Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-17 / 14. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. január 17. Moziban Háborús játékok Manapság már példák százait lehetne felsorolni a Nyugaton valóban létező számítógépes kalózkodással kapcsolatban. Mint ismeretes, a delikvensek előszeretettel hatolnak be egy-egy bank rendszerébe, s utaltatnak át saját számlájukra hatalmas összegeket. Nos, az ilyesfajta cselekedet csak gyermeki csinytevésnek számít ahhoz a történethez képest, melyet a Háborús játékok cimű amerikai film mutat be a mozinézőknek. Mi történik ugyanis akkor, ha az USA rakétaelhárító rendszerével veszi fel egy tizenéves fiatal a kapcsolatot, s unaloműzésből totális atomháborút kezd játszani a számítógéppel? John Badham rendező - a Kék villámot láthattuk tőle korábban - kérdésfelvetése ma még talán fantasztikusnak tűnik, de ne felejtsük el, hogy időnként a legvadabb elképzelések is megtörténtek a valóságban - elég utalni Csernobilra. A film főhőse, a középiskolás David tehát véletlenül majdnem kirobbantja a III. világháborút, s csak az utolsó pillanatban sikerül meggyőzni a rendszert a háborús konfliktus értelmetlenségéről. Közben azonban kapunk egy rövid, de annál hátborzongatóbb képet arról is, hogy miként festene az atomháború, ameny- nyiben monitoron keresztül tekintenénk meg a világégést. A képernyőkön láthatjuk az Egyesült Államok és a Szovjetunió térképét, melyen világító pontok jelzik a megsemmisítendő célokat. A rakéták tompa dobbanással csapódnak be, s egymás után izzanak fel a városok: előbb New York tűnik el, majd Moszkva, Washington, Leningrád, és így tovább... A Háborús játékok persze nemcsak e jelenet miatt számíthat - elsősorban a fiatalabb korosztály - figyelmére. A végig fordulatos, pergő cselekmény mellett bizonyára a felvonultatott technika is kellő hatást gyakorol a nézőkre. S ami ez ügyben feltétlenül elgondolkodtató: az Egyesült Államok bármely tizenéves polgára elvileg minden különösebb gond nélkül hozzájuthat olyan számítógépekhez, melyeket Magyarországon bármelyik nagyvállalat joggal megirigyelne. Ennek tudatában csak irigykedve gondolhatunk a nyugati csúcstechnológia fejlődésére: Vajon hány év szükségeltetik ahhoz, hogy a magyar fiatalok egy része rendelkezzen a filmen látott számítógéppel? SZERI ÁRPÁD Rádió A szellem kötelez Az öreg kaszakovács még 54 műveletet tud felsorolni, hogyan is készítették valamikor a paraszti szerszámot. Kevesen vannak hozzá hasonlók, a múlt őrzői pedig lassan kihalnak, az őket követők nem kiváncsiak tudományukra. És ki emlékszik az évezred végéhez közeledve Bocskor nénire a főutcán, aki hagymát, gyümölcsöt árusított, vagy a fabódés mészárszékre...? Szentgotthárd régi városmagja, amely minden álszerénység nélkül nevezhető történelminek, hiszen 1183- ban, III. Béla idején a ciszterciták alapították, hát a többiekhez hasonlóan megsínylette a hatvanas-hetvenes évek sablonépítkezését. Az elcsúfított városközpont mégsem jelenti a hagyományok elfeledését, az ott élő embereknek köszönhetően. Egy, az eredetit idéző felújított épületben székel ma a tanács, az elnök csak azt sajnálja, hogy a pótolhatatlan értékes bútorokat már jóval korábban széthordták. A szellem azonban kötelez még olyan apróságban is, hogy itt senki nem dohányzik. „Ilyen környezetben nem illik füstölni” - halljuk a magától értetődő választ. Ebbe a gondolkodásba illeszkedik a magtárból átalakított színház, ami megjelenésével, külsejével is neveli a közönséget. Az idegent és a városlakókat, köztük a nyugdíjas vasúti tisztviselőt, aki legjobban az összetartó közösségeket, a szép emlékű együttléteket hiányolja, a gimnazista lányt, akinek szülei, rokonai a patinás iskolában tanultak, és a volt gimnáziumi igazgatót, aki a város veszteségeit sorolja. Nyilas táborhelyként a háború végéhez közeledve fiatalokat, tehetséges ifjakat kényszerítettek, hurcoltak ki, a kitelepítések sem kímélték a lakosságot, és 1956-ban a gimnázium száz diákja, a huszonháromból tizenhárom tanára hagyta el az országot. Veszteségek, amiből valami módon mindig erőt merítettek. Mert az ember már csak ilyen furcsa teremtménye a világnak, minél többet kell küzdenie, annál inkább keresi a jövőt... Szél Júlia vasárnap délután sugárzott riportjában az érték- megőrzésnek egy példaként állítható területét, a település védelmét, a történelmi városok átmentését mutatta be. Nagyszerű érzékkel szólaltatva meg az ottélőket és jó arányt találva a hivatal és a köz „egyszerű” embereinek véleménye között. Kár, hogy a cím ennél többet sugallt, a „Városbölcsők’’ elnevezés alatt a szentgotthárdi mellett más példákat, esetleg ellenpéldákat is szívesen hallgatott volna az ember, egy-szélesebb, összetettebb kör részeként, a városvédelem szeleteként bemutatva a történelmi mag, vagy a lírai szóhasználattal élve a bölcső sorsát, jövőjét. Igaz, akkor szegényebbek lettünk volna egy hiteles, Szentgotthárd „szivdobbanásait” felnagyító, idegenek számára is érzékelhető riporttal. Kár lett volna.- takács Tévénapló A szív Edmondo de Amicis nem volt remekíró, ahogy kortársa, Carlo Collodi sem, mégis nekik sikerült az, ami csak keveseknek adatik meg: könyveiket mindig fogják forgatni, soha nem maradnak olvasók nélkül. Pontosabban egy-egy könyvüket. Collodi teremtette meg a halhatatlan Pinocchiót, de Amicis nevéhez pedig egy olyan könyv fűződik, ami a legtöbb olasz gyereknek első és legemlékezetesebb olvasmánya, az II coure, A szív. Olaszországban legalább háromszáz kiadásban jelent meg eddig, nálunk is újra meg újra kiadják, legutóbb a közelmúltban, miközben a tévében hatrészes olasz filmváltozatát vetítik. Titka az egyszerűsége, mert ebben a regényben minden a maga derűs egyszerűségében megy az útján, pontosan úgy, ahogy egy kis elemista látja. A mostani film- változat rendezői nem is találták elég mozgalmasnak az eredetit, itt Enrico, a regény gyerekhőse hadba vonuló katonaként emlékezik vissza a naplójában rögzített iskolaévre, a tanító bácsi szokásos havi elbeszélését pedig filmen mutatják be. A többi azonban megmaradt. A kis Enrico szorgalmasan tanul, barátkozik osztálytársaival, a tanító bácsi szeretettel magyaráz, s valamit megtudunk az olasz családok életéről is. Ma sokat panaszkodunk, hogy a gyerekek elidegenednek a szülőktől, a szülők egymástól, s még ennél is rosszabb is történik. Ez a halhatatlan gyerekregény nem tud ilyenekről. Anélkül, hogy didaktikus lenne, szeretetről és megértésről szól, azt mondja el, hogy érdemes jó tanulónak lenni, s aki szorgalmas, még nem stréber, s a szülőket is lehet szeretni, igaz, rajtuk is múlik, hogy érdemesek-e a szeretetre. Több Enrico-korút kérdeztem, aki karácsonyra se Amicis regényét kapta. Kivétel nélkül el voltak ragadtatva a könyvtől, s most a filmváltozat is sok örömöt okoz nekik. Nem árt azonban, ha a szülők is megszívlelik. TV2 A kettes műsor önállósult, s az újítás második hete után a nézőnek kell döntenie, javára történt-e a változás vagy inkább tőle függetlenül, merőben az újítás kedvéért. A szándékot csak az eredmény igazolhatja, s mintha itt az eredmény nem lenne arányban az erőfeszítéssel, a néző zavartan tétovázik, mert sok a műsorban a kérdőjel, a rejtélyes „TV2” esetlegességén az sem változtat, hogy ott van a „benne" szócska is, ami régi magyar táncmuzsika épp úgy lehet, mint tévétorna vagy vers mindenkinek. Ami előtte és utána van, az a meglepetés, így aztán legtöbbször nem jutunk el a napzártáig, mert belefáradunk a sok meglepetésbe. S egy kicsit a világból is kizáratunk. Aki például szombaton este Agatha Christie mellett döntött, nem láthatta a Híradót, shaa Ketten című gyöngécske kalandfilm után a Bronson-soro- zatot nézte, a harmadik kiadásról is lemaradt, pedig épp ezen az estén volt bőven mondanivalója a Híradónak. Vasárnap este egy időben menta Gorkij-drámából készített tévéjáték és a kaposváriak Tom Jones előadása, ami nem vall a néző iránti figyelemre. Sok a sorozat is, a nézőnek több történet szálait kellene kezében tartania, hogy az olasz bűnügy folytatására épp úgy emlékezzék, mintáz ugyancsak hatrészes angol sorozatra, jóllehet sok minden van, amit még meg kell jegyeznie, a tejföl és a kenyér új áráig bezárólag. Az eredmény valószínűleg az lesz, hogy a sok rossz adás között elvész a jó is, kevesebb figyelmet kap az indokoltnál. Az újítások között is vannak feleslegesek, haszontalanok. Goethe írja valahol: elképzelhető, hogy valaki több éves munkával, nagy befektetéssel konstruál egy csodálatos gépet, ami azonban csak dugóhúzónak alkalmas. Kosztolányi novellahőse sok töprengés után egy kenyérvágó gépet talál fel, amit azonban felesleges üzemeltetni, mert egyszerűbb és olcsóbb is, ha valaki fogja a kést és lekanyarít egy szelet kenyeret. Szóval, ami új, nem biztos, hogy jó és hasznos is. Ha bonyolultabb és körülményesebb a korábbinál, mint Kosztolányi masinája, akkor a konstrukcióval van baj. cs. Magyar képzőművészeti alkotások a Szovjetunió múzeumaiban Táncszínház II. ÉDOSZ Szeged Táncegyüttes A Képzőművészeti Kiadó felkérésére vállalkoztak szovjet művészettörténészek arra a nehéz feladatra, hogy össze- gyüjtsék hazájuk múzeumaiban található magyar, illetve magyar vonatkozású képzőművészeti anyagot. Kutatómunkájuk meglepő eredményt hozott. 37 múzeumban több mint 500 műalkotást találtak. Ebből készült el a „Mányokitól Aba Novákig" címet viselő művészeti album. Fő értéke az, hogy a tudomány és a nagyközönség részére egyaránt hozzáférhetővé teszi eddig ismeretlen vagy feledésbe merült 18-19. századi és a 20. század első feléből származó festményeket, szobrokat, rajzokat. Az alkotók közül legtöbben - Mányoki Ádám, Rom- bauer János, Kozina Sándor, Barabás Miklós, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Paál László, Mednyánszky László, Révész Imre, Iványi Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Uitz Béla, Mészáros László, Molnár C. Pál, Aba Novák Vilmos - rangos helyet képviselnek a művészeti életben, de többen a „középmezőnybe” tartoznak. Munkásságuk megismerése hiánypótló, hiszen műveik alig vagy egyáltalán nem találhatók magyar közgyűjteményekben. Több jeles, Ukrajnában, Moszkvában vagy Leningrádban működö 19. századi portréfestö - mint Rombauer János, Kozina Sándor, Medvegy Ágoston - munkásságáról csak a most bemutatott művekkel együtt alkothatunk teljes képet. Külön csoportot képviselnek a Kárpátalján született vagy ott letelepedett művészek. Többen az első világháború után emigránsként éltek a Szovjetunióban és így alkotásaik java része szovjetunióbeli múzeumokba került. így Uitz Béla, Mészáros Dezső vagy Ék Sándor képei. A most megjelent kötettel egy időben a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában kiállításon láthatunk egy válogatást (kereken 50 alkotást) a Kárpát-ukrajnai Múzeum és az Ungvári Képtár anyagából. A több mint 400 oldalas album 334 reprodukciót tartalmaz. Grigorij Osztrovszkij művészettörténész bevezető tanulmányát és a katalógust a kötet oroszul is tartalmazza. GERÖLY TIBOR (Folytatás az 1. oldalról.) Most mégis szólni kell a tevékenységükről, mert éppen a továbblépés szándékát tükröző sorozat egy-egy állomásának lehetünk tanúi. Táncszínház. Ezzel a gyűjtőfogalommal jelölik a rendezők a céljukat is. Színházat akarnak, ami a néptánc nyelvén üzen. Törekvésükből annyi érzékelhető, hogy neves táncegyüttesek műsorát tűzték programjukra. így a szekszárdi színházteremben a székesfehérvári Alba Regia Fejér megyei népe együttest láthatták az érdeklődők. A táncszínházi koncepció szerint az ő műsoruk tekintendő alaphangnak. Mondandójuk van, amit táncos hangulatban továbbítanak, ők minden színt megpróbáltak megmutatni. Az eredeti néptánc mellett a stilizált színpadi produkció felé is elhajoltak. A szegedi Édosz táncegyüttese kizárólag néptáncot vitt színpadra, a különböző etnikumok hiteles tolmácsolóiként. Budapestről jön majd a HVDSZ Bihari János tánc- együttes, műsorán fele-fele arányban lesz jelen a néptánc és az úgynevezett táncszínházi koreográfia. A dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes az avantgárdnak számító színházi programját hozza Szekszárdi. Záróként a Bartina együttes ad műsort, melynek érdekessége, hogy búcsúelőadása lesz a táncosoknak, mert legközelebb kétórás műsor keretében teljesen új színpadi kompozíciókkal állnak majd közönség elé. A szekszárdi táncszínház legutóbbi - második - estjén az Édosz Szeged tánc- együttes lépett fel. Széki táncok, dél-alföldi, somogyi táncok, dunántúli népdalok, a magyarországi nemzetiségek hagyományos táncai jelentek meg műsorukban. Az együttes vezetője Nagy Albert. A kezdeti kétszáznegyven tagot számláló csoport általános iskolásokból, szakmunkásokból, egyetemistákból áll. A jelenlegi taglétszám megközelíti a nyolcszázat. Szakszervezeti fenntartású együttes, önálló székházzal és költség- vetéssel. Három főfoglalkozású dolgozó irányítja az együttes munkáját, van egy kelléktáros és egy takaritó is. Külön hangsúlyt kapnak a kellékek, a népviseleti ruhák, amit házilag készítenek, eredeti minta alapján. Gyűjtőmunkát ma is végez az együttes vezetője, igazgatója, így jutott el a Tolna megyei Sárközbe és Sióagárdra is. A jelenlegi gazdasági helyzetben érdemes az önálló költségvetésnél időzni néhány mondat erejéig. Az együttes egymillió forint maradványt hozott át az 1989-es évre. Az elmúlt évben hat külföldi útjuk volt hat különböző csoportjuknak: úttörőknek, felnőtteknek. A városi és megyei tanácstól kapnak 200-250 ezer forint támogatást, a fenntartó szintén ad 250 ezer forintot és a ház egyéb költségeit finanszírozza. A felnőtt táncosok kivételével tandíjat fizetnek - havi 200 forintot - az együttes tagjai. Ezért hetente kétszer kétórás foglalkozást tartanak számukra. Ezeknél a csoportoknál nefn cél a színpadi művek betanítása, hanem az anyanyelvi kultúra táncanyagának megismertetése. Az oktatóknak meghatározott szakköri dijuk van. Pedagógiai eszközeik közül nem marad ki a videós oktatás sem, ami a korszerű ismeretterjesztésben ma már nélkülözhetetlen. A ma még élő adatközlőkkel természetesen személyesen is találkoznak székházukban. A tandíjak bevétele 6-700 ezer forint között van. Ehhez jön még az előadások bevétele, ami éves szinten 200-250 ezer forint. A külföldi útjaikhoz az együttes tagjai egyénenként 3-5 ezer forinttal járulnak hozzá. így egy 250 ezer forintos utat 25 ezerből megoldanak. Idézzük Nagy Albert egyetlen mondatát, mely jellemzője az együttes gondolkodásának is: Én a versenyt a kapitalista országokkal csak a kultúra területén vehettem fel, gazdaságin nem, tehát nem piondhatunk le erről! Decsi Kiss János A film három főszereplője
