tüntetések, de azok is, amelyekre a városi tanács nem adta áldását. Ilyenkor pedig a rendőrség feladata a tömeg szét- oszlatása, a rend fenntartása vagy helyreállítása. •Nem véletlenül alakult meg a rohamrendőrség, amelynek tagjait nyugati mintára szerelték fel, s már több alkalommal szükség volt bevetésükre, műanyag pajzsostul, könnygázgránátostul. A belügyminisztérium szóvivői elmondták, hogy a rohamosztag tagjait nemcsak közelharcra és mesterfogások elsajátítására oktatták ki, hanem jogi ismereteiket is bővítették. Ez utóbbi feladat a nehezebb, mert a törvények egy sor kérdésben még pontosításra vagy megírásra szorulnak. Sz. Cs. Múzeum Tiranában Belgrádi látkép a parlament épületével
