Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-26 / 22. szám

4 Képújság 1989. január 26. w. s. A rádió déli hírei között hangzott el, hogy meghalt.Már évek óta tudtam, hogy súlyos beteg, a hír mégis megrendített. „Csak Sanyiért aggódom” - mondta utol­só időszakában Martyn Ferenc, pedig akkor már érte is kellett aggódnunk, mert mindnyájan tudtuk, hogy gyógyíthatat­lan, s csak Polgár Marianne áldozatos szeretete segítette át az elnehezülő évek lápvidékén. Nem tudom, Weöreshez elju­tott-e zseniális barátja halálának híre, mert akkor már egyre szűkülő körökben élt, fiatalkori verse példázataként: Van mindig bizonytalan, / csak egy biztos: a Nincsen. Életünkben volt két esztendő, amikor szinte naponta találkoztunk. Ez volt a hőskor, amikor mindannyian fiatalok vol­tunk Pécsett, Bárdosi Németh János, aki­ről méltatlanul megfeledkezett az iroda­lomtörténet, Csorba Győző, Martyn Fe­renc, még Várkonyi Nándor is, a „szent süket”, az apa helyett apa, aki hegyfok­ként, beláthatatlan oromként magaso­dott fölénk. Én voltam a legfiatalabb, mél­tatlan Benjamin, hogy végül én legyek Várkonyi, Martyn hanyatló napjainak ta­núja. Weöressel ekkor már nem találkoz­tam, gyér levélváltásunk az idő felett le­begett, de ez már nem is tartozik ide. Mindig így látom: a pécsi Corso kávé- házbeli törzsasztalunkhoz lopakodik, so­ványan és sejtelmesen, s ahogy mepil- lantja, rögtön felcsattan Várkonyi süke­tekre jellemző lebegő hangja: Mit hoztál, Sanyika? - mert Várkonyit csak az érde­kelte, ki mit hozott magával, vers, novella, esszé, oly mindegy, csak mű legyen, mert mindenkitől a remekművet várta, s ami Csorbát, Weörest illeti, nem is hiába. Számomra ez a néhány év remekművek története, mert a Corso kávéházban ol­vashattam először olyan kézírással rótt verseket, mint a Venus bolygóhoz, a Hannának, a Hajnal a Holdban, s a Ki­apadt a sorsom, Gazdag Örzse kezdetű vers műhelytitkaiba is bevont, Bajcsa Andrással engem is. Versei gyakran tü­neményes gyorsasággal keletkeztek, máskor hetekig is formált egy-egy sort, mint a Táncdal (panyigai... ü panyigai ü) esetében. Csodagyerek volt, erről sokat mesélt Bárdosi Németh János, aki szemtanúja volt diákkora szombathelyi szereplésé­nek, amiről vers is szól, mert azt is meg­énekelte, hogy „nem megy a szinusz-té­tel Sándor”, hogy végül játékos rímekkel búcsúzzék a várostól: Életem a régi reállal lekvittelt ehelyütt öt évet. De két tanár pikkelt, azt mondták, nem érek egy rossz hu­szas nikkelt s elüldöztek engem, a lézengő rittert. Amikor Pécsett megismerkedtünk, már elismert költő volt. Nem is lehetett más, a szavak bűvöletében élt, s ha éj­szakánként gyanús korcsmákban üldö­géltünk, csak versekről esett szó közöt­tünk, számára ezen kívül egyformán kö­zömbös volt, hogy lyukas a zoknija - min­dig lyukas volt, mert alig cserélte - vagy fűtetlen albérleti szobája. A világ egyéb dolgaival sem volt más­ként. Alkalmatlan volt minden polgári foglalkozásra, éppúgy, mint Martyn Fe­renc, akinek soha nem volt kenyérkereső állása, de Weöres, nyilván szülei meg­nyugtatására, azért megpróbált beillesz­kedni a világi rendbe. A városi könyvtár­ban kapott állást, de kívülről tekintve oly rendetlen volt az élete, hogy nem illett a józan közösségbe, miként később sem, Székesfehérvárott, ahol még egyszer megpróbálta a feddhetetlen polgár élet­formáját. Ez volt a titka is. Egyik kései versében ezt irta: Ha kivonom magamból magamat, az eredmény én vagyok. Ez is titka volt. S közben mindenkihez tudott szólni, mert nincs még költőnk, aki annyira egy volt a verssel, mint ő. Már ak­kor is, ifjúságunk mámorában. Látta zsi­ráfok álomszerű futását, a mennyei őzre vadászó alkonyi felhőket, s tavasz jöttén most is az ő versét mondom magam elé, amit még Pécsett tett elém: A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel... S még ezt is: Ki minek gondol, az vagyok annak... Mért gondolsz különc rokontalannak? Majd a szeretetre méltó befejezés: Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghübb barátod, így gondolunk rá valamennyien, gye­rekek és kortársak, azok is, akik romló testi voltában nem találkozhattak vele. CSÁNYI LÁSZLÓ Könyv Kováts Balázs: Atom lecke Mohó kíváncsisággal, de nem kevés fé­lelemmel vettem a kezembe Kováts Balázs: Atomlecke című könyvét. Régóta izgatott a Paksot, s így megyénket is híressé tett erő­műnek, hazánk ez idáig leghatalmasabb ipari beruházásának története, de tartot­tam attól: laikusként megértem-e az ener­getikai szakkifejezéseket szükségszerűen kikerülni nem tudó írást. Kellemesen csa­lódtam. Mert bár a szerző, a PAV Energeti­kai Szakképzési Intézetének fiatal igazga­tója, mérnökember, „könnyen emészthe­tő”, érdekes művet ad az olvasó kezébe. Egy-egy év eseményeit két-három ol­dalba sűrítve követi végig a Duna-parti monstrum születését az első kapavágástól az utolsóig. 1966. december 28-án aláírták a kor­mányközi egyezményt az erőmű felépíté­séről, aztán majd egy évig tart a keresgélés, hova kerüljön a gigantikus áramtermelő. Bogyiszlóval szemben Paks kerül ki győz­tesen. 1969. már a munkavégzés éve, több ezer köbméter földet felfalnak a markoló­gépek, s közben kezelőiknek eszébe se jut, hogy „fent” a beruházás leállítását fontol­gatják. 1978-ban üzembe helyezik az or­szág legnagyobb, 320 tonna teheremelő képességű híddaruját, s elkészül az ezre­dik paksi lakás. Egy év múlva már 6500 ember dolgozik a helyszínen. 1980. októ­ber 20-án hajnali 2 órakor helyére kerül az első magyar atomerőmű szíve. Szerződés- módosítások, alkatrész-szállítási huzavo­nák, számtalan gond közepette halad a munka. Felismerhetetlenné formálódik a Rádió Szemben a halállal Az ember minden idegszálával tiltako­zik a betegségtudat ellen. Semmi kedve szembenézni a ténnyel, hogy megbete­gedhet, egykori betegségei kiújulhatnak. Tőlünk, akaratunktól független folya­matok zajlanak le bennünk, környezeti ártalmak fenyegetnek. Dolgoznunk kell, nem figyelünk kellően a jelekre. Önma­gunk vizsgálata, ellenőrzése, rendszeres kontroll kötelességünk lenne a család érdekében is. Adódnak sorsok, melyekben elkerül­hetetlen a szembenézés a végzetes ha­lállal. Számtalan betegség kényszerít embereket hosszú időre, hogy gondolat­ban felkészüljön az elkezdett út lezárásá­val. A halállal való foglalkozás tabu a beteg családjában. Beszűkgl az élettér. Gon­dolatban egyedül, magukra maradnak a betegek, depressziós reakciókkal, szo­rongással, öngyilkossági kísérletekkel. Különösen így van ez a rákos megbete­gedésekkel. A diagnózis megállapítása után az orvos felelőssége, hogy azt tu­datja-e a betegével vagy sem. Orvosa vá­logatja. Akad, aki partnert keres a beteg­ben, természetesen ehhez ismernie kell páciens terhelésének határait. Sajátos életvezetést kíván a halál gondolatával való együttélés. A világ nagy rákcentrumaiban a bete­gek pszichoszociális ellátása válasz arra a kérdésre, hogy intézményesen miként lehetséges könnyíteni a rákos betegek napjainak, hónapjainak, éveinek terhén. A rádió Családi tükör című műsorában Juhász Judit szerkesztő és munkatársai, az Országos Onkológiai Intézet néhány hónapja működő pszichoonkológiai részlegébe vezették a hallgatókat. Kará­csonyi ünnepléskor készült a riport, ami január 21 -én szombaton szerepelt adás­ban. Nem veszített akutalitásából, mert nem is volt szándék a jeles nap hangsú­lyozása. Míg orvosok és betegek szóltak a mik­rofon előtt, a minden utaknak végéről, a rádióhallgató is szembenézhetett önma­ga sorsával, terveivel. Megállásra, csen­dességre, békességre intett, figyelmez­tetett a műsor e részlete. Riportnak ez is lehet célja.- dkj ­folyópart, rohamosan nő a város lélekszá- ma, forintmilliárdok alakulnak át betonfa­lakká, csatornákká, műszerekké. A tizenöt, eleinte egymásra mutogató, kárörvendő, határidőket figyelmen kívül hagyó vállalat kénytelen szakítani a hazai szokásokkal, a paragrafusok közti bujkálás helyett közös felelősségvállalást fogadnak. Megszületik a „paksi gondolat". Az eredeti tervhez képest két év csú­szással 1987-ben felavatják a 100 milliárd forintot felemésztett erőművet. A már szo­ros közösséggé kovácsolódott ezernyi névtelen hős sikeresen megoldotta az atomleckét. Elégedett lehet az olvasó is. A korabeli újságcikkek, naplójegyzetek, sze­mélyes emlékek felhasználásával íródott 114 oldalas, fotókkal is illusztrált kötet őszinte tárgyilagossággal tárja fel az erő­műépítés kulisszatitkait. S a köbméterek, tonnák, megawattok vi­lágába olyan krónika vezeti be, amelynek sorai mögött végig ott érezni az egésznek értelmet adó EMBERT. - cser ­Földrajzi szabadegyetem A világ legnagyobb agyagpiramisai Peru északi ré­szén, Trujillo városa közelében hatal­Walter Alva, Juhász Árpád és Thor Heyerdahl (balról jobbra) más agyagpirami­sok törnek az ég fe­lé. A legnagyobb közülük a híres Nap piramis: összesen 50 millió téglából építették fel a moc- hika indiánok, vala­mikor a II. és VII. század között, tehát jóval több mint ezer évvel ezelőtt. A tu­dósokat - és persze a laikus érdeklődő­ket is - ámulatba ejtő kultúráról, an­nak tárgyi emlékei­ről a szekszárdi Babits Mihály művelődé­si központ földrajzi szabadegyetem so­rozatának állandó vendége, Juhász Ár­pád tartott előadást. A televízió közművelődési főszerkesz­tő-helyettese diaképekkel és videofil­mekkel illusztrált mondandójában kitért a sipani és tucumei vályogpiramis mezők­re, ahol tömeges méretekben találhatók ezek a - jórészt még érintetlen - kultikus célú építmények. Tucumeben egyébként nem más, mint a neves Thor Heyerdahl vezet ásatásokat, aki ezúttal is régi elmé­letét, az óceániai, ázsiai és dél-amerikai népek korai kapcsolatfelvételét kívánja bizonyítani a feltárt tárgyi emlékekkel. S érdekes módon, az előkerült, embereket ábrázoló szobrok között fellelhető né­hány, mely vélhetően polinéziai és japán jegyeket visel magán. A sipani piramisok - melyek alakjukat tekintve természetesen eltérnek a ha­gyományos, Egyiptomban gyakori gúla formától - az utóbbi időben magukra vonták a világ ezzel a korral foglalkozó kutatóinak érdeklődését. A közelmúltban ugyanis aranykincsekkel teli sírok kerül­tek napvilágra a helységben. Walter Alva perui régész egy véletlennek köszönhe­tően bukkant rá a világszenzációt jelentő leletanyagra: egy pórul járt ember bele­esett egy mély gödörbe, s a mentés fo­lyamán néhány kisebb tárgy is a felszínre került. Minderről értesítették az éppen elérhető közelségben található Alvát, aki azóta csodálatosan megmunkált arany­ékszerek, aranyedények és szobrok tu­catjait tárta fel. A piramisokba vésett te­metkezési helyek néha meghökkentő adalékokkal szolgáltak a régmúlt kultúrát illetően: az előkelők közelében fekvő szolgák megcsonkított lábakkal kerültek a sírokba, a feltételezések szerint azért, hogy a túlvilágon ne tudják elhagyni urai­kat.- szá ­A tucumei, meredek falú agyagpiramis Az asztaltársaság olyan, mint hetek- kel-hónapokkal korábban. Ugyanazok a beérkezett vagy vérig sértett értelmi­ségiek szokásos heti összejövetelüket tartják, állandó asztaluk mellett. A kancsókban vöröslő bort bizony nem veszi át tizenhat forintért a gazda­ság. Ezt bizisten nem. A gazda ilyen ku- fárpénzért oda se adná, mert egy igazi, régi szekszárdi gazda szőlejében ter­mett. Ez a bor már valós érték, egy az egyre növekvő értéktelenségben. A stifundel már az új idők drága ter­méke. Ebből már spórolni kénytelen a gazda is. Korábban megvágatlanul, kilószám tette az asztalra. Mára már ő is úgy tesz, mint az endékások, milliméterre szele­teli. Pista, asztaltartó gazdánk mondja:- Egy frászt van igazatok. Az én sze­memben csak a kétiakiak azonnali ma­gatartása az igazodás. A rögvest igazo­dás. De ez a cselekvés már divat. Ma már mindenki valami újhoz igyekszik igazodni. A párttitkár az alternatívok­hoz, a háziasszony a Magyar Demokrata Fórumhoz, a KISZ-tag pedig saját teen­dőit nem látván, a FIDESZ-hez. Mindenki tesz valamit. De mindegy, hogy milyen­hez, csak valami eredendően újhoz. Csak oda nem, ahová eddig tartozott. Nevetséges helyzetbe léptünk: minden­ki el akarja korábbi feladatait felejteni. Ülünk szótlanul, kezünkben pohár. A tömöttbajuszú agrármérnök Zoltán mér­gesedni kezd:- Ismeritek ugye, a Nagyot, az eszbé- titkárt? Eddig neki csak az volt a jó, amit a fölöttesek kinyilatkoztattak. Most, hogy Nagy Sándor a kormány ellen sorra ki­jelentéseket tesz, most a Kisnagy olyan átkozottul bátor lett! Eddig úgy ült a dró­ton, mint a szaros seggű veréb. Mára pedig lassan ő lesz a Szekszárdi Szoli­daritás. Eddig a Népszabadság mellett csak a titkári tájékoztatót olvasta, ma már egy­szerre járatja a Kaput, a Fiitelt és a Re­formot. Mindegyik lapból függetlenül idéz...- Én erre köpök - tartja fontosnak a véleménynyilvánítást a szülész-nőgyó­gyász Tibor. - Gyerekek társadalmi for­mációktól is függetlenül születtek. A ma­gyar ember szeret kefélni. Ebben maradunk. Vendéglátónk újra tölt, majd ezt mondja:- Uraim, én mindig is utáltam a pe­helykönnyű embereket. Azokat, akik az elvárásoknak megfelelően viselkedtek. Fia csillag volt napirenden, akkor még az égen levőket is kevésnek találták. Ha megengedték a szabad beszédet, tizen­két szónokon is túltettek. Ma mindenki, bárhonnan is származott, váltani akar. Párttitkár kacsingat az alternatívok felé közben pedig - ha beleszakad is - vég­rehajtja, amit a pártfegyelem rákénysze- rít. A pártonkívüli pedig most annak örül, hogy „nem adtam el a telkemet senkinek sem”. Jó kis csapat vagyunk mi, gondolom. Bennünk visszakereshető az összevisz- szaság, a szüntelenül változó-formáló­dó Magyarország. Most pedig ebben a pincében ízlel­getjük, értelmezzük, támadjuk és védjük a mát. István, a tanár kifakad. Azt mondja, lassacskán mindenki fel­ad mindent. Ki tudja megmondani, hogy a mai áruló holnap hős lesz-e, vagy a tegnapi lapulónak holnapra milyen sze­repet ajándékoz az új közmegegyezés. Mi egyöntetűen megegyezünk Pista pincéjében, hogy átkozottul jó ez a bor. Ha másban nem, hát ebben megvalósult a nemzeti közmegegyezés. A gazda újra tölt, mi pedig igazodunk. Igazodni vagyunk kénytelenek, mert ezt kívánja tőlünk a sors, magunk és gyer­mekeink jelene, jövője. Hál' Istennek a fegyverekről nem esik szó, a géppiszto­lyokat évekkel ezelőtt leadtuk a katona­ságnál. Nagy örömmel, mert ott is utál­tuk. Arról beszélünk, hogy ebben a for­tyogó Katlan-Magyarországban is köte­lességünk felnevelni porontyainkat, új gyerekeket kell csinálni, úsznunk kell az árakkal, meg élnünk kell. Kötelessé­günk.- Vastag, erőt adó a borod - beszél helyettünk is a nőgyógyász Tibor. Ebben maradunk. Nézzük egymást. Van itt minden szerzet. MDF-tag, kom­munista, pártonkívüli, befolyásolt és be­folyásolható, gazdag, módos és nincs­telen. Szót tudunk egymással érteni. Abban is szót értettünk, hogy amit ed­dig elvállaltunk, amit felvállaltunk vagy ránk kényszerítettek, az elől nem mene­külhetünk. A célokat el kell érni, hogy önmagunk előtt is megálljunk. A bűnöket be kell is­merni, mert anélkül nem léphetünk to­vább. De régi, szép dolgainkat ne szé­gyelljük. Csak egyet nem tudtunk meg közö­sen. Mit mondunk majd gyermekeink­nek a végelszámoláskor?! Bajt, bűnt, nem akartunk. Nem akarunk hitet cserélni, pártállást sem, csak erőnk szerint legjobban élni az új lehetőségekkel. Mert mi mindannyian megvetjük azo­kat, akik az eddigi suttogásaikat a tigris­ordításra cserélik most fel. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Katlari-Magyarország /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom