Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
/ 6 - TOLNATÁJ 1989. február 4. G. Forrai Ágnes: Asszonyi gyöngyben Asszonyi gyöngyben rejtőzve tágítja könnyem a látóhatárt. Kioldott hesz von szellőt a dombon: holnapi hanghoz tágul a torkom. Érdes a dombhát, Hangosan - úgy hát! Százszor is inkább: gyöngyrobbanást! A költészet dombóvári délutánja Emlékkép Weöres Sándorról Másfél évtizeddel ezelőtt könyvnapi író-olvasó találkozó vendégeként járt nálunk, Dombóvárott. Számomra 1974 tavaszának kedves alakja volt. A régi műv- ház, a kopottas-patinás Korona nagytermében két szószólója, fénylő kerubja - Károlyi Amy és Csernus Mariann - oldalán a viseltes, de hatalmas fotelben mélyre fészkelve, alig láthatóan húzódott meg a (sajna!) pártíz érdeklődő körében. Emlékezve most a költészet e ritka dombóvári délutánjára, érzem; igazánból nem is ö volt a vendég, mi voltunk - lehetünk! - gyermeki vendégei. Magam kétszeresen is! ...Mert feledni azóta sem tudtam, most is fölidézem az estet záró versét, amelyet ismert, tétova-rekedten-remegő hangján a Mester olvasott nekünk: JUBILUS Ti rengeteg fényben remegő vidékek, ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek, kedvemet két labdaként magasba vigyétek! Te szinarany torony, tavaszi szerelem! halvány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mit tegyem? Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem. íme, a madarak ismét dalba fognak, a százlábúak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak, láncolt óriások is odvukban forognak. A pecsenyesütő közeleg a nyárssal - siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással. Proserpina kecsegtet kétszeres áldással. Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke, szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre, mikor csak a múlandó lelhet örömökre? ...Mert a délutáni „est” befejeztével - el- tervelten - utolsónak álltam a könyvet dedi- káltató helybéliek gyér sorába: Károlyi Amy Pakli kártya (Szépirodalmi 1974) és az Ó Tizenegy szimfónia (Szépirodalmi 1973) kötetével. Sorkivárásom oka: beszélni vele, ha már itt van, s ha lehet méghozzá egy másik jeles „vasiról”: Pável Ágostról, annak itteni (1913-1920-as) „hét szűk esztendejéről”. Biztos voltam benne: a „téma” számára sem lesz - lehet! - közömbös. Tudtam, kedvenc szombathelyi tanítványa volt Pável tanár úrnak. Ami igaz: önző, számító módon férkőztem hát közelébe. így aztán eléje guggolva (térdelve is talán!) egyszerre nyújtottam a könyvet s ejtettem ki a jó előre megfogalmazott mondatot: „Kedves Mester! Tudja-e, hogy Pável tanár úr pályája kezdetén itt, Dombóváron is tanított." - Kezében erre megállt a tolla, aláírandó könyvemet térdéről a fotelbe csúsztatva villant föl tekintete, szíve és agya: - Nocsak!... Várjon! Tud még valami ittenit róla? Jól éreztem: utolsó mondata nem kérdő, de felszólító volt számomra. S oldalról valamiféle fapados alkalmatosságot rántván magam alá, beszélni kezdtem Pável Ágoston „várhelyi” boldog-boldogtalan esztendeiről. (A Vasi Szemle 1982. évf. 1., a Duna- táj 1986. évf. 4. számában Az a hét esztendő, ill. Egy lírai lllyés-emlékezés margójára megírtam Pávef élete itteni időszakát.) Miután Pável Ágoston életpályájának folyamatában a családalapítás, az újabb kisvárosi tanárkodás, a világháborúban szenvedett sebesülés, első fiúgyermekeinek elvesztése s forradalmakban vállalt közszereplés dombóvári szálait fölfedhettem előtte, Ő következett. Ahogy emlékszem, a következőket mondta: - Guszti bácsi volt az én első legfőbb s legbölcsebb mentorom. Szombathelyi fiatal éveim - húszas-harmincas évek fordulóján - szelídfényű őrző s vezérlő csillaga. A városban mint csöngei kosztosdiák az ő iskolai invitálására laktam náluk: mondhatom, nem akármilyen tárgyi és szellemi közegben, környezetben. ATa- nár úr átengedte nekem legkényelmesebb szobáját, még íróasztalát is! Nemcsak a tudományokkal történő ismerkedésem, de a költészettel való legkorábbi lényegi találkozásom napjait is házában vele együtt éltem, élhettem meg. Könyvei között sokat olvastunk, beszélgettünk, együtt gondolkodtunk a világról, mindenről, az élet egészéről. Első komolyabb verseimet akkoriban, az ő atyai barátságának melegében írtam. Egyszer - emlékszem jól! -, még házi feladatot is tulajdonképpen költészetbelit kaptam tőle. (Itt nekem eszembe jutott Illyés Gyula korábbi dombóvári üzenetes-pités feladata, amelyet szintén Pável tanár úr adott diákjának. - Feladatajánlása az volt: verset kéne írnom az emberi verítékről, minden sikerünk és vereségünk örökös velejárójáról. Nehezen bár, de idő múltával elkészültem vele. Verskéziratomat azon melegében neki dedikálva írtam a számomra azóta is visz- szatérű s érvényes mondatot: Pável Ágostonnak, a diadalmas munka emberének, akit egyesegyedül illet ez a vers. Igen, barátom, én így cseperedtem, nőttem költőnek az Ő óvó kertészkeze által, amely rendezni, simogatni tudott inkább, mint vágni, nyesni. Weöres Sándor Pável Ágostonról hozott halk én-élmény szavait akkor előttem még élete koronázta. Most pedig: halála? HALÁLA? - Nem! Nem hihetem! Hiszen éppen Ő írta mindenkit s minden szépet istápoló öreg tanárbarátja halálának fagyos napjaiban: ...Meg kell tanulni temetni; sehogy se tudom megszokni, hogy Guszti bácsi már nincs az élők sorában. A Ő halálhíre újra kamaszá változtatott: tágra meredt gyermekszemekkel bámulok a halál rejtélyére, amint elragadja eleven lelkünk egy-egy darabját. Azt hiszem, saját halálunk sohasem fájhat úgy, mint azoké, akiket megszokunk. Nem az hal meg igazán, akit elhantolnak, hanem a hozzátartozók lelkének egy-egy része; akit eltemetnek, nem halott, hanem bölcsőben ringó csecsemő, ég és föld csecsemője, oly hallatlan lobogásban, amilyet álmunk sem ismer. ...Amiképpen azokban negyvenhatos ugyancsak januári napokban Őbenne Pável Tanár Úr, azonképpen bennem most úgy halt meg úgy él „ég és föld csecsemője”: Weöres Sándor. SIMON KÁROLY A régi, tomácos parasztházat alakították át kocsmává. A belső udvaron húzós kút lógatta ostorkáját, a végén a kezektől fényesre csiszolt rézfogantyú várta a tenyerek simo- gatását. Az ivóban a szokott társaság múlatta az időt, a kocsmáros a söntésben támasztotta a pultot. Pár kölyök a mozigépészt várta fene nagy óhajtozással. A falu kultúrháza, a deszkapadozatú színpaddal, a hosszú ház másik frontján állt. Az udvar közös volt és a temetőhöz vivő útra tátogott. A porban nehezen húztak vonalat a „strikkelők”. Azon vitáztak éppen, hogy a nehéz kétforintossal szabad-e dobni, s aztán azt a vonal közelében apróra lehet-e cserélni. Állt a levegő, még a legyek is lustán, s nyugton süttették magukat percekig egy-egy ponton. Érezni lehetett, itt végre valami különösnek kell történnie, nehogy megálljon az idő, s mint a mesében, sóbálvánnyá ne változzon a társaság. A nyár végi délutánba végre belezörgött a falu fuvarosának szekere. A kövesút fényésre koptatta a kerékabroncsot, a lovak patái lusta zajt vertek. Messze az este, s vele a munka vé- , ge. Ezt a lovak is tudták. Itatni jött föl a falu közepéig a gazda. Leugrott a bakról, a söntésajtó mögül elővette a fényesre kopott pléhvödröt és a lovak már maguktól húzták a szekeret közel a kocsma kútjá- hoz. Ezt a vizet szerették a lovak. A legnagyobb melegben is kimérten, szinte élvezettel szürcsölték a vödör hűs tartalmát. Elsőként mindig a „Bikás" kapott. Csak így ismerte a faluban mindenki az almásderes csődöd: a „Bikás”. Jóállású, kemény, enyhén sodrott mén volt. Közelébe még az állatorvos is csak a fuvaros társaságában med menni. Hátul rúgott, elöl harapott. De a munkában szakadásig elöl járt, nem volt olyan rakott kocsi, amit két biztatásra ki ne rántott volna. Olyankor dagadtak az erek az erőlködéstől a nyakán. Súlyos zihálása messzire hallott. Érezhető volt rajta, minden porcikájávai a feladat megoldására összpontosít. Rudastársa némán próbálta igaz igyekezettel követni a „Bikást”, de példa rá sosem akadt, hogy ne baloldalasan került volna ki egy-egy nehéz kátyúból a szekér. A „Bikás" kétszer olyan erős volt, mint a barna kanca. Mindenből elsőnek is kapott. Nagyobb porciót a zabból, először hempergőzhe- tett nagy fáradtan a hátsó udvar porában, és először elé tadották a vödröt is. Néma törvény volt ez hármuk között. A fuvaros csak füttyéntett, s két gyerkőc is ugrott, hogy vizet húzzon a sárgaréz karú húzós kúton a „Bikásnak”, hogy aztán másodjára otthagyják a lóbálózó kada fuvaros markának. A barna kancának már senki sem akad vizet húzni a fuvaroson kívül. Most is így volt. A kissé kapatos, némán tespedő társaság egyik tagja csak úgy heccből kiszólt az ivóból.- Persze, te fröccsöt iszol. Ha a lovad tudna beszélni, már rendelt volna magának egy vödör bőd ebben a melegben. Egy spriccerrel.- A „Bikás” meg is inná - szólt vissza a fuvaros, miközben a vödröt alátadotta a kifolyó víznek. Ketten is kijöttek a beszédre az udvarra, s már ajánlották is, ha a bikás fröccsre vágyik, hát ők állják a cehhet. Szó szót követett. A fuvaros kilöttyintette a vödörből a vizet, odament az almásdereshez, meg- paskolta a nyakát, és valamit súgott a fülébe. A ló mintha édette volna, meghúzta a zablát, és tátotta a pofáját nagy vágyakozva.- Milyen bor legyen, János? - kiáltott ki a söntésből a kocsmáros.- Vörösbor, úgy egyliternyi szódával. A „Bikás” nem szereti, ha a buborék csípi a szája szélét. Nevetett, mikor a mén elé tartotta a vödör bőd. A „Bikás” megrántotta a fejét, a gyeplő lazán lecsúszott az ülésről a porba. A gazda térdén nyugvó, ferdén tadott vödörbe mádotta orrát. Kiemelte a fejét, megrázkódott a sosem érzett illattól. A biztatásra újra beledugta a fejét. Belekóstolt a lébe. Az emberek halkan röhögtek. Biztatták a fuvarost, hogy fogja ki a lovat. Hátha úgy jobban ízlik majd neki az ital. Mások azt követelték, hogy aki a kocsmába jön inni, az ne az udvaron duhajkodjon. Jöjjön a söntésbe. Még a kocsmáros sem tiltakozott, ő is csak nevette az egészet. Hitte is meg nem is, hogy a „Bikás” föl mer jönni a négy lépcsőn. Mikor lelszerszámozottan ott állt mellette, már nem is érezte olyan kitűnő boltnak azt a marháskodást. A földre tett vödörbe minden biztatás nélkül beleivott a ló. Szomját oltva érezte-e tán, vagy csak a gazdának akad kedveskedni?! Nem tudni, de a lényeg, hosszú nehéz kodyokkal kiitta a vödör tadalmát. Mikor fölemelte a fejét, még csöpögött kétoldalt a pofájáról a vörös lé. Már rendelték is az újabb rundót, s maguk is ittak az emberek, amúgy rendesen. Nagy balhé volt, s mint legyek a dögre, úgy jöttek az emberek a hírre, s lettek egyre többen az udvaron. Asszonyok is. Azok csak csendesen sopánkodtak. Ilyenre is csak a fédinép képes, dugták össze a fejüket. A gyerekek leugráltak a tornácról, med a lovat kivezették. A második vödör bornak csak a fele fogyott el. Hiába biztatta a fuvaros a „Bikást”, az mintha nem is édette volna a szavát, kezdte lógatni egyre nehezedő fejét.- Vedd le a szerszámot róla, látod rögvest összezuhan alatta - biztatták a gazdát. Volt aki a térdét csapkodta örömében, mikor a ló elkezdett röhögni. A „Bikás” szó szerint röhögött. Mutogatta nagy a sárga fogait, bizonytalanul körbetekintgetett és röhögött. A viccnek induló marháskodás lassan falusi szórakozássá nőtte ki magát. Még mindig jöttek a hírre. Az almásderes kibérelte a nyitott folyosót, s bizonytalan lépésekkel előbb előre, aztán hátra indult. Szeme homályosult. A fuvaros összevissza kapkodott körülötte, de csinálni semmit sem tudott. A ló egyszer csak nekidőlt a festett falnak. Oldalán a hengerelt mintával, össze- csuklott. Kétszer-háromszor próbált fölállni, de érezte, ez sehogyan sem megy, hát ette- ' küdt. A fuvaros káromkodva itta ki nagyfröcs- csét és hadonászva köv ■ 't segítséget. Megkapta. Megpróbálták talpra állítani a lovat. Húzták-vonták, kédék, még rúgták is, de a ló már laposan pislogott, és nagyokat szuszogott. Elaludt. Egyre halkabban heherészetta társaság. Akkor lett igazán nagy a csend, amikor a barna kanca tán először életében, önállósította magát. Nekilódult a kocsival, s bősz bátorsággal, nyaktörő mutatványként a lépcső tetején termett. Innen aztán se föl, se le. Nyakán a szekérrel, előtte a mélyen ziháló, immár hangosan horkoló, „Bikás- sal”. A fuvaros húzta, tépte, újra és újra kérte, ostorozta, de a barna kannca értetlen maradt. Kifogták, s nagy nehezen lecibáltáka lépcsőről. Kismotorján bepöfögött a hír hallatán az udvarra az öreg Vakán doktor is. Az állatorvos. Megnézte a „Bikást”, megemelte súlyos szemhéját, széthúzta a ló pofáját, kihúzta oldalt kissé habos nyelvét, s kért egy kisfröccsöt.- Hagyni kell János! Ez a ló be van rúgva. Részeg. Az is marha aki itatta, meg az is, aki engedte. Hagyjátok kialudni! A fuvaros röstellkedve, de immár megnyugodva kérdezte, mit tegyen a kancával. Mert a Manci, bármit is tesz, el nem mozdul a „Bikás” mellől.- Hagyni kell János! A te Mancid mindig beosztott volt. Ha a „Bikás" netán meg- döglene, már vihetnéd is az olasznak, hogy virslit csináljon a kancádból. Ez többet meg nem mozdítaná neked a kocsit egyedül. Hát úgy vigyázz! A fuvaros leterítette az ülésdeszkáról behozott pokrócot az árnyékba és ráhevert. Utálta magát. Szégyent és dühöt érzett, mely feszegette. A kocsmáros maga is érezte, szívesebben mérte volna a két vödör bort napokig. A kocsmaudvar hamar üres lett. Az ivóból suhancforma gyerek igazgatta lassú lépéseit a fuvaros felé. Kezében vastagfalú háromdecis pohár, a másikban egy üveg szóda és zöld, literes üveg.- Bentről küldik. Azt is mondták, menjek a Tótékhoz és mondjam meg, csak reggel várják oda magát. A fuvaros bólintott. SZABÓ SÁNDOR Takács Béla illusztrációja A részeg ló n
