Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-15 / 298. szám

4 NÉPÚJSÁG 1988. december 15. MŰVELŐDÉS Lippai Tamás rajza A heavy métáitól a klasszikusokig Zenei nevelés a bonyhádi zeneműtárban 1986. december elseje piros betűs ünnep volt a bonyhádi ze­neszerető közönségnek. Ekkor kezdte meg működését a városi könyvtárban a zeneműtár. Én 10 hónappal később kerültem ide munkatársnak. Gondosan összeválogatott komoly zenei anya­got találtam, s azonnal hozzákezdtem zenepedagógiai elképze­léseim megvalósításához. Bevallom, az elején kudarcokkal küszködtem. A szakmun­kásképzősök és szakközépiskolás fiatalok bevehetetlennek tűntek a komoly zene számára. Kizárólag a heavy metal és a diszkózene érdekelte őket. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, valahogy közel akartam hozni hozzájuk az igényesebb zenét. Azt láttam, hogy direkt módszerekkel nem megyek semmire, ezért taktikát változtattam. Magam köré gyűjtöttem néhány ér­telmesebb fiút, lányt. A rockzenén keresztül lassan összebarát­koztunk. Készségesen segítettek nekem eligazodni a popvilág ezerféle válfajában. Rámfért. Aztán lassan én is kezdtem rájuk hatni a komoly zenémmel. Egy-egy operamese után kíváncsian hallgattak részleteket a művekből. A „Klasszikusok popritmusban” című foglalkozá­son a rockosított művek eredetijéből is hallgattunk részleteket. Most ott tartunk, hogy kezdeményezésükre egy olyan komoly zenei vetélkedő tervét forgatom a fejemben, melyet középisko­lásoknak hirdetnénk meg. A versenyt 3-4 zeneműtári felkészítő foglalkozás előzné meg. Témája a XIX. és XX. század magyar zenéje lenne. Az általános iskolásokkal több szerencsém volt. Főleg az alsó tagozatosok nőttek a szívemhez, ők azok, akik szívesen báboz- nak, rajzolnak, dramatizálnak, s versenyeznek osztályon belül a megfigyelési szempontok minél pontosabb értelmezésében. Didaktikai szempontból a foglalkozásokat egymásra építet­tem. Célom az volt, hogy játékos módon megismertessem a gyerekeket a különböző hangszercsoportokkal. Először a vo­nósokkal (Vivaldi: A négy évszak), aztán néhány fúvós hang­szerrel és az ötösökkel (Prokofjev: Péter és a farkas). A végcél az egész nagyzenekar megismertetése, az egyes hangszerek és hangszercsoportok hallás utáni felismertetése a zenemű­vekben (Britten: Variációk egy Purcell-témára, stb.). Másik fontos didaktikai szempont megláttatni a gyerekekkel a dinamika-tempó-hangszín-hangnem összefüggését a külön­böző hangulatokkal. Hogyan változik meg a zene Prokofjev Pé­ter és a farkas című művében, amikor vidám hangulat után szomorú, félelmetes, majd izgalmas lesz a zene. Minden gyerek megfejtette a kérdést. A tanítók szerint olyan gyerekek is „meg­nyíltak” a zene hallgatása és értelmezése közben, akik az isko­lában visszahúzódóbbak a többieknél. Ravel Lúdanyó c. meséjének hallgatása közben a dramati- zálásé a fő szerep. Csipkerózsika pavane-ját nagyszerűen jelenítik meg a gyerekek. A foglalkozásokat a társművészet be­vonásával és a történelmi háttér elemzésével teszem komplex­szé. A XVI. század magyar zenéje című foglalkozás elképzel­hetetlen lenne a kor történelmének és a históriás énekek fogal­mának tisztázása nélkül. Vivaldi A négy évszak őszi tételének szüreti és vadászati té­májából tartott foglalkozásokat rajzpályázattal kötöttük össze. Több, mint 600 rajz közül válogattuk ki a legszebbeket, melyek ma is a zeneműtár és a folyosó falát díszítik. Hatvannégy zeneműtári foglalkozás után vidéken is népsze­rűek lettek ezek a kis zenei játékok. A városkörnyéki könyvtá­rakban és általános iskolákban 27 alkalommal jártam, így Ci- kón, Mórágyon, Izményben, Kakasdon, Tevelen, Aparhanton, Lengyelen, Majoson, Kisdorogon. Számomra is nagyon tanul­ságosak és élvezetesek voltak ezek a zenei foglalkozások. Kodály Zoltán szavaival búcsúzom. Tanítását magaménak val­lom, és további munkámat is ennek szellemében szeretném folytatni. „Utóvégre lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi, akik azon fáradozunk, hogy minden gyermek kezébe kapja a jó zene kulcsát, s vele a rossz zene elleni talizmánt, azt akarjuk, ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.” LENCZNÉ VRBOVSZKY JUDIT Könyvtári hírek 35 évi könyvtári szolgálat után nyugdíj­ba ment Bertalan Sándorné könyvtárigazgató. Kezdettől nyugalomba vonulásáig a bonyhádi könyvtárért tevékenykedett fáradságot nem ismerve, de hasznos szakmai tanácsaira, se- gitőkészségére a megye könyvtárosai is min­dig számíthattak, mig szakfelügyelőként állt a könyvtárügy szolgálatában. Nagy érdeme van abban, hogy a Perczel-kastélyban ilyen szép, méltó otthonra lelt a városi könyvtár. Pályafu­tása alatt megjutalmazták Kiváló Dolgozó, Szocialista Kultúráért kitüntetéssel, s birtoká­ban van egy Babits-emlékplakett is. Valljuk, hogy Edit nyugodt szívvel, elégedetten adhat­ja át a stafétát utódjának, s tudjuk - reméljük -, A könyvvel kapcsolatos egyik jeles kérdés: olvassák-e? A könyvtári statiszti­kák szerint nő, csökken, majd ismét hul­lámzik az olvasók száma. Ez a lázgörbe a szakembereknek sokat mond, ám az ilyen vonalak mögött emberek vannak, ha a szakszemüveg mögül nem is mindig láthatók. Sok-sok ego, akinek az „én hadd legyek boldog” élet-halál játék. Akit megérint az olvasás öröme, az be­avatottá válik egy kívülállók által gyakran megítélt, de tulajdonképpen onnét meg- ítélhetetlen világba. Ez a beavatás nem olyan látványos, mint a szerecsenek sí­pos-dobos ünnepei, mégis azokhoz ha­sonlóan válik minőségileg mássá a mé­dium. Más lesz neméhez viszonya az el­vesztett szellemi érintetlenség által. Hol a varázsműhelye ennek a meta­morfózisnak? Azokon a helyeken, me­lyekre újjal szoktunk mutogatni a közöm­bösség felelőseit kutatva, s amely „mű­helyek mesterei” szintén egymásra bök­nek, mert az emberformálás sok esetben csupán kenyerük. Nálunk az ipiapacs- hunyóka e téren is folyik. (Játékos lény a magyar!) Felelős - akárcsak az élet egyéb területein - nincs. A gyermek - a rövidnadrágos lélek - legtöbb idejét a szülői ház oltalmában tölti. Az ismeretek egyik gyakorlópályája tehát az otthon. A másik a családon és is­kolán kívüli közösség. Mindezeket „hát- tér”-nek szokták nevezni a gyermekpal­lérozó szakmában. A háttér - bármennyi­re elítélően szoktak róla nyilatkozni - családonként változó, tehát vegyes. És Európa közepén XX. század végén ez már baj. De hát a homo sapiens ez idő tájt eddig jutott. Tudom, létezik a könyvek szelleme által megérintett közösség is, ám az ilyen meglehetősen kevés. Az ilye­nek legtöbbször nem önmagukért szer­veződött társaságok, hanem a tagjai ma­guk is hivatásos értéktovábbító szerepre készülnek (pedagógus-, tudós-, tanárje­löltek). Ezeken kívül a spontán szervező­dő csoport igen kevés. hogy a megérdemelt pihenés, „családanya­nagymama” - szerep betöltése mellett jut ide­je, ereje, energiája arra, hogy visszajárjon régi „otthonába", s nem szakad el végleg a kollek­tívától, a szakmától. * Könyvtárunkban körülbelül másfél éve fo­lyamatosan végzünk témafigyelést (könyv, pe­riodika) a cigánysággal foglalkozó irodalom­Az igénytelenséget elmélyítette az atyáskodó ifjúságpolitika, a felülről szer­vezett bóvliadagolás. Mire a serdülő rá­jön becsapottságára, már késő; avagy nem jön rá, s így végképp értéktévesztő- vé válik. A mozgalmi diszkóestek és a zsákba futásos játékos vetélkedők mo­csárködén bizony nehezen lát át a zsen­ge szem. A nem kis pénzért irányított bot­csinálta „közösség” nyomában csak megválaszolhatatlan kérdések marad­tak. A korábbi főszervezők - a céltévesz­tések után - érdemeik elismerése mellett egyéb jövedelemforrások körül őgyeleg- nek. Reméljük, hiába. Az agyakat célirányos gyűrődéssel el­látó műhely: az iskola. Ennek vezérköny­ve az oktatás és a nevelés terve. Az én célom nem ennek kritikája. Nem szaporí­tom az áltudományos vagdalkozók körét, akiknek főművei olvasatlanul lopóznak be a szakirodalom művészbejáróján. A tudásszerzés és emberré válás szentesített terveit egyébként hozzáértők állították össze. Lehetőségeik szűkre szabottak voltak. így sikerült a pedagó­giában először istenigazából elcsépelni a „reform” szót. Ismerősek az évenkénti idegrángásos újítások. A pedagógus eközben visszanyerte „antik méltóságát" (rabszolgasorba emelkedett). A szülő mindenesetre szellemi tényt szeretne látni gyermekéből iskolai vég­termékként. Ez jogos, hiszen ezért adta tanodába. „Legyen a zene mindenkié!”- mondta Kodály. De vajon legyen-e? Ma már eldőlt, hogy az általános lapról éneklés talán az emberfeletti ember tulaj­dona lesz. De miért is legyen mindenkié? Miért kellene a botfülűnek szolmizálással görcsölni? Persze a Mester potenciáli­san értette a jelmondatába foglaltakat, és nem gondolta komolyan, hogy eljön az idő, amikor a söntés mélyén Papageno áriáját gurgulázza a kedves vendég. El­nézést kérek az érzékszervi korlátozói­ból. A témafigyelés és a végzett irodalomkuta­tás alapján közel 1500 tételes bibliográfiára elegendő anyag gyűlt össze cédulán. Részt vettünk egy 30 órás cigány nyelvtanfolyam megszervezésében és lebonyolításában (ve­zetője Choli Daróczi József volt), valamint Szentandrássy István cigány festő kiállításá­nak megrendezésében. A képeket a Dombó­vári Galéria a könyvtár zeneműtárában mutat­ta be. taktól, közéjük sorolom a taplófülűeket is. A vaknak hiába mutatok festményeket. Ilyen az is, akiben nem áll össze a szöveg a közlő szándékává. Nem leli egy leírás szépségét, egy dialógus fenségét, egy fricska derűjét, egy vallomásnyi költe­mény tisztaságát. Ebben a befogadni képtelen egyedben tehát nincs szépség, fenség, derű, tisztaság. Vagyis botfülű? Nem biztos, hogy az. Mert lehet, hogy ugyanez a lény a mozivásznon látható frissen feltört koponya és fröccsenő agy­velő láttán a kielégülés gyermeki módo­zatát éli át. Eredeti, primitív öröm. A kom­mersz video- és filmtermékek így bizo­nyítják, hogy a szellemi tunyaság mezs­gyéjén is fakadhat örömforrás. Néhány jel azt mutatja, hogy a könyviparunk sem óhajt lemaradni e tekintetben. Legyen a zene mindenkié? Most a má­sik zenére gondolok, a szépirodalomra. Legyen! De ennek több előfeltétele van. A jó alkotás önmagában fabatkát sem ér. Először is kellene egy generáció, amely ért ahhoz, amit megcsinált és leg­kedvesebb a számára; vagyis ért az utódjához. Nem úgy mondom, hogy pszichológusok eredményeit felidézve esettanulmányként kezelje a csemetét, hanem tanuljon meg beszélgetni vele. Jó volna, ha egy generáció nem a technokrácia bűvöletében töltené leg­alább a szabadidejét. („Regény? Nekem ilyesmire nincs időm.”) Kellenének olyan tanulóműhelyek, ahol a néptanító filléres gondok nélkül is­merné a közvetítés fortélyait, elősegítené a vox humana meghallását és megérté­sét. Kellenének olyan bibliotékák, ame­lyekben nem a dohos falak köszöntik a belépőt, és ahol a könyvtáros nem Pénz­kovács Antal műveit kínálgatja a tanács­talan olvasónak. Irodalmat adna kézbe. És az sem árt, ha ismeri is azt. Később jöhetne egy másik generáció, mely olva­só és egymással komoly szót váltó em­berek közösségét (közösségeit) alakít­* Új helyiségbe költözött az eddig igen rossz körülmények között működő kocsolai községi könyvtár. Az eddigi ifjúsági klub elnéptelene­dése miatt megürült helyiséget kapta meg a könyvtár, mely alapterületre is nagyobb és esztétikailag is kedvezőbb környezetet bizto­A madocsai ÁMK könyvtára 70 ezer fo­rintot nyert egy közművelődési pályázaton fo- notéka létesítésére. A munka folyamatban van a megyei és a városi könyvtár munkatársainak segítségével. hatná. Hogy minderre kevés az esély, az nem a generáció, nem a néptanító és nem a könyvtáros hibája. Ők is egy lelki környezetszennyezés áldozatai. Ők is kénytelenek utódaikban tudatosítani: „Ne hagyd magad; üss, mert agyonver­nek!” Persze mégis: „Legyen a zene min­denkié!” A kérdés marad: Hogyan? Értékek és pofonok „Az új magyar szocialista-realista iro­dalom pozitív hőse az ötéves tervet meg­valósító dolgozó ember legyen, közéleti munkájának, érzelmi világának teljes gazdagságában.” (Révai József: Meg­jegyzések irodalmunk néhány kérdésé- hez= Irodalmi tanulmányok, 318. old. Bp., Szikra, 1950.) A mai legaktívabb generációhoz a tu­domány emlőjéből ilyesfajta tej csordo­gált a szellemi éhség óráiban. Sok em­bernek lett ez életre szóló tápláléka, sőt néhányan máig érvényes tartást nyertek belőle. Eme tanok csupán a gondolkodó embernek jelentettek pofont. Lelkileg és több esetben testileg is. Mivel él az ember? A fentebb idézett tudós irodalmár munkája akkor került elém, amikor isko­lám könyvtárában selejteztem. A tanodá­kat hajdanán is az úgynevezett kötelező olvasmányokkal látták el legbővebben. Mivel középiskolám 1954-ben jött létre, áttekinthettem könyvállományát, annál is inkább, mert én voltam az első selejtező. Nyilvánvaló, hogy a szocreál mintare­gény fő (és sok) helyet foglalt el a polcon. Aki nem tudná, Gorkij Az anya című alkotásáról van szó. Solohov Új barázdát szánt az eke című remeke is kapós lehe­tett a példányszám alapján. Illés Béla Honfoglalásából, Kárpáti rapszódiájából is akadt bőven. Az ilyen alapművek mellett nyilván nem kötelező, ám jó szórakozást nyújtó munkák hívták föl magukra figyelmemet. íme, mutatóba néhány cím: V. Galaktyinov-A. Agra- novszkij: Egy nagy építkezés hajnala, P. Fjodorov: Dovator tábornok, G. Nyikola- jeva: Az aratás, N. Ljasko: Nagyolvasztó, Izjumszkij: Vörös vállpántok stb. E lista könyvei voltak hivatottak formál­ni új, kezelhető, utasítható, példás maga­viseletű embereket, akik önként váltak homokzsákká a nemzetközi osztály- és békeharc frontján. A mindent túlélő könyvek is nyilván ott Oldalösszeállításunkban a Tolna Megyei Könyvtár Tolnai Könyvtáros című kiadványának legutóbbi számában talált írá­soknak adunk nagyobb nyilvá­nosságot. A rendszeresen meg­jelenő tájékoztatóban most Lip­pai Tamás grafikáit láthatja az érdeklődő, mi is közreadunk be­lőle. voltak a polcon Aranytól Zrínyiig, Cse- hovtól Tolsztojig. Ez az egész keverék azonban mégis megrengette a leirt szó hitelét. Furcsa világ. Csömört fiadzó. Aki­nek életcélul tűzték ki az ötéves terv meg­valósítását, az boldog lehetett, hogy nem ért rá olvasni. Nos, mondhatná valaki, hogy rég volt, igaz se volt. Ám amíg létezik ép elméjű­nek mondott ember, aki felhívja figyel­münket a „demokrácia veszélyeire” - és van ilyen - addig tekintsük a jelzett alko­tásokat mementónak. Az olvasó nyomora Ha a gimnáziumi törzsanyagban lét­számellenőrzést tartunk, jó „csapat” je­lenlétét tapasztaljuk. 74 író vagy költő a tűnt időkből és 10 választható mai. Ne­kem mégsem az a gondom, hanem a ki­hagyottak távolléte. Tudom, az iakola itt válik egyetemessé. Oly bő a kincses­ház, hogy válogatni is nehéz benne. így van ezzel a tanterv is. A kimaradottak sora végtelen Aiszkülosztól Turgenyevig, Goldonitól France-ig, Tersánszkytól Szentkuthyig. De ha én állítanám össze a tanlistát, ugyanúgy esetleges lenne, s felcserélhe­tő bármikor hasonló értékűvel. Ma már szinte hihetetlen, hogy az újabb és újabb tantervkreátorok egy-egy vélt minőségi robbanás füstjétől kábán csalhatatlan­nak minősített elvek szerint cserélgették az írásművészet remekeit. Hitték: a rekvi- zítum fontos, nem a mutatvány. Az irodalom magában hordozza a sza­badság lényegét, a választás lehetősé­gét. Csupán az idő szab korlátokat. Örül­ni lehetőségeink felett (vagy megszólni bármely válogatást) elbizakodottság vol­na. Miért? Mert bármilyen hosszúra nyú­lik is az ember élete, csupán válogatni képes. Az iskola tehát az élet apró lenyo­mata. Hogy a gyermek valódi értékek kö­zött válogat-e majd, az viszont több do­logtól függ. Alapfogalmak, formai, stílus és szerkesztési megoldások megismeré­se, az irodalomtörténet alapvonalainak átfutása még nem tesz senkit a dolgok el­fogadójává. (A harctéren lősz, mert nem tehetsz mást). Minden ott dől el, megtör- ténik-e a rádöbbenés az azonosulás le­hetőségére. Vagyis rájön-e az ifjú, hogy szuverén, de ismerős világot építhet ma­gának mások gondolataiból. Nem mene­külésnek, hanem példának. Ezek alapján úgy vélem, nem a rekvizítum a fontos, nem is a mutatvány, hanem a beavatás. Gacsányi József Olvasás és beavatás Könyv, háttér, szellem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom