Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-27 / 307. szám

1988. december 27. Képújság 5 Fonyód vára Történelmünk képes forrásai Magas homlok, erős áll, széles nagy orr, határozottságot sugalló tekintet. Ilyen lehetett Mátyás, a király, akiről le­gendák keltek szárnyra, akinek alakját oly sokszor megidézte késői korok iro­dalma, képzőművészete? A király hiteles portréját Andrea Man­tegna, az északolasz quattrocento leg­nagyobb művésze festette meg. A kép - Mantegna más magyar vonatkozású mü­veivel együtt - az idők folyamán elve­szett. De fennmaradt Tobias Stimmernek e festmény alapján készült fametszete. II. Rákóczi Ferencről és feleségéről, a drezdai, berlini, bécsi udvarban működő svéd származású David Diditer udvari festő ecsetje nyomán őrzünk hiteles ké­peket. Hogyan történt a Lánchíd alapkőleté­tele, kik voltak jelen a hídépítés kezdeté­nél, azt Barabás Miklós festménye köz­vetíti számunkra, aki az esemény hely­színén és idejében vázlatot készített, majd több évtizeden át foglalkozott a té­mával. S végül 1864-ben nagyméretű képen festette meg az eseményt. Ezeket a képeket a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya, a Történelmi Képcsarnok őrzi. „A Történelmi Képcsarnok - írja dr. Rózsa György, a Nemzeti Múzeum osz­tályvezetője - a magyar történelem ké­pes forrásainak gyűjtésére és feldolgo­zására hivatott közgyűjteményünk. A ma­gyar történelem szereplőinek képmásai, eseményeinek képei, magyarországi lát­képek mellett idetartozik minden olyan kép, amely a magyar kultúrtörténet egy- egy jellemző részletét, a valóságnak megfelelően ábrázolja. Ezekre támasz­kodott az írott források mellett a történel­mi rekonstrukció.” Amikor 1884. május 13-án Trefort Ágoston kultuszminiszter felhatalmazást kapott az uralkodótól, hogy lépéseket te­gyen „egy magyar történelmi képcsar­noknak az Országos Képtárral kapcso­latban Budapesten létesítendő felállítása iránt” - a gyűjtemény anyaga lényegé­ben már együtt volt. Jóval korábban, szinte a Nemzeti Mú­zeum alapításával egyidőben kezdődött el ugyanis a gyűjtőmunka. Miller Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum első igazgatója 1808-ban az országgyű­Gróf Festetics Pálné, Bossányi Júlia arcképe lés elé terjesztette javaslatát, egy nemzeti Pantheon megalapítására. De reménye nem vált valóra. A főúri családok nem vál­tak meg őseik portréitól. Csak később Kubinyi Ágoston teremtette meg közada­kozásból a Nemzeti Múzeum magyar képtárát, s az ő igazgatósága alatt kez­dődött meg a történeti ikonográfiái vo­natkozású festmények tudatos gyűjtése. Trefort Ágost miniszter Pulszky Ká­rolyt, a neves műtörténészt, a közgyűjte­mények felügyelőjét, az Országos Képtár igazgatóját bizta meg a Történelmi Kép­csarnok megszervezésével. Pulszky a festményeket a Nemzeti Múzeum Képtá­rából, a metszeteket az Országos Széchenyi Könyvtárnak még Széchényi Ferenc által adományozott anyagából válogatta ki. Századunkban ajándékozással, vá­sárlással folytatódott a gyarapodás. A 30-as években elárverezett Ernst Lajos hagyatékból került sok kép a gyűjte­ménybe. Thaly Kálmán a Rákóczi-sza- badságharcra, a kuruckorra vonatkozó képes dokumentumait ajándékozta a Képcsarnoknak. A II. világháború után vásárlásokkal, hivatalos átadásokkal gazdagodott a festmény- és grafikai gyűjtemény. (A volt Parlamenti Múzeum­ból, a budai várpalotából.) Az utóbbi években lehetőség nyílik ar­ra, hogy külföldről is vásároljon a Kép­csarnok. Ezen kívül hazai és külföldön élő magyarok ajándékaival bővül még napjainkban is a kollekció. Gróf Zrínyi Miklós képmása A mai 2500 művet számláló festmény- és 40 ezer lapos grafikai gyűjtemény számos darabja forrásértékén kívül mű­vészileg is kvalitásos. Különösen gazdag a Történelmi Kép­csarnok 19. századi anyaga. Olyan mű­vészek neve fémjelzi a minőséget, mint Borsos József, Barabás Miklós, Lotz Ká­roly, Telepy Károly, Székely Bertalan, Brocky Károly, August Pettenkoffen, Benczúr Gyula, Than Mór. A Történelmi Képcsarnok első kiállítá­sát 1886 januárjában rendezték 161 mű felvonultatásával, az Ybl Miklós tervezte Várkertbazárban. Aztán a gyűjteményt átköltöztették az országos képzőművé­szeti kiállítás pavilonjába, ahol 1895-ig kapott helyet. Az épületet ugyan át kellett adni a millenneumi kiállítás céljaira. Ek­kor az anyag raktárba került, és csak 1906-ban, a Szépművészeti Múzeum fel­épülte után jutott az új épületbe költözött Országos Képtár helyén önálló helyiség­hez a Képcsarnok. A Magyar Tudományos Akadémia pa­lotájában 528 festményt és 604 grafikai lapot állítottak ki. Az első világháború alatt bezárt intézmény 1922-ben nyílt meg újra. A Szépművészeti Múzeum szervezetéhez tartozó képcsarnokot 1934-ben a Történeti Múzeumhoz kap­csolták, és átköltöztették a Nemzeti Mú­zeum épületébe. 1945 óta a Képcsarnok, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályaként működik. Kádár Márta Ha Fonyód, akkor Balaton, s ha Bala­ton, akkor víz, napsütés, minél több ked­ves emlékkel teli hosszú, forró nyár... Ez a receptjük a kikapcsolódóknak, s legföl­jebb akkor tűnődnek el e tóparti telepü­lés múltján, ha beborul az ég és a stran­dolás helyett jobb híján sétálás a prog­ram. Ezekben a bánatos órákban - netán napokban - aztán megindul a nép, és jön-megy ott Fenyves és Lelle között, ke­resve valami érdekesebb látnivalót. Ilyenkor tévednek el néhányan e helység várának maradványaihoz, és ilyenkor döbbennek rá, hogy íme, még ezen a la­pos dunántúli vidéken is építettek egy, nyomaiban máig megmaradt erősséget. Fonyód - ez a falu legelőször egy 1082-ben kelt oklevélen örökítődött meg Funoldi néven - előbb egy templomot épített, majd ezt a román stílusú egyházat alakították át várrá a XIV-XV. század for­dulóján. Az oklevelekből az is kiolvasható, hogy Fonyód - Szigliget várával együtt - a Tó­ti-Lengyel család birtoka volt, s ez a fal- mília rakta le a várfalak alapjait. Utánuk a hires-neves Magyar Bálint lett a gazda, s ő, mint a Tóti-Lengyel utódok gyámja, folytatta az építkezést. Nemcsak híres vitéz, hanem okos em­ber is volt Magyar Bálint: jól tudta, hogy érdemes ott a templom körül építkezni, hiszen Fonyód akkoriban még a lápok, mocsarak szorításában élő félsziget volt, s csakis délkeleti irányból lehetett meg­közelíteni. A Habsburgok jeles hadmérnöke, Giu- lio Turco vette számba a törökök elvonu­lása után a Dunántúl hadi építményeit. Egyebek között a fonyódi várat is aprólé­kosan lerajzolta, és vázlatainak tanúsága szerint ez a „palánk” két részből állt. Belül a lakóházzá átalakított ősi templom ma­gasodott; ezt falak és vizes árkok védték. Kívülről pedig egy százszor-száz méter­nyi alapterületű, úgynevezett külső vár falai alkottak négyzetet, amely körül me- gintcsak mély árkok húzódtak. A négy­zetnek mind a négy sarkán kerek föld­bástyák emelkedtek. Turco mérnök azt is lerajzolta, hogyan lehetett ebbe a kettős erődítménybe be­jutni. Előbb a külső, majd a belső vár fel- vonóhídját kellett leereszteni, ilyenfor­mán tehát nem volt valami könnyű ott a „közlekedés”. A várfalak cölöpsor közé vert földből készültek. Ez a megoldás már csak azért is jónak bizonyult, mert a portyázó törökök nem tudták felgyújtani a várat. S nemcsak maga a földfal állt el­len a tűznek, hanem a rákent tapasztás is. (Maga a csöppnyi falu is a külső vár falain belül helyezkedett el. A házak ugyancsak vert falból, tapasztással ké­szültek.) Magyar Bálint tehát ügyesen építke­zett. S nemcsak ott, Fonyódon, hanem Szigligeten és Kanizsán is, ahol szintén várkapitány volt, és vitézül szolgált. Fonyód vára 1555-ben esett át a leg­nagyobb vizsgán. Egy bizonyos Naszuf bég támadta meg ekkor nagy erőkkel, ám hiába mentek neki a szó szoros értelmében tűzzel és vassal, a kettős földfal mindvégig ellenállt. Igaz, a falu ga­bonaraktárait sikerült fölgyújtani, de a vár bevehetetlennek bizonyult. Egészen 1575-ig. Ekkor azonban - Magyar Bálint már nem élt, helyette két hadnagya, Trombitás Balázs és Boromissza Mátyás irányította a védelmet - a támadás siker­rel járt, és a Balaton déli partjának egyet­len végvára elesett. A korabeli jegyző így örökítette meg ezt a szomorú eseményt: „... Fonódot meg vették, az benne való­kat mind levágták.” Sajnos, a fonyódi várból manapság már alig lehet valamit látni. A tó partja fe­lől délre, a Bozót-csatorna felé indulva egy nagy zöld réten fedezhet fel egyet s mást az utas. Legelébb egy fahíd tűnik a szemébe, majd egy emlékoszlop, s mindezek mellett árkok, földhányások maradványai. És ezek is csak 1959-óta, amikor a régészek ott ásattak, s ameny- nyire tellett, a törökvilágnak ezt a roman­tikus emlékét helyreállították. Napjaink­ban azonban csak a fű nö, s még a hely­béliek sem igen tudják, mi emelkedett azon a helyen. Magyar Bálintnak és hős vitézeinek emléke bizony valamivel több törődést érdemelne... A. L. Hazai tájakon Kastélyszálló - Nagycenk Nagycenk nevét az első írásos emlék 1243-ban említi, amikor IV. Béla kirá­lyunk Simon soproni ispánnak adomá­nyozta a Chenke nevű birtokot, amely ké­sőbb a Kanizsai-, majd a Nádasdy-csa- lád tulajdona. Nádasdy Ferencet azon­ban 1671 -ben kivégezték. Birtokát a csá­szár elkobozta, majd 1677-ben a Dras­kovicsoknak adományozta. Zálogjogon azonban még ebben az évben Széchényi György kalocsai érsek tulajdona lett, aki Lőrinc nevű öccsének engedte át. Széchényi Antal generális 1741-ben Szépiákról birtokának központját Cenkre helyezte át, tulajdonképpen ő kezdett a kastélyegyüttes építéséhez. Halála után Széchényi Ferenc lett Cenk ura, aki a keszt­helyi Georgikon alapító­jának testvérével, Feste­tics Juliannával kötött há­zasságot, és Nagycen- ken gyűjtötte össze nagy értékű könyvtárát és mű­tárgygyűjteményét, ame­lyek később a Nemzeti Múzeum alapját képez­ték. Széchenyi István gróf Nagycenket és Kiscenket édesapja halála előtt kapta meg, az ő 1860- ban bekövetkezett halála után fia örökölte. Széchényi Antal idejé­ben a kastélynak kápol­nája és színházterme is volt. Hefele Menyhért 1791 -ben készített tervet az épület kétemeletessé való átalakítására. A terv azonban mindörökre terv maradt, ugyanis 1799 ta­vaszán a soproni Ringer József kezdett az átépí­téshez, s a kastélyegyüt­tes egységes klasszicista homlokzatot kapott. Széchenyi István Hild Ferdinánd ugyancsak soproni építésszel 1834 és 1840 között ismét vál­toztatott a kastélyon, amelyben fürdő­szobák, vízöblítéses WC, gázvilágítás szolgálták a család kényelmét. Széche­nyi István kastélyának sorsa 1945 elején, a II. világháború befejezése előtt teljese­dett be. Néhány cezaromániában szen­vedő lampaszos magyar hadfi a kastély vasrácsos kapujára tűzött sajtcédulán adta mindenkinek tudtára, hogy a legna­gyobb magyar kastélyában az egyik ma­gyar hadsereg parancsnoksága találha­tó. Másnap az angol, és az amerikai bom­bázók pontosan céloztak. Az idén, június 3-án, ezen a virágillattól és madárillattól terhes nyári délelőttön újból ott sétáltam az eredeti pompájában díszlő nagycenki kastély udvarán. Újból csodáltam a szépséges hársfasort, amelynek létrehozása Antal gróf nejé­nek, Barkóczy Zsuzsannának a nevéhez fűződik. Sétáltam és emlékeztem. A vé­nülő krónikás ugyanis szívesen emléke­zik olyan eseményekre, amelyek neveze­tes dátumokhoz fűződnek. Nagycenken pedig bőven található ilyen. Voltam én itt egy évvel a világégés befejezte után, ami­kor egyik kiváló pályatársam ugyancsak riportúton járva a falu egyik házának ár­nyékszékében Széchenyi könyvtárából származó ősnyomtatvány egy-egy da­rabkájára lélt. Itt voltam 1961-ben is, ami­kor az Országos Műemléki Felügyelőség akkor még kezdő és fiatal munkatársa, Kriszt György a kastély állagvédelmi munkálatait ismertette. (Kriszt György neve azóta szinte egybeforrott a nagy­cenki kastéllyal.) Részese voltam annak a helyszíni szemlének - az akkor készült fénykép archívumom kincse -, amikor Csanády György akadémikus, akkori közlekedési miniszter, Nyers Rezső, Po- linszky Károly és a megye vezetője, Lom­bos Ferenc 1969. június 15-én elfogad­Az egykori Vörös Kastély, a mai szálló főbejárata ták Kriszt Györgynek a kastélyegyüttes teljes helyreállításáról készített program­ját. Tudósítottam Nagycenkről 1973. szeptember 21-én a kastély főépületé­nek - a mai Széchenyi István-emlékmú- zeum - ünnepélyes avatásáról. Részt vettem 1976. szeptember 21-én a keleti szárny ünnepélyes átadásán (méntelep és lovasiskola). Most elvezetjük az olvasót abba a nagycenki Vörös Kastélyba, ahol 1988. június eleje óta - a hagyományok teljes tiszteletben tartásával - az ország egyik legszebb szállodája, étterme és kávéhá­za működik. A Vörös Kastély földszintjén az egykori konyha boltozott terében kapott helyet a szállóvendégeket szolgáló 80 személyes étterem kis különteremmel. Egyedi kiala­kítású, klasszicista ízlésű lépcsőház ve­zet az emeletre, a tetőtérben kialakított 54 ágyas, 19 fürdőszobával és két lak­osztállyal rendelkező, a hely szellemét sugárzó szállórészbe. Minden szobában Szobarészlet rádió, telefon és ITT márkájú színestévé­készülék szolgálja a vendégek kényel­mét. Az egykori pompájában helyreállí­tott diszebédlő, most tanácskozások, hangversenyek, kiállítások vagy fogadá­sok megrendezésére egyaránt alkalmas. Kávéházjáró hírlapíró lévén irigykedve léptem a gondos munkával restaurált, öntöttvas szerkezetű virágházba, ahol hangulatos kávéház teraszaival együtt szolgálja a vendégek kényelmét. Ebben a virágházban zajlott le 1840. augusztus 12-én a történelemből ismert István-napi ebéd, amikora reformkori Magyarország küldöttségét fogadta Széchenyi István. Az országgyűlés 60 tagú delegációját Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gá­bor vezette, tolmácsolva a nemzet meg­becsülését. A szálló és a különterem fa­lait Bozóky Mária festőművész akvarelljei díszítik, ihletőjük Széchenyi naplója volt. Néhány antik csillár, tükör, régi berende­zési tárgy adja meg a szálló, az étterem, a kávéház hangulatát. Imre Béla Az egykori virágház - ma kávéház. Itt fogadta 1840- ben Széchenyi a nemzet küldöttségét

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom