Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-05 / 4. szám

1989. január 5. “íntÉPÜJSÁG 3 Hiányzik a vállalati érdekeltség Hangos gondolkodás tejügyben Gondok a szakmunkásképzésben A szakmunkásképzés megyénkben az elmúlt évek folyamán egyre rosszabb helyzetbe került - állapította meg a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa legutóbbi ülésén. A nem túlzottan megnyugtató fel­ismerés további számos és kedvezőtlen részlettel egészült ki: a szakmunkáskép­zés színvonala műszakilag és technoló­giailag jelentősen elmaradt a termelő szférától, az iskolák zöme állagát tekint­ve, de tan- és oktatási eszközök vonatko­zásában is szinte lehetetlen feltételek között dolgozik, sőt, tavaly már tenden­ciaként jelentkezett a tanműhelyek fel­számolása. Az intézményeket fenntartó tanácsok jelenleg nem képesek biztosítani a szak­mai képzés teljes feltételrendszerét - de­rült ki Póla Károly, a Tolna Megyei Ta­nács művelődési osztályvezetőjének szavaiból. Elsősorban akkor lehet számí­tani a javulásra, ha a várospolitikai érdek egybeesik a tanulóképzésével. További gondot jelent az a tény, hogy a szakmai, elméleti tárgyak oktatói között változatla­nul magas a pedagógiai képesítéssel nem rendelkezők száma. Jó néhány in­tézményben, így az ipari szakmunkás- képzők többségében a vállalati állomá­nyú szakoktatók munkájának a figyelem­mel kísérése komoly problémát jelent, az egységek követelményeiről nem is be­szélve. Még nehezebb ez a kereskedelmi és vendéglátóipari szakgyakorlati he­lyeknél, azok szétszórtsága miatt. Az ezen a területen dolgozó oktatók zömé­ben pedagógiai előképzettség nélküliek, sőt pedagógiai tanfolyamot sem végez­tek. Természetesen túlzás lenne arra hivat­kozni, hogy a szakmunkásképzés alap­vető gondjai kizárólag erre a tényezőre vezethetők vissza. A nem megfelelő tár­gyi és személyi ellátottság mellett feltét­lenül említést érdemel a korábbi, mos­tanra bizonyíthatóan elhibázott koncep­ció, mely az iskolarendszerű szakkép­zést túlzott mértékben specializálta és a vállalati érdekek érvényesülését több te­rületen csökkentette. Mindennek figyelembevételével az SZMT testületé többek között szüksé­gesnek tartja a képzés szerkezetének ru­galmassá tételéhez a jogkörök további decentralizálását, azaz helyi szinten döntsenek egy-egy osztály indításáról. Mivel csökken a vállalatok tanulóigénye, ezért elkerülhetetlen a több szakmába történő beiskolázás. Felülvizsgálatra szorul az elavultnak tűnő ösztöndíjrend­szer, továbbá a hároméves helyett egyes szakmákban a kétéves képzést is mérle­gelni kellene. S a végső következtetés: a vállalatokat egyértelműen tegyék érde­keltté a tanulóképzésben. Ám mindehhez nélkülözhetetlen a legsürgetőbb feladat megvalósulása, a képzés anyagi feltéte­leinek rendezése. A társadalmi és gazdasági szempon­tok következetes érvényesítése azt dik­tálja, hogy ez az állami költségvetésből nyerjen megoldást, a vállalatok által befi­zetett adó révén.-szá­Végre megoldódik az érdekképviselet Szőlő- és Bortermelők Egyesülete alakul Számítanak a kistermelők érdeklődésére Talán minden olvasónknak, aki átlapozta tavalyi utolsó számunkat, szemébe ötlött egy nagyméretű felhívás, amelyet a Tolna Megyei Szőlő- és Bortermelők Egyesületének Szerve­ző Bizottsága tett közzé azzal a céllal, hogy közgyűlésre hívjon minden érdeklődőt. Felkel­tette kíváncsiságunkat a hirdetés, ezért meg­kértük Perczel Mihályt, a szervezőbizottság el­nökét, hogy fejtse ki bővebben az előzetes el­képzeléseiket.- A kezdeményezés a megyei tanács mező- gazdasági és élelmezésügyi osztályának kö­szönhető, bár az ország más részein már lé­teznek ilyen egyesületek, tehát a tény önma­gában nem jelent újdonságot. Az elmúlt idő­szak, különösen a tavalyi év megmutatta, hogy a szőlö-és bortermelés, és főleg a -felvásárlás körül súlyos bajok vannak, a termelőknek nincs érdekérvényesítési lehetőségük, fóru­muk. Ezért a mi történelmi borvidékünkön is szükség van egy olyan szervezetre, amely egységes fellépéssel képviselheti minden bortermelő érdekeit, függetlenül attól, hogy kistermelőről van szó, vagy több száz hektá­ros nagyüzemről. Ez lenne a Szőlő- és Borter­melők Egyesülete, amelyet most szeretnénk megalakítani. Persze ennek az egyesületnek nem pusz­tán érdekképviselet lenne a feladata, más irá­nyú elképzeléseink is vannak. Például az egyesület információkkal látná el a tagjait az új szőlőfajtákról, növényvédő szerekről, techno­lógiákról, felvásárlási árakról, kereslet-kínálati viszonyokról, és még lehetne sorolni, hogy mi mindenről. Nagyon fontos az eredetvédelem. Ennek érdekében létrehoznánk egy területi borminősítő tanácsot, amely csak megfelelő minőség esetén járulna hozzá egy-egy bor táj­jellegű névvel történő forgalomba hozásához. Különböző szintű borversenyeket is szeret­nénk majd rendezni egyesületi keretek között, és még sok egyéb tervünk, elképzelésünk van. Előzetes felméréseink szerint jelentős az ér­deklődés az egyesület iránt, különösen a kis­termelők körében. Remélem sokan eljönnek majd az alakulást megelőző közgyűlésre ja­nuár 6-án pénteken 15 órakor a Babits Mihály művelődési központ márványtermébe. Az utóbbi öt esztendőben Magyaror­szágon az egy főre jutó tej- és tejtermék­fogyasztás 25 kilogrammal nőtt, s így éves szinten elérte a 200 kilót. Magyarán a magyar ember naponta átlagosan több mint fél kiló (liter) tejet, vagy tejterméket fogyaszt el. A fejlett országokban ez az arány még ennél kedvezőbb. A magyar tejipar kétszektorú, hiszen van állami tejipar, amely felvásárol és a felvásároltat fel is dolgozza, és van a szö­vetkezeti tejipar, közös érdekeltséggel a termeltetésben, a felvásárlásban és a feldolgozásban. Az utóbbiak, a szövetke­zeti tejiparban dolgozók viszont mára at­tól tartanak, hogy a tej felvásárlási ára nem fog olyan mértékben növekedni, mint amit a dotáció megvonása jelent majd. Miközben a boltba betérő vásárló már azt sem bánja, hogy kékcímkés, vagy piros zacskós, azaz állami, vagy szövetkezeti tejet vagy terméket vásárol, mert az ő számára a lényeg lassan nem a választáson, hanem a vásárláson van. S a vásárlónak nem mindegy mit mennyiért vehet meg, s azon sem töri a fejét, melyik szektor képes jobban megélni ebből. Ezúttal a szövetkezeti szektorba tartozók közül vegyünk egy példát, s kövessük vázlatosan végig azt, honnan, hová igyekszik a Mőcsényi Völgység Népe Termelőszövetkezet ebben a habfehér, de cseppfolyós világban. Mert hogy is állunk ezzel ma? Adva van az 1987-es 2 forint 90 filléres tejáreme­lés. Miközben ugyanennyi a tejen az álla­mi dotáció. Ezzel a vállalkozás sarkosan fogalmazva is nullszaldósnak tekinthető. Mőcsényben igazán tudják, hogy a tej­termelés a mezőgazdaság nehézipara, ahol nem adják ingyen a sikert. Kivált nem a kedvezőtlen adottságú téeszek­nél. Ahol éppen maga a kedvezőtlen adottság ad parancsot a tejtermelésre. A mőcsényiek honnan indultak? Egy he­terogén összetételű, 2300 literes tejelő szarvasmarha-állományról, amit a szük­ség törvényt bont elven, egyszerűen „nyerővé” kellett tenni. A kezdeti kínok időszakát intézkedési tervek reformja­ként kellett kezdeni. Akkor, amikor még a tej nem is volt része a kormányprog­ramnak. Mára szinte legendaszámba megy Sikabonyi Miklós téeszelnöknek az a mondása, hogy akkoriban a legnagyobb baj az volt, hogy a legilletékesebbet, a szarvasmarhát elfelejtették megkér­dezni, hogy számára mi lenne a kedvező. Istállóban, tartási technológiában, egy­aránt. Átalakítottak, rendbetettek, felszá­moltak, újat vettek, építettek,... szép las­san elindult egy felemelkedési folyamat. A keservesen kemény évek oda vezettek, hogy 1984-re már négyezer liter fölé tor­názták magukat. Volt egy kiváló genetikai tulajdonságokkal rendelkező állomá­nyuk, egy kivitelezhetetlen telepi re­konstrukcióval, amire szerencsére a Boscoop tisztes megoldást tudott ajánla­ni. Avatás, beüzemelés 1986 októberé­ben. Egy év elment a beüzemelésre, az új kiismerésére, a lehetőségek keresgeté- sére, de végre 8 forint 22 filléres szűkített önköltséggel állítottak elő egy liter tejet. Több mint egy évvel ezelőtt, 1987 év végén már 5120 liternél tartottak, ami az 1988-as év végére már a hatezret is megcélozta. S ez még nem a csúcs, mert az elnök szerint nem elérhetetlen a hét­ezer literes álomhatár sem. Az egész munka most kezdi kompenzálni a hetve­nes évek nyögéseit. A mindennapokban ma is adott a takarmányos kocsi defektje, egy betegség lehetősége, az áramkima­radás, s máris bizonytalan lehet a nyere­ség egy része. A pozícióelőnyt ekkor még ronthatja a tápárak emelkedése, az élő munkaerő fizetési mérlegének javítá­sa... A nagy kérdés pedig, akinek pénze nem volt, az kénytelen volt bankkölcsö­nért folyamodni... ami mára fura „jószág­ként” viselkedhet, mert a kamatárak emelését gyaníthatóan egyetlen téesz sem szorgalmazta. Mi ez, ha nem a gazdálkodás hátra- mozdítója?! - teheti fel a kérdést az eb­ben érdekelt. Vegyük alapul azt, hogy a kölcsönnel feljavított ágazat képes 20 százalék nyereséget realizálni, amiben benne kell legyen apai, anyai..., a bank ebből elvisz 18 százalékot. Ki az, aki a megmaradó 2 tiszta százalékért ké­pes lelkesen, odaadóan „csecsemőtej" minősséget produkálni?! A tejátvétel mi­nősítése terén is lenne teendő, hallani itt is, ott is. A nehéz adottságú szövetkeze­tek a létükért, a jövőjükért küzdenek. Ke­gyelemkenyér a támogatás?! Vagy a köz­gazdaságtudomány mai magyar valósá­gának egyik szigorú ténye?! Vagy ve­gyük külön kalapba a kedvezőtlen adott­ságú, de életképes téeszeket, és érdem szerint támogassuk azokat? A nemre jöhet a tény, hogy föléli önmagát egy-egy téesz, szövetkezet. Pedig a tagsága szor­galmas, teszi mindennapi dolgát. Miköz­ben olyan okfejtést is hallani, hogy ban­kok, biztosító társaságok, takarékszövet­kezetek befektetnek, pénzt forgatnak és nyereséghez jutnak. Mi van akkor, ha ép­pen az élelmiszertermelés egy részét érinti ez az ügylet. Legfeljebb fájhat a fej, a tejtől is... SZABÓ SÁNDOR Illusztráció: CZAKÓ SÁNDOR MÁV építőgép-javító üzem Jászkiséren Jászkiséren, a Magyar Állam Vasutak építőgép-javító üzemében a vasúti építőgépek üzemeltetését, javítását, alkatrészek gyártását, felújítását, pótlását, pályaépítőgépek gyártását végzik több mint 400 millió forint értékben. A jól képzett szakem­bereket igénybe vették az importpótló alkatrészek gyártásában is, amelynek kapcsán 120 millió forintnak megfelelő tőkés devizát takarítottak meg. Milyen legyen az új címer? A hétfőn megtartott kormányszóvivői tájékoztatón elhangzott egy olyan kérdés is, mely az új magyar címer elfogadása iránt érdeklődött. Mint ismeretes, jelenlegi címerünk az utóbbi időben egyre több vita tárgya. Mennyiben jogosak az ezzel kapcsolatos fenntartások? - ezt tudakoltuk Kaczián Jánostól, a Tolna Megyei Le­véltár munkatársától.- Szigorúan vett heraldikai (címertani) szempontokból kiindulva azt mondha­tom, hogy hazánk címere nem felel meg a hagyományos szabályoknak - válaszolt Kaczián János. - Ez az ismert jelkép általában a pajzsból kell, hogy kiinduljon.- Ez esetben pedig búzakalász, illetve nemzetiszín és piros szalag övezi a paj­zsot.- Pontosan, tehát a címer van a címerben. Ezenkívül a színrendszer sem meggyőző. Minden szín jelentéssel bír, s egyes árnyalatok eleve kizárják egy­mást.- Milyen elvek figyelembevételével érdemes megalkotni hazánk új címerét?- Két fontos szempontot említenék: egyrészt hangsúlyozni, alkalmazni kell a történelmi vonatkozásokat, a magyar hagyományokat. Talán éppen ezért érde­mes lenne visszanyúlni a Kossuth-címerhez. Igaz, ennek jelképeit - gondolok elsősorban a kettős keresztre - számos alka­lommal megpróbálták kisajátítani a történelem folyamán. Másrészt elengedhetet­len az, amit már a bevezetőben is említettem, nevezetesen a heraldika szabályai­nak pontos betartása. S úgy gondolom, az új alkotmány elfogadásakor nem lenne szerencsés a címer-zászló- himnusz hármasából csak az elsőt kiemelni. Ezek a közismert nemzeti jelképek egységes, együttes és egymással összefüggő keze­lést igényelnek. Fájhat a fej a tejtől is?! „Magyar tarka...?!”

Next

/
Oldalképek
Tartalom