Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18. TOLNATÁJ - 7 Marosi Gyula: r Hangverseny a Klauzál téren* Tizenkét, tizenhárom éves koromban, mely véletlenül az ötvenes évek elejére esett, minden nap, kemény, véres csatákat vívtam a Klauzál téren. Az iskolából hazamenet éppencsak lecsaptam a táskámat, behabzsoltam a félig melegített, előző napi vacsorából maradt ebédemet, és már rohantam is: gyülekeztek a fiúk, és ha az ember a kezdő csapatokból kimaradt, órákig is várhatott, míg valaki elment, és beállhatotta helyére. Valósággal megszállottja voltam a focinak. Ez életkoromon túl azzal is magyarázható, hogy akkoriban úgy látszott, a Klauzál térről és környékéről feltétlenül, hogyha valaki valamilyen emlékezetes tettet szeretne véghezvinni az életében - és miért ne szeretne tizenéves korában? -, akkor vagy hős lehet, mint Oleg Kosevoj, Zója vagy Mat- roszov, vagy pedig labdarúgó, mint Grosits, Buzánszky, Lóránt, Lantos satöbbi. Szép volt ugyan az egytől egyig ütődött, ám állati módon kegyetlen fasiszták véres keze által, dicső pózban, a végső győzelemben töretlenül hívő mosollyal fogadott hősi mozi-halál, ám engem a másik lehetőség, hogy a Magyar Népköztársaság címeres mezében megszégyenítő leckét adjak a gőgös imperialistáknak, jobban vonzott. Talán csak a fasiszták látható hiánya miatt. A téren csak egyetlen tágasabb terület, focizásra alkalmas hely akadt. A többi részt összeszabdalták a hinták, betontuskólábú padok, homokozógödrök, agyon- bicskázott kérgű, nyomorult fák, a Vásárcsarnokkal szembeni oldalon pedig a tér egy jó részét elfoglalták a ^ lepányvázott krumplihalmok, szutykos ládahegyek, és a délutánra már összeláncolt kerekű tolókocsik. A térhez tartozott még a zöld házikó, melynek emlékezetessé tételére sok dicsérendő energiát fordított az alkalmazott, az általunk Klozettündérnek nevezett vénasszony, aki ha észrevette, hogy a taksát megspórolva inkább kívülről vizeljük le házikóját, csöpögő vécékefével és valamilyen iszonyatos tájszólásban ordítva oktatott ki bennünket a finom úri modorról. És messzi környéken ez az egyetlen tér; Budapestnek ezen hetedik kerületében, mind a mai napig, több négyzetmétert foglalnak el a kocsmák, mint az úgynevezett zöldterület, több a pálinkáspohár, mint a fűszál -, akkoriban még gyerekek is születtek a világra; sietni kellett, ha az ember be akart kerülni valamelyik csapatba. Nem mondhatom, hogy kisasszonyfutballt játszót*Az MTI-Press pályázatának III. díjas alkotása novella kategóriában. tunk volna. Minden kölyök, aki lejárt a térre, győzni akart, nap mint nap győzni, minden áron: itt nem létezett fair play, a kisebbek vagy gyengébbek iránti kímélet, az ellenfelet játszótársnak tekintő nagyvonalúság. A tér arra tanította mindenre kiéhezett gyermekeit, hogy csak a mindennapi győzelem, a bármi áron kicsikart győzelem az, ami kiszakíthatja őket innen. Lámpagyújtásra, amikor haza kellett mennem, már alig álltam a lábamon, hajam csapzottan lógott koszos homlokomra, vérzett a térdem, néha az orrom is, sípcsontomon újabb kék puklik dagadoztak, levágott szárú hosszúnadrágomból készült sportfelszerelésemen újabb szakadások keletkeztek. Egy kora nyári délután, valószínűleg szombat lehetett, alighogy belelendültünk a csatározásokba, megjelent a téren három harcedzett Csepel teherautó. Az első ízlésesen kidekorálva: jobbról nemzetiszin, balról vörös zászló, középen, a hűtőrácson az akkori, sarlós-kalapácsos címer. Vagy fél percre megszakadt a küzdelem, nem az autók, hanem a rajtuk ülők miatt; durva deszkából ácsolt padokon fekete ruhás, fehér inges emberek ültek, mindegyiken, eddig csak a filmeken látott csokornyakkendő, lábuk között fura, idétlen alakú bőröndszerűségeket szorongattak. Kezdtek lekászálódni a kocsikról, úgy néztek ki, mint a pingvinek, mi pedig játszottunk volna tovább, de a helyzet előteremtette az ily alkalmakra rendszeresített rendőr törzsőrmestert, aki gumibotját kezébe véve, eltanácsolt bennünket a pályáról. A pingvinek, miután leszálltak, leszedegették a padokat, és félkör alakban elhelyezkedtek a pályánk közepén, a furcsa tokokból hangszereket szedtek elő. A dolgok ilyetén való alakulásán, bosszúból mindenféléket odakiabáltunk nekik, viccesnek meg jópofának szánt dolgokat, de ők elengedték a fülük mellett. Sajnos, a rendőr törzsőrmester is, ha gumibotjával hadonászva néhányszor megkergetett volna bennünket, az olyan jó hecc lett volna! A zenészek aztán hangolni kezdtek, sípoltak, cincogtak, tülköltek, erre kinyitottak a térre néző ablakok. Sokan lejöttek a közeli házakból, széket, sámlit cipelve, a zenekarhoz minél közelebbi, jó helyet keresve, lábuk előtt kisgyerekek kuporogtak a földön. Néhány ablakban szőnyeget terítettek a párkányra, a kényelmesebb könyöklés, no meg az esemény ünnepélyesebbé tétele végett. Akkoriban még nem létezett a televízió, senkinek sem volt autója, telke, egy ilyen esemény, egy igazi zenekar megjelenése kivételesnek és nagyszabásúnak látszott. Mi ordítoztunk, a kicsik rohangásztak, a felnőttek jöttek, huzigálták a székeket, néhol összevesztek: a hangverseny még el sem kezdődött, de már botrányba fulladni látszott. Am ekkor megjelent a karmester: az első kocsi vezetőfülkéjéből, a talajfogás biztonságára ügyelve, lekászálódott egy hatalmas, másfél mázsás ember. Öltözete még különösebb volt, mint a többieké: kabátja hátul két keskeny szárnyban végződött, míg elöl, a hason össze sem ért, vastag aranylánc fogta össze. A szabadon maradt pocákon széles, fehér selyemsál feszült, talán ez tartotta a nadrágját. Leszegett fejjel, pompás tokáit kidüllesztve, senkire sem tekintve a zenekar és a közönség közötti kis részre lépdelt, mindenki tisztelettel utat nyitott neki. Fürgén felpattant egy odakészített kis dobogóra, a zenekar felállt, hangszereiken kocogtatva üdvözölték. A karmester intett a zenekarnak, hogy üljenek le, és a közönség felé fordult. Végigpásztázott tekintetével a tisztelt megjelenteken: bozontos szemöldöke alatt szinte izzott a szeme, és akire rávetette, összehúzta magát és elhallgatott. Ránk, az egy csoportba verődött kamaszokra, háromszor is kellett néznie, de harmadszorra még minket is elhallgattatott: varázslatos szemeivel talán még a tér feletti kicsiny égbolton feltűnő felhők futását is ő irányította. Akkor a beállt teljes csendben meghajolt. Derékban alig, de hatalmas fejét egészen a mellére ejtve. Dübörgő, lelkes taps köszöntötte. Az első sorokban néhá- nyan bátortalanul felálltak, és ütemesen kezdtek tapsolni, de a világ dolgaiban járatosabbak visszaráncigálták őket, hogy most nem kell. / A taps utolja még tartott, amikor valahonnan hátulról, a zenészek közül előlépdelt egy magam korabeli lány. Szőke volt, világos szemű, arca akár a porcelánbabáké, vakítóan fehér és tiszta, enyhén ívelő szemöldök, vérpiros ajkak: ilyen szép lányt még életemben nem láttam. Piros nyakkendőt viselt, ugyanolyant, mint mi ünnepi alkalmakkor az iskolában, de a nyakkendő alatti fehér blúz nem egyszerű vászon volt, hanem az egész szinte finom csipke, sötétkék szoknyája bársony és bokáig érő. Csengő hangon, minden félsz nélkül köszöntötte a tisztelt egybegyűlteket, majd mindannyiunk nevében hálás köszönetét mondott szeretett vezérünknek, népünk nagy fiának, hogy ilyen nagyszerű kezdeményezésekkel, mint ez a hangverseny is, lehetővé teszi a munkásosztály kulturális felemelkedését. Itt intelligensen várt egy keveset, hogy tapsolhassunk, aztán bekonferálta az első számot. A karmester lendületesen és igazi művészi átéléssel vezényelt: húsos orra hegyéről nemsokára csöpögni kezdett az izzadtság, még hátrább állva is jól hallottuk a hatalmas test bálnákat utánzó légcseréjét. Amikor a végén egy fehér kendővel megtörölte az arcát, és felénk fordulva ismét meghajolt, óriási üdvrivalgással üdvözöltük, füttyögtünk, tapsoltunk, s csak akkor hagytuk abba, mikor a megjelent munkásosztály tagjai ránk szóltak, hogy viselkedjünk rendesen, vagy menjünk a francba. De engem már nem érdekelt a jó hecc, én már csak a lányt figyeltem. Mielőtt ismét elindult volna középre, megköszörülte a torkát, és megnyalta a szája szélét. A hosszú bársonyszoknya alatt valamilyen puha selyemtopánka volt a lábán, talán ilyenekben szoktak balettozni, mindig finoman lábujjhegyre lépett, ruganyos, könnyed mozdulatokkal, egyetlen kavics sem nyikkant meg a talpa alatt. Mielőtt elindult volna, közönyösnek, talán unatkozónak is látszott, csak az első lépések után öltötte arcára a nagyon is öntudatos, kedveskedő babamosolyt: amikor ezt észrevettem, tudtam, hogy képmutató. Képmutatás a vörös nyakkendő is a nyakán. Idegen zeneszerzők neveit mondta, furcsa zeneműcímeket, éreztem, hogy helyesen ejti ki ezeket a szavakat: ez a lány nyelveket tanul, balettozik, hegedülni tanul vagy zongorázni, saját szobája van, és Amerikából küldött csomagból csokoládét eszik. Ez a lány soha, még szóba se állna velem. Aztán évekig, ha a rádióban szimfonikus zenét hallottam, ő jutott az eszembe. Kitartóan gyűlöltem, őt is, ezt a zenét is. Gyűlöltem, hogy nekem soha semmi közöm nem lehet hozzájuk, születésemkor elrendeltetett, hogy meg sem közelíthetem őket. Évekig annyira vágyakoztam utána, hogy legszívesebben megöltem volna. Pálinkás Judit: Hogy miért haragszom Vétettél ellenem. Mégse baj. Hazudtál nekem. Megbocsátok. Máshová kell vágynod. Megértelek. Múlt idő a szerelmed. Fájón bólintok. Gazdaggá tettél. Mégse maradt semmim. Kisemmiztél. Bánattal gazdagodtam. Elhagytál. Értéktelenné váltam. Nem vagy már nekem. Kincs te lettél. Megaláztál... Bocsáss meg: Szégyenem szüli gyűlöletemet. A hetvenéves Bessenyei Bessenyei Ferencet azért jó látni, mert nem pusztán nagy formátumú színész (jóllehet éppenséggel az sem kevés!), de maga az eleven, két lábon járó romantika. És egyre nyersebbé, ridegebbé és elidegenedettebbé váló korunkban mintha a romantikának alig (vagy egyáltalán nem?) lenne szerepe. Bezzeg Bessenyei! Ő nem tud nem romantikus hős lenni, ' bármit játszik is, mert ilyen az alkata. Régies kifejezéssel szólva úgy is lehet mondani: az Isten ilyennek teremtette! Egyébként, ha már a teremtésről van szó, a születés pillanata éppen hetven évvel ezelőtt esett meg vele, 1919. február 10-én, egy nagy és (akkor) elég poros alföldi városban, Hódmezővásárhelyen. Kamaszkorában állatszelídítő akart lenni, nem tudta még, honnan tudhatta volna, hogy később ő lesz majd többnyire a színpadok (és filmek) szelídítésre váró nemes nagy vadja! Cirkuszi álmairól mindenesetre hamar letett, és 21 éves fejjel - anélkül, hogy akár megkísérelt volna bejutni a Színiakadémiára vagy más színiiskolára - jelentkezett Kardos Gézánál, a szegedi Városi Színház (akkor még így hívták a szegedi Nemzeti Színházat) igazgatójánál. Bessenyeinek már akkor olyan szép hangja volt, (igazából, bár lehet, hogy csak titokban, operaénekes akart lenni, nem prózai színész), hogy a direktor azonnal felvette - a kórusba. • Bessenyei tehát úgy kezdte, hogy a kórusban fújta, de ez nem tartott sokáig. Rövidesen kisebb szerepeket kapott, prózaiakat és énekeseket egyaránt, s amikor két év múlva, 1942-ben átszerződött Miskolcra, ott már olyan vezető szerepek várták, mint a Peer Gynt, a Bánk Bán és Cyrano. így pendlizett azután évekig a miskolci, a szegedi és a pécsi színház között, míg végül kikötött Budapesten a Nemzeti Színházban. Ez 1950-ben történt, és mindjárt az első szerepével az élvonalba került. Sván- gya matrózt játszotta a Ljubov Jarovája című Trenyov-drámá- ban. Lehet, hogy mai szemmel már egészen másképp ábrázolná ezt a csupaszív, csupaerő és csupa- lelkesedés bolsevik matrózt, sőt, az is lehet - és ez a valószínűbb-, hogy a sematizmus korának az ilyen Ljubov Jarovája-szerü darabjait ma egyetlen színház sem tűzné műsorára. De abban az időben a kor szellemét szólaltatta meg a kör - egy csapásra első számúvá vált - színésze, Bessenyei Ferenc. Tizenhárom év következett, csupa nagy szerep hosszú sorával. Elég, ha csak néhányat említünk meg közülük, az idősebbek számára emlékeztetőül, a fiataloknak okulásul. Egy csodálatos Ványa bácsi előadásban például nagyszerű, igazán cse- hovi Asztrov doktort játszott, egy fennköl- ten nemes Illyés Gyula-drámában, a Fáklyalángban olyan Kossuth Lajost, aki „szívünkbe égette” magát, s egy Shakes- peare-tragédiában olyan Othellót, akinél féltékenyebb és haragosabb, tisztább lelkű és nemesebb mór el sem képzelhető. Nemcsak a Nemzeti Színház (és a Nemzeti akkor még vitán felül az ország első színháza volt!) első számú hőse Bessenyei ezekben az években, de a magyar filmművészet is benne látja szuperemberét. A harag napja, a Feltámadott a tenger, a Különös ismertetőjel, s megannyi más, celluloidszalagra vett alkotás kapott óriási lendületet, friss erőt, valódi jellemábrázolást Bessenyei közreműködésétől. Nyugtalan természet, és meg nem alkuvó. Kérlelhetetlenül szigorú, mert a végtelenségig igényes kollégáival szemben - de önmagával szemben is. Ezért kerül válságba. Úgy érzi, a sok hősszerep egymásra rakódott benne, már csak a szerepek neve változik, de őmaga nem alakul át bennük. Újítania kell, megújulnia. Ezért érlelődik meg benne 1963-ban a nagy elhatározás, hogy színházat változtat, környezetet cserél. Hátha az új közegben, gondolja, új inspirációk érik, művészete tovább csiszolódik, finomodik, érlelődik. Átmegy a Nemzetiből a Madách Színházba. Néhány évad alatt azonban kiderül, hogy ott sincs jobb helyzetben. Nem változott a szituáció, ugyanolyan romantikus hősök alakjába kell a Madáchban is bújnia, mint a Nemzetiben. Sőt, egy fokkal még idegenebbnek is érzi a közeget. Egy szó, mint száz: visszamegy a Nemzeti Színházba, és nyugdíjba vonulásáig ott marad. Egyéni ízlés kérdése persze, hogy kinek miben tetszett a legjobban Bessenyei. Van, aki a vagyonát fösvényen magához szorító James Tyrone-ként, a Hosszú út az éjszakába című O’Neill- dráma hőseként szerette a legjobban. Bizonyára akad olyan néző is, akinek legutóbbi szerepében - a Zorba, a görög című musical címszerepében tetszett a legjobban. És vannak, sokan vannak - e sorok írója elárulja, hogy közéjük tartozik maga is -, akik a Hegedűs a háztetőn cím ) musical Tevje szerepében élvezték a íegiob- ban Bessenyeit. Másfél évtizeden belül kétszer; zot- ta el ezt a szerepet a Fővárosi Operett- színházban. Színészi képességeinek mind; rtalékát bedobta, drámai erőben és sorban egyaránt gazdag volt ez a esi szív, csupa agyafúrtság, csupa szór ság alakítás. Túl a hetvenen is sok ilyent é ez hasonlót vár még Bessenyeitől rr em fogyatkozott létszámú közönséf : napádon, filmen és a képernyőn it. Barab ■ as Othello szerepében A Hegedűs a háztetőn című musicalban
