Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-27 / 49. szám

1989. február 27. Képújság 3 Nincs valuta rókaszérumra Az ebeket vagy az embereket oltsuk? „A tenger is cseppekből áll” Közéletet élő asszonyok? ; Vásárlási jegy a résztvevőknek Mostanság Szekszárd gyakorta szere­pel a tévében, rádióban. De a város jó hí­rét növelö adások közt akadt az elmúlt hetekben három olyan is, amit szívesen nélkülöztünk volna. Felhívások voltak ezek, vagy inkább kétségbeesett segély­kiáltások. Izgatott szülők, hozzátartozók kérték egy-egy kutya gazdáját, jelentkez­zen, s hozza magával kutyája oltási bizo­nyítványát. Minek magyarázzam, tudja mindenki, az előzmény az volt, hogy a Munkácsy ut­cában, a Tartsay lakótelepen, később pedig a Kadarka utcában egy-egy eb megharapott valakit, s ez nem csupán fájdalommal járt, hanem fennállt a ve-- szély, a kutya veszett. Van ugyan az így megkapott kórnak el­lenszere, egy oltássorozat, ami, igaz, csak ritkán okoz bonyodalmakat, de nem teljesen veszélytelen. Viszont ezt időben kell beadni. így, ha a kutya nem volt beoltva veszettség ellen, ezt a kisebb ve­szélyt vállalják, s megindul a versenyfu­tás az életért. Szerencsére eddig két eset kivételével a szérum hatott előbb, mint a vírus. Mit lehetne mit kellene tenni, hogy a halálos betegség veszedelme ne lebeg­jen a fejünk felett? Mert manapság már - nem minden alap nélkül - majd minden kutyában, macskában a fertőzés forrását képzelhetjük. Dr. Bagi Emíliától, a Tolna Megyei Köjál osztályvezető főorvosától hallottam, Ma­gyarország volt a világon az első, ahol bevezették a kutyák veszettség elleni ol­tását, és sokáig itt volt a legszigorúbb, és ennek következtében a legjobb ennek megvalósítása. De csak volt. A városszéli házaknál, a domboldala­kon sokasodó tanyák mellett egyre több a kutya. És soknak ezek közül csak át­menetileg van, vagy egyáltalán nincs gazdája. Mert, amikor szüret táján a sző­lőre, tanyára kell vigyázni, etetik a szor­gos ebet, de amikor adót kellene fizetni érte, vagy oltatni vinni, a gazda gondos­sága alábbhagy. A kutya elkóborol, ösz- szefut fertőzött állattal - lehet ez kutya, róka, sőt, mert egyre több ezek között is a veszett, macska is. És míg a vírus a szer­vezetében el nem végzi kegyetlen mun­káját, az obsitos házőrző a betegség kényszerének engedve fertőz tovább. Jó pár évvel ezelőtt, amikor a gaz­dátlan kutyák még csak a város játszó­tereit szennyezték, akciót szervezett a tanács, s fegyverrel ritkították a kóborló állatokat. Ez ellen nyomban tiltakoztak az állat­védők, s hangjuk erősebb volt, mint az embert, a gyermeket védőké. A napokban a Szekszárdi Városi Ta­nács illetékeseitől, Hóf Júliától és Jenes- ki Ferenctől érdeklődtem.- December végéig elvégeztünk egy teljes körű összeírást. Nehéz volt. A kül­területeken a mezőőrök is segítettek re­gisztrálni a tanyák mellett lévő kutyákat.- Biztos, hogy teljes volt ez az össze­írás?- Reméljük. Mit mondjak erre? A jó szándék, a ten­ni akarás kétségbevonhatatlan. De hát azóta,hangzott el az említett három felhí­vás. És úgy tudom, annak eredménye­ként is csak egy kutyát sikerült azonosí­tani, és az sem volt veszettség ellen beoltva. Bonyolult dolgok ezek. Mert vannak ál­latvédők, akik inkább az állatokkal törőd­nek, gazdák, akikben szunnyadozik a kötelességtudat. És még egy harmadik gond is párosul ezekhez; kevés a pénz. Erről, illetve ennek következményeiről viszont dr. Patonai Iván megyei főállator­vostól hallottam. Tőle tudom, hogy a me­gye északi felében főleg a rókák terjesz­tik a veszettséget. Ellenük, de mondha­tom úgy is, értük - értük is -, egy nagyon ötletes eljárást dolgoztak ki. Oltás helyett etetést. A veszettség ellen védő szérumot a rókák kedvelte ételekbe adagolnák, s így a ravaszdiak sem kapnák meg s ad­nák tovább a betegséget. De ilyen szert csak tőkés valutáért lehet behozni, s bo­nyolult, napról napra bonyolultabb vilá­gunkban erre már pénz nem jut. Pedig, ha ma valamivel többe is kerül­ne, inkább ezt kellene most megvenni, mint helyette - később és sokszor - en­nek hiányában azt a vakcinát, amivel a harapott gyerekek, felnőttek életét lehet megmenteni. Egyébként a napokban a város köz­pontjában rámmordult egy, az átlagosnál is kisebb kutya. Korábban soha nem fél­tem, nem ijedtem meg a megtermettebb példányoktól sem. Most jeges rémület fo­gott el, hátha veszett, s hiába védekezem, a kór kényszerének engedelmeskedve megmar. • Szerencsére nem így történt. Hátrálva távolodtam, és még messzebbről is visz- sza-vissza néztem, nem jön-e felém. Pocsék érzés volt. És - bár a világért sem akarok pánikot kelteni - el kel hogy mondjam, meggyőződésem, ha nem te­szünk valamit, egyre többször, és egyre többen fogunk emiatt megijedni.-szepesi­Homokot kavaró szélben ballagok a kajdacsi művelődési ház felé. Az ötvenes éveket idéző színház- és moziteremben a nagydorogi áfész vezetőin, a takarék- szövetkezet képviselőin kívül alig lézeng pár ember, pedig öt perc múlva - a ki­adott meghívók szerint - kezdődik az áfész, takarékszövetkezeti közös beszá­moló taggyűlés. (Később megtudom, hogy Kajdacson hagyománya van en­nek. Soha sem kezdődnek pontosan az ülések és az emberek nem is sietnek, hogy pontosan ott legyenek.) Tény, hogy negyed óra múlva már több, mint százan vagyunk. Viszont fér­fiak alig. A padsorokat lányok, asszo­nyok töltik meg. Köztük néhány gyerek és talán tizenöt-húsz férfi. A belépőket az áfész csinos hölgyei fogadják. Aláíratják a jelenléti ívet, ennek fejében mindenki kap ajándékba egy ötven forintos vásár­lási utalványt, amit az áfész bármelyik boltjában pénzzé, illetve termékké változ­tathat. Hallgatom a beszámolót, amit a Nagy- dorog és Vidéke Áfész igazgatóságának képviseletében Szabó Gyuláné terjeszt elő. A gazdálkodási eredményeket is­mertetve úgy érzem, a környék lakossá­gáról szól. Azokról, akik az áfész körzeté­ben - Nagydorogon, Kajdacson, Sár- szentlörincen, Bikácson, Pusztahencsén és Győrkönyben - élnek. E térségben ta­valy 234 millió volt a kiskereskedelmi for­galom. Nyolc százalékkal meghaladta az előző évit. Élelmiszerre 15,2 százalék­kal költöttek többet, mint 1987-ben, ösz- szesen 93 milliót. Persze ez nem biztos, hogy az életszínvonal növekedését jelzi, gyanítom, az árváltozásokkal van össze­függésben. Árulkodó tény az is, hogy a ruházati áruforgalmat a visszafogottság jellemez­te, csak az olcsó árfekvésű termékeknek volt piaca, a forgalomban két százalékos visszaesést mértek. Mint mindenütt, itt is hiányos volt az ellátás hűtőszekrények­ből, fagyasztóládákból és olcsó, hagyo­mányos tüzelésű kályhákból. Az, hogy a nagydorogi cukrászüzem süteményei iránt is csökkent a kereslet, az áfész vezetői szerint az év közben fo­lyamatosan növekvő áraknak köszönhető. A teremben ülők - természetesen - megtapsolják a beszámolót. (így illik, ké­sőbb kiderül, hogy azért nem mindennel elégedettek.) Az áfész kajdacsi intézőbizottságának elnöke, Mohai István a helyi forgalmi adatokat ismerteti, majd a Siómenti Ta­karékszövetkezet társadalmi elnökének, Csékó Györgynek a beszámolója követ­kezik. Néhány érdekes adatot feljegyzek a noteszomba. Megtudom, hogy a tavalyi évre egymillió-háromszázkilencvenez- res nyereséget terveztek, ami év végére hétmillió-hatszázezres lett. Háromszáz- harmincmilliós forgalmuk során 1988- ban tizenhárommilió kamatot fizettek ki a betéteseknek. És egy jellemző kajdacsi adat. A falu lakóinak huszonhétmilliója van takarékban és négymillió kölcsönt vettek fel a tavalyi évben. Tanulságos adathoz jut, aki ezeket a számokat ösz- szehasonlítja a falu 1500-1600-as lélek- számával. Termet betöltő zsongás támad, amikor hozzászólásra szólítják fel a jelenlevőket. Már azt hiszem, bezárhatjuk az ülést, amikor egy férfi a szikvízellátás zavarai­ról, megoldatlanságáról beszél. Aztán valaki megkérdezi, hogy ha ilyen jó a ta­karékszövetkezet nyeresége, miért nem fizetnek több kamatot. Mögöttem egy férfi az áfész ügyvezető igazgatójáról, Jaksa Jánosról beszél. Jó vezetőnek, jó keres­kedőnek, az emberekkel bánni tudó, ha­tározott embernek tartja. A minősítés ellen - az érintett kivételével - senki sem tiltakozik. Majd kéri, hogy az áfész ne fog­lalkozzon nyugatról behozott bálás ru­hák árusításával, mert azok - szerinte - az AIDS-betegséget terjesztik. A nyilván­valóan képtelen állítást senki sem cáfol­ja. Viszont ígéretet kap, hogy miként ed­dig se, az áfész ezután se forgalmaz ilyen termékeket. Figyelemre méltó érdekes felszólalás következik. Egy idős férfi a kerekedelem- ben dolgozók érdekeltségéről beszél. Fi­zetésükben az eddiginél jobban érvé­nyesüljön a bolt forgalma, az eredmé­nyesség. Mert az nagyobb udvariasság­ra, hatékonyabb kereskedői mentalitás­ra serkenti az eladókat. Majd a leselejte­zett, elkótyavetyélt dolgokat említi. Java­solja, hogy az elavult berendezési tár­gyakat, leírt gépeket az áfész a jövőben árverésen értékesítse, mert az több hasznot hoz, mintha csak leírják, a tüzé- pen értékesítik. „Lehet, hogy csak kis hasznot hoz az árverés, de a tenger is cseppekből áll” - mondja. A község tanácselnöke, Lengyel Já­nos a konkurencia fontosságáról beszél. Utal arra, hogy az áfész tápboltjának for­galma többek közt azért is esett vissza, mert a téesz is nyitott egy boltot, ahol rendszeresebb az ellátás, a gazdák sze­rint jobb minőségű a táp. Elmondja azt is, hogy egy kiskereskedő engedélyt kapott a községben használt ruhák, így bálázott árunak a forgalmazására. A közeljövőben sor kerül az egyik vegyesbolt felújítására, amit a megyei tanács támogatásával az áfész és a községi tanács közös erőfeszíté­sével sikerül majd megoldani. Egy közbeszóló arról érdeklődik, hogy a százéves épületet minek újítják fel, miért nem újat építenek. Számok röp­ködnek, amiből kiderül, hogy Kajdacson erre a közeljövőben semmi esély sincs. Lassan elfogynak a hozzászólók, a mo- corgásból látszik, sokan készülnek haza. Az órámra nézek, háromnegyed nyolc. A híradót lekéstük, de a nagy filmre még ha­zaérnek az emberek. Talán‘ezért sincs több hozzászólás, így senki sem tiltakozik, amikor Mohai István levezető elnök az ülést bezárja. Öt percen belül üres a terem. Jaksa Jánossal beszélgetünk.- Az ötven forintos vásárlási jegy közön­ségcsalogató, netán közgyűlési órabér volt? - kérdezem nem kis kajánsággal. A válaszból megtudom, hogy a nagydo­rogi áfésznél régi hagyomány, hogy a be­számoló taggyűlésen megjutalmazzák tag­jaikat. Régebben tombolajegyet kaptak a résztvevők és különböző árucikkeket sor­soltak. Sok volt a vita, a sértődés, ezért dön­töttek az egységes vásárlási jegy mellett. Hazafelé az autóban azon gondolko­dom, hogy a gyűlésen miért voltak döntő többségben asszonyok. Elfogadom, hogy a vásárlás mindennapi nyűge őket terheli, tehát az áfésszel közvetlenebb kapcsolatban állnak, mint a férjük. De a hozzászólók - egy kivétellel - mind fér­fiak voltak. TAMÁSI JÁNOS Nincs elegendő olcsó élelmiszerekből A kiskereskedelmi forgalom január­ban 52,4 milliárd forint volt, ami fogyasz­tói áron 28,2 százalékkal több, összeha­sonlítható áron azonban csaknem 9 szá­zalékkal kevesebb, mint tavaly az év első hónapjában. A terv csak 0,2 százalékos csökkenést irt elő, így lényegesen keve­sebbet vásároltunk, mint amire a keres­kedelem számított - állapítja meg a Ke­reskedelmi Minisztérium jelentése. Az élelmiszerforgalom januárban folyó áron 25,1 százalékkal növekedett, ami­ben nagy szerepe volta lakosság áreme­lés előtti felvásárlásának. Az áremelést követő időszakban nagymértékben visz- szaesett a kereslet. Ruházati cikkekből 46,1 százalékos volt a forgalomnöveke­dés az egy évvel korábbihoz képest, s ez elsősorban a sikeres téli vásárral magya­rázható. A vegyesiparcikkek forgalma 32,9 százalékkal nőtt, ám, mivel ez folyó áron értendő, nagyrészt az áremelkedé­sek következménye. Januárban romlott az egyensúly az élelmiszeripari termékek kínálata ée ke­reslete között. A vevők elsősorban a viszonylag olcsóbb húsárukat és' húské­szítményeket, tejtermékeket keresték. Ezekből azonban nem tudott elegendőt kínálni a kereskedelem. Visszaesett a sü­tőipari termékek vásárlása, keresetteb­bek lettek viszont a hosszabb ideig eltart­ható, kissé drágább kenyérfélék. Összességében megállapítható, hogy januárban a fogyasztásicikk-kereskede- lem kínálata kedvezőbb volt, mint egy évvel korábban. Az év eleji készlet biz­tonságos hátteret nyújtott a kereslet ki­elégítéséhez. Tapasztalható azonban, hogy a lakossági kereslet tovább diffe­renciálódik, s ezért helyenként értékesí­tési gondokra kell számítani. Régi műhely A sárközi községek olyanok, mint a testvérek. Sok mindenben hasonlítanak egymásra, de mindegyiknek vannak sa­játos jegyei is. Ilyen például Öcsényben, a Fő utcán egy régi kovácsműhely, vagy sárköziesen mondva „méhel”. A figye­lemre méltó épület és a mellette lévő la­kóház sok olyan egyedi jeggyel ren­delkezik, ami a hajdani népi építészet fontos tanúja, de tanúja az egykori mesterek szaktudásának is, magának a néhai tulajdonosnak, Simon Lajos kovácsmester szaktudásának is, hiszen a vasalásokat ő maga készítette el. Érde­mes volna az épületekre nagyobb gon­dot fordítani, akár védelemben részesíte-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom