Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. február 11. Szűcs László János: Tüdejét tölti amíg a felfedezés beteljesedett tüdejét tölti mosolyukkal az ibolya aztán ácskapocs üti át a csendet mindkettőt romváros várja haza A hónap műtárgya Elekes Károly: Rejtekhely Az alkotás a Dombóvári Galéria kamaratermében látható Elekes Károly 1951 -ben született Szé- kelykeresztúron. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban, majd Kolozsváron, a „I. And- rescu” Képzőművészeti Főiskolán végezte 1975-ben. 1971 után 24 egyéni kiállítást rendezett, ugyanakkor részt vett 83 kollektív tárlaton. Kiállításainak anyagát nyomatok, rajzok, festmények, fotók, diasorozatok, filmek, tárgyak, akciódokumentumok képezték. 1984-ben települt át Magyarországra. Tagja a Művészeti Alapnak és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Önálló kiállításaiból 1971.“Marosvásárhely, 1981. Utrecht, Hollandia, 1985. Budapest, 1986. Hatvan, 1987. Csongrádi Galéria (Bukta Imrével és Szabó Szilárddal), 1988. Nijmegen, Hollandia. A szálak összefutnak, majd széttartanak. A Rejtekhely című munkán a mű alapját képező fotó alatt a következő szöveg olvasható: „Emlékeim reális rejtekhelye: hajdani sziszüphoszi magatartásom egyetlen bizonyítéka. Építettem 1959 körül. EK.” A fotó egy tájba épített kőrakást mutat, amelyet Elekes gyermekkorában hordott össze nagyapja házának maradványköveiből Siménfalván. A fotó alatt egyéb elrejtési kísérleteinek dokumentumai, valamint kavicsok láthatók. Maga a kép egy félig raszterezett, színezett, átrajzolt, nagyított fotó. A gyermek öntudatlan cselekedete átértékelődött - kiindulópontja lett egy konceptuális folyamatnak, és a művész magánmitológiája alapjává vált. Jelen van e gesztusban a művész miszticizmusa, természethez vonzódása, koncep- tualizmusa. DR. CHIKÁN BÁLINT „Az emberek ott ültek, egy kupacban” Beszélgetés Lázár Ervinnel a szülőföldről és az irodalomról Lázár Ervint aligha kell bemutatnunk az olvasóknak, hiszen gyermekek és felnőttek számára egyaránt meleg emberi élményt jelent egy-egy meséje, novellája, regénye. Külön öröm, hogy megyénkhez mindig ezer szállal kötődött, s ma is e tájat tekinti szellemi szülőföldjének. Vajon mit jelent ez az Ander- sen-dijas alkotó, a mai magyar irodalom egyik vezető egyénisége számára? Legfőképpen erről faggattuk Szekszárdon jártakor.- Első kötetedben azt írtad a fülszövegben: életed jelentősebb részét Rácegresen töltötted. Huszonkét év múltán, legutolsó könyvedben is ez áll. Mit jelent számodra ez az időszak?- Mint mindenkinek, nekem is meghatározó volt életemben a gyermekkor. Utólag, ha az ember képzeletben végigmegy élete színterén, azt érzi, akkor volt igazán boldog, vagy inkább védett. Ez az érzés, amely lehetővé teszi a teljes kitárulkozást, a félelem nélküli életet, ez Rácegresen volt és soha többé. Ahogy onnan kiléptünk, ez bezárult. Sokat gondolkoztam azon is, s ez talán furcsán hangzik, hogy szerencsés-e, ha valaki olyan családba születik, mint én? Aki óriási szere- tetben nő föl, s szinte megóvják minden külső rossz hatástól: védelemnek mindig ott van a család. Van, akinek ez nem jut. Alig tudom elképzelni, hogyan emlékezhet gyermekkora színhelyére. Talán úgy, mint József Attila Öcsödre: szorongással.- Édesapád uradalmi intéző volt. Ez a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a hivatalos álláspont szerint nem lehetett éppen kedvező. Az alsórácegresi közösség hogyan értékelte ezt a „múltat” és hogyan tett igazságot?- Nyolcéves voltam 1944-ben, amikor ez a kivételezettség megszűnt, de apámnak addig sem volt semmiféle vagyona. Utána már állása sem, lakása sem, semmije sem később. Ez azonban kevéssé számított, mert abba a közösségbe, ha kicsit ki is lógtunk, mégis beletartoztunk, szerettük egymást. Nem tisztelnek ma embereket azért, amiért igazán kellene: belső érdemeiért. Ma, ha valakinek az értékeiről beszélünk, milliók röpködnek a levegőben, az, amit csinál, és maga az ember nem számít. Nem így ítéljük meg a világot.- Arról, amit mondasz, két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy ilyen igazságérzete ma csak a gyermekeknek van. A másik egy kérdés: meséltek neked gyermekkorodban?- Persze, ez természetes. Rádió nem volt, televízióról még nem is álmodtunk...- Hál' istennek, nem?- Nem biztos, hogy hála istennek, biztos megvan ennek a maga előnye. Akkoriban, amikor engedte a dologidő, téli estéken, de nyáron is, sokféle mesénk volt. Azt sem felejtem el soha, amikor beültünk az istállóba és az összes ló zabot evett. Nekem ez olyan csodálatos zene, hogy aki nem hallotta, nem tudja elképzelni. Az emberek ott ültek egy kupacban és valamit meséltek. Tanúi lehettünk annak, hogy keletkezhettek a népballadák. A cselédek, akik a környező pusztákra szegődtek egy-egy évig, Szent György nap után hozták-vitték a híreket. Ilyen volt például a szabatoni gróf története, akinek a lova a sátánt látta benne, de ő annál inkább rá akart ülni. A ló a földhöz vágta magát, a hasát fölhasította az eke. Azt mindenki tudja, hogy a ló hashártyája, ha megsérül, általában megdöglik. Ezt az állatorvos mégis meggyógyította, mire a gróf újra ráült, addig-addig, amíg a ló valahogy meg nem ölte. Ez volt a történet. Mindig akkor mesélték, amikor szeles őszi esték voltak, a fejünk fölött zörögtek a cserepek. Azt mondták: hallod, a szabatoni gróf most lovagol el a tetőn. Az ember, persze, érezte is. Ezerféle mesét tudtak a saját életükről, és régi népmeséket is.- Meséid alakjairól sokat lehet tudni, de vajon műveid szelleme mennyire ered egyfajta közösségi érzésből, gyermekkori emlékekből?- Biztos, hogy ebből ered. A szeretet légkörében nőttem föl, s ha nem ez sugárzik az írásaimból - akár mese, akár nem -, akkor valószínű, rosszul oldottam meg a dolgot.- Alapvetőnek tartod a szeretetet az írásban?- Nem az írásban, hanem a világban. Bár ez már olyan elcsépelt, alig lehet meghatározni, ki hogyan képzeli ezt a szeretetet...- Nehéz jól szeretni?- Talán nem olyan nagyon nehéz. Egyszerűen annyit kell elfogadni első lépésnek, hogy más is létezik a világon. A gyerekre sem szabad ráhagyni, amit csinál, mert felelősséggel tartozom érte. Még az állat is ellökdösi a kicsinyét, ha bolondgombát akar enni, mert tudja, hogy azt nem szabad...- Az irodalmat mennyire tartod fontosnak a nevelésben? A saját műveidet, például?- Ha én azt tudnám! Lehet, hogy akkor tanulmányokat Írnék erről. Az irodalom olyan, mint a só: nagyon szükséges, de csak ezzel élni nem lehet. íróvá is valahogy úgy válik az ember, hogy próbálkozik az írással. Amikor olyat írt, hogy megjelentetik, akkor egyre jobban belebonyolódik, megtanulja a mesterséget. Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy ebben létezik, az életének kifejezésmódja az lesz, hogy ír. Ez nem olyan nagy öröm. Kosztolányi Dezső sóhajt fel valahol, micsoda butaság őt azért fizetni, hogy ír, ez olyan, mintha azért fizetnék, hogy cigarettázik, mert számára ez valami nagy élvezet. Az ilyen „sárba ragadt” ember, mint én, a dühtől ellilul, hogyan írhat ilyet, amikor úgy szenved az ember írás közben. Pedig nem igaz, hogy csak szenved, mert van ebben öröm is.- Az általános iskola után Szekszárdon jártál gimnáziumba 1950-1954 között. Mennyiben segített ez az intézmény későbbi pályádra?- Nekem a legnagyobb élményt a jó és rossz tanáraim jelentették. Nagyszerű embereket ismertem meg bennük, de életre szóló tanulságot jelentettek azok is, akiket nem szerettem. Például 1951- ben egy dolgozatot íratott velünk a magyartanárunk Városunk költője címmel. Mindenkinek volt annyi esze, hogy Garay Jánost írja, de nekem nem, mert én olvastam Babitsot, s őt választottam. Ezért igazgatói megrovást kaptam, mert Babits osztályellenség volt, akit ki kell törölni a magyar irodalomból. Ez volt akkor a vélemény. Később aztán Béla Pali bácsi alaposan megtanított bennünkét a magyar nyelv ismeretére, de azt hiszem, akkoriban nem volt ez olyan túl jó gimnázium. Különben is, ez az idő nem kedvezett a tanításnak, az én generációm elveszett generáció volt. Később, az egyetemen sem tanítottak meg bennünket semmire, mert mással volt mindenki elfoglalva. Ha az ember rászánta magát, s valamivel alaposabban foglalkozott, akkor elmélyülhetett a tudása is, de erre senki nem kötelezte.- Az egyetemi évek után Pécs, majd Budapest következett ismét, s eközben az egész ország, sőt a külföld is megismerte könyveidet. Mit tartasz1 hivatásodról?- A színész együtt lélegzik a közönséggel, az író nem tudja, jó-e amit csinált. Hetvenszer végiggondolja, hogy írása milyen. Van aki tépelődik rajta, van, aki nem. Ez egy rossz foglalkozás, mert nem lehet fölmérni, hogy mit is végzett az ember. Lehet, hogy nem csinált semmit, lehet, hogy nagy dolgot csinált. Az a rettentő szerencsés, aki jön és azt mondja: Ezt a csodálatos művet olvasd el! - Ki írta? - kérdezem. - Én. Ezt olvasd el! Ha eny- nyire bízik magában, úgy irigylem, ez igen! Más kételkedik, hogy kell-e az, amit irt. Ezért szerettem volna mindig egzakt foglalkozást, mert az bátorító, hogy itt az asztal, amit készítettem, ezt meg lehet fogni. Az írást nem lehet megfogni: mindenki másképp érti. Szóval, nem jó írónak lenni. Van, amikor persze örül az ember...- Ebben az is benne van, hogy az emberek csak együtt lehetnek boldogok?- Beszélgetek az alsórácegresiekkel, akik cselédek voltak s elég rossz körülmények között éltek. Érzik azt, hogy valami elveszett a világból. Lehet, hogy jobban élnek, lehet, hogy rosszabbul, maradtak szegények is. De azt mondják, hogy valami,'ami akkor még megvolt, az most elveszett. Ez a közösségi érzés, amiről azt sem lehet eldönteni, minek következtében volt meg. Elgondolkodom azon, szükséges-e ahhoz szegénynek lenni, hogy az emberben ilyen összetartó erő legyen, szükséges-e az, hogyha az emberek jobbmódúak, akkor ne törődjenek egymással annyira? Ezek azonban már nem politikai kérdések, ezek a lélek kérdései, amit, sajnos, mindig összekevernek a politikával. Pedig nem odatartozik régen, hogy miért érezte jól magát akkor, amikor nagyon kemény körülmények között, nagyon szigorú rend szerint élt és miért nem érzi jól magát akkor, amikor egy teljesen más közösségbe került s esetleg jobbmódú, mint volt. Nem is tudok rá választ adni, ezek már egy másik világba visznek... Dr. Töttős Gábor Az igazságtevő nyúl /Réber László rajza/ (A szerző rajza) A műről szóló ismertetés megjelent a Művészet c. folyóirat 1987. évi 4. számában
