Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
1989. március 15. TOLNATÁJ - 7 Mátyás Ferenc Új március Ha tüske van szívedben, szórd ki, ne fojtsd el, bátran mondd a szót ki, akárha testvéredre célzód, hol villám dördül, tiszta ég ott derülhet csak, az igaz szándék gyógyítja sebünk, ami fáj még, veled a halottak beszélnek, ha a vádjukat kibeszéled, bíráld a rosszat! - ha bírálod, megváltozhat az alkotmányjog, egy csöppke szivárvány is nyarat csinál, s nyomában kisüt a nap, te alkotsz itt, törvény a hangod, ha lélek húzza a harangot, igaz szavaddal nyiss ablakot, levegőt nem adhat, csak a jog. Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke teszi, és azt is, hogy jól látunk-e illetve hogy ki lát jól? Most az ifjúság és a felnőttek egyformán jól látnak. S ami talán ennél is fontosabb: mindenki a saját szemével lát(hat). Maga dönti el, kikkel, hol és hogyan kívánja megünnepelni a magyar szabadság napját. Ez óriási eredmény. Legalábbis az én szemüvegemen át nézve, vagyis az én szemem szerint. Boldogság tölt el, látván, hogy március 15-e megünneplése immár személyes hazafiúi érzelmeire bízatott. Netán éppoly sokfélének látszunk majd ezen a napon, amilyen- > nek más egyszerűbb napokon? Petőfi Sándor megírta naplójában, hogy a márciusi ifjak hogyan viselkedtek 15-én reggel. Voltak, kik az ifjúság kávéházában búsan politizáltak, Vasvári Petőfi botjával hadonászott, majd a Bulyovszky és Jókai által szerkesztett proklamációval „lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal” mentek vissza a kávéházba. Az idei márciusra, akár csak arra a régire, sokan fognak nagyapa korukban is emlékezni. S minthogy tudom, hogy a legkeservesebb időszakban, amikor a mainál nagyobb veszéllyel járt, milyen sokan írtak naplót, bizonyos, hogy 1989. március 15-ének eseményei is rákerülnek 15-én este a magántörténelmeket őriző naplók lapjaira. Mit jegyeznék a naplómba én? Azt, hogy bár már elmúltam negyven, először láthatom ezt a napot ünnepi szemüvegen keresztül. A saját szememmel! GULAY ISTVÁN Mözsi Szabó István festményei Csíkszentlélek Magyarvalkó —— Bánfyhunyad A három T-betűs ünnepnap 1961= március 14-én reggel harmincnégy darab kokárdát osztottam szét az osztályban. Nem azért, mert meglódult fantáziám gimnáziumunk II. c. osztályát a Pilvax kávéház termének, a reggel 8 órát pedig esti 8 órának képzelte. Az önmagámnak tett egy évvel korábbi fogadalmat teljesítettem. Akkor ugyanis egy tanáron és két diákon kívül senkin se lehetett észrevenni, hogy ama napnak tudatában lett volna. A szülői intelem és a személyes történelmi élmény eredményesen egészítette ki egymást. Az ötvenes évek alkotmányának alulról bevett és fölülről táplált elve - nem láttam, nem hallottam, nem tudok semmit - hasznos életelvnek bizonyult. Kokárdaosztó akciómmal természetesen elégedett voltam. Úgy véltem (orosz-német) tanárunk is az lesz. Aznap ugyanis ő tartotta az első órát. Tőle - aki, mint ezt vallomásszerűen elmondta, besztercei szász ember volt - tanultunk történelemről, magyarságról gondolkodni. Amikor belépett az osztályba, még katonásabban vágtuk magunkat vigyázzba, mint ezt a tanár iránti előírásos tisztelet megkövetelte. Ő a szokásos módon végignézett rajtunk: - „Üljetek le! - mondta, majd a katedrához menet hozzátette - ...és szedjétek le azokat a rongyokat a melletekről! Belül legyetek magyarok!” Bizonyára nem egyedül voltam, aki megdöbbent. Ugyanis többször is elmesélte nekünk, hogy a háború előtt miként tüntettek Romániában a magyarságuk (!) mellett, hogyan szállt ki a rendőrség, mire ők rázendítettek a román himnuszra, amelynek hallatára a rendőrök vigyázzba álltak, és ők felelősségre vonás nélkül elszelelhettek... S most éppen ő ad ilyen szenvtelen tanácsot?! Jelentkezés nélkül fölálltam: „Tanár úr, az évnek van egy napja, amikor a magyarságot demonstrálni kell!” - Meglepett a határozottságom, s az addig általam még sohasem használt idegen szó: „demonstrálni!” Tanárunk fölnézett a naplóból, s ugyanazon a kesernyés hangon, amelyen a kokárdalevételre felszólította az osztályt, nyugtázta kéretlen megjegyzésemet: „Fiam, a magyarságot egy évben háromszázhatvanöt, szökőévben háromszázhatvanhat napon át kell demonstrálni... De itt!” - és a szívére bökött. Aznap a szokásosnál szigorúbban feleltetett. Azóta huszonnyolc év telt el, a történelmi emberöltő magyar változatánál, vagyis Petőfi életénél hosszabb idő. Az egyszer tiltott, másszor tűrt ünnepnap most támogatott lett. Hullámzó zászlórengeteg, örvénylő kokárdák, nemzeti jelvények, politikai jelszavak, szónoklatok, versek, Himnusz és Szózat... Remélhetőleg e nap lényegéből - amely egyszerre jelenti az egyén és a közösség méltóságának fogalmát - többet megértünk, mint 1972-ben, 1973-ban, a tápászkodó tudat pártharcos gumi- botozása és megrúgdalása idején, amikor a tétova reformot is bénára verték... Rémálommá vált egy március 15. Mindenkin kokárda van a gimnáziumban - rajtam, egy tanáron és még egy diákon kívül. És én ráveszem osztálytársaimat, hogy vegyék le a mellüket díszítő szalagcsokrot... Merthogy legyünk méltók március 15. szelleméhez, s így demonstráljuk magyarságunkat... A tudattalanság farkasvermeit ugyanis Országház nagyságú kokárdák sem takarhatják el... KOVÁCS ISTVÁN Aulich Lajos, a tavaszi hadjárat legkiválóbb parancsnoka Görgey Artúr, előbb a feldunai hadtest sikeres parancsnoka
