Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-01 / 27. szám

1989. február 1. KÉPÚJSÁG 3 Jelentős élelmiszertartalékok a mözsi hütöházakban Raktári „csendélet” a burgonyatárolóban A kérdés: fölkészülten tudunk-e politizálni? Pártvita a kölesdi téeszben (Folytatás az 1. oldalról.) A Tolna Megyei Zöldért Vállalat legna­gyobb, mözsi kirendeltsége egyébként jelentős mennyiségű árut térit Baranya, Somogy megyébe is, de Székesfehérvá­ron vagy Dunaújvárosban is találkozni az általuk felfedezett-szállított termékekkel. Reális célkitűzésnek látszik az is - mint a szakemberek elmondták -, hogy a tavaly 24 milliós árbevételű dombóvári telepü­ket 70 milliósra fejlesszék. Sok vagy kevés a havi ötvenezer? Vezetői fizetések Piaci és érdekeltségi viszonyok A nagyvállalati vezetők fizetése Ma­gyarországon átlagosan havi 50-60 ezer forint (nettó), amiben mindenféle pótlék, prémium és egyéb jövedelem benne van. Ezen belül nagy eltérések mutatkoznak: tízezertől kétszázezerig terjedő számok adják az átlagot. Sok ez, vagy kevés? No persze attól függ, hogy mihez képest. Tényleg, mihez képest? Mert ha az ember azt veszi, hogy neki hétezerből kell kijönni egy hónapban, akkor elég sok. Ha viszont azt, hogy egy több tízezer főt foglalkoztató nagyvállalat vezetőjének egyetlen döntése tíz-, száz­milliós nyereséget vagy veszteséget hoz­hat, akkor talán kevés. Ha az utcán a nyu­gati autókban ülőket látom, akkor elönt a sárga irigység és soknak találom. Ha az óriási felelősségükre gondolok, akkor kevésnek. Ha viszont azt nézem, hogy milyen helyzetben vannak ma a vállala­taink, akkor talán ennyit sem érdemel­nek. Ha azt, hogy a múltban egyáltalán milyen lehetőségük volt vállalatuk tény­leges vezetésére vagy azt, hogy az erő­södő piaci viszonyok keretében milyen feladataik lesznek a jövőben, akkor azt hiszem, kevés. Ha megnézzük, hogy a valódi piacgazdasággal rendelkező or­szágokban milyen a menedzserek fizeté­se, akkor nagyon kevésnek tűnik. Mert Nyugaton a vezetők mozgásá­ban, fizetésében is a piaci viszonyok uralkodnak. Kevés az olyan nagy tapasz­talatokkal rendelkező rátermett vezető, aki vállalatokat tud kihúzni a csávából, megmenteni a csődtől, ezért a cégek­nek megéri kiugróan magas jövedelmet biztosítani nekik. A kereslet-kínálat vi­szonya szabja meg az árat. Az Egyesült Államokban hajlandók öt-, tíz-, sőt húsz­millió dolláros éves fizetést adni a legna­gyobb vállalatok vezetőinek. Nyugat-Eu- rópában vagy a Távol-Keleten ennek csak ötödét, tizedét, átlag egymillió dol­lárt kapnak a legjobbak. Természetesen nem lehet abszolút értékben összeha­sonlítani a hazai és a nyugati menedzse­rek fizetését. De az arányokra érdemes odafigyelni. Rövid számítás után kiderül, hogy ott a nagyvállalati vezetők fizetése körülbelül ezerszerese az átlagmunkás fizetésének de legalább néhány száz­szorosa. Nálunk, ugye, nem ilyenek az arányok. Politikai vezetőink valódi piacgazdasá­got kívánnak létrehozni Magyarorszá­gon, amely szervesen illeszkedik az eu­rópai struktúrába. Vállalatvezetőink fize­tése is a menedzserpiaci viszonyokat fogja tükrözni, és nyilván emelkedik majd, nő a különbség a munkások és a vezetők jövedelmei között. Eztatulajdon- és érdekeltségi viszonyok fejlesztése is így kívánja. Ha az emelkedő vezetői fize­tések mögött valódi teljesítménynöveke­dés, hatékonyságjavulás lesz, akkor azt hiszem, nem szabad irigyelnünk tőlük.-aá­(Folytatás az 1. oldalról.) Számos vélemény elhangzott ar­ról, hogy a pártmunka másként je­lentkezik a városban, mint a falvak­ban, ott ahol ismerik egymást az em­berek, a párttagok. Azt egyértelműen vallják, hogy „jó lenne az ingázó párt­tagokat hazatelepíteni, hogy vállalja­nak a lakóhelyükön pártmunkát”. Sokan úgy gondolják, igazán politi­zálni csak a munkahelyi pártalap- szervezetekben lehet, hisz a munka­helyéhez kötődik leginkább az em­ber. A szövetkezet elnöke Varga Sán­dor néhány igen érdekes kérdéssel indította a vitát. Miszerint: hogyan le­het egymástól elszakítani a pártot és a gazdaságpolitikát? Nagyobb felké­szültség kell az alternatív szervező­désekkel szemben álló vitákhoz, s kérdés, hogy ehhez eléggé fölké- szültek-e a párt tagjai. Palócz Tamás, aki szaktanácsadó­ként dolgozik a téeszben úgy véli, olyan időket élünk, mikor „megszag­gatjuk ruhánkat”, meggyalázzuk ön­magunkat, a fejünkre hamut szó­runk. Pedig hát mi követtük el azokat a hibákat, amelyeket helyettünk sen­ki sem fog megoldani. A kérdések kérdése azonban: föl­készült-e vajon a párttagság arra, hogy a megváltozott feltételek között politizálni tudjon? A válasz: egyértel­műen nem. Azért, mert nem tudjuk, hogy meddig kell megszorítani a nadrágszíjat, ha ezt pontosan és tisz­tán bárki ma megmondaná az or­szág lakosságának, mindenki tud­ná, hogy 2-3-4 évi, meghatározott időtartamig mi a dolga. De így, hogy nem tudják azt, hogy mit hoz a jövő, minden kiszámíthatatlan. Csapó János nyugdíjas szokatla­nul friss kérdést vetett fel: az egykori politikusok csak rosszat csináltak, jót sosem? Vajon tudunk-e akkor és úgy érvelni és vitázni ahogy kell, ahogy a párttaghoz illik? „Úgy mondták a május pártérte­kezlet óta felgyorsultak az esemé­nyek. Ez meglehet, de mi a feladatol­dalán semmiféle elmozdulást nem látunk” - mondja az egyik párttag. Ahhoz, hogy megfelelően érvelni, politizálni tudjunk, kapaszkodó kel­lene, olyan, amiben hiszünk, s amit meg is tudunk valósítani. Az egyszerű ember Kölesden is élt, dolgozott, megkereste a pénzét, s ennél nem tett többet - mondta Kis István szerelő. A szorgalmas élet bé­re azonban nem igazodik az áremel­kedésekhez, hisz ma 300 forint érté­kű árut egy kis szatyorban ki lehet hozni a boltból. Nagyon figyelemreméltó volt Sza­bó Ernő traktoros felvetése, misze­rint: miért kell megkérdezni egy 800 ezres párttagságtól azt, hogy hol po­litizáljunk? A vitaanyag prospektusá­ban például leírják az önálló vitaté­mát. Mit intéztünk el ezzel? Fazekas György a sertéstelep vezetője szerint ma az országban nem 3 millió kol­dus, hanem hárommillió túlfizetett ember van. Ezek az emberek a vastagabb pénztárcájukkal éppúgy a piacról él­nek, mint azok, akik az értékeket állít­ják elő. Meddig emeljük a béreket, s meddig az árakat? Miért tud kedvezményeket kicsi­karni az, aki kiabál, aki ma sztrájkol? Miért nem teremtenek munkahelye­ket a munkanélküli-segély helyett, s miért nem a képességei szerint kapja meg ma Magyarországon min­denki a fizetését? Elfelejtkeztünk a parasztokról, a munkásokról - mondta tiétfő este a pártvitán Csapó János, a község egykori, ma már nyugdíjas párttitkára. Majd így foly­tatta: nehogy kiabálni kezdjünk mi is, mert abból a jelenlegi árak mellett - valóban népfelkelés keletkezhet, mint ahogy azt az 1956-os ellenfor­radalomról az MSZMP történelmi al­bizottsága a hét elején megállapítot­ta... D. VARGA MÁRTA- br - sm ­Munkát kosztért... A magyarkeszi autó­buszváró falára ezt a hir­detést tűzte valaki: „Kosztért - élelmiszerért ház körüli munkát válla­lok! Minden munka érde­kel! Cím, Bandi bácsi. ” Vajon ki lehet az isme­retlen ember? Hogy él és miként került ebbe a hely­zetbe, hogy a világnak fel­ajánlja két kezét cserébe azért, hogy naponta jól­lakjon. Nem szab feltételt, nincsenek kikötései, sem­mire nem hivatkozik, csak a tényközlés erejével kí­nálja a munkáját. Az alá­írásból ítélve idős ember a „ feladó ” és ezt sugallja a kilátástalanságával kiáltó igényszint, hogy nem kí­ván mást, mint a napi be­tevőt. Csavargó, semmit­tevő ember nem lehet, mert aki egy életen át nem fogta meg a munkát, az öreg korában sem fanya­lodik erre. Lehet akkor, hogy egy nyugdíjas téesz- tag, akinek járandósága kevés önmaga és talán beteg, magatehetetlen párja ellátásához. Vagy előfordulhat, hogy nyakas ember lévén nem állt be a szövetkezetbe, mindig a maga újtát járta és a ko­rábban megélhetést nyúj­tó gazdasága, háztartása összeroppant. Az is lehet, hogy amije volt, mindent a gyerekeinek, unokáinak adott, akik megfeledkez­tek róla... Ki tudja ? Egy biztos, kö­rülményei arra késztették, hogy ma cselédnek álljon, meglehet, a századeleji- nél is kevesebb járandó­ságért. Megtanultunk együtt él­ni a gondolattal, hogy honfitársaink hatvan szá­zaléka szegény. Végig­nézzük, hogy nyugdíjasok vásárolnak két szelet húst - persze csak ünnep ide­jén - néhány darab krumplival és már a ke­nyéradagjukat is csök­kentették. A tej luxuski­adássá vált. A leszakadók csoport­jához sodródtak a családi segítség nélkül induló fia­talok, a hátrányos helyze­tűek családtagjai és a kö­zépegzisztenciák egy ré­sze is. Tragikus a helyzet, hiszen a létbizonytalan­sághoz, szegénységhez nem kell egyéb számukra, mint kettőnél több gyerek, tartósan betegeskedő családtag, a család szét­szakadása, válás vagy ha­lál... Kiheverhetetlen. A ma szociálpolitikája, társadalompolitikája pe­dig nem tud mit kezdeni az újszegénységgel... Csak a lelkiismeret, az emberi méltóság tiltako­zik.- takács ­Hurok a kötélen | [137 Szombaton már sejtettem, hogy az öreg eljön hozzám. Hallgattam a 168 órában Pozsgay Imrét, aki az MSZMP KB történelmi albizottsá­gának munkájáról számolt be. S amikor a következő elhangzott: „ez a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” - tisztában voltam, hogy nagy vihart kavar. Tudtam, hogy az öregek közül valaki jönni fog. Dorogi Lajos az endrődi kubikos robbant be a szerkesztőségbe hétfőn reggel.- Mondd meg, fiam, mi ez? - kérdezte. - Akkor én most a nép el­lensége voltam, mert szembe szálltam a fegyveresekkel? Mindjárt feltűnik nekem is, hogy nem ellendorradalmárokat mond. „Fegyveresekkel.” Akkor, hogy is van ez? Dorogi Lajos sem ragasz­kodik az ellenforradalom elnevezéshez? Nem térhetek ki a beszélgetés elöl. Nem térhetünk ki a válaszadás alól. Azt meséli, hogy úgy indították útnak az öreg endrődi kubikosokat, hogy „talpad alatt legyen szilárd a talaj”. Csak hát a föld is reng néha. Lehet akkor szilárdan állni a földön? Órák telnek el. Dorogi Lajos vall az életéről, rám bízva, hogy döntsem el: ő és a hasonszőrű tanulatlan, mezítlábas forradalmárok most hősök, áldozatok vagy a nép ellenségei? Sorra vesszük a kérdéseket. Mit tehet az ember a történelemben? Mit ér egyetlen ember? Kinek kell elszámolni? A gyerekeinknek, az unokáknak vagy elég, ha csak magunknak? A jövőnek? Dorogi Lajos feszeng a fotelban. Még most hetvenévesen is van tartá­sa. Ősz haja, ráncos homloka, a nyílt tekintete tiszteletet parancsol.- Zsákutcába került a szocializmus? - mondja. - Csak hát ez nem jelentheti azt, hogy a magunkfajták nem voltak tisztességes embe­rek. Hallgatom Dorogi Lajost, amint emlékezik. Előttem áll az a tizen­éves fiú, aki legszívesebben a lányok után szaladna, de ott ül a mun­kásotthonban és brosúrákat olvas az öreg kubikosoknak. Elnyo­másról, a szociális igazságtalanságról, meg szocializmusról, közben kemény húsú cselédlányok járnak az eszébe. A következő órában már arról esik szó, hogy „1956-ban mi falusi kommunisták vártuk, hogy bátorító szót kapunk, helyette tanácsta­lanság uralkodott, bennünket a párt vezetői hagytak cserben. Most ugyanennek a pártnak a vezetői mondják: a nép ellensége voltál”. Szeretnék közbeszólni, hogy nem így van. Nem azt jelenti ez, hogy őket, a mezítlábasokat vádolja valaki. A negyven évünket kell ele­mezni, s megállapítani, mikor tévesztettünk utat. S nem a bűnbakok keresése folyik, hanem az értékelés, a kor megvizsgálása, hogy ké­pesek legyünk új alapokról indulni tovább. Eredménytelen a kísérlet. A düh még tart.- Lehettem volna én is megkeseredett ember. Amikor leváltottak, mert a feleségem kulákszármazék. Nem keseredtem meg, mert ügyemben emberek tévedtek és nem a párt. Nekem az volt a dolgom, hogy kommunistaként dolgozzak tovább. Mert: lett volna-e azokból a kubikosokból vagy belőlem ember, ha nincs a párt? Nem az el­veinkkel volt akkor sem a baj, hanem azokkal, akik kisajátították ma­guknak a pártot. Az öreget végül ez a gondolatsor vezette el odáig, hogy 1956 októ­ber végén kijelentette: „Itt nem lesz újra fehérterror, mint 1919-ben”. Hogy miért pont ez jutott eszébe? Talán azért, mert az apja vöröska­tona volt és sok történet szól a fehérterrorról. „Dehogy tudtam, hogy ellenforradalom van. Csak éreztem, hogy nincs rend és nekem min­den körülmények között rendet kell tartanom. Felfegyvereztük a kommunistákat. És ha a felsőbb vezetés nem züllikszét, akkor békés úton lehetséges lett volna átvészelni az októberi vihart. Vagy a nép­felkelést?” Ez utóbbi kijelentés nem tudom belenyugvás-e vagy gúny, min­denesetre az öreget megrázta a közlés, amit Pozsgay Imre szájából hallott.- Az egyik helyen azt az utasítást kaptuk, hogy álljunk a tömegek élére, a másik helyen pedig azt, hogy tartsam be a szolgálati utat és a főmérnökömtől kérjek tanácsot. Ö azonban illegalitásba vonult - emlkezik vissza arra az őszre. - Hát ilyen esetben tessék cselekdni, jól dönteni - tárja szét a karját. - A rádió azt zengte, hogy Budapes­ten hős forradalmárok hullatják a vérüket. Itt meg Sztálinvárosból jött fegyveresek hőbölögtek. Nekem döntenem kellett és én letartóztat­tam őket. Ezért kérdezem, hogy ők népfelkelők voltak-e vagy sem? Az értékelés azért fontos számomra, hetvenévesen, hogy el tudjak számolni magamnak, de a családomnak is. Ha tudomásul vesszük, ha nem, a sztálinvárosi „forradalmárok” kommunistákat jöttek akasztani és csillagokat leverni. Mit felelhetnék az öregnek. Eszköz volt csupán, s a történelem fin­tora mindez? Pozsgay Imre ezt is mondta - olvasom neki. „Erről a korszakról is el kell számolni, de nem sok ígéretet tudok tenni azoknak, akik ezt személyes leszámolás formájában képzelik el.” -»•- Erre én azt tudom válaszolni, hogy nekem nem elég ez a nyilat­kozat - szól közbe az öreg. - Nekünk, akik hittel végigvittük ezt a negyven valahány évet, olyan válasz kell, ami nem teszi semmissé a munkánkat. Folytatjuk. HAZAFI JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalom